könyvek kategória bejegyzései

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia:
A Birodalom örökösei / Sötét erők ébredése / Az utolsó parancs
(Heir to the Empire / Dark Force Rising / The Last Command)

Nem titkoltan mindig is jobban kedveltem a fantasy-t, mint a sci-fi műfaját. Azonban, ha a tudományos-fantasztikus témában szeretnék olvasgatni, akkor mindig is a Star Wars univerzum került először terítékre. Nem véletlenül, hiszen egy kiválóan kidolgozott, jól felépített és nem mellesleg nem túlbonyolított világról van szó, melyen belül mindig is kellemes volt olvasni, eddig is jó regények születtek.

A Thrawn-trilógia egy olyan korba látogat el, amelyről még nem született mozgóképi feldolgozás. A jedi visszatér film eseményei után, a II. Halálcsillag elpusztítása után járunk, amikor a lázadók már megalapították az Új Köztársaságot és a változatosság kedvéért már a Birodalom került hátrányba. Az egykori felkelők abban a hitben vannak, hogy már megnyerték  a háborút, csupán az utolsó szálak felgöngyölítse van hátra, azonban hamar rá kell ébredniük, hogy közel sem ilyen rózsás a helyzet: a Birodalom megmaradt csapatainak irányítását Thrawn, a zseniális főadmirális veszi át.

A leírtaknál sokkal bonyolultabb a helyzet, de nem szeretném elvenni a szórakozás lehetőségét. Mindvégig megkapjuk az izgalmas, tartalmas és kalandos cselekményt, nem áll le és nem fullad unalomba egyik kötetben sem, pedig igen terjedelmes könyvekről van szó. A folyamatos eseménykavalkád könnyen megemészthető, a leírás stílusa nem válik sietőssé, nem lesz a trilógia egy galaxisnyi futóverseny. Pedig mindvégig több szálon fut a cselekmény, olykor öt különböző történetfonál is párhuzamosan egymás mellett halad, de az író szépen egymásra épít és mindent megfelelő mértékben fejt ki.

Mindhárom kötet egy kicsit más stílusjegyeket hordoz magán. Az első könyv lassan indult be és még nagyon érezni lehetett rajta a bevezető-jelleget, azt a fajta felvezetést, ami még nem teszi letehetetlenné az adott szöveget, de mégis egyre jobban leköti az olvasót és eléri, hogy érdekfeszítő maradjon. Lassan ismerteti meg a környezetet, ezáltal nem lesz olyan erős, mint a későbbiekben. Azonban ésszerűen felépíti és érdekessé teszi a történetet, hogy arra a későbbiekben is tudjon támaszkodni, hogy ha esetleg gyengülne a minősége (pedig itt még erről sincs szó, tulajdonképpen folyamatosan javul).

A következő epizód maga a tetőpont, a történetszálak és a galaxis méretű cselekmények orgiája. Ez mutatja az igazi sci-fi jelleget: monumentális űrcsaták, szórakoztató, izgalmas és rendkívül érdekes események. A párhuzamosan, térben hatalmas távolságban futó szálak megadják a grandiózusság érzetét, mely tovább fokozza az élvezi értékét. Egy kicsit előtérbe került a politika is (az idegesítőbb fajtából, amikor az olvasó legszívesebben kettévágná egy jól irányzott fénykardcsapással az akadékoskodó politikust), illetve tovább építik a karaktereket, melyeket még az első részben nem éreztem igazán kidolgozottnak.

A harmadik, egyben befejező rész viszont folyamatosan lecsillapszik és egy kicsit komolyabbá válik. Ugyan még mindig fontos szerepet játszik a cselekmény, mely természetesen most is leköti a figyelmet, de folyamatosan előtérbe kerülnek a karakterek (a csempészek mellékszála külön tetszett), melyeket sikerül kellő mértékben árnyalni. Az egész sorozat megkapta ezáltal a méltóságos befejezését, bár nem éreztem eléggé felépítettnek és némileg légből kapottnak tűnt az érzelmi csúcspont megvalósítása. Ennek ellenére remek lezárása a trilógiának, mely méltó folytatása a klasszikusabb világnak.

Talán túl sok jót írtam a sorozatról, de valójában a sci-fi műfajban keretein belül (nem mintha túlzottan tájékozottnak mondanám magam) kiemelkedőre sikerültek. A kezdeti bizonytalanságok után magára talált, míg végül fokozatosan egyre jobb lett. Pontozni nehéz egy teljes trilógiát, de legyen 8,5/10. Star Wars berkeken belül alapmű, érdemes elolvasni.


Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület

Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület
(Lois McMaster Bujold – Shards of Honor)

A címlapon bőszen hirdetik, hogy az írónő többszörös Hugo-, és Nebula-díjas, azt azonban elfelejtik említeni, hogy nem ez a könyve kapott díjat. Nem mintha különösebb gond lenne a könyvvel, hiszen a kialakulási céljának tökéletesen megfelel, de ennél nem több. Leginkább egy sci-fi környezetbe ültetett ponyva jut róla eszembe, ami szórakozásnak tökéletes, de másra semmiképpen sem jó. Ha nem várunk sokat, talán még szórakozhatunk is.

A mű tulajdonképpen egy szerelmi történeten keresztül vezeti az olvasót egy űropera világába. Cordelia Naismith, a bétai kapitánynő éppen egy felderítő expedíciót vezet egy idegen bolygón, mikor belecsöppennek egy háború előzményébe, s menekülni kénytelenek. Cordelia a bolygón maradt egy ellenséges katona, Aral Vorkosigan társaságában, akit valamiért nem tud gyűlölni, s együtt kénytelenek valahogy menekülni.

A kibontakozó cselekmény legszebb szóval is unalmasra sikerült. Sem a bolygó leírása, sem a karakterek alapvető jellemezése nem teljesen fogyasztható, azonban a történet előrehaladtával egyre inkább beindul. Az első száz oldal után, miután a mű túllépett a kötelező körökön, és kibontja a cselekményt, már-már izgalmas is lesz, vagy lenne, ha meg nem szakítaná meg a történetet időbeli kihagyásokkal.

A karakterek jellemének kifejtése sajnos csak a két főszereplőben sikerült, de még ők sem lettek túlságosan sokoldalúak. Bár némi háttértörténetet és mélyebb érzelmeket kaptak, mégis, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy hiányzik valami. Cordelia szinte idillikusra sikerült az idealizmusával, az eszével és a szenvedélyével, bár furcsa volt a vége felé a gondolatait olvasni, amely már szinte őrültségről tanúskodott. A leírásmód a könyvben folyamatosan változik, és egyre inkább a nő szemlélete (és érzései) kerülnek előre.

Ezzel szemben Lord Vorkosigan izgalmas jellemet kapott, s nem bántam volna, ha ő lesz a főszereplő. Viszont kimondottan zavaró volt a mellékszereplőkkel való bánásmódja az írónőnek, hiszen néhány, jóval többet érdemlő mellékalak csak vázlatosan volt felépítve, és nem lehet túlságosan háromdimenziósnak nevezni őket. Ráadásul olykor csak eszközként vannak használva, és a korábban jobban előtérbe hozott alakok sorsa nincs megfelelően megírva.

Azonban a háttérben zajló háborús és politikai eseményeket szépen ábrázolja, és élvezetesen is sikerül előadni, még ha a történet vége előre ki is volt számítható. Bár az utójátékot teljesen feleslegesnek és funkciótlannak tartom, amellett, hogy rendkívül telítve van érzelmekkel, de a végére nem hagy maga után kellemes ízt. A sorozatnak ez még csak egy előzménykötete, melyet később is írt a szerző, mint a Vorkosigan-sagát, amely a most megismert szereplők fiát helyezi középpontba.

Mindent összevetve, annak ellenére, hogy negatív dolgokat írtam, a végére egész szórakoztató könyv lett, feltéve, ha nem várunk túl sokat, és eltekintünk az esetleges hiányosságaitól. Az első részen túlrágva magunkat, talán még élvezhetjük is az érzelmek és a történet kibontakozását. Eléggé ponyva jellegű könyv, csak egy olvasásra szánt, de legyen 6/10. A sorozat folytatása talán még érdekel is, ha a kezembe akad.


Christopher Paolini – Eragon

Christopher Paolini – Eragon
(Christopher Paolini – Eragon)

Érdekes módon mindenhol azzal kezdik, hogy egy kamasz fiú írta. Így elolvasva, meg is van az oka. A regény magán viseli ennek következményeit, és szerintem jobban jártunk volna, ha vár még néhány évet a könyvsorozat megírásához, és közben még olvasgat fantasy könyveket. Nem mondom, hogy ötlettelen, mert nem mindig volt az. A fiúnak volt egy alapötlete, s a megírása közben mindent bevetett, amit már olvasott a “nagyobb” íróknál Tolkeintől Anne McCaffrey-ig.

Eragon egy egyszerű fiú, aki a Birodalom szívétől messze egy kis falucskában él. Azonban egy nap egy különös tojást talál, melyből egy sárkány kel ki. Barátság fűződik köztük, azonban más is meg akarja találni őket. Menekülésük közben elkíséri őket Brom, aki remek mestere lesz a fiúnak. Azonban útjukat állandóan veszély fenyegeti, legfőképpen Galbatorix, az ország királya akarja őket elfogni, és úgy tűnik az egyetlen remény, hogy csatlakoznak a vardenekhez, a lázadókhoz.

A háttértörténet a Sárkánylovasokra építkezik, de úgy éreztem, mintha máshonnan összeollózott dolgokat írna le. Már a Lovasok is McCaffrey karaktereihez hasonlóak, az urgalok sötét serege bennem Tolkien orkjainak érzetét keltette, de a kullok is erősen emlékeztettek az uruk-hai seregre. A törpéket és a tündéket nem lehet kihagyni egy fantasy történetből sem, viszont meglepő, hogy az embereket bevándorlóknak titulálja. Természetesen újat nehéz már kitalálni, de valahogy ötlettelennek éreztem a hátteret.

