Legjobb 2023-ban látott filmek és sorozatok

Az elmúlt években végig úgy éreztem, hogy sorozatokban sokkal erősebb a kínálat, mint filmek terén, de idén valahogy pont nem sikerült jól válogatni, úgyhogy meglepő módon gyengébbnek tűnt a sorozatos termés, mint máskor. Ehhez képest filmek terén meg rég nem volt ilyen nehéz dolgom, hogy mi férjen bele a top tízbe (köszönhetően például a ritka erős Oscar-szezonnak), pedig számszerint még kevesebbet is láttam, mint tavaly.

Mindenesetre következzenek az általam legjobbnak ítélt 2023-as filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2023-ban külföldön vagy itthon valamilyen módon bemutatott filmek); a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Tár
Visszafogott, mértékletes, szinte csendes, mégis tűéles.

9. Csontok meg minden (Bones And All)
Hosszú autózások, költői pillanatok, kannibál Timothée Chalamet.

8. Hulló levelek (Kuolleet lehdet)
Mindenki faarccal mondja a legblődebb mondatokat a legnyomasztóbb közegben.

7. Közel (Close)
Tizenhárom éves fiúk érzékenysége, ki nem mondott szavak fájdalma.

6. Oppenheimer
Minden pillanatában profi, különösen akkor, amikor mindenki más elvetné a sulykot.

5. Babylon
Szenzációs, lehetetlen őrület, több filmre elengedő stílus, elefánt és zene.

4. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin)
Senki sem mond semmit, mégis véget ér egy életre szóló barátság.

3. A bálna (The Whale)
Aronofsky megint túlmegy minden határon és megint megtalálja ott az embert.

2. Szörnyeteg (Kaibutsu)
Minden igazságnak több oldala van, pláne ha az ennyire fájdalmas.

1. Volt egyszer egy nyár (Aftersun)
Teljes érzelmi nyomorba döntés, totális depresszió. Pedig csak valóságos és őszinte.

A filmek után pedig jöjjenek a sorozatok – avagy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2023-as sorozatok (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2023-ban külföldön vagy itthon valamilyen módon bemutatottak számítanak); a mérvadó szokás szerint a sorozatos naplóm volt.

10. Justified: City Primeval / A törvény embere: Detroit dzsungelében – 1. évad
Timothy Olyphant még mindig badass.

9. Ahsoka – 1. évad
Dave Filoni mintha még értené ezt a Star Wars világépítés dolgot (kár, hogy senki más).

8. Breeders / Bezzegszülők – 4. évad
Nyomasztóan és viccesen őszinte gyereknevelés, záró fejezet.

7. Fleishman is in Trouble / Fleishman bajban van (minisorozat)
A gazdag, fehér, angolszász, heteroszexuális (ex)házaspárt szórakoztatóan nyomasztja az élet.

6. The Idol / Az idol (minisorozat)
The Weekndnek senki nem merte elmondani, hogy cringe, amit csinál, akármennyire stílusos és egyedi is.

5. Mrs. Davis (minisorozat)
Lindelofot még mindig a vallás érdekli, csak egyre elborultabb és abszurdabb módon.

4. Drops of God / Mennyei cseppek (minisorozat)
Három nyelven kóstolnak bort, ez minden sznob komfortzónája.

3. Succession / Utódlás – 4. évad
Évadok óta annyira borzasztó nézni ezt a sorozatot, hogy a végére minden érthetővé vált.

2. His Dark Materials / Az Úr sötét anyagai – 3. évad
Pullman csodálatos tehetsége még mozgóképen is átjön, annyira szép ez a sorozat.

1. The Bear / A mackó – 2. évad
Egymás nyomasztásából és az állandó feszültségből valami szép is születhet akár. Fishes és Forks.

Legjobb 2022-ben látott filmek és sorozatok

Az elmúlt évek visszaesése után végre sikerült újra a 2018 körüli szintre feltornáznom az egy évben látott filmek mennyiségét, ráadásul 2022-ben éreztem először azt, hogy a friss sorozatokkal is tudom úgy tartani a lépést, hogy megérje egy toplistát összeállítani belőlük. Más kérdés, hogy ez inkább csak őszig volt igaz, amikor is két hónapra úgy kiestem mindenből, hogy még decemberben sem sikerült mindent pótolni… de talán majd 2023 elején.

Úgyhogy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2022-es filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2022-ben külföldön vagy itthon valamilyen módon bemutatott filmek); a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Vezess helyettem (Drive My Car) / A szerencse és képzelet kereke (Wheel of Fortune and Fantasy)
Mivel a tizedik hely egyfajta különdíjként szokott nálam működni, úgyhogy nem kell választanom Hamagucsi Rjúszuke két filmje közül, melyek ugyan eredetileg 2021-esek, de hozzánk csak 2022-ben jutottak el igazán. Mindkettő nagyon egyedi és gyönyörű alkotás, ami egészen más módon működik, mint amit az elmúlt években a nyugati filmterméstől megszokhattam. Bár elég eltérő a két film, de a Drive My Car meditatív szótlansága és a Wheel of Fortune and Fantasy három külön részének furcsasága ugyanannyira megérint és lenyűgöz.

9. Butcher’s Crossing
Kicsit csalás, mert nem itthon láttam, hanem egy római filmfesztiválon, ami önmagában hatalmas élmény volt. Pláne, hogy egyik kedvenc szerzőm, John Williams-nek a regényéből készült, ráadásul a “kemény férfiak fagyoskodnak, küzdenek a természettel és egymással” zsáner képviselője, ami általában mindig megtalál. Kopasz Nicolas Cage, gyönyörű természet, továbbá fájdalom, emberi küzdés és (toxikus) maszkulinitás – a néző is annyira ott érzi magát az amerikai hegyekben, fázva-szenvedve, hogy utána egészen furcsa élmény visszatérni a valóságba.

8. Hat hét
Nem mondanám, hogy mindenben meg voltam elégedve ezzel a filmmel, viszont az év egyik legerősebb mozis pillanatát éltem át a vetítésen, így kétség sem volt, hogy itt kell lennie ebben a listában. Pedig az elején nagyon úgy voltam vele, hogy szép, színvonalas, profi munka a Hat hét, de igazából nem tud megszólítani az örökbeadás és a tinédzserlét körül forgó témáival, akármennyire is erősen vannak elkészítve a jelenetei, de aztán a semmiből olyan mértékben letaglózott, hogy percekig alig tértem magamhoz.

7. Zanox – Kockázatok és mellékhatások
Én eléggé szeretem a magyar filmeket, főleg, amikor ennyire szerethetőek, mint a Zanox. Itt van ez a másfél óra, amit az elejétől a végéig imádtam nézni; az esetlenségét, magyarságát, humorát – a tinirománcát vagy épp az időhurkos megoldásait. Volt stílusa és hangulata, ismerte saját korlátait, de azon belül olyan szórakoztatóan és magabiztosan mozgott, hogy nagyon együtt tudtam vele mozogni.

6. Batman (The Batman)
Nyílván egy sötét képregényesdi nálam mindig nagy előnyökkel indul, még akkor is, ha néha úgy érzem, pont annyi Batman-tartalmat láttam és olvastam már, amennyi elég egy életre. Aztán jön ez a minimalista nyomasztás, ami a legjobb elemekhez nyúl a Batman-világból és nagyon szépen csupaszítja is le őket, hogy a végére tényleg csak a kemény noir és az ellentmondásos szuperhősködés maradjon, pont az, ami igazán hangulatossá és hatásossá teszi a Batmant. Robert Pattinsonért meg plusz pont jár.

5. Minden mindenhol mindenkor (Everything Everywhere All at Once)
Valamikor április végén láttam ezt a filmet, és azóta sem tudok napirendre térni felette. Egyszerűen felrobbant az agyam (többször) a megtekintése közben, annyira egyedi, különleges, furcsa, szürreális és abszurd. Teljes őrület, nem tudok rájönni, hogy ezek az egymáshoz látszólag a legkevésbé sem illeszkedő elemek hogyan tudnak mégis egy koherens és szórakoztató elegyet alkotni, de valahogy mégis sikerül nekik, amitől az év egyik legkülönlegesebb élménye lesz a Minden mindenhol mindenkor.

4. A világ legrosszabb embere (The Worst Person in the World)
Amikor kijöttem a vetítésről, egy kicsit csalódott voltam, mert valahogy sokkal elementárisabb élményt vártam. Talán a túl nagy hype miatt, viszont ahogy közben telt az év, arra jöttem rá, hogy vissza-visszatérek fejben ehhez a filmhez, eszembe jutnak pillanatai, hangulatai és valahogy mindig beleborzongok kicsit. Tele van szenzációs jelenetekkel, de valahogy mégis az egész útkeresése, sehova nem tartó bizonytalansága, szimpatikus természetessége maradt igazán velem.

3. Az Északi (The Northman)
Nem hiszem, hogy láttam 2022-ben annyira szuggesztív és hatásos filmet, mint a The Northman. Pedig én Robert Eggers előző két filmjét nem különösebben szerettem, de örülök, hogy ebben a maszkulin öncélúságban végül megtaláltuk egymást. Akkora ereje van minden egyes jelenetnek, mintha csak az a pár perc lenne a teljes film kulcspillanata – hogy aztán következzen a pont ennyire keményen elkészített következő jelenet. Folytonos adrenalin-löket, kirobbanó erő ez a film, amihez tökéletesen passzol a képi világa is, egyszerűen beégnek a néző fejébe a képei, olyan erővel taglóz le.

2. A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness)
Ruben Östlundot viszont mindig nagyon bírom, és bár fel lehetne hozni, hogy talán most olyan nagyon sok újat nem mond, mégis nagyon élveztem a Triangle of Sadnesst. Elkeserítő, de közben iszonyatosan szórakoztató film – persze manapság elég mindennapi téma a gazdagokon nevetgélni, de Östlund nézőpontjában mégis annyi egyediség és őszinte emberiség van, hogy nagyon emlékezetes élmény maradjon ez a filmje is. Ráadásul ezek után biztosan egy hányós jelenetet sem leszek képes ugyanúgy nézni.

1. Bergman szigete (Bergman Island)
Bár a másik 2022-ben bemutatott Mia Hansen-Løve alkotásra nem jutottam még el, de a Bergman Island önmagában is akkora élmény volt, hogy probléma nélkül tekintem az év filmjének. Valószínűleg az év más szakaszaiban nem fogadtam volna ennyire jól finom visszafogottságát, de akkor és ott annyira jól esett, hogy élveboncolás helyett inkább csak lehet nézni, amint ezek a szép emberek bicikliznek, szeretnek, szenvednek és írnak, hogy néztem volna még pár órán át. Bizonyos szempontból óriási komfortzóna ez a film, viszont így is képes volt néha túl erősen rímelni a való életre, és akkor elkezdett fájni, de aztán mindig valami varázslatosan szórakoztató dologgá fordult, hogy szinte terápiás felszabadításként tekintek rá. Lenyűgözően csodaszép.

A filmek után pedig jöjjenek a sorozatok – avagy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2022-es sorozatok (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2022-ben külföldön vagy itthon valamilyen módon bemutatottak számítanak); a mérvadó szokás szerint a sorozatos naplóm volt.

10. Tokyo Vice – 1. évad
Nem hittem, hogy ez nagyon emlékezetes élményként fog bennem megmaradni, ehhez képest szépen lassan beszippantott az atmoszféra. Végig nagyon szórakoztató volt figyelni Ansel Elgort botladozásait a japán jakuza/újságírás világában, a néha kicsit butácskának érződő megoldások ellenére is feszült tudott végig maradni, tele egy csomó izgalmas mellékszereplővel, sőt, igazából a mellékfigurák történetei tették színessé ezt az évadot.

9. Star Wars: Andor – 1. évad
Nagyon-nagyon régóta problémáim vannak a különböző mozgóképes Star Wars alkotásokkal, de az Andor végre megmutatta, hogy pontosan mire is várnék. Értelmesen árnyalt karakterek, nagyon szépen épített feszültség, szenzációs jelenetek garmadája; húsba vágó, kemény, de iszonyúan valószerű és megnyerően hétköznapi élmény. Amikor már azt hittem volna, hogy nincs hova tovább, mindig tudott egy újabb réteget hozzáadni saját magához – az évad második fele olyan üdítő meglepetés, amire aztán pláne nem számítottam. Star Wars még sosem volt ennyire fájóan aktuális.

8. Hacks – 2. évad
Valamikor nyáron találkoztam először a sorozattal, de az első évad után egyértelmű volt, hogy a folytatást is szeretném minél hamarabb végignézni. Pedig az első szezont is szerettem, de minden téren szintlépésnek éreztem a másodikat. Őszintébb, természetesebb, viccesebb, szomorúbb és feelgoodabb egyszerre; nem hittem, hogy két humorista botladozásai Amerikában lesz ennyire érdekes számomra. Ehhez képest tele volt az évad csodás jelenetekkel, amik miatt akkor is kíváncsi vagyok a folytatásra, ha amúgy teljesen kerek következő részek nélkül is az évad.

7. Severance / Különválás – 1. évad
Nyilván félig (vagy még jobban) a munka világában élő alkalmazottként rögtön megragadt a Severance alapötlete, de legfőképpen annak örültem, hogy valóban képes volt továbbgondolni, hozzáadni a kiinduláshoz. Részről részre növekedett a sorozat abszurditása (csodás, tényleg elképesztően szórakoztató jelenetekkel), de közben a mélysége, a szomorúsága, az embersége is. Nagyon szépen vitte végig a karakterek történeteit, a megvalósítás stílusáért külön plusz pontot adnék – ráadásul a végére annyira összeért minden, hogy rég nem izgultam ennyire egy évadzárón.

6. Industry / Ipar – 2. évad
Lendületes, amúgy számomra csak úgy közepesen érthető gazdasági machinációk, továbbá rengeteg alkohol, drog és szex, mindehhez pedig hozzájönnek az iszonyúan elcseszett, önsorsrontó (szép) fiatalok – idén nem volt olyan sorozat, amit ennyire a komfortzónámnak éreztem volna. Nem mondom, hogy nem voltak furcsán alakuló szálai a második évadnak is, néha kicsit túlzottan az íróknak szimpatikus irányokba lökték a figurákat, de egyszerűen imádtam nézni minden epizódját.

5. WeCrashed (minisorozat)
Mivel van valamennyi közöm a startupok világához, kevés sorozatot néztem ennyire fülig érő vigyorral, mint a WeCrashedet. Az külön lenyűgöző benne, hogy egyszerre éreztem magam iszonyatosan inspiráltnak, de közben totálisan átvertnek is. Hihetetlenek ezek a figurák, lenyűgöző figyelni, hogyan működtetik a céget és egyáltalán, hogyan élnek, közben meg végignézni ennek a cégnek a döbbenetes történetét. Külön kiemelném a színészduót: Jared Leto nagyon-nagyon uralja a képernyőt, csodás szövegeket írtak neki, de amikor megjelenik Anne Hathaway, hát az még egyszer annyira szenzációs.

4. Conversations with Friends / Baráti beszélgetések (minisorozat)
Nem tagadom, eléggé szeretem Sally Rooney regényeit, de a belőlük készült sorozatok is nagyon jól sikerülnek. Korábban a Normal People nyert meg magának, de a Conversations with Friends-ben is nagyon jól megtaláltam azt az imádnivaló introvertált-gumicukor tartalmat, ami szerintem nagyon jól befogadhatóvá teszi ezeket a műveket és ami miatt nagyon otthonosnak érzem minden epizódját. Varázslatosan kommunikációképtelen huszonévesek, akik próbálnak haladni az életben – persze, ehhez nem is volt nehéz kapcsolódnom.

3. Euphoria / Eufória – 2. évad
Az első évad után is elhatároztam, hogy nem hetiben akarom nézni ezt a sorozatot, hanem egyben… ehhez képest a másodikat is így sikerült, annyira szerettem volna hétről-hétre visszatérni és látni a következő epizódot. Márpedig most is minden rész olyan letaglózó volt, hogy nehéz volt nem a hatása alá kerülni, pláne, hogy most nagyon a mellékszereplőkre fókuszáltunk, akiknek nagyon-nagyon erősek voltak a történetei. Elképesztő a kinézet/zene/figurák/történet egysége, ami ebben a sorozatban történik, olyan hangulatot, stílust és tempót teremt, amit még sokáig fogunk emlegetni.

2. Station Eleven / Tizenegyes állomás (minisorozat)
Mivel a regényt is nagyon szerettem, ezért nagyon bíztam abban, hogy a sorozattól is közel olyan lenyűgöző élményt fogok kapni és nagyon örültem, hogy ez maradéktalanul meg is történt. Csodálatos, szívszorítóan erős sorozat, tele gyönyörűen bemutatott érzelmekkel, művészettel, emberi kapcsolatokkal – szeretettel. Eredetileg akkor olvastam a regényt, amikor még a közelében sem voltunk semmiféle járványnak, úgyhogy az előző két év után ez a világ olyan plusz rétegeket kapott, ami már önmagában is elvitt volna magával, de persze ott volt az a hihetetlenül hatásos érzelmi töltete, amivel ez a minisorozat az év egyik legjobb élménye lett.

1. The Bear / A mackó – 1. évad
Először Jeremy Allen White személye miatt akartam elkezdeni nézni ezt a sorozatot (akit korábban a Shameless-ben nagyon szerettem), de aztán sorra futottak be a jobbnál-jobb vélemények, úgyhogy komoly várakozással néztem a mindössze félórás epizódok elé. És a The Bear gond nélkül megugrotta, minden részével totálisan lenyűgözött. Pontos, kemény és feszült minden másodperce, de mégis képes mélyebb pillanatokat megmutatni, olyan hihetetlen energiával, hogy nem veszek közben levegőt. De még innen is kimagaslik a hetedik rész, aminél nem hiszem, hogy erősebb, fájdalmasabb, stresszesebb vagy szuggesztívebb epizódot vagy egyáltalán, bármiféle mozgóképes alkotást láttam 2022-ben.

Legjobb 2021-ben látott filmek

Annyit már magabiztosan elmondhatok, hogy 2021 jobban telt számomra a filmek terén, mint 2020 – akkor annyira nem éreztem komfortosan magam, hogy még toplistát sem állítottam össze. 2021-ben viszont mintha sokkal jobban csábítottak volna a megjelenések; izgalmasabbnak tűntek, akár streaming, akár mozis felhozatal szempontjából.

Ugyanakkor évközben megtörtem egy sokéves hagyományt azzal, hogy az Oscar-díj átadásáig nem néztem meg a versenyző filmek jelentős részét, hanem csak utólag pótoltam (de alig-alig találtam olyat, ami tetszett volna nekem); végignéztem az összes James Bond-filmet a legújabb premierjéig (nem volt egyszerű projekt!); és mintha moziba is csak nyáron tudtam volna először eljutni nyilvánvaló okokból, szóval összességében eseménydúsnak érzem a 2021-et filmes szempontból.

Úgyhogy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2021-es filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2021-ben külföldön vagy itthon valamilyen módon bemutatott filmek), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Apró tökélyek térképe (The Map of Tiny Perfect Things) / Kirobbanó szerelem (Spontaneous)
Minden évben elhatározom, hogy abbahagyom a “10. helyen legyen különdíj” szokásomat, de valahogy mindig sikerül valami olyat találnom, amit pont idepasszolónak érzek. Ezúttal két romantikus tinivígjátéknak jár, két olyan filmnek, amit nagyon-nagyon szerettem nézni, jóllehet az egyikben egy időhurok kapja a főszerepet, a másikban pedig spontán felrobbanó tinédzserek. Mindkettő iszonyatosan szerethető és szimpatikus, tele ügyesen eltalált figurákkal és annyi jópofasággal, humorral (még ha az néha elég fekete is), hogy minden percét élveztem.

9. Pig
Azt hinné az ember, hogy nem lehet épeszű filmet csinálni abból a koncepcióból, hogy Nicolas Cage-nek valaki ellopta a szarvasgomba-vadász vaddisznóját, de hé, nagyon is sikerült, méghozzá olyan módon, amire senki nem számított. Visszafogott, borzasztóan szótlan film, ami egyáltalán nem olyan eszközökkel simul bele a bosszúfilmek közé, mint ami elsőre adódónak tűnne. Gyönyörű drámák, szuggesztív megvalósítás – erre tényleg nem számítottam.

8. Isten keze (The Hand of God)
Erősen elfogult vagyok Paolo Sorrentino felé (A nagy szépség a kedvenc filmem és az Ifjúság is közel van hozzá), így nyilván nagyon vártam, hogy visszatérjen gyerekkorába és Nápolyba. Ez a visszatérés pedig egyfelől tipikusan “modern sorrentinós”: groteszk, de mégis szenzációs szereplők és elképesztő párbeszédek. Másfelől viszont sokkal visszafogottabb: inkább a fájdalmas eseményekre koncentrál, inkább értelmez, mint mond, sehová nem tart (nagyon nem tud befejeződni), viszont ezzel együtt (vagy talán pont emiatt) nagyon is szép. Különleges élmény.

7. A Francia Kiadás (The French Dispatch of the Liberty, Kansas Evening Sun)
Mondjuk úgy, hogy Wes Anderson stílusát gyakorlatilag minden filmjében szeretem, viszont csak az esetek felében hat rám úgy igazán erősen. Most persze pont ez az eset van: A Francia Kiadásnak minden tömény, vállalhatatlanul súlyos képkockájáért oda voltam – még akkor is, ha egy megnézés után biztosan lemaradtam a gegek feléről, még akkor is, ha néha alig tudtam követni az eseményeket, annyi minden történt a vásznon. Elképesztő figurák, szenzációs filmnovellák, döbbenetes színészgárda és képi megvalósítás: jó lenne még párszor megnézni, hátha akkor nem sokkol ennyire.

6. Malcolm és Marie (Malcolm & Marie)
Lehet, hogy a kelleténél sokkal jobban élveztem, ahogy szép emberek dühösen kiabálnak egymással (alkalmanként zenével megszakítva), de Sam Levinson megint valahogy úgy mutatja be ezeket a párkapcsolatuktól, egymástól és önmaguktól túltelített embereket (a hibátlan Zendaya és John David Washington), hogy nem tudom nem élvezni. Néha fájdalmas, néha csak teli szállal vigyorgok, de minden színdarabsága ellenére erős élmény.

5. Kis hal (Little Fish)
Maszkos emberek egy járvány közepén, hát ez tényleg sci-fibe illő koncepció! Persze ez nem pont Az A Járvány, ugyanakkor az emberi kapcsolatok törékenységét elképesztő volt ezen a filmen át nézni. Fájdalmas szép alkotás, pedig nagyon visszafogott, nagyon érzékeny, egyáltalán nem a történetre koncentrál, hanem a karakterekre, a színészekre, és ez nagyon jót tesz neki.

4. A nomádok földje (Nomadland)
Hosszú kihagyás után az első mozis élményem volt 2021-ben és rögtön levett a lábamról ez a szótlan, magányos, érzékeny és gyönyörű film. Ebben a négy jelzőben minden benne van, amit csak tudni kell: közel két órán át a nomád Frances McDormandot követve annyi érzelmet élünk meg olyan kevés szóval, hogy az szinte lehetetlennek tűnik.

3. Még egy kört mindenkinek (Druk)
Van egy olyan érzésem, hogy a témájához képest sokkal jobban élveztem ezt a filmet, mint illene. Vinterbergtől eddig csak A vadászatot láttam korábban, szintén Mads Mikkelsennel, szintén kényelmetlen témával és persze szintén nagyon szerettem. A Még egy kört mindenkinek is nagyon szépen viszi végig a témáját, megingás nélkül mutat be életeket és traumákat, reakciókat és megoldásokat. És mindez persze egy olyan fináléban csúcsosodik ki, ami egészen feledhetetlen.

2. Dűne (Dune)
Hiába két és fél óra, azonnal folytattam volna a következő kettő és féllel. Színes, szélesvásznú sci-fi eposz; imádtam, ahogy a grandiózussága mellett tökéletesen megfért a földhöz ragadtsága is. Meg azt is, hogy minden jelenete olyan, mintha az egész saga kulcspillanata lenne, mindenki úgy beszél, mintha csak fontos dolgot mondhatna, minden másodperc annyira megkomponált, mintha minden azon múlna. Nagyon-nagyon együttmozogtam ezzel a filmmel, ezekkel a figurákkal, ezzel a világgal és ezzel a látvánnyal. Volt pár olyan mozgókép volt 2021-ben, ami megtekintés után még sokszor eszembe jutott, de a legtöbbször talán a Dűne.

1. Wendy
Kezdek rájönni, hogy van bennem valami vonzódás a hangulatos-kalandos gyerekszemszög iránt, mint a Where the Wild Things Are vagy A messzi dél vadjai esetében, de ezekhez képest a Wendy még sokkal jobban tetszett. Furán elvarázsol; olyan húrokat pendít meg, amiket meg kell neki, de ezt annyira szép, néhol egészen költői jeleneteken át teszi meg, hogy csak csodálni tudom érte. Persze valahol nagyon egyértelmű ez a modern Pán Péter-adaptáció, de olyan gyönyörűen szólítja meg a bennem élő gyereket, annyira erősen visz vissza a gyerekkorba, abba a szemszögbe és világnézetbe, annyira azt érzem, hogy megmutat valamit abból, amit már elfelejtettem, hogy nem tudok mást mondani, minthogy nekem a Wendy volt az év filmje.

