július 2011 hónap bejegyzései

Red Riding Hood

A lány és a farkas
(Red Riding Hood – 2011)

Olykor magam is eltűnődök, hogy egyes filmeket miért nézek meg, s erre a kérdésre a Red Riding Hood esetében sem biztos, hogy tudnék rendes választ adni. Adott egy korrekt alapötlet, amiből kellően szórakoztató alkotást lehetne összehozni, nagy kár, hogy egyáltalán nem ezt látjuk a mozivásznon.

Valerie egy kis falucskában él családjával, de a települést rettegésben tartja egy szörnyű vérfarkas, akinek a haragját úgy próbálják kordában tartani, hogy minden teliholdkor állatáldozatot mutatnak be. Azonban pont azon a napon, amikor Valerie nagy szerelmével, Peterrel meg szeretne szökni a szülei kívánsága elől, akik egy gazdagabb ifjúhoz, Henry-hez adnák feleségül, 20 éves távolléte után a vérfarkas újra egy megtámad egy helybélit, méghozzá Valerie húgát. A faluba érkezik Solomon atya, hogy elűzze a teremtményt, azonban elárulja, hogy nappali fényben a farkas visszaváltozik emberré – tehát bármelyik lakó lehet a borzalmas tettek okozója.

Az alaptörténet mellett az írók beledolgozzák a Piroska és a farkas mesét is a forgatókönyvbe, de a végeredmény csak nagyon távolról emlékeztet a klasszikus sztorira. Ezzel szemben kapunk nagy mennyiségű romantikát, valamint buta karaktereket, de a rendező nevére rápillantva ez már nem is olyan meglepő. Az a Catherine Hardwicke jegyzi a filmet, aki már elkövetett egy Alkonyatot is, a minőség ezúttal is hasonló. A 100 perces játékidő túl sok, nincs igazi tartalom a jelenetek mögött, csak semmitmondó és unalmas pillanatok követik egymást, miközben a párbeszédek és az őket elszavaló szereplők hihetetlenül ostobák.

Sok műfaj határán próbáltak a készítők mozogni, de a rossz dramaturgia hatására az eredmény is rossz lett. A mesei elemeket annyira lecsupaszították és megerőszakolták, hogy csak álomban fedezhetőek fel, miközben a rémisztőbb kellékek közül csak az ordítozó farkast (meg az atyát, aki béna figurájával azonnal nevetség tárgya lesz) tartották meg, de a rejtélyes-szálra (a farkas kiléte) sem helyeztek hangsúlyt. Ezek helyett viszont a szerelmes-romantikus vonulat került előtérbe, s még ha az érzelmek közlése és a dráma bemutatása nem is sikerült, legalább üresen bámultak egymásra a fiatal színészek.

A nagyon művi díszlet mellé a színészek összeválogatása ezúttal is elég gyengén sikerült. Amanda Seyfried legalább szép és fiatal, más dolga egyébként sincs, de mellette Shiloh Fernandez és Max Irons játékából is hiányzik a karakteresség, az erő és egyáltalán a tehetség. Hogy Gary Oldman mit keres egy ilyen gárdában, számomra örök rejtély marad (bár biztosan van az a pénz, amiért még ezt is be lehet vállalni), béna figurájába ő sem tudott életet lehelni. A mellékvágányon még megtaláljuk Virginia Madsent és Michael Hogant is, akik már a jelenlétükkel is emelték a produkció minőségét.

Az Alkonyat nyomdokain haladó Red Riding Hood üres, unalmas, giccses és annyira művi, hogy rossz nézni. Egy váz, amelyet tartalommal és érzelemmel  nem tudtak annyira megtölteni, hogy éljen és szórakoztasson. A rémisztő és a mesés elemek kavalkádjából ki lehetett volna valami élvezetest hozni (főleg, ha a rejtélyt is jobban erőltetik), de nem ez történt. Bánom az elvesztegetett 100 percet, legfeljebb 2,5/10 pont.


Suits – 1×01

Suits – 1×01
(Suits)

A nyár legnagyobb meglepetése? Nem vagyok különösebben nagy barátságban az ügyvédes sorozatokkal, az idei The Defenderst sem folytattam, ahhoz nem volt elég szórakoztató. A Suits-ban sem volt túl nagy bizodalmam, de a pozitív vélemények hatására belekezdtem, és egyáltalán nem bántam meg.