A cselekmény valahogy elnyújtottnak tűnik számomra. Az 500 oldalas könyvben túl sok a felesleges pillanat, ami miatt az egészet erőltetettnek és olykor unalmasnak éreztem. A rövid, szűkszavú mondatokat a kidolgozatlanság rovására írtam, s bennem nem sikerült kellően fenntartani a megfelelő hangulatot, izgalmat, ami miatt a stílusa sem volt túl gördülékeny.

A kerettörténethez tartozhat, hogy szerintem a nyelvek sem sikerültek túl fantáziadúsra. Az egymásra pakolt betűk nem alkottak egységet sem a nevekben, sem a nyelvekben. Túl sokat használja az “ősnyelvi”, törpe-nyelvi fordulatokat, miközben nincs eléggé kidolgozva. Nem várok el Tolkienhez hasonló nyelvteremtést, de akkor legalább kevesebbet mutogassa a hiányosságokat.

Nem rossz, mert a végére elég élvezetes lett ahhoz, hogy folytassam a következő könyvvel. Azonban olykor fantáziátlan volt, és többi írótól kölcsönzött dolgok nagyon rányomták a bélyegét az írására. Az ötlettelenség és a kidolgozatlanság miatt sajnálom, hogy nem dolgozott még vele, bár dicséretes már ez az 500 oldal is. Nekem ez úgy 6/10 lett, de remélem lesz még jobb is.

“Eka aí fricai un Shur’tugal!” – Lovas és barát vagyok!


James Luceno – A gonosz útvesztője

James Luceno – A gonosz útvesztője
(James Luceno – Labyrinth Of Evil)

Az egyre bővülő Star Wars univerzum mellett senki sem mehet el figyelmetlenül, hiszen az általános popkultúrai utalások mellett a kisméretű Yoda-babákig mindenhol találkozhatunk vele. Ez a könyv méltó előzménye az A Sith-ek bosszújának, annak minden hibájával együtt. Az író azonban jól oldja meg feladatát: megtartja a megfelelő arányt a harc és az átvezető részek között, s bár olykor egy galaxisnyi futóversenyre emlékeztet, élvezetes mű.

A könyv az A klónok támadása után néhány évvel játszódik, a Klónháború tetőpontján. Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker egy bevetésen időzik a Cato Neimoidián, mikor fontos nyomra bukkannak a Sith Nagyúr, Darth Sidious kilétét (és létezését) illetően. Megkezdődik a nyomozás az egész galaxison át, azonban az ellenség, a sötét oldal sem tétlenkedik és egyre-másra érik a nagyobbnál-nagyobb csapások a Köztársaságot.

A könyv nem ad többet, mint ígér: nagy űrcsatákat, villódzó fénykardokat és a híres Jedik kalandját. Azonban sikerült eltalálnia az arányt a kalandos részek, a humor, a csaták és a kicsit mélyebb, múltidéző és motiváció-leíró részek között. Egy kicsit jobban megismerjük a nevesebb karaktereket Grievous tábornoktól Bail Organa szenátoron át Shaak Ti Jedi-mesterig. Ezek azok a részek, amelyek engem jobban megnyertek, és a személyek gondolatain át kicsit jobban átérezhető az egész.

A tartalom a helyén volt, és általában fenn tudta tartani az izgalmat és a feszültséget, szinte a végéig. Kicsit sietősre sikerült a könyv, s bár a sok helyszín jópont, mivel jobban megismerhetjük az egész univerzumot, és lakóit, de ezt a sok helyszínt nem sikerült úgy kidolgoznia, ahogy kellett volna. A Jedik versenyt futottak az író sebességével, s szusszanni sem volt idejük, máris továbbrepültek a következő bolygóra.

Az előzmények legnagyobb hibája, hogy ismerjük, mi lesz a történet vége. Az írónak nem kell a kiszámíthatatlanságra, a csavarokra ügyelnie, csak szépen, tisztán elővezetnie a történéseket. A tapasztalt James Luceno jól végezte a dolgát, és néhány apróbb pillanat kivételével nem is hibázott. Olyan érzésem volt az olvasás közben, hogy csak meg akart felelni, de semmi több. Profi munka, azonban hiányzott az egésznek az összefogó ereje, ami után nem érezzük úgy, hogy csak túl akart esni az egészen.

Folyamatosan éreztem Luceno úr felkészültségét, mivel a következő regényben, vagy akár a képregényekben említett helyszínek többsége újra előkerül, még ha csak említés szinten is. Azonban ez megint rányomja a bélyegét a profi munkára, mert nem éreztem, hogy újat akarna írni. Nem tudott újat mutatni akár helyszínekben, akár karakterekben, és ez kicsit hiányérzetet hagyott bennem.

Abba már nem kötök bele, hogy a Sith a regényben Szith-nek lett fordítva, míg a korábbi és későbbi művekben ilyenre nem láttam példát, de ez már csak kötözködés. Kellemesen kalandos regény, megfelelően eltalált vázlattal, de az olykor unt történetbe nekem egy kis hiányérzet is vegyült. Többet vártam. A következő részhez elég hasonló (bár jobb és rosszabb dolgok akadnak mindkét részben), ezért legyen ez is 6,5/10.

