április 2011 hónap bejegyzései

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles
(Battle: Los Angeles – 2011)

Unjuk már a Földet megszálló, buta űrlényekben és ügyes amerikaikban gazdag filmeket? Én még nem, még ha tudom is, hogy a Világok harca és A függetlenség napja után elég nehéz újat mutatni a témában. Az alkotóknak most sem sikerült, pedig a hosszú magyar címet viselő alkotásban ott volt a lehetőség – csak kihasználni nem tudták.

Egy egyszerű reggelen azt a hírt közlik a televíziók, hogy eddig nem várt meteorzápor készül a Földre hullni, azonban hamar megbizonyosodik, hogy miről is van szó valójában. Különös idegenek inváziója van készülőben, akiknek az egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák az őslakosokat, vagyis a földlakókat. A nagyobb városokat támadják meg – köztük Los Angelest is. A film egy szakasz katona bevetését követi végig, akiknek az elsődleges feladatuk, hogy egy rendőrőrsről kimenekítsenek néhány civilt. Azonban kiderül, hogy többet is tehetnek az ügyért, mint azt először gondolták.

A film első fele kimondottan jót ígért, ugyanis az in medias res kezdés után visszaugrottunk 24 órát, hogy megismerjük a katonákat. Sok karaktert próbáltak bemutatni, s ha nagyon mélyre nem is sikerült ez a felvezetés, legalább mindenkit tudtak társítani egy-egy személytípussal (fiatal szűz, néger szanitéc, traumát szenvedett és nem kedvelt törzsőrmester, és így tovább). A kezdés után, ahogy belevetettük magunkat az akcióba, elő is jöttek a problémák, egyre kevésbé lehetett komolyan venni és egyre hatásosabb zenét hallhattunk.

A mélyebb tartalom nélküli forgatókönyvvel nem is lenne gond, hiszen nem vártam nagy elmélkedést, de nem ártott volna, ha a párbeszédekre nagyobb hangsúlyt fektetnek az írás során. Folyamatosan próbálták sulykolni a lelkizős pillanatokat, majd’ minden jelenetben akadt valamilyen drámai momentum, vagy bátorításnak szánt beszélgetés, ami közül egy-kettő valóban elérte a célját (már csak a nagy számok törvénye alapján is), de a többség csak kínos és vállalhatatlan volt. Pedig az akciók jól sikerültek, ha nem próbáltak volna meghatni állandóan, akkor sokkal jobban is lehetett volna szórakozni.

A látvány szintúgy remek volt, a felégetett és lerombolt Los Angeles látképe, de a CGI is kiválóan sikerült, csak kár, hogy a lövöldözések közti időt nem tudták élvezetesen kitölteni. A már említett zene tökéletesen aládolgozik a hatásosnak szánt, ámde hatásvadásszá vált jeleneteknek, az elvárt szintet hozza. Mivel különösebb dolguk nem akadt, mint lőni az ellenséget, ezért a színészek is megfelelően teljesítették a feladatukat. Főszerepben Aaron Eckhart játszik, mellette Michelle Rodriguez, mint belevaló, csata-edzett lány (már megint). Bántó, hogy Ramon Rodrigueznek csak tátott szájjal kellett bámulnia a film során.

Aki látta már az utóbbi évek űrlényes mozijait, az nem fog meglepődni a Csata: Los Angelesen sem, legfeljebb csak azon, hogy bizonyos pillanatokat tényleg így gondoltak. Mégis, összességében jól szórakoztam, a popcorn-mozi jelleg korrekt volt, hiszen látványilag lehetett élvezni. Pontszámilag 6,5/10, a folytatás lehetősége adott – reméljük, hogy inkább másba ölik a pénzüket a filmgyárosok.


Boszorkányvadászat

Boszorkányvadászat
(Season of the Witch – 2011)

Nicolas Cage karrierje során voltak már jobb filmek és rosszak is, újabban távol marad az átütő produkcióktól, még ha az utolsó két alkotása, a Kick-Ass és A varázslótanonc egész kellemes is volt. A Boszorkányvadászat is valahol az utóbbi szintjén mozog, nem lesz az év filmje, de még csak emlékezni sem biztos, hogy fogunk rá néhány hónap múlva, bár önmagában nem volt rossz, s hibái ellenére is voltak szórakoztató pillanatai.