A történet szerint Harvey Specter, egy nagymenő, kicsit bunkó és öntelt ügyvéd előléptetést kap, ezért maga mellé kell vennie egy kezdőt, azonban harvardi körökben nem talál csak béna és unalmas alakokat. Mike Ross egy munkanélküli fiatal, aki a remek memóriájának köszönhetően rendkívül okos, viszont tehetségét nem kamatoztatja. Teszteket ír meg mások helyett, illetve elvállal egy füves ügyletet, de még időben ráébred, hogy nem erre az életre vágyott. Találkozik Harvey-val, aki érdekesebbnek találja, mint a rásózott egyetemistákat, ezért felveszi.

Nem különösebben bonyolult az alaphelyzet, de mégis nagyon jól működik. A pilot bő 80 perces, ezért kényelmesen fel tudják építeni a karaktereket, volt idő elmesélni a hátterüket és a stílusukat, ami által két nagyon szimpatikus figurát hoztak össze a készítők. A nagymenő ügyvéd kellően stílusos, csak a győzelem érdekli, bár azért egy kicsit foglalkozik a tanítványával is, akivel az érzelmi töltetet próbálják biztosítani. A drámákat egyelőre inkább köré építik, ami nem baj, hiszen a másikhoz nem is illene, ellenben a tárgyalótermi lehengerléseket rá bízzák, amivel könnyedén elboldogul.

A humor is jelentős tényező, elegánssá és stílusossá teszi, az a fajta szellemesség jellemzi, mint a White Collart. A hangulat könnyed, amit a kicsit komolyabb szálak sem gyengítenek, nagyszerűen megférnek egymás mellett. A két főszereplő mellé társul egy másik főnök is, aki a humor vonalat zseniálisan kiegészíti a szívatásokkal és cselekkel, de akad még gyakornoktárs és asszisztens is, pont olyan mértékben háttérbe szorítva, amennyire kell. A színészek is jól teljesítenek, az előbb említett komikus Rick Hoffmant érdemes leginkább kiemelni.

Rendkívül hangulatos, stílusos és szellemes kezdést láthattam, nagy meglepetés lett a Suits. Élvezet volt nézni minden percét, remekül szórakoztam. Remélem ez a felállás marad a későbbiekben is, kevés tárgyalóteremmel és nagyszerű karakterekkel. Részemről 8/10, a folytatás nem is kérdés.


Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész

Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész
(Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 2 – 2011)

10 éves filmes pályafutása végére ért a Harry Potter széria, egy sikertörténet lezárásához érkeztünk. A befejezéshez a rendezői széket David Yates kapta meg, s a várakozásokkal ellentétben a kettébontott hetedik rész mindkét fele kellemesen sikerült, az utolsó film is kimondottan szórakoztató lett.

Nemrégiben néztem újra a Halál ereklyéi adaptációjának első felét is, de még mindig korrekt módon kivitelezettnek, s lassúsága ellenére is élvezetesnek tartom, kellő mértékben felvezeti a folytatás cselekményét és hangulatát, s a különböző elemek vegyítése is remekül működött. A befejezés sem különböző, a rendező profi módon meséli el a végső eseményeket, végig fenn tudja tartania  néző figyelmét, az előző filmtől eltérően nincs is igazán üresjárat benne. Ugyan a játékidő több, mint felében egy ütközet zajlik, mégis tartalmaz annyi eseményt, hogy végig kitöltse mind a két órát, a gördülékeny és dinamikus történetvezetés hatására még a néző sem unatkozik.

Az előző 6 rész hibái ugyan visszaütnek a befejezéskor, bizonyos kapcsolatok nincsenek elégséges mértékben felépítve ahhoz, hogy mindig érzelemgazdag legyen, mégis sikerül bizonyos jelenetekben annyi érzést közvetítenie, hogy az összkép is jóval pozitívabb legyen. Most sem biztos, hogy mindig arra koncentráltak, amire kellett volna, egyes momentumokra nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, de elég egységes maradt a produkció, a forgatókönyv sem olyan zűrzavaros, mint a Félvér Herceg esetében, habár minden bizonnyal a kétszer 120 percben előadott történet áll a kiegyensúlyozottság hátterében.

A befejezést egyértelműen Harry, Ron és Hermione triója uralja, a felnőttekből csak jóval kevesebbet kapunk, mint eddig, pedig talán sokkal érdekesebbek és szórakoztatóbbak a fiatalabb generációnál, de a történet ezt kívánja meg. A hangulat most is kellően komor és sötét, szerencsére csak a minimumra szorítják a szerelmi szálakat, amelyek a horrorisztikusabb vonalat gyengítenék. Végre jut elég idő a magyarázatokra is és jól fel tudják építeni a fontosabb pillanatokat, miközben a látványt sem hanyagolták el, a CGI ezúttal is nagyszerű.

Azonban hiába sikerült néhány jelenet kitűnően, ha magáról a csatáról, a legnagyobb eseményről csak apróbb pillanatokat láthattunk, lényegesen több lehetőség lett volna még a kötetben, mint amennyit kihasználtak. Szívesen néztem volna hosszú percekig a varázslók háborúját, de ezt kissé ügyetlen módon kihagyták a cselekményből. Annak ellenére, hogy mind a két Halál ereklyéi epizód hű marad a könyvhöz, s csak kisebb változtatások történtek, az utolsó két percet (a 19 évvel későbbi jelenetet)  mégis hanyagolni kellett volna. Jelentőségét és fontosságát értem, de túlzottan kizökkent a korábban gondosan felépített hangulatból, feleslegesnek és idegesítőnek hat, ennél jobb lezárást nem lett volna nehéz találni.

A fiatalok színészi tehetségére most lenne igazán szükség, ahogy azonban eddig is megszokhattunk, ez elmaradt.  Daniel Radcliffe túl erőtlen és szinte kínos, amit csinál, s ehhez Rupert Grint és Emma Watson is csak asszisztálni tud. A másik véglet Ralph Fiennes szenzációs játéka, aki a trió helyett is uralja a filmet, ezúttal nagyobb kibontakozási lehetőséget is kapott. A többiek nagyon háttérbe szorulnak, hiába jutott Alan Rickmannek, Maggie Smith-nek vagy Helena Bonham Carternek néhány remek pillanat, ennél sokkal többet érdemelnének, mint ahogy az alig néhány másodpercre feltűnő David Thewlis, Jim Broadbent és Robbie Coltrane is.

Összességében a végső lezárás nem lett rossz, sok remek pillanatot tartalmaz. A két részben adaptált forgatókönyv sokat segít a rendezőnek, aki végül jól oldja meg a feladatát. Hibái ellenére szórakoztató és látványos lett az utolsó mozi, még ha hiányérzetem is volt olykor. Részemről a befejezés 8/10, remélem azért folytatást nem látunk már, viszont nyugodtan újra lehet nézni a filmsorozat egyes darabjait néhány évente.


Álomháború

Álomháború
(Sucker Punch – 2011)

Zack Snyder a 300 után egy remek Watchment és egy korrekt baglyos filmet rendezett, azonban az Álomháború már igen kétes minőségűre sikerült. Ezúttal visszatért a 300 hagyományaihoz és még csak nem is próbálta takargatni, hogy a látványra összpontosított s ennek mindent alárendelt, bár lehet éppen így volt jó.

Történetről problémás beszélni, de a fő szálat néhány klubban élő lány adja, akik megpróbálnak elmenekülni a börtönükből, ahol olyanra is kényszerítik őket, amit nem akarnak. A szabadulás útjában azonban még ott áll Blue, a klub tulajdonosa, aki a pénze érdekében mindent megtenne. Az új lány, Baby Doll vezeti a lányokat, s a világ szörnyűségei elől a fantáziájába menekül, ahol a csapat harcosokként jelenik meg, és mindenféle borzalmakkal küzd.

A film leghangsúlyosabb részei az akciók, amelyek mellett elvesztik a jelentőségüket az átvezető jelenetek, annyira rosszul vannak megírva. A karakterek szörnyen sablonosak, a történet logikátlan, a párbeszédek rosszak, a dráma súlytalan és nevetséges, nincs izgalom, ellenben eléggé unalmas. Nem lehet komolyan venni, bár szerintem nem is volt ilyen célja a forgatókönyvírónak. Erős szexuális töltettel és szoftpornós hangulattal bír, a mondanivaló közlése pedig rémesen kivitelezett.

Viszont amikor kitör a harc,  a produkció magára talál és remekül működik. A verekedések és a lassított felvételek orgiája szemkápráztató, s annak ellenére, hogy olyan a stílus és a légkör, mintha éppen egy videojátékot néznék, szórakoztató belemerülni a fantáziavilágba. A zene szintén telitalálat, remek aláfestést tud nyújtani, megteremti a hangulatot és a pörgős akciók még élvezetesebbek lesznek. A színészeket nem érdemes kiemelni, a lányok elvégzik a feladatukat, tehát kislányosak és jól tudnak lövöldözni. Vanessa Hudgens talán ismertebb, de a főszereplő Emily Browning is több filmben szerepelt már.

Teljes agykikapcsolás mellett szórakoztató lehet az Álomháború, hiszen az akció tökéletesen működik, habár az átvezetés egyáltalán nem. A zene és a látvány remek lett, ezek miatt érdemes lehet egyszer megtekintetni, de semmiképpen ne várjunk sokat tőle. 6/10 pontnál többet nem ér.


Men of a Certain Age – 1×01-02

Men of a Certain Age – 1×01-02
(Men of a Certain Age)

Sokan tartják a sorozatot az egyik legalulértékeltebb drámának, de először nem nagyon láttam, hogy mi is lehet érdekes és szórakoztató ebben szériában. Az első rész után nem tudtam egyértelmű véleményt mondani, de a második után sem vagyok jobb helyzetben: még mindig nem tudom, hogy mi a jó a Men of a Certain Age-ben.

Három ötvenedik évéhez közeli férfiról szól a sorozat, akiknek nincs különösebb izgalmas életük, csupán próbálnak valahogy boldogulni. Egyikük egy lecsúszott színész, aki kora ellenére még mindig a fiatal hölgyek társaságát keresi – és találja is. Másikuk egy apa, aki két gyereke és a felesége mellett még próbálja elviselni a főnöke – az apja – kivételezését és elvárásait, miközben házát is felújítják, tehát kilépni sem tud. Végül a harmadik egy válófélben lévő férfi, akinek ugyan van két gyereke, de nem velük él. Vállalkozása korrekten jövedelmezik, de a legtöbb megszerzett pénzt szerencsejátékra költi.

A korábbiakból kiderül, hogy nem a történeten van a hangsúly, sokkal inkább a karaktereken. Pedig a szereplők nem túl szimpatikusak, a szerencsejátékos kimondottan idegesítő, a sajátos modora miatt túl sok kínos  jelenet fűződik hozzá, és ez az összkép tekintetében egyáltalán nem pozitív. Az ex-színész is csak elviselhető, sokat nem tesz hozzá a szórakozáshoz, bár el sem vesz. Egyedül a családos férfi tudja valamennyire megnyerni a nézőket, szimpatikus és viszonylag boldog tud lenni az életében, s ezért a hozzá fűződő dráma előadása sem okoz kellemetlen perceket.

A hangulat nem áll össze, a figurák túl különbözőek, s mint ahogy említettem, nem is igazán élvezetes nézni a kalandjaikat, csak bizonyos pillanatokban (azok a jelenetek is csak a családos apához kapcsolódnak). A színészek pedig hozzák az elvárhatót, rájuk nem lehet igazán panasz. Ray Romano rendkívül idegesítő, Scott Bakula megvalósítja a nőcsábász, régi hírnevéből élő szerepet, míg Andre Braugher elég barátságos és emberközeli, de mindez közel sem elég.

Nem tudok igazán mit írni, hiszen a két rész után még nekem sem állt össze eléggé a sorozat képe. Legjobb kifejezéssel is furcsa, mind hangulatában, mind történetében, mind karaktereiben. Számomra nem tartalmaz elégséges mennyiségű szórakoztatást, túlságosan a negatív oldalra dől az összkép.  Pontszámilag 5,5/10 mind a két epizód.


Ismeretlen férfi

Ismeretlen férfi
(Unknown)

Az áprilisi bemutatású film látszólag megpróbálja megismételni a Taken sikerét, hiszen a főszereplő ezúttal is Liam Neeson. Jaume Collet-Serra, a produkció direktora eddig thrillert és horrort rendezett, s inkább ebbe az irányba próbált elmozdulni az Ismeretlen férfival, de ez sem sikerült teljes mértékben.

Dr. Martin Harris egy berlini konferenciára érkezik, ahol a terv szerint meghallgatják a kutatók nagy bejelentését, mely talán megoldás lehet a következő évek élelmiszerhiányára. Miközben Martin taxiba ül, baleset éri és csak néhány nap múlva ébred fel a kómából. Azonban mikor visszatérne a feleségéhez a szállodába, ott megdöbbenve tapasztalja, hogy egy másik férfi adja ki magát a dr. Harrisnek, s ráadásul a szeretett nője sem ismeri fel. Segítségre találhat egy magánnyomozó és a taxisofőr személyében, de eközben fegyveres férfiak üldözik.