“Ez a háború nem más, mint a gonosz útvesztője…” – Yoda


Eoin Colfer – Artemis Fowl és az örökkód

Eoin Colfer –  Artemis Fowl és az örökkód
(Eoin Colfer – The Eternity Code)

Ugyan az első könyvet egészet dicsértem, a második csak az első szintjét tudta tartani, s semmi újat nem tudott mutatni. Az örökkód azonban már a harmadik rész, ami viszont tudott. Colfer úr megmutatta, hogy kicsit felnőttesebben is tud írni, ha akar. Az első két kötetet kimondottan gyerekeknek írta: egyszerű mondatok, kevés történet, lendületes és gyorsan folyó cselekmény. Itt azonban az egész megváltozott.

Azért nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy jobban lehessen élezni az egészet. Colfer hagyott időt a leírásoknak, az embereknek, s az érzelmeknek is. A karakterek sikerült jobban kibontani, s még némi jellemfejlődés is érzékelhető. Viszont megmaradt a lendületessége, azonban most az egész több mindennel párosult. A humoros párbeszédeket sikerült kellően visszafogni, és a történetet is megfelelően bonyolítani.

Artemis, a tizenéves csodagyerek újra belekeveredik a tündérek ügyeibe. Illetve, most is inkább ő keveri bele a tündéreket. Egy amerikai bűnöző, Jon Spiroval való üzletelés közben nem várt fordulatok lépnek elő, és kénytelen a Nép segítségét kérni. Kénytelenek segíteni, ha nem akarják civilizációjuk gyors pusztulását. Így Artmis tervet sző, s az ismert karakterek bevetésre indulnak.

Olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha egy bank kirablásáról szóló történet lenne, némi fantasy-vel fűszerezve. Lényegében nem is szól másról. A történet néha kicsit megcsavarodik, persze nem túlzott mértékben, s most már azzal sem kell foglalkoznunk, hogy ki a gonosz (az első részben kevésbé volt egyértelmű).

A sztori kicsit bővebben lett kifejtve, s a kalandtörténet végre némi érzelmet és értelmet is kapott. A nevek fordításával még mindig nem vagyok kibékülve. A regény a céljának megfelel, s igazi ifjúsági fantasy-t kapunk. Én várom a folytatást. Ez a könyv úgy 7/10.


Harriet Beecher-Stowe – Tamás bátya kunyhója

Harriet Beecher-Stowe – Tamás bátya kunyhója
(Harriet Beecher-Stowe – Uncle Tom’s Cabin)

Azt hiszem a könyv időt tévesztett. Illetve ez így nem igaz, hiszen a megírásakor minden bizonnyal kirobbanó, és felháborító (s nem mellesleg népszerű) könyvnek számított, azonban most már kevésbé tud vérlázító lenni. A lassú üteme, a könnyed cselekménye, a szelíd négerek nem mostani téma, de meglepő módon még most is tudott érdekes lenni. Persze mi már nem tudjuk átérezni a (rab)szolgatartás dolgait, ahogy lázadoznak és kínozzák őket, ez az idő elmúlt, de az írónő remek stílusa miatt mind a mai napig élvezetes tud lenni.

Egyszerűen nem mondhatom rá, hogy unalmas, akármennyire is akarom, mert nem az. Egyszerűen lassú, nehezen beinduló, de még véletlenül sem unalmas. Persze azt sem mondhatom, hogy izgalmas, mert azért erősen távol áll tőle. Élvezetes olvasni, ugyanis a cselekményi könnyedség és tragikum, a szelíd vidámság, a részletesség, amellyel az írónő papírra veti a szavait.. remek.

Ezt hiányolom a legtöbb, újkori könyvből, hogy a stílusa teljesen más, túl tárgyilagos, és következetlen, ezzel ellentétben a Tamás bátya kunyhója jó könyv.

Tulajdonképpen néhány néger rabszolga életébe tekinthetünk bele. Elsősorban Tamáséba, akinek az olykor remek, de olykor szomorú sorsát követhetjük. Eközben még néhány más néger útját is követhetjük, de hasonlóképpen megismerjük a gazdáik történetét, és személyiségét is.A karakterek eléggé árnyaltak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne lehessen unatkozni, és sablonosítani.

Nehéz negatívumokat kiemelni, s talán csak ez a lassú ütem az, mely nem tetszhet mindenkinek. A cselekmény nem eléggé eseménydús, és izgalmas ahhoz, hogy a körmöt rágva lehessen falni az oldalakat, de nem is baj. A vége szerintem egy kicsit elkapkodottra sikerült, és a részeknek, melyek eseménydúsabbak lehettek volna, talán egy kicsit le lett rövidítve, és el lett kapkodva.

Igazából nem tud kirobbanó, és lázító lenni, de kellemes olvasmány lehet. 1852-ben minden bizonnyal nagyobbat ütött. Tragikum is van benne, de a jó fajtából, ahol a nálam érzékenyebb embereknek zsebkendőt majszolva lehet tovább olvasni.

Jó könyv, élvezetes olvasni, még ha kicsit lassú is. A fordítás néhol furára sikerült, de nem úgy, hogy ez zavaró legyen. Ez így nekem úgy.. 8,5/10. Kellemes kis könyv.


Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja

Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja
(Matthew Stover – Revenge of The Sith)

Ha sci-fi, akkor Star Wars. A Csillagok háborúja univerzum jeles képviselője a sci-fi világoknak, még ha nem is teljesen science-fiction. A könyv tulajdonképpen a film történéseit írja meg, kicsit összetettebben, a karakterekre, a Jedikre, és a Sith-re koncentrálva. A problémája azonban itt kezdődik, hiszen, csak a film történéseit írja le, de ha nem láttam volna már, akkor bajba lennék.

Egyszerűen nem tud izgalmas, és eseménydús maradni, ami bizonyos esetben nem is lenne probléma, de itt az. Az általam eddig olvasott könyveknek az volt a remek tulajdonsága, hogy a cselekményt úgy írja le, hogy a film nélkül is maradéktalanul tudom élvezni. Itt azonban az események leírása unalomba fullad, nem tud izgalmas maradni. Ugyan kapunk folyamatosan információkat a Sith-ről és a Jedi Rendről, az Erőről, a harcstílusokról, mégis, valahogy az események leírása akadozik, talán pont ezek miatt.

Stover úr annyi mindent szeretett volna pluszba írni, hogy pont a történéseket nem sikerült úgy kifejteni, hogy remekül szórakoztam volna. Ezen kívül azonban remek munkát végzett. A karakterek, a háttérinformációk, mind rendkívül ki lett dolgozva, sokkal összetettebben és jobban megismerhettük a karakterek motivációit, a döntéseik okai, mint a filmekben.

A történetet, ha valaki nem ismerné, annak én sem tudok sokat írni. A háború tetőpontjánál tart, a Jedi Rend maroknyi csapata harcol a gonosz, a sötét oldal ellen, de ez mind egy sokkal hatalmasabb terv része. Anakin Skywalker a tehetséges ifjú jedi, és volt-mestere, Obi-van Kenobi, a háború két fő alakja harcol Dooku gróf, és Grievous tábornok ellen, a Szeparatisták vezetői ellen, miközben Palpatine szenátor egyre nagyobb hatalomra tesz szert a Szenátusban és Anakin életében is. Ezzel végre teljessé válik a Star Wars történet, a legsötétebb, legdrámaibb történettel bezárul a kör.

Karakterek, karakterek, bennük rejlik a könyv nagyszerűsége. Ha már túltobzódtunk romantikus jelenetekben, ha már kezdjük unni Anakin nevetséges naivságát, könnyen átolvashatjuk a nagy csatákat, amit ugyan nehéz átérezni, de legalább cselekmény. Emellett viszont tragikus és drámai tud lenni néhol, miközben itt-ott kellemesen el is vigyorodhatunk. A mély gondolatok nagyot dobnak rajta, folyamatosan jelen van a sötét gonoszság, a drámai, komoly mondanivaló.

Nem nagyon tudok róla értelmes gondolatokat összeszedni. Olykor unalmas tud lenni, még egy űrcsata kellős közepén is. Nem nagyszerű? A karakterek kibontása és háttérinformációk tudja adni az igazi erejét, de mivel filmadaptáció, igazából vásznon jobban néz ki. Nehéz pontozni, talán 6,5/10.

“A sötétség nagylelkű és türelmes.
A sötétség plántál kegyetlenséget az igazságosságba, csöppent megvetést az együttérzésbe, mérgezi meg a szerelmet a kétely mosolyával.
A sötétség nyugodtan lehet türelmes, mert az első esőcsepp nyomán szárba szökkennek ezek a magok.
Az eső, pedig eljön, a magok szárba szökkennek, mert a sötétség a termőcsillag, melyben nőnek, a sötétség a felhő fölöttük, s a sötétség a csillag mögött, amitől a fényt kapják.
A sötétség türelme végtelen. Előbb-utóbb minden csillag kialszik.”


G. P. Taylor – Árnyak prófétája

G. P. Taylor – Árnyak prófétája
(G. P. Taylor – Shadowmancer)

Nem titok, hogy a fantasy műfaja a kedvenceim közé tartozik, ez a könyv azonban a kedvenceimtől elég távol áll. Éreztem, hogy volt az írónak egy remek ötlete, de azonban ezt nem sikerült nagyon jól megírnia. Az olvasása közben azt éreztem, hogy több, fantasy témájú könyvet próbál vegyíteni, és sokkal inkább hatásvadász mű, mint szórakoztató fantasy. Kicsit sajnálom, mert a 340 oldalán gyakran unatkoztam.

Az író próbálja vegyíteni az A Gyűrűk Ura csodálatos tájleírásait, a Harry Potter mártír-komplexussal küzdő karaktereit, a Biblia vallásosságát, fantasy és mitológiai alakokat, néhány saját ötlettel és érdekes fordulatokkal. Amivel a legnagyobb gondom volt, az a megvalósítás. A cselekmények leírása akadozik, és túlságosan sok és unalmas leírást alkalmaz. Emellett rendkívül vallásos, már-már szájbarágósan és túlságosan erőltetetten, persze ez még nem is akkora probléma.