Két kereszteslovag, Behmen és Felson, megelégeli, hogy a dicső háborúk ártatlan nők és gyermekek gyilkolásába torkollnak, és dezertálnak a seregből. Utazásaik során egy járvány pusztításának áldozatául esett földre érnek, ahol elfogják őket a kilépés miatt, de kiválthatják magukat, ha segítenek elvinni a monostorba egy boszorkányt, akit a járvány okozójának tekintetek. Az út alatt sok problémával kell szembenézniük, s kiderül, hogy a védtelennek és gyengének tűnő lány valóban a gonosz szolgája-e.

Sok hibával kell elszámolnia a produkciónak, kezdve a forgatókönyv gyengeségével. Nincs igazi tartalom benne, hiányoznak a fordulatok, a meglepetések, cserébe viszont rengeteg butaságot kaptunk. Nem sikerült komolyan előadni a történetet, a környezet nem volt megfelelő arra, hogy értelmesen bemutassák a természetfölötti témát, olykor komolykodni próbáltak, mélységet érzékeltetni, de nagyon rosszul állt. Pedig nagy erénye a filmnek, hogy nem ült le és nem vált unalmassá, mindvégig fenntartotta  a figyelmemet, bár néha nevetnem kellett.

A karakterek erőtlenek, az érzéseket nem tudták jól bemutatni. Ugyan volt néhány olyan figura, aki legalább a feladatának eleget tesz, de a többségük nem ilyen volt. Főleg a boszorkánynál vált ez zavaróvá, hiszen néha rémisztenie és ijesztgetnie kellett volna, de sikertelenül. A látvány viszont kiváló volt, a szép tájak és a számítógépes megoldásokat kitűnően sikerült kombinálni. Látszik, hogy öltek elég pénzt a produkcióba, középkori fantasy-s hangulatot és látványos csata(kezdeményeket) tudtak teremteni.

A színészek többségében korrektek voltak, főleg Ron Perlman kiemelkedő, mint mellékszereplő, de Nicolas Cage rég volt olyan rossz, mint itt. Ő tehet leginkább a komolytalanságért, annyira nem lehet elhinni, hogy színészkedni próbál, hogy érzéseket akar közvetíteni bizonyos jelenetekben. Sajnos Claire Foy, mint boszorkány sem volt túl jó választás, de a többiekre nem lehet panasz. Stephen Campbell Moore, Robert Sheehan, Stephen Graham és Ulrich Thomsen játszott még huzamosabb ideig a vásznon, de Christopher Lee is feltűnt egy kisebb mellékalakként. Ráadásul Magyarországon forgatták a film nagy részét, sok magyar név is felbukkan a stáblistán.

Hamar vádolhatjuk a Boszorkányvadászatot ötlettelenséggel és béna forgatókönyvvel, de legnagyobb hibája mindenképpen Nic Cage. Lehetett volna sokkal szórakoztatóbb is, az alapok megvoltak, csak valahol útközben elbukott. Így sem volt rossz – csupán megmaradt egy egyszerű popcornfilmnek, ami közben jót nevetünk a PG-13-asra butított akciókon és a komolytalanságon. 6,5/10 szerintem.


Chaos – 1×01

Chaos – 1×01
(Chaos)

Tragikus története van a Chaosnak, hiszen elég nehezen lett belőle sorozat, ráadásul a nézettség sem adott okot az örömre, így néhány rész után el is kaszálták, csupán 3-4 rész ment adásba. Pedig egész kellemes volt a kezdete, ha nem is tökéletes és hibátlan, de legalább szórakoztatott 40 percre. Az általam nem követett Chuckot tudom felhozni, mint hasonló műfaj, hasonló szituációk, de valahogy mégsem ugyanaz a hangulat.

A CHAOS valójában egy CIA-n belül működő szervezet, s főhősünk, Rick Martinez minden álma, hogy kém lehessen. Azonban az első napján kiderül, hogy a program, ahol alkalmaznák, megszűnt. De az igazgató felajánl neki egy lehetőséget: áthelyezteti a belső ügyosztályhoz, hogy ha cserébe neki is kémkedik és tájékoztatja a tagok hibáiról. Rick belemegy, és megkezdődik az élete a CIA berkein belül, de nem minden úgy megy, ahogy elképzelte: mindent ellep a bürokrácia, őt állandóan szívatják, de azért kiderül, hogy kik is az ügynökség igazi kémjei.

A Chaos lehetne egy jól működő akciókomédia, azonban mégsem válik azzá. A humoros, szellemes külső adott, egymás után jönnek elő a nevetséges szituációk és az újonccal való bohóckodás elég poénos helyzetet teremt, de közben a sorozat többi részét nem tudták jól eltalálni. A komolykodások nem állnak jól, néhány üresjárat is előfordult, ráadásul maguk a lövöldözős alkalmak is komolytalanra sikerültek. Nem áll össze teljessé a produkció, még ha egy-egy része külön meg is állja a helyét, de együtt nem működik hibátlanul.