Egyéb kategóriák

Az év fekete komédiája: Az igazság bajnokai (Retfærdighedens ryttere) – nagyon is erős karakterdrámák egy kissé lökött, de legalábbis elég (fekete) humoros koncepcióban

Az év akciófilmje: 007 Nincs idő meghalni (No Time to Die) – jutalomjáték és korrekt búcsúzás, szépen, “James Bondosan” végigvitt utolsó rész ebben az érában

Az év szuperhős filmje: Örökkévalók (Eternals) – 2021-ben mind a négy Marvel-film elhasalt nálam, bár eltérő okokból, viszont közülük az Eternals volt a legizgalmasabb, legambíciózusabb, legkülönlegesebb kudarc

Az év legkevésbé érdekes blockbustere: Mortal Kombat – jó, tényleg nem tudom, mit vártam, de sajnos egy pillanatig sem tudta felkelteni az érdeklődésem (mondjuk a The New Mutants és a Venom 2 is erős versenyző volt ebben a kategóriában)

Legjobb 2019-ben látott filmek

2019-ben minden korábbinál kevesebb filmet láttam – a filmes naplóm szerint 46-ot, ami újabb erős csökkenés, tartva az előző évek tendenciáját. Persze nem voltam filmfesztiválon, egyébként is valahogy nem voltam megelégedve a kínálattal, de azért 2020-ban szeretném megfordítani ezt a folyamatot és egy kicsit nyitottabban, többféle alkotással próbálkozni. Ami magát a filmeket illeti, egész évben azt éreztem, hogy valahogy kevesebb az olyan mű, amire felkapnám a fejem, ami megtekintés után is sokáig velem maradna, pedig, visszanézve a listámat, nagyon sok olyat láttam, amit kifejezetten szerettem.

Úgyhogy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2019-es filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2019-ben külföldön vagy itthon bemutatott filmek), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Assassination Nation / Sorry to Bother You
A 10. helyet mindig egyfajta különdíjnak szoktam felfogni, amit most annak a két filmnek szánom, amelyeket kint valójában 2018-ben mutattak be, itthon pedig sosem – és ha 2018-ban látom őket, akkor biztos, hogy előkelő helyen szerepeltek volna az akkori évösszegző listámon. Mindkét film elképesztően hibbant és elszállt, ugyanakkor annyira zseniális megoldásaik vannak, annyira rétegzetten beszélnek egyes problémákról, annyira szenzációs stílusban adják elő magukat, hogy azonnal megnyertek.

9. Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon A Time… In Hollywood)
Tűnődtem egy darabig, hogy befér-e Tarantino a top 10-be, de aztán újra és újra eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én szerettem ezt a filmet. Mert annyira más volt, mint amit megszoktunk; mert annyira üdítően lelkesedett a saját stílusáért; mert annyira érdekesen beszél arról, ami igazából foglalkoztatja. Szorongással és fájdalommal teli, de mégis őszintén rajongó múltidézés, olyan friss és visszafogott hangulatban, amit még Tarantinótól nem láttunk. Viszont nagyon jól áll neki.

8. Drakulics elvtárs
Soha nem hittem, hogy ez a film feljuthat a toplistámra – ez nem az én humorom, ez nem az én témám, ez nem az én világom, gondoltam előre. Aztán még a mozi utáni napokban is bevillant pár jelenete, és fülig vigyorogva emlékeztem vissza a szenzációs pillanataira. Elborult ötletek, parádés karakterek, csodálatos megoldások. A Drakulics elvtársnak minden másodpercében van valami, amiért tényleg lelkesedni tudok: apróságok, amik annyit hozzátesznek a hangulathoz, amik annyira feldobják a humort, hogy nem tudom nem zseniálisnak hívni.

7. Bolti tolvajok (Shoplifters)
Nem mondanám, hogy kifejezetten jól ismerem az ázsiai filmművészetet, de egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi érzelem sűrűsödött ebbe a filmbe. Küszködő figurák, akik úgy élnek összezárva, egymás nyakában, hogy közben mégis nagyon messze vannak egymástól – és ennek ellenére is mindent átjár a szeretet. Szomorú és fájdalmas film, de valahol lelkesítő is az, ahogy a családról mesél.

6. Élősködők (Parasite)
Ázsia egy másik országa, szintén rettentően szegény szereplők, ám egy teljesen más megközelítésben. Pedig család itt is van (rögtön kettő is), de ezúttal inkább a társadalmi különbségek kerülnek a fókuszba. Bong Joon Ho engem a korábbi filmjeivel nem győzött meg eléggé, de itt tökéletesen eltalálta a különböző zsánerek közti arányt, hogy egy valóban rétegzett, eredeti, szenzációs stílusú és egyedi figurákkal teli művet készítsen. Pár jelenetét elég nehéz kiverni a fejemből.

5. Eksztázis (Climax)
Elképzelésem sincs, hogy mi ez a film. Csak azt tudom, hogy úgy nagyjából a harmadik percében elkapott ez a művészi-drogos őrület, és onnan tátott szájjal, olykor döbbenten, olykor sokkolódva, olykor rettegve, olykor nevetve figyeltem, hogy mi minden történik a vásznon. És hát hihetetlen dolgok történtek ott.

4. A kedvenc (The Favourite)
A 2019-es Oscar-szezon viszonylag kevés olyan filmet tartogatott, amiért különösebben lelkesedni tudtam volna, olyat pedig pláne nem nagyon, amit szívesen felraktam volna az éves toplistámra – A kedvenc kivételével. Lanthimos alkotásaira egy ideje nagyon érdemes figyelni, de hozzám most került a legközelebb; az egyedi figurák, a szélsőséges szituációk, a remek párbeszédek és a kiváló színészek most forrtak össze Lanthimos izgalmas stílusában egy olyan egyveleggé, ami hosszú távon is maradandó élményt eredményezett.

3. Joker
Némileg meglepődve figyeltem, ahogy a kritika főleg a szuperhős-dekonstrukcióra és a társadalmi különbségek tematizálásra próbál figyelni a Joker esetében, miközben számomra a legerősebb pont abban volt, ami a magától értetődő rétege: a karakterdrámában. Egy olyan szélsőséges figura életének, traumáinak, szorongásainak, fájdalmainak bemutatásában, aki az őrültség (valamelyik) határán állva iszonyatosan ellentmondásos. A film pedig bátran rájátszik erre, az egész koncepciót ennek az ellentmondásnak rendeli alá, így egy rendkívül sajátos filmélményben lehet részünk.

2. FOMO – Megosztod, és uralkodsz
Ellentmondásosság a FOMO-ban is akad, bár teljesen más stílusban. Nagyon bíztam abban, hogy kedvemre való film lesz, de végül minden várakozásomat felülmúlta, összetett érzelmeivel, kényelmetlen szituációival, durva felismeréseivel és nehéz válaszaival teljesen lenyűgözött. Bátran rájátszik a film a meglehetősen ellenszenves szereplőire, kendőzetlenül mutat reakciókat és motivációkat, amitől nagyon közel kerül hozzánk. Bizonyos értelemben az Eufória sorozat párdarabja: újabb réteget érthetünk meg a 21. századból.

1. Házassági történet (Marriage Story)
Látszólag rém egyszerű az egész: egy házaspár válni készül. Mégis ritkán látni annyi feszültséget, szorongást, fájdalmat, magányt és szeretetet a vásznon, mint ebben a bő két órában. Egyszerre megrázó és csodálatos nézni ezt a két embert, ahogy kibomlik előttünk az életük – ahogy sorsukon keresztül egy hangányit közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is valójában az élet.

Egyéb kategóriák

Szívesem emelem még ki a szintén 2018-ról átcsúszó Utoya, július 22. (Utøya 22. juli) és Az első ember (First Man) filmeket – mindkettőben óriási a feszültség, ám míg előbbi sokkol és megdöbbent, utóbbiban rád telepszik, fojtogat. A zavarba ejtő című Szívek királynője (Dronningen) egy nagyon erős drámát és egy nagyon kellemetlen témát rejt, míg A két pápa (The Two Popes) nagyon barátságosan és szerethetően mesél.

Az év vicces filmje: Éretlenségi (Booksmart) – óvatosan bánok a vígjáték megnevezéssel, de imádtam ennek a filmnek a humorát

Az év sci-fije: Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra) – eléggé elkapott a hangulata, még ha sok ponton nem is szerettem

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame) – sok különbséget nem érzek a Marvel kapitányhoz vagy a Pókemberhez képest, de a Bosszúállók esetében már az is csoda, hogy nem roskadt össze önmaga alatt

Az év lírai élménye: At Eternity’s Gate – az Oscar-szezonban túl sok reflektorfény nem jutott ennek a filmnek, pedig töredezett, szokatlan hangulatával nagyon izgalmas művészet-élmény

Az év csalódása: Star Wars: Skywalker kora (Star Wars – The Rise of Skywalker) – nem vártam túl sokat tőle, de azt sikerült alulmúlnia

Legjobb idén látott filmek – 2018

Azt mondja a filmes naplóm, hogy idén 75 filmet láttam, ami, tartva az előző évek tendenciáját, újabb csökkenés, már ami a mennyiséget illeti. A minőséget illetően most sem érzem, hogy sok panaszra lenne okom: idén is nagyon sok remek filmet volt szerencsém látni, erős volt az Oscar-szezon, az egzotikum-mennyiséget szállította a Titanic Filmfesztivál, ráadásul a Netflix is minden korábbinál több érdekes alkotást mutatott be. Még mindig főleg blokkosítva nézek, vagyis különösebb probléma nélkül eltelhet úgy egy hónap, hogy csak egy-két filmet látok, míg vannak bőven 10 feletti hónapok is, de kezdek lemondani arról, hogy ezen tudok változtatni.

Következzenek inkább az általam legjobbnak ítélt 2018-as filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön, némi csalás megengedett), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. LOMO – Egy blogger élete (LOMO: The Language of Many Others) / Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 / Keresés (Searching)
A 10. hely egy ideje nálam egyfajta különdíj, amit idén az internettel és a modern technológiával foglalkozó filmek nyertek. A LOMO és a RLSM egymáshoz nagyon hasonló történetek, egyfajta modern coming-of-age alkotások, ahol a fiatalok felnövése az internet korában zajlik – nagyon szerettem mindkét filmben, hogy nem akarnak ítélkezni, hanem megmutatják a veszélyeket, a pozitív és negatív oldalakat, és közben nagyon komoly, fájdalmas emberi drámát ábrázolnak. A Keresés talán kicsit kilóg a sorból, de a modern technológiával árnyalt emberi tragédia itt is adott, csak ezúttal egy feszült-izgalmas thriller kereteiben.

9. Kszi, Simon (Love, Simon)
Nagyon amerikai, nagyon tini, nagyon idealizált, ám mégis nagyon megszerettem. Egy meleg srác története a gimnáziumban, amiből még ennél is giccsesebb dolgot lehetett volna kihozni, de szerencsére a készítők megmaradtak a valóság talaján: finom drámával, remek párbeszédekkel, ügyesen végigvezetett szituációkkal ragadtak meg. Elképesztően imádnivaló film, lehetetlen rá haragudni (ellentétben a magyar címmel).

8. Bosszú (Revenge)
Amikor láttam, nem hittem volna, hogy majd az év végi top 10-ben akarom látni, de év közben annyiszor jutott eszembe, hogy úgy érzem, muszáj idetennem. Pedig ez színtiszta zsánerszórakoztatás, eltúlzott, a végletekig elvitt szituációkkal, gyakorlatilag parodisztikus-szatirikus jelenetekkel, sokszor hangosan kacagtató momentumokkal, de nem elbagatellizálva, nem kínosan-kellemetlenül. Véres bosszúfilm, de olyan ügyesen, ahogy eddig még nem láttuk.

7. Így csajozz egy földönkívülivel (How to Talk to Girls at Parties)
Valószínűleg nem jutottunk volna el erre a filmre, és szerintem utána nem is valószínű, hogy pótoltuk volna, ha a Titanic Filmfesztiválon nem marad el egy vetítés, és nem lesz egy felesleges jegyünk. De mindez megtörtént, és egy elképesztően fura filmet sikerült megnézni: amiben benne van a hetvenes évek punk-korszaka, egy nagy adagnyi idegenség, teljesen elmebeteg sci-fis dolgok, Nicole Kidman, sok komolytalanság és egy kis komolyság, kicsit talán még Neil Gaiman vagy David Bowie szelleme is. Hangulatos buggyantság, bár azért nem egyszerű körülírni, mi is ez a film.

6. A hely (The Place)
Tavaly a kilencedik helyre raktam Paolo Genovese előző filmjét, a Teljesen idegeneket, pedig mintha az valamivel jobban tetszett volna (ezek szerint lehet, hogy idén mégis gyengébb évünk van?). A hely folytatja annak a hagyományait, és újfent egy kamaradrámának beillő alaphelyzettel bont ki szomorú és vicces emberi sorsokat, tragédiákat, lelki fájdalmakat és sérüléseket. Én mégis talán a világnézetét szerettem a legjobban, a sorsról, az emberi életről szőtt gondolatait. Genovesére a jövőben is érdemes lesz figyelni.

5. Egy nap
Hétköznapi helyzetek, hétköznapi drámák: az Egy nap úgy visz le a pokol legmélyére, hogy valójában a lehető legkevésbé szakít ki a valóságból. Egy anyuka egy napja: látszólag banális alaphelyzet, amiből olyan keményen és hatásosan bomlanak ki a szituációk, hogy a végére teljesen lesújtva lépünk ki a teremből. Végtelenül egyszerű itt minden, nincs semmi rendkívüli vagy meglepő, de mégis iszonyúan tud sokkolni.

4. Lady Bird
Az idei Oscar-szezon meglepően sok kiemelkedő filmmel szolgált. A Lady Birdöt talán a természetességéért szerettem a legjobban: nincs benne semmi újszerű vagy extrém dráma, csupa-csupa mindennapi helyzet, amit mégis képes úgy előadni, hogy abban pillanatok alatt el tudunk merülni. Ismerős szituációk, szinte átlagos coming-of-age: mégis annyi őszinte érzelem rejtőzik benne, amit nagyon-nagyon meg lehet szeretni.

3. Szólíts a neveden (Call Me by Your Name)
Valószínűleg a Szólíts a neveden sem a rendkívülisége miatt lett olyan népszerű: egy teljesen átlagos olasz nyarat mutat, ahol a kamasz Elio megéli az első szerelmét – történetesen egy nála némileg idősebb férfival. Imádtam az apró rezdüléseket, ahogy finom pillanatokból bomlik ki a kapcsolatuk: egyre jobban belemerülünk ennek a nyárnak a hangulatába, Chalamet egyre közelebb kerül hozzánk, hogy aztán a végére teljesen magunk alá kerüljünk – és onnan fel is tudjunk állni. Gyönyörű film, megbabonázó hangulattal.

2. Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Az Oscar-szezont nálam (majdnem) egyértelműen a Három óriásplakát nyerte, főként azért, ahogy a sajátos nyerseségében is olyan megnyerően kombinálta a tragédiát és a humort. McDonagh filmje nagyon ügyesen játszott rajtam: egyszer hangosan kacagtam volna, a következő pillanatban már sírni volt kedvem, de közben egyre közelebb kerültem ezekhez a fura figurákhoz, akik éppen próbálják a saját érzelmeiket feldolgozni több-kevesebb sikerrel. Velük együtt szenvedünk mi is, velük együtt értetlenkedünk, velük együtt tartunk ki, amíg még kell. Tovább is, mint a film két órája.

1. A négyzet (The Square)
Valahol sejtettem, hogy az év elsőként megnézett filmjét később már semmi sem fogja tudni felülmúlni. A négyzet elképesztő élmény: brutálisan polgárpukkasztó, zseniálisan szórakoztató, miközben rogyadozik a belé pakolt kérdések súlya alatt. Tele van csodálatos ötlettel, folyamatosan kacagunk, miközben valójában önmagunkat nevetjük ki. Östlund olyan képet tart elénk, amin nagyon jól esik nevetni, de mégis kezd fájni is. Cinikus film, kényelmetlen-kellemetlen, hogy Östlund ennyi problémát lát a társadalmunkban. Viszont amilyen összetettséggel és stílussal elmeséli, az gyakorlatilag tökéletes.

Egyéb kategóriák

A Titanic Filmfesztivál terméséből mindenképpen fontosnak tartom még kiemelni A rodeós (The Rider) és A rabbi meg a lánya (Disobedience) filmeket – szótlan, megkapó drámák. Meglepően szép filmnek tartom még a Mária Magdolnát (Mary Magdalene) is, pedig mintha nem sokan fedezték volna fel; szeretném még megemlíteni Jason Reitman új filmjét, a vállalhatatlan magyar című Pszichoanyut (Tully) is; valamint a Lányt (Girl), ami hatásosan mutatja be egy nagyon nem hétköznapi helyzetben lévő fiatal hétköznapjait.

Az év animációs filmje: Ruben Brandt, a gyűjtő – egy pontig azt hittem, ott lesz a top 10-ben is, de sajnos mégsem, bár nem sok hiányzott hozzá

Az év legőrültebb filmje: Quality Time – abszurd filmnyelvi formákban elmesélt kényelmetlen-kegyetlen szituációk

Az év sci-fije: Upgrade – stílusos, nem túlbonyolított, de nagyon szórakoztató

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War) – úgy érzem, megérte rá várni

Az év nosztalgiamozija: Ready Player One – Spielberg nagyon szerethető, régi stílusú kalandot hozott össze

Az év adaptációja: Expedíció (Annihilation) – nyugtalanító, váratlanul ügyes feldolgozás

Az év spinoffja: Mute – teljesen más, mint a Hold, nagyon nem sci-fi, ugyanakkor nagyon izgalmas, ambivalens élmény, aminek nagyon eltalált a stílusa

Az év csalódása: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald) – félek, hogy mi lesz itt még a következő részekben…

Legjobb idén látott filmek – 2017

Ha hihetek a naplómnak, idén 92 filmet láttam, ami elég jelentős mértékben kevesebb, mint a tavalyi közel 120 (érdekes, de közben meg minden korábbinál többet olvastam), viszont mintha sokkal koncentráltabban néztem volna filmeket. Vagy másként: mintha ezúttal jobban sikerült volna azokat kiválogatni, amik hosszú távon is maradandó élményt tudnak nyújtani.

Persze lehet, hogy ez csak a számok következménye (minél több film, annál több nem kiemelkedő), mindenesetre tavalyhoz hasonlóan idén sem panaszkodok a filmes évre. (A sorozatosra inkább, bár ez meg lehet annak hatása, hogy az idei év második felében nem néztem túl sok sorozatot.) A két filmes fesztivál, amin részt veszek (Magyar Filmhét, Titanic), idén is szállította a néznivalók sorát, de közben mintha az Oscar-szezon is erősebb lett volna a korábbi éveknél, sőt, mintha egész évben lett volna olyat nézni, ami valószínűleg jó lesz.

Szóval én örülök, következzenek az általam legjobbnak ítélt 2017-es filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) / Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle) / Kereszttűz (Free Fire) / Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)
A 10. helyet évek óta amolyan különdíjnak szánom, amit idén a másodvonalbeli akció-revízióknak adnék. Engem már jó ideje nem tudnak megszólítani a hagyományos akciófilmek, de az idei esztendőre mintha tényleg ez átfogó problémája lenne a zsánernek, viszont cserébe egyre több olyan alkotás készül, ami valamit máshogy akar megfogni. A Baby Driver ennek talán a legkiválóbb példája, mely egészen egyszerűen imádnivaló, de közben ott a Kingsman folytatása, mely talán nem annyira nagyszerű, mint az első, de azért még mindig hatalmas élvezet néni, vagy a Free Fire, mely csodálatosan elborult. A Ritchie-féle Arthur király talán kilóg a sorból (már csak azért is, mert gyengébb az előzőeknél), de én érzem a kapcsolódást, és mindenképpen fontosnak tartom a jelenség szempontjából.

9. Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Bevallom, a bemutató környékén nagyjából semmit sem halottam erről az olasz filmről, de nagyon örülök, hogy végül felfigyeltem rá. Látszólag egyszerű kis kamaradráma egy baráti társaság szokatlan vacsorájáról, de közben nagyon finoman beszél nehéz kérdésekről, és egyszerűen zseniális, ahogy tükröt mutat nekünk.

8. Szólít a szörny (A Monster Calls)
A gyász feldolgozása semmilyen életkorban nem egyszerű, kisgyermekként meg aztán pláne nem az. Siobhan Dowd és Patrick Ness könyve önmagában elképesztően megható és szívszorító, a filmadaptáció pedig remekül érzi az eredeti mű arányait. Nem sokat ad hozzá, de el sem vesz belőle: visszaadja ugyanazt a sűrű bánatot, ami minden jelenetet körülleng, és közben nem felejti el azokat a fontos igazságokat sem, amelyekkel mindenkinek szembe kell néznie élete valamely pontján.

7. A Ghost Story
Nem voltam annyira lenyűgözve az A Ghost Story-tól, miután befejeztem, de valahogy újra és újra azt vettem észre magamon, hogy visszatérek hozzá, a hangulatához, a gondolataihoz. Ugyanúgy a gyász áll a középpontban, mint a Szólít a szörnynél, de David Lowery nem tud vagy nem akar segíteni – vagy legalábbis nem úgy, mint képzelnénk. Brutális, de közben mégis elgondolkodtató, igazi hosszú távú élmény.

6. Némaság (Silence)
Ha az A Ghost Story hosszú távú élmény, akkor a Némaság azonnal hat. Letaglóz, maga alá gyűr, eltemet, majd jól megrugdos még, csak hogy érezd, milyen is lehetett azoknak a keresztény misszionáriusoknak Japánban. Kegyetlenül hosszú és kimért film, a szerzetesekkel együtt mi is formálódunk, és nagyon nem barátságos vagy szép ez a folyamat. Megszenvedünk a befogadással, sőt, még a végső válaszaival is – viszont mindez olyan élményt ad, ami még nagyon sokáig velünk fog maradni.

5. Jackie
Abszolút nem vártam, hogy az Oscar-szezonban valami nagy meglepetés fog érni, de Natalie Portman és Pablo Larraín kettőse egyszerűen lehengerelt. Ellentmondásos, zavaros érzelmekből kibomló film, furcsa arányokkal és nehézkes pillanatokkal, de rejtőzik a mélyén valami annyira emberi, valami annyira fájdalmas és mégis banális, hogy attól nem tudtam szabadulni. Persze nem is nagyon akartam.

4. 20. századi nők (20th Century Women)
Sajnálom, hogy csak a Titanicon jött ez a csoda, pedig örülnék, ha sokan felfedeznék maguknak Mike Mills örömmel és bánattal elég rendesen nyakon öntött alkotását. A 20. századi nők minden képkockájában annyi hangulat, annyi mosoly rejtőzik, hogy muszáj végig vigyorognom. Elképesztően élveztem, tényleg igazi kis csoda volt ez a film.

3. Dunkirk
A Dunkirköt viszont teljesen másként élveztem. Nolan tántoríthatatlan és kíméletlen visszafogottsága olyan döbbenetesen szürke és feszült hangulatot eredményez, ami nagyon sokáig nyomaszt. Hiába nem vagyok minden részével megelégedve, mégis az egyik legzsigeribb, leginkább székhez szegező mozi volt idén, amit bár nem tudom, hogy mikor merek újranézni, de az biztos, hogy arra még rá kell készülnöm.

2. A régi város (Manchester by the Sea)
Még egy gyásszal foglalkozó film, szintén az Oscar-szezonból – viszont talán a legerősebb mind közül. Figyeljük ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és mire a végére érünk, úgy érezzük, mintha mindent tudnánk ezekről a szereplőkről, amit csak tudni lehet. A hétköznapi csodák és a tengernyi bánat filmje, melyek mögött rengeteg érzelem lakozik, viszont ezekből mégsem látunk semmit a felszínen.

1. anyám! (mother!)
Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Sokáig tűnődtem az első három sorrendjéről, és nem tagadom, az anyám! végülis a szélsőségessége miatt került előre. Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, és én is elég nehezen jutottam el odáig, hogy bátran tudjam mondani: nagyon élveztem ezt a filmet. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is úgy érzem, hogy megérdemelten hívom az év legjobbjának.

Egyéb kategóriák

Szívem szerint a fentiek közé rejtettem volna valahova az Éjszakai ragadozókat (Nocturnal Animals) is, de 2016-os bemutatása miatt nem akartam nagyon csalni, viszont tényleg az év egyik legintenzívebb élménye volt. No meg a Titanic merítéséből muszáj még megemlítenem a Nehéz szívvel (Hjartasteinn), a Számi vér (Sameblod) és A lélek saját társat választ (A Quiet Passion) filmeket, melyek mind kiválóak.

Az év thrillere: Széttörve (Split) – borzongatóan feszült és izgalmas

Az év meglepetése: Power Rangers – senki nem akarja nekem elhinni, de nagyon sok szempontból szerethető ez a film

Az év magyar filmje: Kincsem és Brazilok – de mondjuk rajtuk kívül is több “elég jó” magyar filmhez volt idén szerencsénk

Az év sci-fije: Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets) – én abszolút élveztem Luc Besson legújabb agymenését

Az év koncepciója: Kong – Koponya-sziget (Kong: Skull Island) – nem sok hiányzott, hogy a blockbusterek revíziójaként köszönthessük a Kongot, mert nagyon ambiciózusnak tűnt olykor

Az év leghidegebb filmje: Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River) – mintha csak egy Cormac McCarthy regényt látnánk Skandináviában

Az év szuperhősös filmje: Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) – az idei folytatásoktól nem voltam lenyűgözve, de Pókember jó szórakozás volt

Az év legrosszabb filmje: A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda) – ne nézzetek brazil trashfilmeket

Legjobb idén látott filmek – 2016

Az elmúlt években egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a filmekre csak másodlagos mozgóképes alkotásokként tekintek a sorozatok mögött – az okokról talán majd egyszer egy külön bekezdésben elmélkedek, de mindenesetre a tendencia (legalább bennem) egyértelmű. 2016-ban ezen félig tudatosan szerettem volna változtatni: próbáltam minél több filmet megnézni, hátha visszatér a hitem.

Mivel ez nem történt meg, logikus lenne, ha tavaly után idén is azt mondanám, hogy nem volt túl jó évünk. Ugyanakkor, talán pont az alacsonyabb elvárások miatt, 2016-ban mintha nem csalódtam volna akkorát, mintha jobb lenne az összkép. Többet voltam moziban, egyben több filmet is láttam (szám szerint 120-at, ami eléggé rekord-közeli), mint a korábbi években, ezért szerintem több jó filmet is láttam, bár az arányok továbbra sem változtak (mint ahogy több kedvencet sem találtam). Viszont személyes sikernek könyvelem el, hogy sokkal többet néztem a hazai mozikba nem kerülő filmekből – bár volt köztük jobb és rosszabb is, valahogy sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a mainstream művek.