A legtöbb fantasy műhöz hasonlóan előszeretettel alkalmaz mitológiai alakokat, bár inkább a saját fantáziájára támaszkodik. Maga a történet mondható eredetinek. Két fiatal, Thomas és Kate segít az újdonsült barátjuknak, Raphah-nak, aki vissza szeretne kapni egy különleges szobrot, egy kerubot, amit Demurral, a kis falu gonosz útra tévedt plébánosa tulajdonított el, ugyanis célja, hogy a kerub segítségével nagyobb hatalmat szerez, mint maga az Isten, vagy ahogy a könyvben nevezik, Riathamus. A három fiatal segítségére lesz az öreg csempész, Jacob Crane, illetve néhány hirtelen felbukkanó jótevő.

A karakterek csak vázlatosan vannak kidolgozva, bár érezzük a cselekedeteiknek a mozgatóját, de néhány jobb sorsa érdemes karakterről alig beszélt az író. Demurral karaktere egyszerű, hataloméhes gonosszá válik az első jelenet után, Rueben, a molnár, vagy éppen Lord Finnesterre karaktere alig szerepel, pedig jobb sorsa érdemes személyek. Az események olykor előre kiszámíthatóak, bár ettől nem lesz kevésbé izgalmas a történet.

A probléma a megvalósításon van, hiszen az izgalmas események között elő-elő bukkannak az unalmas és akadozó pillanatok. Kicsit sajnálom, mert lehetett volna izgalmasabb is, de sajnos nem lett. Akadozó mű, a fantasy műfajában sem tud komolyat alkotni, még ha valami keresztény fantasy is lenne ez. Jobb sorsa érdemes könyv, sok vallással feldúsítva. Talán 5/10. Határozottan nem lesz kedvenc.


Eoin Colfer – Artemis Fowl

Eoin Colfer – Artemis Fowl
(Eoin Colfer – Artemis Fowl)

A kedvenc fantasy könyveim között van számon tartva az első Artemis Fowl rész, vagyis a Tündérekkel életre-halálra alcímet viselő mű. Egy zseniális fiúról szól, aki talán a kedvenc bűnözőm, de minden alattomossága és őrült ötlete ellenére érző lény. Helyszín a Föld, azonban egy kicsit más a helyzet. A föld alatt tündérek élnek és próbálják a létezésüket eltitkolni az emberek elől.

Persze ez nem olyan egyszerű, főleg ha Artemis is belekeveredik. Artemis Fowl ugyanis egy tizenkét éves fiú, akinek az édesapja eltűnt, s emiatt az édesanyja kissé (illetve nagyon) megzavarodott. A fiú egy új vállalkozásba kezd, hogy feltöltse a családi kincstárat. Elrabol egy tündért, konkrétan Pinduri Berkenye századost, aki éppen a TÜNdefi egység jobb napokat is látott tagja.

A tündérek fegyverekkel és varázserővel harcolnak. Azonban onnantól, hogy Artemis váltságdíjat követel a századosért, a dolgok kicsit összezavarodtak. A könyv további szereplője, Artemis személyi testőre, Butler, illetve a testőr húga, Juliet. Feltűnik még Gyökér Gyulus, a TÜNdefi parancsnoka, Szájlapáti Tőzeg, egy egész ügyes kleptomán törpe,valamint az egység technikai vezetője, Kisgebe.

Fura fantasy ez, rengeteg humorral, egy zseniális tervvel, kellemes szereplőkkel. Nem igazán tudnám elmondani, hogy miért jó olvasni, csak egyszerűen jó. A humor, a fantasy, Artemis zsenialitása és a tündérekről szóló ismeretek valahogy megfelelő kombinációját alkotják egy regénynek.

Meglehetősen fiatal korosztálynak (értsd: 10-13 év) lett megírva, ettől függetlenül élvezhető idősebbeknek is. A karakterek persze sok vizet nem zavarnak, leginkább a humor miatt lettek kitalálva, az egyetlen, akit kicsit jobban megismerünk, a fiatal, zseniális gyerek, Artemis, aki ugyan a család vezetője egy időre, és majdnem fajközi háborút idéz elő, ettől függetlenül érzelmes lény, aki a lelke mélyén csak egy gyerek. Persze szándékosan keményíti magát, és elnyomja a gyerek mivoltát, azonban ő sem több egy kiskamasznál.

Talán még kicsit jobban megismerjük Butlert, aki hűséges szolgája a Fowl családnak, emellett rendkívül jó harcos, de ugyanúgy félti a húgát, mint a normális emberek. A fordításra különösebb panaszom csak a nevek miatt van, hiszen szerintem túl lőttek a célon. Kisgebe, Sas Pondró, Tőzeg és Gyökér Gyulus? Nekem ez már túlzottan is gyerekes, de ettől még ugyanúgy lehet élvezni az érdekes történetet és a humort.

Kellemes, gyerekeknek szóló fantasy, Artemis Fowl személyével, sok humorral, és tündérekkel. Kicsit többet akartam adni, de időközben valahogy elbizonytalanodtam. Túlságosan is gyerekes, ha a regényt mondjuk 15-18 évesekre írták volna, határozottan jobb lenne. Így sem rossz, sőt… 6,5/10. Végülis egyszerre elolvastam a könyvet, pedig ilyet ritkán szoktam. Meg mondjuk most másodjára olvastam, és az élmény nem csökkent.