A karakterekkel nem lenne gond, de valahogy mégis a hullámzó hangulaton bukik el. Olykor kellemes kikapcsolódás, míg máskor unom, mindezt csak egy rész alatt. Pedig a színészek teszik a dolgukat, elbohóckodnak a szerepükben, sok ismert arc tűnik fel. Az ügyosztály három tapasztalt tagja, Eric Close, James Murray és Tim Blake Nelson megoldja a feladatát, de a főszereplőre, Freddy Rodríguezre sem lehet panasz. Közben még mellékszerepet kapott Kurtwood Smith és Margo Martindale is, bár utóbbi lehet, hogy csak a bevezetésre ugrott be.

Alig néhány rész ment le, s még ha le is forgatták a többit, kérdéses, hogy valaha is láthatjuk. Voltak szórakoztató pillanatai a bevezető epizódnak, de mégsem élveztem annyira, mint vártam volna. Pedig az alapgondolat jó, csak a megvalósítás során valahol elvérzett. A kezdet 6/10, nem hiszem, hogy folytattam volna.


Trónok harca – 1×01

Trónok harca – 1×01
(Game of Thrones)

Be kell vallanom, hogy annyira nem vártam a sorozat kezdetét, mint mások, ugyanis nem tudták az előzetesek és a kezdeti képek eléggé felkelteni a kíváncsiságomat, másrészt pedig féltem, hogy a Trónok harca is a Legend of the Seeker sorsára fog jutni és egy szórakoztató, de nem túlságosan minőségi sorozatot fogunk kapni. De nem így történt, a kezdet nagyon jól sikerült, s ha eddig nem is, most már szeretném látni a következő epizódokat.

Nehéz dióhéjban összefoglalni a spoilermentes történetet, de annyit elmondhatok, hogy a sorozat helyszíne egy középkori környezetű fantasy-világ, klasszikus fantasztikus elemek (különös lények, istenségek, mágia) nélkül. A Hét Királyság földjén Robert Baratheon uralkodik, de trónját veszélyezteti Targaryen család, akik barbárokkal szövetkezve szeretnék a megszerezni a Vastrónt. A király csak a Stark család fejének, Eddardnak a hűségére számíthat, akinek ügyelnie kell az ellene irányuló udvari intrikákra is.

A pilotban nem a történeten és a nagyobb eseményeken van a hangsúly, hanem minőségi módon bemutatják a karakterek többségét és felvázolják a bonyodalmat, amire a későbbiekben bőven számíthatunk. Ettől érződhet kicsit lassúnak a kezdés, de én ettől függetlenül egy percet sem unatkoztam, végig lekötött. Ugyan rengetegen vannak a szereplők, de valamennyi időt mindenkire tudtak szánni az egy óra alatt, és a főbb jellemvonásaik által mindenkit megismerhettünk valamennyire. Drámából nem lesz hiány, már az első rész is egy meglepő cliffhangerrel állt elő.

A jól felépített figurák mellett kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz nagyszabású a történet, hiszen a sorozat velejét majd az események láncolata adja meg. Nagyon remélem, hogy nem fulladunk bele a kisstílű intrikákba és nem csak az udvari cselszövésekből fog állni az évad. Vagy ha mégis, akkor elő tudják-e adni szórakoztatóan. Emellett szeretném minél jobban megismerni a világot és a múltban történteket, érdekel Martin kitalált univerzuma, noha tudom, hogy elsősorban a könyv való nekem (amit még nem olvastam, pedig tervezem már egy ideje, de most jött el az ideje).

Látszik a sorozaton, hogy nagy mennyiségű pénzt beleöltek. A kosztümök, illetve a gyönyörű díszletek és tájak mind igazolják a befektetett pénzösszeget, nagyszerűen megteremtették a különböző helyszínek hangulatát, amihez a kitűnő főcím is hozzájárult. A színészek is jól végzik a dolgukat, még ha a többségükre sok idő nem is jutott. Egyértelműen Sean Bean a húzónév, remekül teszi is a dolgát. A többiek közül Harry Lloydot, Emilia Clarke-ot, Peter Dinklage-t, Michelle Fairley-t és Jason Momoát emelném ki, jó játékukkal tovább növelték az élvezeti értékét a sorozatnak.