Ha a toplistát nézzük, a nagyobb válogatás miatt nem volt olyan nehéz összeszedni a tíz legnagyobb élményt – de talán beszéljenek inkább maguk az alkotások. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2016-os filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az egyéb kategóriák; a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Fivérek (Brødre / Brothers)
Amikor beírtam a filmes naplómba, elsőre simán mellébiggyesztettem, hogy 10/10, de aztán mégis leszedtem, és maradt pontszám nélkül. Képtelen vagyok értelmesen beszélni a Fivérekről – ezt a 10. helyet amolyan különdíjként szánom neki. Aslaug Holm gyönyörű és mégis iszonyatosan fájdalmas dokumentumfilmje valószínűleg a lehető legjobbkor talált meg, és ahogyan beszél az élet értelméről (illetve annak hiányáról) a mai napig visszhangzik bennem. Két felnövés és egy kudarc tökéletes szerzői filmje.

9. Félvilág
Kicsit csalás, mert valójában még 2015-ös film, de a televízió után idén még a mozikba is került. Ami egyébként igen örvendetes, legalábbis remélem, hogy így még többen felfigyeltek erre a hármas karakterdrámára. Nagyon ügyesen összerakott (hiába, mindig öröm nézni ilyen jól megírt forgatókönyvet – de tényleg, magyar műveknél néha már az felér egy csodával, ha nemcsak elviselhetőek, de kifejezetten jók a párbeszédek), egészen zsánerfilmes alkotás, hibátlan színészi alakításokkal és persze mindenek előtt fojtogató hangulattal. Ha ez a minőség lenne az alap a magyar filmgyártásban, nem kellene szégyenkeznünk… bár szerintem mostanság egyébként sem kell.

8. Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)
Őszintén szólva, egyelőre nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy itt a helye Kubónak. Az év utolsó napjaiban néztem ugyanis meg, és ilyenkor mindig kérdéses, hogy csak a friss élménynek vagy valóban a filmnek szól a lelkesedésem. Akárhogy legyen is, abban biztos vagyok, hogy ritkán látni ennyire mély, szép és a lelket is simogató animációs filmet. Kreatív és okos, de nem veszíti el a szívét közben, mer mély emberi drámáról és érzésekről beszélni, ám mégis megmarad a gyerekeknek szóló stílusnál és hangulatnál. Egyszerűen csodálatos.

7. Bone Tomahawk
Az itthon nem igazán bemutatott zsánerfilmek közül ez maradt meg bennem a legmaradandóbban – a meghatározás egyébként azért is ilyen körülményes, mert úgy volt, hogy eredetileg nem kap bemutatót, aztán mégis megnézhettük a Titanicon (én is ott láttam), aztán végül csak bejutott a legtöbb moziba… No mindegy, a lényeg, hogy ritkán látni vásznon ennyire ütős horror-westernt. Bár egy 10-20 percet lehet, hogy a feszültség érdekében én kivágtam volna belőle, azért engem nagyon megragadt a hangulata: zsigeri, kemény és menő.

6. Steve Jobs
Kevés olyan filmes van, akiket nagyon szeretek, és gondolkodás nélkül látni akarom az összes filmjüket, de Aaron Sorkin és Danny Boyle köztük van. Nomármost, ha ők ketten összeállnak egy filmre, akkor talán mondanom sem kell, hogy milyen magasra ugrik a várakozásom… A Steve Jobs pedig pontosan olyan, amilyennek lennie kell: intelligens, váratlan és elegáns, mint nagyjából minden, amit Sorkin csinált; továbbá hangulatos, magával ragad és egyenesen lüktet, mint Boyle legjobbjai. Tökéletes kombináció, emlékezetes élmény.

5. Egy tökéletes nap (A Perfect Day)
Nem hiszem, hogy sokaknak lesz ismerős az Egy tökéletes nap, pedig kapott itthon mozis bemutatót is. A délszláv háborúk utáni Boszniában egy egészen elképesztő dramedy-t mutat be Benicio Del Toro és Tim Robbins csapata: folyamatosan mosolygunk, néha hangosan nevetünk, pedig valójában igen komoly dolgokról van szó. Nagyszerűen játszik az érzelmeinkkel, és furcsa módon nem a váratlan húzásai, hanem a szerethető, egészen mindennapi jelenetei miatt lesz olyan maradandó. Egyszerű, de annál szebb alkotás.

4. Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)
Rég volt olyan, hogy egyet értettem az amerikai filmes akadémiával az Oscar-díj kapcsán, és talán most sem a Spotlightnak adtam volna, de azért nem tudok sajnálkozni, hogy Tom McCarthy filmje nyert. Nagyon fontos témáról beszél, igen okosan: tetszett, hogy nem annyira tipikus a megközelítése, és hogy ennyi teret hagy a színészeknek, akik aztán élnek is a lehetőséggel. Klasszikusan az a film, amit mindenkinek látnia kellene.

3. A nagy dobás (The Big Short)
Gyengém a gazdasági téma, nem tagadom, de én A nagy dobásnak adtam volna az Oscart. Adam McKay egy kicsit szárazabban és másként fontos témáról beszél, mint mondjuk a Spotlight, de ettől még egy pillanatig sem válik gyengébbé. Újfent csak azt tudom mondani, hogy okos film: nem nézi hülyének a nézőjét, ügyes megoldásokkal dolgozik, jól eltalált szereplőkkel és fókuszokkal. Kivételesen fontosnak tartom, hogy a forgatókönyvet is díjazták: ott szerintem már nagyon sok minden eldőlt.

2. Érkezés (Arrival)
Így belegondolva, ha másodjára is megnézném az Érkezést, nem biztos, hogy megkapná a második helyet. De aktuálisan ez nem annyira érdekel, hiszen elsőre nekem nagyon ütött: persze a minimalista, finom megközelítése miatt már rögtön nagy előnnyel indult Villeneuve, és ezen aztán csak javítani tudott. Rajongok azért, hogy mindig csak épp nem azt adta, amit vártunk; hogy képes volt működő érzelmeket belevinni egy ennyire sajátos történetbe is; hogy (jó, talán egy-két apróságot leszámítva) sem vált hiteltelenné és végig tudta vinni a koncepcióját. De örülnék, ha minden sci-fi legalább ilyen jó lenne…

1. Ernelláék Farkaséknál
Gyűlölöd, szereted, kínlódsz rajta, nevetsz, feszeng, forgolódsz, de mégis imádod: az Ernelláék Farkaséknál annyi érzelmet pendített meg bennem a moziban, mint nagyon régen bármi. Hihetetlenül őszinte, minden rezdülésén érezni a lelket benne, ráadásul annyira jól beszél bizonyos témákról, hogy már csak ezért is mindenképpen helye lenne a top 10-ben. Komplex élmény, kétszer kellett megnéznem, hogy minden a helyére kerüljön, de talán nem meglepetés, ha azt mondom: a kedvenceim között fogom számon tartani. Magával ragadó érzelmi gazdagság, igazán szerethető film: az idei évben az Ernelláék Farkaséknál tetszett a legjobban.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akadt még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A váratlanul jó Oscar-mezőnyből még muszáj megemlítenem a Mustangot és a 45 évet (45 Years). A Titanicról nem mehetek el szó nélkül A nevem Emily (My Name Is Emily), A meghívás (The Invitation) vagy A bérgyilkosság (Assassination) mellett.

Az év legkellemesebb meglepetése: Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet (Rogue One: A Star Wars Story) – a 7. rész után nem vártam igazán, de nagyon örültem, hogy megszületett az eddigi legjobb SW film

Az év legabszurdabb drámája: A homár (The Lobster) – imádnivalóan beteg (azért a Swiss Army Man csak hajszálnyival maradt le…)

Az év szuperhősös filmje: Deadpool – nem tökéletes, de pont olyan, mint vártam: elszállt, humoros és stílusos

Az év látványa: Amerika kapitány – Polgárháború (Captain America: Civil War) – vessetek meg, de én szerettem a Polgárháborút a sajátos megközelítése miatt

Az év színészi jutalomjátéka: A Bigger Splash – klasszikus értelemben vett filmként értékelhetetlen, de mégis folyton eszembe jut

Az év vígjátéka: Rendes fickók (The Nice Guys) – örülnék több hasonlóan jól összerakott mókázásnak

Az év sci-fi akciója: Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond) – abszolút korrekten összerakott mozi, igazán szórakoztató élmény

Az év legszebb animációs filmje: Anomalisa – valamiért picit elment mellettem, de megközelítésével és hangulatában simán űberelt sokakat

Az év legbetegebb animációs filmje: Virsliparti (Sausage Party) – hatalmas WTF ez a film, még mindig nem tudom, mit láttam

Az év legkreatívabb filmje: Zootropolis – Állati nagy balhé (Zootopia) – idén kiemelkedően jó animációkat láttam, muszáj megemlítenem a Zootropolist is

Az év legrosszabb filmje: Egyiptom istenei (Gods of Egypt) – nem vártam én semmit, de ez annyira rossz volt, hogy az már fájt

Országos újoncok: 2016/17

Upfronts után járunk, és bár én évről évre egyre csökkenő kedvvel böngészem a listákat (köszönhetően annak, hogy az elmúlt években teljesen elszakadtam az országos csatornáktól a kábel javára), azért mindig találok pár érdekesnek tűnő újoncot. Ezek közül válogattam: mik érdekelnek, melyek lesznek azok, amiket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok – legalább pár rész erejéig.

NBC

Timeless: időutazás, plusz akció és kaland. Ha szerencsénk van, még lehet belőle amolyan guilty pleasure-szerű könnyed szórakoztatás. A készítők között ott a Revolution és a Supernatural feje is… ennek nem tudom, örüljek-e. 2016 ősz.

Midnight, Texas: ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy jó legyen, de hát láttunk már csodákat – jó, azért természetfeletti ide vagy oda, csak akkor próbálom be, ha jókat hallani róla. Vámpírok, boszorkányok, médiumok, angyalok? Fájni fog, érzem. 2016 midseason.

Powerless: tudom, engem mindenféle szuperhős-kötődéssel meg lehet etetni, de azért komédia nem tudom, hány éve keltette fel utoljára az érdeklődésem. Ráadásul DC-kötődés és átlagemberek! 2017 midseason.

Plusz az Emerald City, ami nem is tudom, hogy hány éve vár már.

FOX

Making History: újabb időutazás, ezúttal komédia, ami inkább növeli a várakozási faktoromat (legalábbis nehéz a koncepciót másként elképzelni). Remélem, kellően elszállt lesz (plusz sokat fognak mászkálni az időben), mert különben nem leszünk jóban. 2017 midseason.

ABC

Designated Survivor: véletlenül elnökké váló Kiefer Sutherland és összeesküvések? Ha valóban a thrillerre koncentrálnak, és nem a családi drámára, akkor bírni fogom. 2016 ősz.

Time After Time: ó, még egy időutazós sztori, nahát! A “Wells és Hasfelmetsző Jack a jelenben” koncepció még érdekes is lehetne, ha jól eltalálják a hangulatot (és nem a kultúrsokk lesz az állandó poénforrás). Kevin Williamson neve még jót is sejtethet. 2017 midseason.

CBS

Két ügyvédes, egy bűnügyi, egy orvosos – és MacGyver. Plusz CBS-komédiák. Nekem itt nem terem semmi, köszönöm.

CW

Frequency: a változatosság jegyében egy időkavarós bűnügyi sorozat. Igazából egyedül az időmachinálós aspektusa érdekel, egyébként félek, hogy halál unalmas heti krimi lesz, ismert színészgárda ide vagy oda. 2016 ősz.

Riverdale: kivételesen nem a képregényes kötődés keltette fel az érdeklődésem (egyébként is, Archie Comics?), hanem a rejtélyes kisváros. Persze, két rész után úgyis kaszálok, mert annyira vállalhatatlanná válik a szappan-faktor. 2017 midseason.

Legjobb idén látott filmek – 2015

Bár az utóbbi pár évben inkább lelkesedtem az adott évi filmtermés kapcsán, idén valahogy nem vagyok maradéktalanul boldog. Pedig mintha több filmet sikerült volna megnéznem, mint arra számítottam (szám szerint 72-t, amiből azért 18-at a Titanic hozott magával, no meg az újranézésekről ne is beszéljünk), de valahogy nagyon kevés kiugróan jó művet láttam. Pedig az Oscar-szezon egészen korrekt volt, év közben is be-beestek érdekesebb produkciók, s bár a blockbusterek többségét inkább felejthetőként könyveltem el, azért ott is volt néhány kiemelkedő alkotás.

Úgyhogy nem egészen tudom, miért vagyok negatív – talán az új kedvencek hiányoztak, talán csak a csalódások nyomták rá a bélyegüket a többiekre, talán egyszerűen az zavar, hogy egy jobb évben a toplistából elég sokan kiesnének, mindenesetre azért annyira nem esett nehezemre kiválasztani a tíz legnagyobb élményt 2015-ből. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2015-ös filmek (amiket idén mutattak be itthon) – a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. holtversenyben A csend képe (The Look of Silence) és Citizenfour
Dokumentumfilmeket ritkán nézek, de az idei év határozottan megerősített abban, hogy ezt rosszul teszem. A csend képe egy hihetetlenül sokkoló, megrázó, és úgy az egész emberiséget átértékelő film (mint a legtöbb, ami tömegmészárlással foglalkozik), ráadásul Indonéziát nem ismerjük, úgyhogy már csak ezért is előnye volt Oppenheimernek – fájdalmas élmény. A Citizenfour pedig talán napjaink egyik legjelentősebb és legaktuálisabb témáját, a lehallgatások-adattárolások-elemzések körüli botrányt taglalja, legalább annyira megrendítően, mintha tömegmészárlásról beszélne. Kevés fontosabb filmet láttam idén, mint ez a kettő.