Philip Pullman – Rubin és füst

Philip Pullman – Rubin és füst
(Philip Pullman – The Ruby in the Smoke)

Egy újabb krimi, ezúttal is egy fiatalról szól, azonban most egy lányé a főszerep. A fiatal Sally Lockhart első kalandja, némi rejtéllyel és izgalommal, kellemes karakterekkel, humorral és Pullman lenyűgöző stílusával. A viktoriánus hangulat, az érdekes történet, a krimis nyomozás mellé párosul a remek írói stílus, ami lehet, hogy a fordításnak köszönhető. A humor, a fordulatok és a hangulat elég hasonló, mint az Úr sötét anyagai trilógiában, bár arról még nem írtam.

Tehát ez a sorozat még csak most kezdődik, s inkább bevezető résznek tűnik, mint igazi kalandos kriminek. Persze ez is jó, csak a szereplők megismerése és a múlt böngészése engem annyira nem nyert meg. A 16 éves Sally Lockhart édesapja meghalt egy borzalmas hajótörés alatt, s Sally magára marad. Egy elég utálatos rokona neveli nem túl boldogan, de a lány élete nem túl jó. Azonban mikor megérkezik a levél, s Sally az édesapja után kezd kérdezősködni, valahogy minden a fejére áll.

Megismerkedik a vállalatnál dolgozó fiatal Jimmel, illetve a fényképésszel, Frederick Gorlanddal, az ő húgával Rosával, illetve még néhány érdekes karakterrel. Bár a karaktereknél túl sok felépítés nem volt, de megelégedhetünk ennyivel. A történet általában izgalmas, bár kisebb unalmak voltak benne, de mégis élvezhető maradt. Egyre több minden derül ki Sally édesapjáról, és a múltjukról, egy különös rubinról, valamint a borzalmas ópiumról.

Elég gyorsan olvasható mű, könnyed olvasmány, nem túl sok mélyet tartalmaz, inkább csak olyan egyszerű, mezei, fiatal krimi. Jól lehet rajta szórakozni, s mikor minden összeáll, boldogan tapsolhatunk. Nem mondom, hogy közhelyes, mert olyan is kiderül, amire nem számítottunk, de sajnos ez nem volt eléggé felépítve, és valahogy minden olyan súlytalannak tűnik.

Nem mondom, hogy rossz. Egy évezhető, könnyed krimi, némi izgalommal és nyomozással. Folytatni szeretném a sorozatot, hátha a későbbiekben még sokat javul. Ez a rész, úgy 6/10.


Anthony Horowitz – Kígyófej

Anthony Horowitz – Kígyófej
(Anthony Horowitz – Snakehead)

Alex Rider újra akcióba lép, azonban most sem akárhogyan. Egy újabb izgalmas és kalandos könyvben, és ezúttal még több titkot tud meg a múltjáról, és a szüleiről. De miközben egy kisebb akcióban dolgozik, belekeveredik a Skorpia legújabb világméretű akciójába, ahol már nem csak az ő élete a tét. Útját ezúttal is pusztítás jellemzi, ezúttal azonban segítőtársa is akad, a keresztapja személyében. (Talán kissé túl Harry Potter-es jellemvonás.)

Alex Rider személyét talán kevesen ismerik, mindenesetre a Kígyófej a sorozat 7. kötete, ahol már majdnem minden ki is derül. Folytatás persze van, a 7. kötetes sorozat túlzottan is Harry Potter-es lenne. Alex elvesztette a szüleit, és a nagybátyja halála után az MI6 folyamatosan felbéreli a tinédzser fiút, hogy kisebb-nagyobb akciókat hajtson végre nekik. Eközben egyre többet tud meg a múltjáról, míg most már minden kezd világosan derengeni előtte.

Alex ugyanis találkozik a keresztapjával, aki elég sokat elmond neki. S hogy hogyan is találkozik? Az előző kötet végén éppen az űrből pottyant le a Földre, s a Kígyófej ezzel kezdődik. Az ausztrál titkosszolgálat megkéri, hogy egy kisebb akcióban segítsen nekik, s cserébe a társa a keresztapja lesz. Persze a kisebb akcióból, jóval nagyobb terv lesz, és fél Ausztrália megsemmisül, ha Alex nem segít. Természetesen rengeteg kalandban és akcióban van része, és az olvasók is jól szórakozhatnak.

Nem mondom, hogy hibátlan könyv, de szórakoztat, és nálam ez a fő az ilyen könyvek esetében. A szereplők logikátlanul cselekszenek, és elég valószínűtlen dolgokat hajt végre Alex, azonban engem ez a legkevésbé sem tud zavarni. Thai-boksz mérkőzésben vesz részt, vagy éppen leszámol Ázsia legnagyobb bűnszervezetével? Nem baj, ha szórakoztatóan teszi. A szereplőket tekintve a legtöbb új személy, azonban előbukkan néhány rég nem látott jó barát is.

