április 2012 hónap bejegyzései

Win Win

Win Win
(Win Win – 2011)

Thomas McCarthy neve eddig nem sokat mondott számomra, hiszen egyedül a hangulatos Up!-ot láttam, melynek a forgatókönyvét jegyzi. Most az írás mellett a rendezőséget is elvállalta, ráadásul a főszerepben Paul Giamattit láthatjuk, akinek viszont már sok kiváló filmet köszönhetünk. A tavalyi év során számos kritikus megkedvelte a Win Wint, ezért is figyeltem fel rá, s azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bánom a megnézését, egy egészen szórakoztató feelgood drámát nézhetnek meg az érdeklődők.

Mike Flaherty életét követhetjük figyelemmel, aki a délelőttök során ügyvédi praxisát gyakorolja – bár nincs túl sok ügyfele -, a délutánonként pedig birkózóedzőként tevékenykedik. Családjával ugyan boldogok, de mégis pénzszűkében vannak, így Mike úgy dönt, hogy elvállalja egy öreg férfi gyámságát a neki juttatott pénzösszegért cserébe, még ha ez nem is túl legális. Amikor azonban felbukkan a férfi unokája, miszerint elszökött otthonról,  a gondok csak fokozódnak, habár hamarosan kiderül, hogy a fiú nagyszerű sportoló.

A független filmek hatalmas erénye, hogy nem akarnak igazán meghatóak és szentimentálisak lenni, inkább csak nyugodt tempóban mesélni, valósághű és természetes pillanatokkal. A Win Win esetében is ez történik, egyszerre lehetünk tanúi egy fejlődéstörténetnek, egy családi drámának és egy sportfilmnek, de minden összhangban van, nem lesz giccses vagy könnyfakasztó, megmarad a maga életű stílusában.

A karakterek gyakorlatilag az első pillanattól megkedvelhetőek, reakcióik és gesztusaik olyanok, mint a való életben, noha ez leginkább a színészeknek köszönhető. Paul Giamatti csak ritkán jut főszerephez, de akkor megmutatja tehetségét, ezúttal is nagyszerűen játszott. A többiekre sem lehet panasz, akadnak nevesebb mellékalakok is, de azért az unoka szerepében, Alex Shaffer volt a másik kiemelkedő.

Mindenképpen megérte megnézni a Win Wint, a tavalyi filmben egy érdekes történetű, hangulatos stílusban előadott feelgood drámát láthattam, kiváló színészek tolmácsolásában. A valósághű környezet és a természetes pillanatok sokat segítettek az igazi szórakozásban, én nagyon élveztem. Pontszámilag talán 8,5/10.


Tintin kalandjai

Tintin kalandjai
(The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn – 2011)

A 2011-es év Steven Spielberg számára az ellentmondások jegyében telt. Ugyan a Hadak útján című rendezése a kritikusok és szakmabeliek többségének kifejezetten nem tetszett (én magam sem voltam elragadtatva a szentimentális filmeposztól), végül hat Oscar-jelölést is be tudott zsebelni. Ezzel szemben a Tintin kalandjairól az interneten böngészve számtalan pozitív véleményt lehetett olvasni, ám az amerikai filmakadémia mégis mindösszesen egy kategóriában tartotta esélyesnek az aranyszobrocskára (az is a zenéért járt volna). De ez nekünk, az érdeklődő nézőknek különösebb fontossággal nem bír – az viszont annál inkább, hogy az animációs mű rendkívül szórakoztatóan sikerült, bátran ajánlom az egész családnak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Awake – kasza 4 rész után

Awake – 4 rész után
(Awake)

Kicsit nehéz eldönteni, hogy mi is történt a sorozattal. Nem változott az alaptörténet, nem tudtunk meg semmi újat, a nyomozásra továbbra is elég figyelmet fordítanak – egyszerűen a negyedik rész után úgy éreztem, hogy mindez már kevés nekem, inkább nem folytatom.

Félek, hiába az érdekesnek tűnő alapötlet, de talán nem lehet belőle túl sok mindent kihozni. Nem derülhet ki, hogy melyik világ az igazi és melyik az álom, így csak a főszereplő drámáját ismételgethetik folyton-folyvást. Nem nagyon mesélheti el senkinek, hogy egyszerre két univerzumban él, a pszichológusok is inkább csak önmagukat kezdik ismételni, nehéz kilépni ebből a helyzetből.

A nyomozásokkal próbálnak némi színt vinni az unalomba fulladó történetekbe, amely műfaj nálam nem szokott működni, legfeljebb háttérzajként. A párhuzamos valóságok közti hasonlóságok segítik a rendőrök munkáját, de hiába van két ügy is egy részben, nem lesz tőle izgalmasabb a légkör, a 40 percet szinte végig unatkozom. A negyedik epizód volt a mélypont, a karakterek közti melodráma mellett az esetek is rém unalmasak voltak, feleslegesnek tartom a folytatást.

Az Awake jól indult, a profi és precíz megvalósítás maradt is, de nekem ez már nagyon kevésnek tűnt. Az ügyek nem rosszak, de nem is marasztalnak, a szereplőkkel sem látom, hogy tudnának valamit kezdeni. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz a megoldás, de heti egy részt nézni felesleges.


Californication – 1-4. évad

Kaliforgia – 1-4. évad
(Californication)

Aki rendszeresen néz sorozatot, talán már hallott az amerikai Showtime kábeles csatornáról, mely leginkább az egyéni hangulatú szériák és a bennük szereplő tabudöntögetések miatt lett híres. A Tudorok (The Tudors) meglehetősen szabadon mutatja be a kegyetlen VIII. Henrik király uralkodásának éveit, a Nancy ül a fűben (Weeds) egy drogot árusító kertvárosi anya viszontagságos életét meséli el hasonló nyíltsággal, míg a Dexter egy sorozatgyilkos mindennapjaiba enged betekintést – a sorba tökéletesen illik a Kaliforgia (Californication) is, hiszen egyszerre láthatunk egy zseniális komédiát és egy mélyen szomorú drámát is. Viszont szigorúan csak azoknak ajánlom, akik nem idegenkednek, ha merész dolgok történnek a képernyőn.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Alcatraz – 1. évad

Alcatraz – 1. évad
(Alcatraz)

Véget ért az Alcatraz nem túl hosszú, mindösszesen 13 résznyi első évada, bár ezt egyáltalán nem bánom. Habár az első epizód után még lelkesedtem, most inkább csak annak örültem, hogy végre ennek is vége lesz. Valahol a 9-10. rész körül gondolkodtam el azon, hogy érdemes lenne kaszálni, bár visszatartott, hogy már alig néhány hét, és talán okosabbak leszünk a mitológiát illetően.

Természetesen nem lettünk. Az alapkoncepció szerint 1963-ban a legendás börtönből eltűntek a rabok, még ha mindenki úgy is tudja, hogy az intézetet bezárták és a “lakóit” máshova helyezték át. Valójában azonban több, mint ötven éven át semmit nem lehetett róluk tudni, míg végül 2012-ben folyamatosan felbukkannak. Egy kis csapat szerveződik, hogy kiderítsék az igazságot és begyűjtsék a bűnözőket, élükön egy olyan ex-rendőrnővel, akinek a nagyapja szintén a Sziklán raboskodott.

Már a kezdetekkor is attól féltem, hogy egy idő után nem lesz elég a lassan csepegtetett mitológia, s még a ’63-ban játszódó kisebb-nagyobb jelenetek sem tudnak eléggé szórakoztatni ahhoz, hogy maradjak. Gyakorlatilag pontosan ez történt, hiszen a jelenben zajló nyomozások kivétel nélkül rendkívül bénák voltak. A készítők nem voltak képesek izgalmas és  feszült történeteket írni, mely a karakterek kidolgozásán is látszott. Az egyes szereplők ugyan szimpatikusak voltak, de a köztük lévő kapcsolat vagy a jellemük konkrét ábrázolására már nem jutott energia.

Ezzel szemben a régi börtön falai közötti pillanatok kellemesen megteremtették az atmoszférát, a cselekmény élvezetesnek és érdekesnek tűnt, ezáltal az epizódokban tulajdonképpen a gyilkosokat és tolvajokat jobban megismertük, mint a főszereplő triót. További pozitívum a mitológia, mely egyértelműen sok lehetőséget tartalmaz, de nem mernek mélyebben belemenni, részenként maximum 5 percet foglalkoztak vele, ami csak annyira volt elég, hogy késztetést érezzek a következő után is. A fináléban próbáltak többet mutatni, de így sem kaptunk túl sok választ, nem derült ki igazán sok minden, ráadásul még a cliffhanger sem ütött igazán, úgyhogy a folytatásra már elfogyott a kedvem.

Hiába indult szórakoztatóan az Alcatraz, túlságosan előtérbe helyezték a zavaróan súlytalan nyomozást és nem törődtek a főbb karakterekkel, miközben a háttértörténetből sem derült ki sok. Minden a legminimálisabb szinten állt be, csak azért fejeztem be az évadot, mert reménykedtem, hogy a zárásra valami változik. Nem lett így, vagyis ha netalán lesz 2. évad, én akkor sem maradok. Talán 5/10.