9. Mad Max – A harag útja (Max Max: Fury Road)
Nem értettem, hogy mire ez a felhajtás. Nem érdekelt (emberek kocsikon száguldanak, közben ölik egymást – és?), nem akartam megnézni. Aztán valahogy mégis bekeveredtem a moziba, és egy egészen elképesztő élményt kaptam. Nem érzem tökéletesnek, lehetett volna még inkább a kedvemre való, de nem tudok szó nélkül elmenni a film elképesztő kreatív töltete, sebessége és hangulata mellett. Évtizedek múltán is mérföldkőként tartjuk majd számon a legújabb Mad Maxet.

8. Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)
A Titanic Filmfesztivál minden évben képes meglepni, de idén ennek örültem a legjobban – egyébként valószínűleg simán kihagytam volna az év egyik legszórakoztatóbb és leghumorosabb komédiáját. Persze már az alapkoncepció (miszerint egy áldokumentumfilm keretében vámpírokat követünk) is tetszik, és szerencsére sikerült a végletekig elvinni. Garantált nevetés, ügyes ötletek – ennél nem is kell több.

7. Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Januárban mutatták be, de nekem egészen decemberig tartott, mire elértem az év egyik legjobb akciókomédiájáig. Ilyenből egyébként nem volt hiány 2015-ben (lásd még később), de amúgy teljes rejtély, hogy miért nem csaptam már le rá korábban – legalább Matthew Vaughn nevének meg kellett volna ragadnia bennem. Valójában itt sem történik más, mint a Kick/Ass esetében: kétórányi esztelen, őrült paródia, szélsőséges szatíra, egy olyan műfajé, amire egyébként is ráfér már a ráncfelvarrás. Iszonyúan élveztem.

6. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Tűnődöm, hogy a Sicario csak azért ragadt meg bennem, mert nem túl régen pótoltam, a hype és az általános elragadtatás után, vagy egyébként is ilyen remek élmény lett volna. Ez már soha nem derül ki, az ellenben biztos, hogy ha feszültséget, izgalmat, igazi lélegzet visszafojtva várt eseményeket keresünk, akkor itt kell nézelődni – hogy a Sicario nem áll meg itt, hanem az erkölcsi és lélektani kérdések felé tereli a mondanivalót, az különösen szimpatikus.

5. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Én bírom Guy Ritchie-t. Tudom, hogy mások annyira nem, különösen nem az UNCLE miatt, de én szeretem ezt a baromi stílusos, elegáns, magával ragadó akciókomédiát. Hiszen ez sem több, mint a Kingsman, csak más – itt is a paródián van a hangsúly, de ezt képes túlzás nélkül, a közel-hihető események talaján tálalni, képes önállóan is működő filmet bemutatni. No meg remek akciójelenetekkel, zenével, kamerával… várom legközelebb is Ritchie-t.

4. Agymanók (Inside Out)
A Pixar az elmúlt pár évben egyre furcsább irányokat vesz, amit nem tudok teljes mellszélességgel támogatni, de az Agymanókkal (áh, már a címet is szeretem) megmutatták, hogy bizony még mindig ők az első számú amerikai animációs filmstúdió. A “mi lenne, ha az érzelmeknek lennének érzelmei” nemcsak reklámszöveg, tényleg elképesztő finomságról, empátiáról és érzelmi hullámvasútról tesz tanúbizonyságot ez a film – mondjuk ki: ilyet nem várnánk animációtól. Az ilyenek miatt hajlamos vagyok megbocsátani a Pixarnak.

3. Liza, a rókatündér
Tavaly egyenesen az év meglepetésének jelöltem a “magyar filmet”, Utóéletestől, VAN-ostól, Szabadesésestől, és szerencsére ez a tendencia idén is folytatódni látszik. Mondjuk én a Saul fiától nem vagyok elragadtatva, de kétségtelenül örülök a nemzetközi sikerének – engem a Liza sokkal inkább meg tudott ragadni. Szerethetősége, szimpatikus-könnyed hangulata, finom árnyalatai, zenéje: minden együtt van ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes szülessen. Még ilyet!

2. Whiplash
A 2015-ös Oscar-szezontól ugyan nem voltam elájulva (leginkább amiatt, mert a két legjobbat még 2014-ben láttam), voltak jobb és rosszabb művek is, de a Whiplash toronymagasan kiemelkedik köztük. Értem én, hogy elcsépelt sportfilm dramaturgia, meg hatásvadász feszültségkeltés, de a Whiplash annyira belém vág, annyira mélyen eltalál, hogy az valami elképesztő. Simmons és Teller kettőse zseniális, nagyon emlékezetes élmény.

1. Ifjúság (Youth)
A 2013-as toplistámra csak a második helyen került fel A nagy szépség – ezt azóta is sajnálom, pedig csupán arról volt szó, hogy még nem tudtam annyira helyre rakni magamban. Azóta az kedvenc filmmé vált, én meg tűkön űlve vártam a legújabb Sorrentino-képeskönyvet. Audiovizuális orgia, olyan tartalommal, hogy még jópárszor újra kell néznem, hogy igazán összeálljon bennem. Első megtekintés után színtiszta elképedés, katarzis és ámulat – másodjára sem kevesebb. Egyértelműen az év filmje nálam.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A Titanicról az X+Y (A Brilliant Young Mind) még sokáig a “szerethető dráma” etalonja lesz, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl) pedig az egyik legjobb indie film, amit idén láttam.

Az év leginkább zavarba ejtő folytatása: Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens) – kommentár nélkül; azt hiszem, egyértelmű

Az év legaranyosabb animációja: Hős6os (Big Hero 6) – egyértelműen a gyerek célközönségre kiszámított, magával ragadóan aranyos alkotás

Az év akciófilmje: Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation) – a fene hitte, hogy MI rész valaha ide kerül, de ez tényleg remek volt (lásd még: az év legjobb Bond-filmje)

Az év sci-fije: Mentőexpedíció (The Martian) – hurráoptimista Mars-járás, szinte tökéletes adaptáció

Az év szuperhősfilmje: Hangya (Ant-Man) – sokszor bevált recept, de még működik

Az év blockbustere, egyben az év látványa: Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron) – sokat lehet szidni ezt a filmet, de engem még mindig megtalál a Marvel

Az év legfurcsábban jó filmje: Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) – iráni vámpírfilm. Ezzel mindent elmondtam.

Az év legzseniálisabb borzalma: Kung Fury – elmondhatatlan, értékelhetetlen, iszonyatos

Az év legnagyobb csalódása/kihagyott lehetősége: holtversenyben Chappie, Holnapolisz (Tomorrowland), 007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre) – hát én már nem is tudom, hogy mit jelöljek

Az év legrosszabb filmje: Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) – nem is értem, ez miért készült el

Újoncok: 2015/16

Már jó ideje véget ért az upfronts (olyannyira, hogy mindjárt kezdődik a szezon…), ahol megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk; ráadásul az is kiderült, hogy mik lesznek az újoncok. Azok közül válogattam, amelyek jobban érdekelnek, vagyis ideális esetben mik lesznek azok, amiket ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok. (Egyébként az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorulnak az országos sorozatok a kábelesekhez képest – úgy tűnik, a tendencia csak tovább erősödik nálam.)

NBC

Rendőr-akciók, orvosok, ügyvédek és szitkomok. Rémisztően nem hoz lázba – hiába, a heti esetek nekem nagyon kevesek újabban. De a Heroes: Reborn még mindig várakozik tavalyról.

FOX

Lucifer: hívószavak: képregény, Sandman, és nem mellesleg némi pokoli hangulat. De azért remélem, a heti ügyeket valahogy érdekes tudják adagolni. A Californication készítője miatt plusz pontról indul. 2016 tavasz.

ABC

Of Kings and Prophets: jó, ez nyilván legjobb esetben is csak guilty pleasure lesz, de engem az ilyesmivel mindig meg lehet fogni. Ha jól van előadva, a bibiliai hangulat is lehet remek (lásd még: Kings). 2015 ősz.

CBS

Limitless: de csak mert a filmet alapvetően szerettem, és kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki a koncepcióhoz. Kétlem, hogy hosszú távon érdekes lehet, de ki tudja. 2015 ősz.

Supergirl: képregényes és szuperhősös, ez persze instant várakozást jelent. CBS, szóval fogalmam sincs, hogy merre akarják elvinni – félek egy gyengébb Smallville-felé, de meglepetések mindig érhetik az embert. De legalább nem tinisorozat lesz. 2015 ősz.

CW

DC’s Legends of Tomorrow: akkor a The CW-n most már minden évben érkezik valami szuperhősös spinoff? Az Arrow az egyre gyengébb minőség ellenére nézős, a The Flash viszont szórakoztató – úgyhogy persze, mindenképp megéri bepróbálni. De mondjuk nem bántam volna, hogy mellékszereplők helyett inkább újra a nulláról kezdenek mindent. 2016 midseason.

Legjobb idén látott filmek – 2014

Eltelt 2014, és én újra egy olyan évet zárok, amikor elégedett vagyok a filmekkel. A meglehetősen gyenge 2012 után a 2013 már sokkal erősebb volt, s szerencsére ezt a tendenciát vitte tovább a 2014-es filmes év is: számos igen ütős alkotást láthattunk, annak ellenére (az elmúlt években ez nem így szokott legalábbis működni), hogy az Oscar-szezonból nem túl sok maradandó élményt tudnék felsorolni. Viszont év közben meglepően sok olyan filmet láthattam, amit egészen biztosan szívesen néznék majd újra majd évek múltán is.

Egyébként is elég sok filmet láttam idén, a klasszikusok pótlása projektem mellett is próbáltam mindig időt szakítani, ennek okán idén már a nyár elejéig több filmet néztem meg, mint 2013-ban egész évben – noha ettől függetlenül a december újfent a pótlások jegyében telt. A toplistában szokás szerint csak azok játszanak (többé-kevésbé), amit idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban) – az irányadó ezúttal is a filmes naplóm lehet. Következzék tehát a top 10, utána néhány kiemelkedő alkotással.

10. Nebraska
Alexander Payne továbbra is az az amerikai rendező, aki érzi, milyen a “keserédes” mozi. A Nebraska fáj, megtörsz benne, fekete-fehér képei egészen a depresszió széléig repítenek, hogy közben végig valamiféle idióta mosoly játsszon a szád szélén. Nincsenek illúziók, csak a valóság: ez pedig máris jóval több, mint amit fél Hollywood elmondhat magáról.

9. A jogász (The Counselor)
Kicsit csalás, A jogász ugyanis még a tavalyi évről maradt 2014-re, de egyszerűen nem hagyhattam ki. Cormac McCarthy forgatókönyve alapján baromi tehetséges színészek (avagy sztárok) mondtak olyan őrjítően kemény dolgokat, hogy azt hittem, szétszakad közben a vászon. Itt nincs más, csak reménytelen kétségbeesés, erőszak és nihil, meg persze az állandó emberi vétkek. Nem tudom, mennyire Ridley Scott érdeme, de nagyon jól sikerült A jogász.

8. Az üldözött (Most Wanted Man)
Anton Corbijn már Az amerikaival felhívta magára a figyelmet, de Az üldözöttel most végre a csúcsra ért: nem is tudom, láttam-e már ennyire ütős thrillert. Nemcsak azért, mert a krimi / kémregény műfaji szabályait a maximumra pörgeti, s annyira eláraszt feszültséggel és izgalommal, hogy alig kapok levegőt, hanem azért is, mert közben fájóan pontos látleletet ad a valóságunkról, mindenféle elnézés vagy optimizmus nélkül. Darabokra tör, s aztán meg sem próbál összerakni.

7. Átmeneti állomás (Short Term 12)
“Szívmelengetően szórakoztató film, egyszerűen élvezet nézni” – írtam fel az Urániában a Titanic Filmfesztiválon az Átmeneti állomás megnézése után, s azóta sem tudok többet elmondani róla. Megvan az az optimizmus benne, ami az előző filmekből teljesen hiányzik: hogy hiába történik velünk baromi sok rossz, hiába vág újra és újra földhöz a sors, azért végső soron mégis jó élni. Mégis jó legalább lélegzetet venni, és szeretni, és örülni, és nevetni. Szeretem ezt a filmet.

6. Holtodiglan (Gone Girl)
Olykor azt hinné az ember, hogy David Fincher képtelen hibázni, ugyanis a Holtodiglannal megint egy nagyon erős filmet tett le az asztalra. Látszólag thriller, méghozzá a jobbik fajtából: feszült, izgalmas, ütős, hatásos. A felszín alatt azonban sokkal inkább karakterdráma, két olyan megtört emberről, akik akár mi is lehetnénk. Mert így tesszük tönkre egymás életét, mert így nyomorgatjuk egymást – hogy aztán ne várjon más, csak az üres mosolygás. Talán Jonathan Franzen készítene ilyen filmet.

5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Kicsit kakukktojás a drámák tengerében, de A galaxis őrzői azon ritkaság a képregényfilmek tömegében, amit muszáj külön kiemelni. Két órányi nettó szórakozás, ráadásul tényleg abból a fajtából, ami nem néz hülyének, mer bátor lenni, de közben nem felejti el, hogy mégiscsak alapvetően azért ülsz be a moziterembe, hogy jól szórakozz. Paródia és szuperhőstörténet, baromi szimpatikus szereplőkkel és a kötelező körökkel – amelyeket mégis szívesen nézel, mert úgy rakták össze. Soha rosszabb képregényfilmet.

4. A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)
Wes Anderson sosem volt nagy kedvencem: értettem én, hogy mit szeretne, illetve hogy mások miért szeretik, de valahogy sosem kapott el a hangulat, sosem éreztem át igazán az ő műveit. Aztán jött A Grand Budapest Hotel, és rögtön levett a lábamról: ügyesen, mi több, intelligensen szórakoztat, minden jelenetén és beállításán érződik valami játékos finomság, ami teljesen elvarázsolt. Az pedig csak hab a tortán, hogy mennyi ismert arc feltűnt a filmben.

3. Birdman (Avagy a mellőzés meglepő ereje)
Ugyan itthon majd csak jövő év elején mutatják be, de a forgalmazó jóvoltából már láthattam december végén a Birdmant, ami tippre elég sok jelölést is el fog vinni az Oscar-felhajtásban. Mondjuk ezt egy pillanatig sem sajnálom tőle, ugyanis az utóbbi idők legokosabb filmje volt: zseniális párbeszédei, nagyon értelmesen bemutatott jelenetei és a mindent átszövő humor (szintén az intelligensen szórakoztató fajtából) pedig levett a lábamról. Elképesztően élveztem.

2. Éljen a szabadság! (Viva la libertà)
A nagy szépség révén beleszerettem az olasz filmművészetbe, az Éljen a szabadság! pedig elmélyítette ezt a kapcsolatot. Vagy csak Toni Servillo nyűgözött le újfent. Akárhogy is, ez a hangulatos, politikában gazdag és költői film úgy szórakoztatott, ahogy csak kevés alkotás képes (mint mondjuk az előző Birdman). Remek színészi játék, okos forgatókönyv, magával ragadó humor, és persze az a pici olasz attitűd, ami mindent átjár. Olyan jó, hogy ha nem nézik hülyének a nézőt a mozikban.

1. Sráckor (Boyhood)
És akkor itt van az egyértelmű első helyezett, Richard Linklater monumentális vállalkozása, ami egyszerűen nem szól másról, csupán az életről. 12 év kevesebb, mint három órába sűrítve, olyan töménységgel és olyan őszinteséggel, amit, azt hiszem, még nem láttam mozifilmben. Itt minden színész, minden karakter együtt lélegzik velünk, mi pedig érezzük, hogy ez főleg róluk szól. Pedig nincs semmi különösebb dráma, semmi eredeti vagy megdöbbentő fordulat, csupán minden úgy történik, ahogy a valóságban is történne. Ennél ugyanis nem kell több: adjuk a valóságot. Őszintén. Tisztán. Erről szól a mozi.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni: A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), az Augusztus Oklahomában (August: Osage Country) vagy A vadászat (Jagten) önállóan is remek volt, de még a színészi brillírozás iskolapéldája, az Amerikai botrány (American Hustle) is mindenképpen fontos film volt idén. A Titanic Filmfesztiválon látott Joe is mindenképpen megérdemli a kiemelést.

Az év sc-fije: Csillagok között (Interstellar) – közel sem tökéletes, valójában sokkal inkább Speilberg, mint Nolan, ám mégis: hiányzik az ilyesmi a mozikból

Az év szuperhősös filmje: A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2) – valamit nagyon tud ez az új széria, engem ugyanis rendszeresen elvarázsol

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes) és X-Men – Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past) – avagy azért Hollywoodban még mindig tudnak olyan szórakoztató filmeket csinálni, amitől nem verem a fejem a falba

Az év zenés filmje: Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis) – hangulatmozi, csupán folk/blues dalok, meg egy emberi sors

Az év meglepetése: a magyar film (Utóélet / VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan / Szabadesés / Délibáb / Fehér isten) – ki gondolta volna, hogy az elmúlt évek hányattatásai után ennyi érdekes magyar film kerül a mozikba? néhány még kifejezetten jó is volt

Az én rajzfilmje: Szél támad (Kaze tachinu) – hiába, Miyazaki Hayao-ra még mindig lehet számítani, ha jó rajzfilmről van szó

Az év posztmodern filmje: holtversenyben a Borgman és a Valahol Angliában (A Field in England) – holland és angol, de mindkettő igazi szürreális, posztmodern alkotás, és hát valahol zseniális is

Az év európai filmje: Lovak és emberek (Hross í oss) – Izlandról egy olyan abszurd és őrült drámát nézhettünk meg idén, amire egészen biztosan nem számítottunk

Az év csalódása: Noé (Noah) – én hittem abban, hogy Aronofsky jól fog blockbustert rendezni: de kár volt, mint kiderült

Az év kihagyott lehetősége: Transzcendens (Transcendence) – annyira érdekes és okos film lehetne, de ehelyett megmaradt az egyszerű unalom világában; nagy kár érte

Az év legrosszabb filmje, egyben az év látványa: Transformers: A kihalás kora (Transformers: Age of Extinction) – persze nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis katasztrofálisat kaptam, viszont legalább szép volt

Újoncok: 2014/15

Már jó ideje véget ért az upfronts, megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk, ráadásul az is kiderült, hogy melyek lesznek az újonc szériák. Ezek közül válogattam: mik érdekelnek, melyek lesznek azok, amiket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok. (Tényleg csak négy őszi sorozat, minden más 2015 midseason? Nahát.)

NBC

Constantine: képregényes démonvadászat? Ha kellő lazaság lesz benne, akkor még nagyon jó is lehet, egyelőre csak reménykedek a Sleepy Hollow után. 2014 ősz.

Aquarius: egy ’60-as évekbeli krimi nem különösebben érdekel, de David Duchovny még jó is lehet. Főleg, ha a sorozatgyilkosos szálat sem hanyagolják el. 2015 tavasz.

Emerald City: jól értem, sötét hangulatú, modern Óz Dorothy-val? Nem is hangzik rosszul. 2015 tavasz.

Heroes: Reborn: az eredeti Heroes-t egy idő után feladtam, de egy reboot még működhet is, ha ezúttal nem követik el ugyanazokat a hibákat. 2015 tavasz.

FOX

Gotham: najó, instant győztes. Persze tudom én, hogy Gary Oldman nélkül nem lesz ugyanaz, de élveznék egy szórakoztató képregényes krimit. Plusz sok crossoverrel. 2014 ősz.

Hieroglyph: mágia, Egyiptom és high concept? Nem is tudom, hogy milyen hívószó kellene még ahhoz, hogy jobban várjam. Csak ne legyen bugyuta. 2015 tavasz.

Gracepoint: csak és kizárólag David Tennant miatt. De az sem elhanyagolható, hogy a Broadchurch-öt szerettem. Remélem jó hangulata lesz. De lehet, hogy nem hetiben kellene nézni. 2014 ősz.

The Last Man on Earth: egy ideje nagyon unom a szitkomokat, szóval magas az ingerküszöböm, de egy ilyen koncepció megüti. 2015 tavasz.

ABC

Agent Carter: hiába, gyengém a képregényes vonatkozás. Viszont ha unalmas lesz a főszereplő vagy ez a heti ügyes koncepció, én biztosan kiszállok. 2015 tavasz.

The Whispers: Ray Bradbury neve jól hangzik, meg a “gyerekeket megszálló idegenek” koncepciója is, de sok múlik a castingon. 2015 tavasz.

CBS

Hát ez halál unalmasnak tűnik: csupa középszerűnek ígérkező nyomozós, ami akár még jó is lehet, de a pilot megnézéséig sem jutok el, ha nem hallok róluk elképesztően jókat.

CW

The Flash: woo-hoo. Az Arrow-t is szeretem, szóval ha legalább olyan szinten szórakoztat, én biztos maradok sokáig. Crossovereket! 2014 ősz.

iZombie: Rob Thomas neve jól hangzik, meg a koncepció is, de ebből még bármi lehet. Főleg a csatorna miatt félek – de persze ettől egy próbát még megérhet. 2015 tavasz.

The Messengers: újjáéledő emberes apokalipszis? A koncepció sok mindent rejthet magában, de CW, szóval erős kétkedéssel nézek a sorozat elé. 2015 tavasz.

Legjobb idén látott filmek – 2013

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy végre elégedett vagyok egy évvel. A tavalyi meglepően gyenge esztendő után, amikor legszívesebben első helyezettet sem hirdettem volna, idén valahogy sokkal szórakoztatóbb alkotásokat volt szerencsém megtekinteni, lényegesen erősebb műveket láttam már az első hónapokban is. Ebben persze nagy szerepe volt a váratlanul színes Oscar-szezonnak is, de amúgy is sorjáztak az igen kellemes produkciók – miközben persze azért sajnos jó néhány gyengébb is beleesett a szórásba.

A december továbbra is a pótlások hónapja volt, főleg a végén belehúztam, és a korábban kihagyott filmek közül válogattam bőséggel – irányadó ezúttal is a filmes naplóm. Következzenek tehát a legjobb idén látott alkotások, sorrendben, majd néhány külön kiemelendő. Szokás szerint csak azok játszanak, amiket idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban).

10. Phillips kapitány (Captain Phillips)

Tom Hanks drámázik. Kategóriájában hasonló az Oscar-győztes Az Argo-akció, ám annál jóval többet mutat: a személyes, emberi nézőpont olyan feszültséget teremt, hogy a székhez szegez. Még véletlenül sem manipulatívabb a kelleténél, apró megoldásokban is nagyon kellemes meglepetéseket okoz – tulajdonképpen ennél nem is kell több.

9. Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza

A megszállottság filmje, Bigelow immár értékelhető rendezésében. Nem foglal állást, s tulajdonképpen nem is bin Ládenről beszél: sokkal inkább az emberről. Így pedig nem akar pamflet lenni, elfelejti a pacifizmust vagy épp a propagandát, a maszlag helyett inkább arra koncentrál, ami fontos. Nem biztonsági játékot játszik, okosabb, mint az átlag, ezért pedig nem is arat osztatlan sikert.

8. A nyár királyai (The Kings of Summer)

A huszonévesek tinifilmje? Lehetséges egyáltalán az ilyen? Könnyed érzelmek, tinidráma és persze az utánozhatatlan hangulat – A nyár királyai néhány srácról beszél, akik kivonultak a természetbe, semmi többről. Ez pedig magával ragad mindenkit, aki még képes az ilyesmit értékelni. Igazi tinifilm, amit még nem rontott el a XXI. századi társadalom, viszont képes sallangoktól és idétlen pózoktól mentesen önmagát adni – így válik egy magával ragadóan szeretnivaló alkotássá.

7. A nyomorultak (Les Misérables)

Ilyen a filmbe oltott színház? Címszavakban: éneklés, dráma, tömeg, nagyjelenet, harci lelkület, naiv optimizmus, szerelem, díszlet, vizuális megoldások és színészek. Műfajok találkozása, hogy valami egyedit hozzon létre – ritkán sikerül az ilyesmi jól, de A nyomorultak megtalálta a tökéletes arányt. Olyan mű, amely után úgy állunk fel a székünkből, hogy valami nagyformátumút, nagyvolumenűt láttunk, valami különlegeset, amelyre nem képes minden mozifilm.

6. Köszönöm, jól (Dakujem, dobre)

Ilyen Magyarország. Ó, várjunk csak, ez Szlovákia – bár egy magyar rendező szemén át. Van itt társadalomkritika, látlelet az emberi kapcsolatokról, és egy zavaróan ismerős, ebből adódóan kissé fájó, ám mégis megmosolyogtató családtörténet, továbbá virágmintás abroszos kisvárosi vendéglő és „Megy a gőzös”-t éneklő részeg rokonok. Minden ízében ismerős, kacagtató és szomorú. Ilyet is lehet azért még csinálni Európa eme szögletében.

5. A nagy Gatsby (The Great Gatsby)

Gazdagság, fényűzés, csillogás, díszes palota, elegáns estélyek, kifogástalan társasági élet, szerető család: a látszat hatalomra jutása, az amerikai álom csődje és sikere(?). Ez A nagy Gatsby, és még több is – magával ragadó hangulat, remek színészek tolmácsolásában, mégis a stílustól lesz olyan emlékezetes. Luhrmann kiváló megoldásai mellett pedig még a giccset is elviseljük.

4. Transz (Trance)

Egy thriller, ami lüktet. A ritmusra. Az érzésekre. A hangulatra. A feszültségre. Az akcióra. A szexre. A látványra. Az audiovizuális hatásokra. Boyle néha nagyon eltalálja, hogy mit is kell csinálni: nem lesz persze tökéletes, de mégis talán a legkiforrottabb, legszórakoztatóbb alkotása. Azt hiszem, valahogy így kell XXI. századi thrillert készíteni.

