Legjobb idén látott filmek – 2017

Ha hihetek a naplómnak, idén 92 filmet láttam, ami elég jelentős mértékben kevesebb, mint a tavalyi közel 120 (érdekes, de közben meg minden korábbinál többet olvastam), viszont mintha sokkal koncentráltabban néztem volna filmeket. Vagy másként: mintha ezúttal jobban sikerült volna azokat kiválogatni, amik hosszú távon is maradandó élményt tudnak nyújtani.

Persze lehet, hogy ez csak a számok következménye (minél több film, annál több nem kiemelkedő), mindenesetre tavalyhoz hasonlóan idén sem panaszkodok a filmes évre. (A sorozatosra inkább, bár ez meg lehet annak hatása, hogy az idei év második felében nem néztem túl sok sorozatot.) A két filmes fesztivál, amin részt veszek (Magyar Filmhét, Titanic), idén is szállította a néznivalók sorát, de közben mintha az Oscar-szezon is erősebb lett volna a korábbi éveknél, sőt, mintha egész évben lett volna olyat nézni, ami valószínűleg jó lesz.

Szóval én örülök, következzenek az általam legjobbnak ítélt 2017-es filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) / Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle) / Kereszttűz (Free Fire) / Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)
A 10. helyet évek óta amolyan különdíjnak szánom, amit idén a másodvonalbeli akció-revízióknak adnék. Engem már jó ideje nem tudnak megszólítani a hagyományos akciófilmek, de az idei esztendőre mintha tényleg ez átfogó problémája lenne a zsánernek, viszont cserébe egyre több olyan alkotás készül, ami valamit máshogy akar megfogni. A Baby Driver ennek talán a legkiválóbb példája, mely egészen egyszerűen imádnivaló, de közben ott a Kingsman folytatása, mely talán nem annyira nagyszerű, mint az első, de azért még mindig hatalmas élvezet néni, vagy a Free Fire, mely csodálatosan elborult. A Ritchie-féle Arthur király talán kilóg a sorból (már csak azért is, mert gyengébb az előzőeknél), de én érzem a kapcsolódást, és mindenképpen fontosnak tartom a jelenség szempontjából.

9. Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Bevallom, a bemutató környékén nagyjából semmit sem halottam erről az olasz filmről, de nagyon örülök, hogy végül felfigyeltem rá. Látszólag egyszerű kis kamaradráma egy baráti társaság szokatlan vacsorájáról, de közben nagyon finoman beszél nehéz kérdésekről, és egyszerűen zseniális, ahogy tükröt mutat nekünk.

8. Szólít a szörny (A Monster Calls)
A gyász feldolgozása semmilyen életkorban nem egyszerű, kisgyermekként meg aztán pláne nem az. Siobhan Dowd és Patrick Ness könyve önmagában elképesztően megható és szívszorító, a filmadaptáció pedig remekül érzi az eredeti mű arányait. Nem sokat ad hozzá, de el sem vesz belőle: visszaadja ugyanazt a sűrű bánatot, ami minden jelenetet körülleng, és közben nem felejti el azokat a fontos igazságokat sem, amelyekkel mindenkinek szembe kell néznie élete valamely pontján.

7. A Ghost Story
Nem voltam annyira lenyűgözve az A Ghost Story-tól, miután befejeztem, de valahogy újra és újra azt vettem észre magamon, hogy visszatérek hozzá, a hangulatához, a gondolataihoz. Ugyanúgy a gyász áll a középpontban, mint a Szólít a szörnynél, de David Lowery nem tud vagy nem akar segíteni – vagy legalábbis nem úgy, mint képzelnénk. Brutális, de közben mégis elgondolkodtató, igazi hosszú távú élmény.

6. Némaság (Silence)
Ha az A Ghost Story hosszú távú élmény, akkor a Némaság azonnal hat. Letaglóz, maga alá gyűr, eltemet, majd jól megrugdos még, csak hogy érezd, milyen is lehetett azoknak a keresztény misszionáriusoknak Japánban. Kegyetlenül hosszú és kimért film, a szerzetesekkel együtt mi is formálódunk, és nagyon nem barátságos vagy szép ez a folyamat. Megszenvedünk a befogadással, sőt, még a végső válaszaival is – viszont mindez olyan élményt ad, ami még nagyon sokáig velünk fog maradni.