Ahogy már említettem, a film valahol az akció és thriller határán mozog, de egyik sem lesz teljes mértékben. Talán itt volt a probléma, talán nem, mindenesetre nem tud akkora élményt nyújtani, mint elvártam volna és nem lesz olyan izgalmas, mint szerettem volna. Az első majd’ másfél óra rendkívül profin van kivitelezve, lassan építik fel a szituációkat és ugyanebben a nem túl gyors ritmusban derülnek ki részletek a titokról, és mindez működik is. Fokozatosan lesz egyre érdekesebb és izgalmasabb, s még a karaktereknek is kellő motivációkat tudnak biztosítani.

Azonban a végére, mire a cselekmény felpörögne, az eddig gondosan megvalósított hangulat elromlik, a figurák érzései és cselekedetei indokolatlanná válnak, de összességében a forgatókönyvírók sem remekelnek. A jelenetek nem stimmelnek, az eddigi profizmus helyett mintha egy közepes B-filmet látnánk. Pedig a színészekkel nincs semmi gond, sőt, sokszor megmentik a helyzeteket. Liam Neeson főszereplőként ezúttal is uralja a filmet, mint ahogy Diane Kruger kellemes választás párjának. Mellékszereplőként a tapasztalt réteget Bruno Ganz és Frank Langella képviseli, ellenben January Jones most sem nyújt sokat a tehetségéből.

Egy kimondottan jól induló produkció az Ismeretlen férfi, de sajnos a végére már közel sem olyan szórakoztató, pedig elvileg akkor válna izgalmasabbá. Ettől függetlenül nem bántam a rászánt időt, de némileg csalódást okozott. Talán 7/10 pont.


Rango

Rango
(Rango – 2011)

Nehéz dolgom van, hiszen elég nehéz besorolni ezt az animációs filmet. Ha a tényeket nézzük, akkor muszáj megemlíteni, hogy a Karib-tenger kalózai első 3 részét rendező Gore Verbinski jegyzi ezt az alkotást is, ami ok lehet a bizakodásra. Valójában a Rangoban meg is kapjuk azt, amit elvárhatunk: szórakozást, animációt, állatokat és westernt.

Rango meglehetősen magányos, de legalább kényelmes életét éli egy terráriumban, amíg a sivatag közepén húzódó úton nem történik egy kis baleset, ami után ott ragad a pusztában és sehol nem talál vizet. Egy kis falucskába érkezik, ahol furcsa, pisztollyal, csizmával és kalappal járó állatok élnek, akik szintúgy vízhiánnyal küszködnek. A polgármester kinevezi a hősködő gyíkot seriffé, de a falu lakói benne látják az utolsó reményüket: talán ő vezeti el őket a vízhez.

Mint már említettem, elég nehéz besorolni a filmet. Egyrészt animáció a kisebb korosztálynak, hiszen a kissé didaktikus tanmese jelleget nem tudják eléggé elfedni. Másrészt animáció a felnőtteknek, hiszen sok kikacsintást, utalást és olyan poént tartalmaz, amit talán csak az idősebbek értenek meg, s bizony kétes, hogy a gyermekek is tudják-e élvezni. Harmadrészt hamisítatlan western, amit kiegészít a könnyed humor és a kissé erőltetett szerelmi szál. Mindez egybegyúrva adja ki a Rangot, mely dinamikus és gördülékeny történetvezetése ellenére is tartalmaz lejtmenetet és unalmasabb perceket, de mégis szórakoztat.

Humor tekintetében sem egyszerű jellemezni. Kiparodizálja a westerneket, gyakran utalgat más alkotásokra, miközben nem veti meg az elsősorban kisebbeknek szóló helyzetkomikumot sem. Ugyan a történet nem túl bonyolult, s a karakterek kidolgozására sem fektettek komolyabb hangsúlyt, de mégis jól működik, élvezni lehet a fel-feltünedező mariachi-zenekart és a remekül kivitelezett látványt. Magyar szinkronnal láttam, így nem tudok nyilatkozni az eredetiről, de az biztos, hogy Johnny Depp, Alfred Molina, Bill Nighy és Timothy Olyphant adják a hangjukat a szereplőknek.

Az animációs filmek új generációját határozná meg a Rango? Nem vagyok biztos benne, mindenesetre lehetett szórakozni és élvezni a filmet, habár kétségtelenül voltak bizonyos hibái is. Könnyed western-hangulat, nyakon öntve sokféle poénnal és beszélő állatokkal, érdemes megnézni. 7,5/10-nél többet nem tudok adni.