3. Gravitáció (Gravity)

Bullock és Clooney az űrben, mindez Cuarón feszültségben gazdag, klausztrofób, mégis szédítő interpretációjában. Az ember csak lélegzetfojtva ül a moziban, és csodálkozik, hogy lehet ilyen csodát levetíteni. Nem mindennapi élmény, az ilyesmiért biztosan megéri moziba járni (s nem pedig a 3D miatt, ami itt is csak bazári látványosság).

2. A nagy szépség (La grande bellazza)

Film, amit a sznobériám miatt néztem meg – és milyen jól tettem! Miután olyan sokan áradoztak róla, nekem is muszáj volt belemerülnöm Róma egyedi, varázslatos és magával ragadó világába, ahol érzelmek vetélkednek a valósággal. Mert ilyenek vagyunk mi, ilyen a modern szépség. Nem érettem mindent, de nem is ez a fontos – hanem az a zsenialitás, amit Sorrentino átad. Tulajdonképpen miért is nem A nagy szépség lett az első? Jaigen, már tudom.

1. Django elszabadul (Django Unchained)

Január óta csak egyetlen filmet láttam, ami meg tudta volna közelíteni az idei (illetve lényegében tavalyi) Tarantino-művet. A szokásos manírokkal telített, mégis váratlanul humoros, közben érzelemdús és őrült, zseniális párbeszédekkel, ötletekkel és színészekkel dúsított, hamisítatlan mozi, maga a nagybetűs Élmény. Avagy Tarantino megint megcsinálta.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Az év animációs filmje: Hotel Transylvania  – tavalyi, de csak azért mert az ideiek gyakorlatilag kivétel nélkül tragikusak voltak

Az év akciófilmje: RED 2 – az ilyesmi még működőképes az akciófilmek műfajában, ha más már nem is

Az év romantikus filmje: Exek és szeretők (Enough Said) – Gandolfini utolsója magával ragadóan bájos

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: Sötétségben – Star Trek (Star Trek Into Darkness) – Abrams továbbra is állati szórakoztató dolgokat csinál

Az év szuperhősös filmje: Vasember 3 (Iron Man 3) – ez azért nem egy erős eredmény az idei mezőnyben

Az év látványa: Tűzgyűrű (Pacific Rim) – gigantikus robotok és óriási űrlények! mi kell még? még csak túl sokat sem akart

Az év legkellemesebb meglepetése: Szemfényvesztők (Now You See Me) – a semmiből jött, és valami döbbenetes szórakoztató volt

Az év legegyedibb hangú csodája: A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) – csodásan, varázslatosan mutatja be azt a furcsaságot, amit életnek nevezünk

Az év kihagyott lehetősége: Z világháború (World War Z) – néha okos és szórakoztató volt, de nem eléggé és nem mindig

Az év legnagyobb csalódása: A hobbit – Smaug pusztasága (The Hobbit: The Desolation of Smaug) – bár alapvetően nem volt rossz, de azért nem is ilyet vártunk

Az év legrosszabb filmje: Az elnök végveszélyben (White House Down) – volt néhány jelentkező a posztra, de azért ez fájt a legjobban

Újoncok: 2013/14

Már jó ideje véget ért az upfronts, megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk, ráadásul az is kiderült, hogy melyek lesznek az újonc szériák. Ezek közül válogattam, hogy melyek érdekelnek, melyek lesznek azok, amelyeket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok.

NBC

Dracula: vámpírok és viktoriánus London. Szerelemmel. Szerintem is rosszul hangzik, de muszáj lesz vele próbálkozni. 2013 ősz.

Crisis: reflexszerű bukásra és középszerűségre ítélt high concept? És abból is az unalmasnak tűnő fajtából? Bízok abban, hogy nem, de… félek. 2014 tavasz.

Crossbones: Kalózok! Innentől az sem érdekel, ha rossznak tűnik (amúgy nem), akkor is megadom az esélyt. Azért John Malkovich jó Feketeszakáll lehet. 2014 tavasz.

Believe: már megint high conceptnek kinéző… és nyomozós? Akkor duplán félek. De egy próbát megér, mert ígéretes is lehet. Aztán úgyis csalódok. 2014 tavasz.

FOX

Sleepy Hollow: ígéretesnek tűnik, de nem is tudom, miért. Hiszen nyomozós, viszont van némi misztikum és egy Fejnélküli Lovas. Talán. 2013 ősz.

ABC

Resurrection: halottak jönnek vissza a valóságban? Ez jó is lenne, de valami mégis taszít. Talán az országos csatorna, talán az elképzelt minőség… Próbálkozni fogok azért. 2014 tavasz.

Mind Games: problémamegoldó-ügynökséges történetből most érkezett a Ray Donovan kábelen – biztos kell egy országos is? Plusz epizodikus. A koncepcióban van lehetőség, de miért midseason? 2014 tavasz.

Once Upon A Time in Wonderland: de csak mert a szimpla Once Upon a Time is (még) heti nézős. És hát Csodaország, amit viszont szeretünk. 2013 ősz.

Marvel’s Agents of SHIELD: a cím mindent elmond? Már az ötlet miatt is megadom az esélyt, remélem lesz benne erő és ötlet, mert könnyen középszerű epizodikus is lehet. 2013 ősz.

CBS

Hostages: minimális az érdeklődésem, de egy jó morális dilemmás thriller működhet. Csak CBS. És orvosos. 2013 ősz.

CW

The Originals: a The Vampire Diaries épp csak, hogy felül van a heti nézős szinten, viszont a jó karakterekkel spin-off lesz. Lehet váltani fogok? Egy próba viszont biztos. 2013 ősz.

The Tomorrow People: huhh, de rosszul hangzik egy különleges képességes high concept a CW-n. Azért az esély adott. 2013 ősz.

Star-Crossed: a pilotnak megy az esély, de egy űrlényes romantikus sorozat biztos, hogy nem a zsánerem. De hát, ki tudja. 2014 tavasz.

The 100: a három CW-s sci-fi közül ennek a legjobb talán az alapkoncepciója, de még mindig csöpögésre gyanakszom. A pilot után aztán úgyis kiszállok. 2014 tavasz.

Legjobb idén látott filmek – 2012

Újabb év telt el, és kicsit felemás érzéseim vannak a látott filmekkel kapcsolatban. Az idei esztendőt inkább a blockbusterek, popcorn-filmek évének éreztem (ez erősen látszik a toplistámon is – érdekes, tavaly pont fordított volt az arány), mintha nem nagyon jutottak volna el a hozzánk az igazi drámák. Az Oscar-szezon is inkább a feelgood, könnyed, kommersz darabokról szólt, míg a következő díjszezon alkotásaira már nem jutott időm. Az első helyezetten sokat gondolkodtam, mivel valahogy egyik produkciót sem éreztem annyira jónak, hogy az év filmjének kiáltsam ki, de azért mégis szerettem volna kiosztani a helyet, így került az első helyre az, aki.

Decemberben pótoltam bőségben, annyi filmet láttam 31 nap alatt, mint a korábbi öt hónapon át összesen, de legalább a közepes és rossz alkotások mellett kiválóak is becsúsztak. Különösen furcsa, hogy második megtekintésre minden jobban tetszett, sok film csak így került újra a toplista közelébe. Szokás szerint csak azok játszanak, amit idén mutattak be itthon(, vagy az Egyesült Államokban) , a top 10 mögött néhány egyéb kiemelendő alkotással.

10. Prometheus

Nem vagyok nagy alien rajongó, nem is vártam a filmet, ráadásul elég vegyes visszhangja volt, így csak decemberben sikerült pótolni. Annál jobban meg is lepett, ugyanis egy kellemesen szórakoztató, érdekes kérdéseket feszegető és ügyesen elkészített filmet láthattam, kár az utolsó fél percért.

9. Win Win

Tavalyi dramedy, méghozzá olyan hangulatos, hogy sokáig emlékezetes marad. Valósághű, természetes pillanatok, minden felesleges sallangtól mentesen, remek színészek és szerethető karakterek jellemezik, érdemes vele megpróbálkozni.

8. Az erő krónikája (Chronicle)

Hatalmas meglepetés, ugyanis nem sokat vártam ettől a fiatal szuperhősöket bemutató filmtől. Kis költségvetés, meglepően elviselhető kézi kamerás stílus, amely elsősorban karakterekre koncentrál. Frissítő és üdítő ez egy szuperprodukciókkal teli évadban, nagyon élveztem.

7. A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man)

A másik meglepetés. A korábbi Pókemberek után nem sokat vártam, erre egy minden korábbinál szerethetőbb, lendületesebb és fiatalosabb szuperhősös történetet kaptam. Szimpatikus színészek, kellemes cselekmény, érdekes megvalósítás, engem könnyedén magával ragadott.

6. A leleményes Hugo (Hugo)

A díjszezon juttatta reflektorfénybe Scorsese új alkotását, mely szerethető légkört, hangulatos múltidézést és szimpatikus szereplőket hozott magával. A finom nosztalgia mellett nem maradnak el az érdekes gondolatok sem, sokkal kevésbé gyerekfilm, mint ahogy látszik.

5. Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy)

Elsőre annyira nem ragadott meg, de második megtekintésre már teljesen beszippantott ez a szürke, rideg, hidegháborús atmoszféra. Parádés szereposztás, lassú, de átgondolt történet és a már említett hihetetlen hangulat jellemzi. Olyan kémfilm, ami még sokáig alapvetés lesz a műfajban.

4. Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték (A Game of Shadows)

Eszméletlenül pontosan összerakott alkotás, kiválóan adagolt (és hibátlanul megvalósított) akcióval, ami nem nélkülözi a kalandot vagy a humort sem. Talán még jobb is, mint az előző Holmes, már ha ez egyáltalán lehetséges. Remek karakterek, csavaros krimi, mindenképpen érdemes folytatni annak, aki már az előzőt is kedvelte.

3. Bosszúállók (The Avengers)

Elsőre nem volt olyan hatású, mint szerettem volna – valószínűleg egyszerűen csak a várakozásaim miatt. Így kicsit leülepedve újranéztem, és mivel már tudtam mire számítsak, lenyűgözően jól szórakoztam. Sok karakter, köztük érdekes és kevésbé érdekes, de mindenkire a megfelelő idő jutott, miközben a történet izgalmas, a látvány pedig ámulatba ejtőnek bizonyult. Az év egyik legjobbja.

2. A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises)

Szintén az elvárások problémájába estem, a gyakorlatilag hibátlan második rész után a harmadiktól is valami hasonlót vártam. Nem kaptam, de a második megnézésre már elfogadtam problémás részeit, így végül nagyon élveztem. Batman karaktere révbe ér, egy újabb őrült akarja elpusztítani a Gothamet, mindezt izgalmas, feszült és rendkívül látványos módon.  Hatásos és szuggesztív élmény, egyben lezárása egy fontos trilógiának.

1. Felhőatlasz (Cloud Atlas)

Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemli az első helyet, de jobb filmet nem láttam idén. Izgalmasan kusza, magával ragadóan érdekes és szédítően varázslatos alkotás, tele furcsánál furcsább pillanatokkal, különböző stílusokkal, nyakon öntve mindez némi filozófiával. A történetszálak, színészek és karakterek kavalkádja valami különlegeset hoz létre, amit még sokszor kell újranézni.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon hangulatos műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni. Az Utódok (The Descendants), az Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn), A némafilmes (The Artist) és a Pénzcsináló (Moneyball) is mindenképpen megér egy-két órát.

Az év animációs filmje: Tintin kalandjai (The Adventures of Tintin) – kicsit csalás, mert már tavalyi, de én csak idén láttam, viszont mindenképpen fergeteg szórakozás

Az év akciófilmje: A feláldozhatók 2 (The Expendables 2) – észveszejtő hommage, tele utalásokkal, tesztoszteronnal és kemény akcióval

Az év vígjátéka: A diktátor (The Dictator) – Sacha Baron Cohen stílusát nem mindig kedvelem, de most talált a polkorrektséget nélkülöző, elszállt filmjével

Az év science fictionje: Looper – A jövő gyilkosa – a Prometheus mellett a másik meglepő sci-fi, ami ha nem is tökéletes, de kellemesen szórakoztató volt

Az év látványa: John Carter / Csatahajó (Battleship) – egyik sem egy zseniális alkotás, a forgatókönyv sok sebből vérzik, de látványban verhetetlenek

Az év kihagyott lehetősége: Az éhezők viadala (The Hunger Games) – másodjára ez is jobban tetszett, ám még így is lehetett volna sokkal-sokkal jobb

Az év legelszálltabb popcorn-filmje: Abraham Lincoln, a vámpírvadász – az amerikai elnök vámpírokat gyilkol egy hatalmas baltával! azért minden más tragikus

Az év legnagyobb csalódása: Ted  – olyan sok pozitívumot hallottam róla, hogy azt hittem jó lesz, pedig rém unalmasnak tűnt

Az év legrosszabb filmje: Lorax (The Lorax) – animáció, mely csak 8 év alatt élvezhető, felette már nagyon idegesítő

Boldog új évet kívánok mindenkinek!