Nagyon tetszett a kezdet, értik a dolgukat az írók. Az erős karaterközpontú drámát kellően felvezették ahhoz, hogy később lehessen igazán izgulni és belemerülni a kalandos világba, de a kezdet kiválóan megfelelt a célra. Bemutatták a fontos elemeket, megtöltötték élettel a Hét Királyság vidékét. Remélem, hogy később sem kell csalódnom a Trónok harcában. A pilot 8/10.


No Ordinary Family – 1. évad

No Ordinary Family – 1. évad
(No Ordinary Family)

A sorozat első, s feltehetően az egyetlen évadja véget ért. A 20 rész alatt voltak kellemes pillanatai a szuperhősös koncepciónak, bár kevésbé érdekesből is akadt bőven. Nem bánom a rászánt időt, hiszen egy szerethető szériáról van szó, és egyébként sem voltak túl nagy elvárásaim vele szemben. Szórakoztatott, s talán még sajnálom is, hogy valószínűleg nem lesz folytatás.

A Powell család nem mondható átlagosnak. Mind a szülőknek, mind a két gyereknek különleges képességei vannak egy szerencsétlen (vagy szerencsés) repülőgép-baleset óta, s bizony nem is tétlenkednek az erejükkel. A családfő bűnözők után nyomozik és az édesanya szuperségük titkát kutatja, miközben belecsöppennek egy sokkal nagyobb tervbe, mint azt eredetileg hitték volna. Egyre több hozzájuk hasonló ember bukkan fel, azonban a legtöbb nem barátságos szándékkal.

A téma érdekessége mellett azt kell mondanom, hogy a sorozatba nem szorult olyan sok eredetiség, mint amennyi kellett volna. Nem tudták megfelelően kezelni a történéseket, végig az járt a fejemben, hogy az írók nem veszik komolyan a szerepüket, csupán írnak néhány egyszerű sztorit és el van intézve. Nem mondhatnám, hogy komolytalan volt, csak nem volt meg az az érzése az embernek, hogy jelentős események történnek. Néha béna húzásokkal és klisékkel próbálták kitömködni a lyukakat, mondom ezt úgy, hogy nincs szívem bántani a NoF-t, hiszen nem volt vele nagy gond.

Szerethető volt, már a kezdetektől. Az epizodikus részek után rákapcsoltak kicsit, és részletesebben belementek az átívelő szálakba, ami nem biztos, hogy jó lépés volt. Ugyanis nem működött olyan kellemesen a légkör, az izgalmasabb témával nem tudott a hangulat lépést tartani és megmaradt a maga egyszerűségében. Pedig érdekesen vezettek fel mindent, nem vált soha idegesítővé, de komollyá sem, az utolsó részekbe rengeteg választ sűrítettek bele és még be is mutattak egy jól kinéző 2. évad lehetőségét.

A körítésre sem lehet panasz, minden korrektül működött. A CGI-vel ugyanúgy nem akadt gond, mint a színészekkel. Michael Chiklis kicsit bárgyú, de melegszívű családapája, Julie Benz barátságos háziasszonya és Kay Panabaker, illetve Jimmy Bennett gyerekszerepe működött, de Stephen Collins és Lucy Lawless is megoldotta a feladatát.

Nem tudok más jelzőt mondani, mint hogy a No Ordinary Family a kedves egyszerűségében szerethető volt, de ennél nem több. Mosolygós kis sorozat, amit nem vártam minden héten, de néhány unalmas percben megnéztem és nem bántam meg. Az első évad nálam 6,5/10.


Shameless – 1. évad

Shameless – 1. évad
(Shameless)

Alig néhány napja írtam az első részről, s most már itt a teljes évados véleményem is. Nem hiába néztem ilyen gyorsan az egyébként is csak 12 részből álló szezont, végig nagyon jól szórakoztam. A Showtime jött, látott és újra győzött, hiszen a Shameless nagyon jól működik mind minőségi komédiaként, mind drámaként. Néztem volna még, de szerencsére már biztosra vehető, hogy jövőre is lesz.

A meglehetősen szegény és felelős szülő nélküli család élete tovább bonyolódik. Az apa, részegsége mellett állandóan valamilyen bajba keveredik, de közben a 6 gyerek sem tétlen. Fiona, a problémás közösséget vezetni próbáló nővér két férfi között őrlődik; Lip, a tinédzser fiú pénzért iskolai teszteken csal; Ian szerelmei között sem egyszerű a viszony; de a két figyelemhiányos kisebb gyerekre és a még csak beszélni tanuló babára is ügyelni kell, s mindez még csak a kezdet.

Az arány dráma és komédia között ezúttal is tökéletesen eltalált volt. Profi ebben a csatorna, mindig megfelelő mennyiségű drámai elemet csepegtet a humor mellé, pont annyira teszi komolyabbá a poénokat, hogy azt a nézők is érezzék. Mindez nem lesz zavaró, át lehet érezni a személyi problémákat, habár kétségtelenül sok történetszálat vezettek fel, még ha nem is oldottak meg mindent. Emiatt talán túlzsúfoltnak is tűnhet az évad, de inkább csak feszessé vált. Mindig történet valami, ami miatt nem ült le és nem vált unalmassá az aktuális epizód.

Az első résznél emlegetett klisék megmaradtak a végéig, többségében sablonokból és előre kitalálható elemekből építkeztek, de mégis tökéletesen működött. A dialógusokban és az eseményekben volt élet, ha nem is valóságosnak hatott, de közelített hozzá. Zseniális hangulatot teremtettek, amiben nagy szerepe volt az uralkodó közösségi érzésnek, de a karakterek szerethetőségének is. Szinte minden figurát meg lehetett kedvelni hamar, főleg a főbb személyeket, ezáltal a bajaikat is meg lehetett érteni (egyedül Ian alakja maradt érdektelen számomra, noha lehet, hogy a színész miatt).

A színészek is jól teljesítettek, William H. Macy játéka volt az uralkodó, de a fiatalabb generáció felé sem lehet panasz. Emmy Rossum és Justin Chatwin között meg volt a kémia, amellett, hogy a hölgy eyecandy-ként sem utolsó (gondolom az úriember is az a másik nem szemében). A Lipet játszó Jeremy Allen White az évad során belejön a szerepbe, a végén nagyszerűen alakít, talán csak öccse szerepében lévő Cameron Monaghanben érződött némi idegenség.

Sajnáltam, hogy csak 12 részből állt az első szezon, még néztem volna, habár nem tudom, hogy több rész esetén nem hígult volna-e fel a feszes cselekmény. Humoros, könnyed, ugyanakkor komoly pillanatok váltották egymást a Shamelessben, mely szerintem az idei évad egyik legjobbja volt. 9/10 pontot jogosnak érzek, már várom a következőt (talán addigra újra is nézem).


Californication – 4. évad

Kaliforgia – 4. évad
(Californication)

A Showtime idén is megcsinálta? Még mindig tartom, hogy a Californication ott van a legjobb sorozatok között, amit idén is bebizonyított. A tavalyival egy szinten lévő évad tele volt humorral és mellette nem erőltették túl a drámát, nagyszerűen lehetett szórakozni az abszurd és nevetséges pillanatokon, de a komolyabb és mélyebb gondolatvilággal rendelkező jeleneteken is. Remélem, hogy jövőre is tudják ezt folytatni.

Spoilerek nélkül annyit tudok elmondani, hogy idén egy korábban már felvezetett történetszálat zártak le. A Miával való kapcsolat következményét végre levezették és döntésre jutottak. De emellett Hank sem tétlen, továbbra is fejest ugrik minden őrültségbe, egymást követik az abszurdabbnál abszurdabb szituációk, miközben Becca és Karen próbálja elviselni.

Kétség kívül a komédia része most is hiba nélkül zajlott. Rengeteget lehetett nevetni, de eközben a drámai szál is ott lebegett a háttérben. Érezhető volt, hogy nem önfeledt ez a humor, és előbb-utóbb lecsap Damoklész kardja. Ez csak a vége felé történt meg, még ha korábban is megpedzegették, de az utolsó néhány részben komolyan vették és bemutatták, hogy ezen a vonulaton is jók a forgatókönyvírók. Át lehetett érezni, reálisnak hatott, még ha nem is mentek túl mélyre, ami nem is feltétlenül gond.

A karakterek listáját idén is bővítették néhány névvel, akiknek a feltűnése most sem tett rosszat a sorozattal, sőt, tovább színesítették és gazdagították. Az állandó alakok, főleg Hank családja kicsit háttérbe szorult, ami Becca részéről nem olyan szerencsés, hiszen már korábban is jó szálakat szőttek köré, viszont Karan esetében már nem akkora gond. Talán a készítők is sejtik, hogy valamit kellene kezdeni a párral, mert így nem működik túl jól. Tavalyhoz hasonlóan, Charlie-ék szála most is megfelelő mennyiségű és minőségű volt, nem untam a bénázásaikat.

Az arányokat ebben a szezonban is pontosan találták el, nem volt sok sem a humor, sem a dráma. Még szívesen néztem volna az évadot, de a végére kicsit talán elfáradt, míg a fináléban mindent szépen elrendezett. Nagyszerű évad volt, remélem a következő is legalább ilyen jó lesz. 8,5/10.