Nem is írom tovább, szórakoztató, izgalmas könyv, mindenféle világmegváltás nélkül. Tulajdonképpen jobban tudott szórakoztatni, mint az A balek, pedig az lényegesen komolyabb műnek íródott. Mindegy. A Kígyófej nekem 6/10. Az új könyv megjelenéséig talán el kellene olvasni a régebbi köteteket is.


J. K. Rowling – Bogar bárd meséi

J. K. Rowling – Bogar bárd meséi
(J. K. Rowling – The Tales of Beedle the Bard)

Talán túl sokat vártam. Sőt, biztos, hogy túl sokat vártam. Bár nem vagyok benne biztos, hogy mit vártam. Csak az biztos, hogy mit kaptam: egy egyszerű mesekönyvet, néhány humoros megjegyzéssel és kisebb illusztrációkkal. Öt kellemes mesével a varázsvilág egy-egy eseményéről, azonban még sem olyanok, mint a ‘mugli’ mesék. Sokkal másabb stílusú és hangulatú történetek, ahol azonban a jó elnyeri jutalmát, de az odavezető út sokkal másabb.

Az öt mese különböző témájú, azonban egy valamiben azonosak: a varázsvilág kétségtelen jelenlétét hordozza magában. A varázsló és a pattogó fazék történetében megismerjük, hogy nem tudunk kibújni a kötelességeink elől, még ha nagyon akarjuk is. A szerencse színes szökőkútjában ráébredhetünk, hogy a boldogságot, és a szerencsét egyszerűbb elérni, mint gondoltuk, még ha az út nehéznek is tűnik.

A mágus szőrős szívében ráébredhetünk, hogy a szerelem őrültsége igazán hasznos és fontos mindenki számára. Nyiszi Nyuszi és a locsifecsi fatönk történetében megtudhatjuk, hogy olykor az emberi balgaság olyan dolgokhoz vezethet, ami csak újabb balgaságokat szül. A három testvér meséjét ugyan már ismerhetjük a Halál ereklyéiben, de itt újra elolvashatjuk, s megtaníthat minket arra, hogy a Halál elől kibújni nem lehet…

A mesék ugyan tanulságosak, és viccesek, néhol azonban úgy éreztem, hogy nem illene bele egy mesekönyvbe. Emellett nem túl hosszúak, nem nyújtanak akkor élményt, mint amekkorát várni lehetne. Ellenben Albus Dubledore megjegyzései határozottan színt visznek a történetek közé, és kellemesen humorosak. Fantasy-nek kissé túlzás sorolni, sokkal inkább egy mese.

Összességében nem a legjobb mesegyűjtemény, amit olvastam, de mégis kellemes felvidulást okozhat. Humoros megjegyzések, és hangulatos mesék szerepelnek a könyvben. Pontszámilag mondjuk 4/10.


Hugh Laurie – A balek

Hugh Laurie – A balek
(Hugh Laurie – The Gun Seller)

Mindenki Doktor House-ának első könyve, ami egy jó könyv. Jó krimi, végbeli angol humorral, de sajnos mondanom kell, hogy ez az angol humor, ami feldobja, és nélküle elég gyenge lenne. Igazából a közepe táján, nekem nagyon ellaposodott a könyv. Az angol humorbon egyre kevesebbet kapunk, ami igazából az egyre izgalmasabb, kalandosabb történetnek köszönhető.

Sajnos, az elején lévő zseniális sziporkázás, lassan el-elakadt, és kimerült egy-egy odavetett megjegyzésben. Azt hiszem, nálam ez okozta a könyv vesztét. A történet remek lenne, ha a humor mennyisége nem csökkenne folyamatosan, pedig olykor lenne lehetőség.

A történet az, amire nem igazán lehet kifogás. Remek krimi, ködös, olykor fel-felrémlő részletekkel. Tehát Thomas Lang, a cinikus angol balek belekerül egy fegyverkereskedő tervébe, amiből nem igazán tud kimászni, s miközben egyre többet tud meg a tervről, annál jobban beleesik. A nyomozás közben, belebotlik néhány eseménybe, a gyilkosságtól a terrorakcióig elég sok mindenbe.

Emellett belebotlik néhány elég csinos hölgyeménybe is. Szerintem a karakterek nem igazán szerencsések. Maga Thomas, és szinte a legtöbb karakter, eléggé unalmas számomra. Szinte már klisék. Nincsenek jól felépítve, nincs igazi, különösen jellemük, de talán pont ezért olyan valóságszerű a legtöbb jelenet.

Az egyetlen karakter, aki tetszik, az Solomon. Thomashoz hasonlóan rendkívül cinikus, és szarkasztikus személy, de sikerül hihető jellemet teremteni alá, ami nálam erősen kiemeli a mellék/főszereplők közül.

A könyvet mindenképp ajánlanám olvasásra mindazoknak, akik kedvelik az angol humort annak minden elemével, és mellette egy izgalmas történetre vágynak. Talán nem a krimik legjobbja, de minden bizonnyal az egyik legviccesebb, az biztos. Adnék rá egy gyenge 6/10-et.