5. Jackie
Abszolút nem vártam, hogy az Oscar-szezonban valami nagy meglepetés fog érni, de Natalie Portman és Pablo Larraín kettőse egyszerűen lehengerelt. Ellentmondásos, zavaros érzelmekből kibomló film, furcsa arányokkal és nehézkes pillanatokkal, de rejtőzik a mélyén valami annyira emberi, valami annyira fájdalmas és mégis banális, hogy attól nem tudtam szabadulni. Persze nem is nagyon akartam.

4. 20. századi nők (20th Century Women)
Sajnálom, hogy csak a Titanicon jött ez a csoda, pedig örülnék, ha sokan felfedeznék maguknak Mike Mills örömmel és bánattal elég rendesen nyakon öntött alkotását. A 20. századi nők minden képkockájában annyi hangulat, annyi mosoly rejtőzik, hogy muszáj végig vigyorognom. Elképesztően élveztem, tényleg igazi kis csoda volt ez a film.

3. Dunkirk
A Dunkirköt viszont teljesen másként élveztem. Nolan tántoríthatatlan és kíméletlen visszafogottsága olyan döbbenetesen szürke és feszült hangulatot eredményez, ami nagyon sokáig nyomaszt. Hiába nem vagyok minden részével megelégedve, mégis az egyik legzsigeribb, leginkább székhez szegező mozi volt idén, amit bár nem tudom, hogy mikor merek újranézni, de az biztos, hogy arra még rá kell készülnöm.

2. A régi város (Manchester by the Sea)
Még egy gyásszal foglalkozó film, szintén az Oscar-szezonból – viszont talán a legerősebb mind közül. Figyeljük ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és mire a végére érünk, úgy érezzük, mintha mindent tudnánk ezekről a szereplőkről, amit csak tudni lehet. A hétköznapi csodák és a tengernyi bánat filmje, melyek mögött rengeteg érzelem lakozik, viszont ezekből mégsem látunk semmit a felszínen.

1. anyám! (mother!)
Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Sokáig tűnődtem az első három sorrendjéről, és nem tagadom, az anyám! végülis a szélsőségessége miatt került előre. Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, és én is elég nehezen jutottam el odáig, hogy bátran tudjam mondani: nagyon élveztem ezt a filmet. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is úgy érzem, hogy megérdemelten hívom az év legjobbjának.

Egyéb kategóriák

Szívem szerint a fentiek közé rejtettem volna valahova az Éjszakai ragadozókat (Nocturnal Animals) is, de 2016-os bemutatása miatt nem akartam nagyon csalni, viszont tényleg az év egyik legintenzívebb élménye volt. No meg a Titanic merítéséből muszáj még megemlítenem a Nehéz szívvel (Hjartasteinn), a Számi vér (Sameblod) és A lélek saját társat választ (A Quiet Passion) filmeket, melyek mind kiválóak.

Az év thrillere: Széttörve (Split) – borzongatóan feszült és izgalmas

Az év meglepetése: Power Rangers – senki nem akarja nekem elhinni, de nagyon sok szempontból szerethető ez a film

Az év magyar filmje: Kincsem és Brazilok – de mondjuk rajtuk kívül is több “elég jó” magyar filmhez volt idén szerencsénk

Az év sci-fije: Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets) – én abszolút élveztem Luc Besson legújabb agymenését

Az év koncepciója: Kong – Koponya-sziget (Kong: Skull Island) – nem sok hiányzott, hogy a blockbusterek revíziójaként köszönthessük a Kongot, mert nagyon ambiciózusnak tűnt olykor

Az év leghidegebb filmje: Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River) – mintha csak egy Cormac McCarthy regényt látnánk Skandináviában

Az év szuperhősös filmje: Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) – az idei folytatásoktól nem voltam lenyűgözve, de Pókember jó szórakozás volt

Az év legrosszabb filmje: A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda) – ne nézzetek brazil trashfilmeket

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: