június 2011 hónap bejegyzései

A rítus

A rítus
(The Rite – 2011)

Hosszas várakozás után néztem csak meg A rítus cím filmet, hiszen sem a plakátok, sem a trailer nem tudott arról meggyőzni, hogy egy szórakoztató és izgalmas alkotást láthatnék. Kár is volt megnézni, ugyanis előzetes félelmeim beigazolódtak: középszerű, hatásvadász és már-már unalmas produkciót láttam.

Michael Kovak egy olyan családban nőtt fel, ahol mindenki vagy temetkezési vállalkozó, vagy pap. Mivel az előbbi foglalkozásból el akar menekülni, ezért beiratkozik egy papneveldébe, de ott sem találja meg a helyét. Azonban a végleges kilépése előtt elküldik Rómába, egy ördögűző kurzusra, hátha ott megtalálja a hitét. Találkozik Lucas atyával, aki már régóta segíti az olasz lakókat és űzi ki a Sátánt, de a fiatal Michael neki sem tud hinni teljes mértékben egészen addig, amíg olyan élményben nem lesz rész, amely után megváltozik a teljes életszemlélete.

A horrorok műfajával sohasem voltam túl nagy barátságban, de A rítus nem is hiteget azzal, hogy egy borzalmas, ijesztő és durva horrort láthatunk. Sokkal inkább egy reálisnak (többször hangoztatják, hogy valóságos eseményeken alapul, ami már csak az ördögök létének kétséges volta miatt is furcsa) beállított thriller, sajnos komoly feszültség nélkül. Az atmoszféra rosszul van felépítve, nem tudunk izgulni a cselekmény miatt, s a fő csavar is rettentően gyengén van kezelve. Ugyan fel-felbukkannak a keményebb műfajból ismert stíluselemek, mint a kitekeredett végtagok, sátáni hörgések és körbeforduló szemgolyók, de ez még kevés a hiteles és ijesztő hangulathoz.

A forgatókönyv túl üresnek hat, nem tudják eléggé kitölteni a majd’ kétórás játékidőt, de nem is próbálják igazán. A jelenetek többsége csak hatásvadász, mintsem hatásos, a feszültség túlságosan hiányzik ahhoz, hogy igazán lekösse a nézőt, ezért hamar unalmassá válik. A sokszor látott közhelyek nem működnek, inkább csak nevetségessé teszik a filmet. De a karakterekkel sem tudtak mit kezdeni: Michael figuráját nagyon gyengén építették fel, sem a motivációi, sem az érzései nincsenek igazán kidolgozva, míg Lucas atya hasonlóan súlytalan lett.

Hogy legalább a magyar (hazánkban forgatták a produkciót) stábot dicsérjem: a látvány és a felcsendülő dallamok jól működtek. A bevetett sablonokat szépen sikerült kivitelezni, a hangulat megteremtésével ők még próbálkoztak. A zene is kellemes volt, még ha túl sokat nem is jelentett az összképben. A legnagyobb színfoltot egyértelműen Anthony Hopkins játéka jelentette, profizmussal hozta a római ördögűző szerepét. Ez azonban nem mondható el a főszereplő Colin O’Donoghue-ról, aki túlságosan semleges és unalmas volt, nem tudta érzékeltetni a rászabott érzelmeket.

Csalódást jelentett A rítus, ugyanis nem tudta a figyelmemet végig lekötni, többségbe kerültek az unalmas jelenetek, és az izgalmas, feszült pillanatok hiányoztak. Egyedül az a kérdéses, hogy Anthony Hopkins miért vállalt el egy szerepet egy ilyen közepes filmben. 4/10, azt is soknak érzem.


Forráskód

Forráskód
(Source Code – 2011)

Még tavasz elején mutatták be a filmet mind az amerikai, mind a magyar nézőknek, és sokáig halogattam a megnézését, hiszen nem láttam benne túl sok lehetőséget, csupán egy közepesen érdekes háttértörténettel felruházott akciónak nézett ki. A megtekintés után mondhatom, hogy valóban nem több ennél, viszont legalább ebben a műfajban szórakoztató.

Colter Stevens százados utolsó emlékei szerint egy repülőgépes küldetésre indult Afganisztánban, azonban egy vonaton tér magához úton Chicago felé. Nem tudja, hogy miként került oda, ráadásul mindenki úgy hiszi, hogy ő egy másik ember. Nincs ideje felocsúdni első döbbenetéből, mivel a szerelvényt felrobbantják és mikor felébred, egy másik helyen találja magát. Hamar kiderül, hogy egy Forráskód nevű titkos programban vesz részt, amelynek a fő célja, hogy a párhuzamos univerzumok kihasználásával merényleteket és robbantásokat akadályozzon meg.

A Sorsügynökséggel ellentétben a Forráskód nem a romantikus szálra koncentrál, hanem az akcióra. Furcsa, de itt meg azt kell mondanom, hogy a szerelmi vonulat jobban sikerült, mint a sci-fi. Ugyan próbálkoztak épkézláb módon felépíteni a háttértörténetet, és nem is lett volna belőle probléma, hiszen a keretsztori elég izgalmat és érdekességet rejt magában ahhoz, hogy szórakoztassa a nézőket a röpke másfél órára, de valahogy mégsem tudták ezt a potenciált kiaknázni. Egyszerűen üresnek tűnik, mintha hirtelen kellett volna kitalálni valamit, és a fiókban ez lett volna legfelül. Nem rossz, de mégsem az igazi.

A jelenetek többsége elég gördülékeny és dinamikus volt ahhoz, hogy ne unatkozzunk, és ne nagyon jusson idő az esetleg logikai hibák felfedezésére. A karakterek bemutatását és kidolgozását sem szúrták el, kellemes volt látni végre egy viszonylag szimpatikus szereplőpárost. Talán sokat segít az összhatáson Jake Gyllenhaal és Michelle Monaghan játéka is, de tőlük függetlenül is érdekes volt, amit a figurákkal műveltek és a nézők is megfelelő mértékben tudtak velük azonosulni.

Összességében csak azt mondhatom, hogy a Forráskód nem lett rossz film, a maga alig 90 perces játékidejére leköti a figyelmet és eléggé szórakoztat, hogy ne kapcsoljuk ki, de ennél nem több. Közepes alkotás, amiben nem tudtak a több lehetőséget magában rejtő forgatókönyvből sokat kihozni. Egy délutánt azért megért, 7/10.


Falling Skies – 1×01-02

Falling Skies – 1×01-02
(Falling Skies)

A nyár egyik legjobban várt sorozata bemutatkozott, de azt kell mondanom, hogy nem teljes az öröm. A dupla évadkezdés leginkább egy B-film hangulatát idézte, de ennek ellenére a második epizód már kimondottan szórakoztató volt. Ha megfelelően variálják a szálakat, élvezhető lesz.

A Földet megszállták az idegenek. A földlakók barátsággal fogadták őket, azonban a hatlábú, pókszerű lények inkább ledobtak egy bombát, ami minden elektronikus berendezést tönkretett, majd folyamatosan megtámadták a nagy városokat. Ugyan nem halt meg mindenki, de már csak kevesen maradtak. Egy 300 fős csapatot követünk nyomon, ahogy próbálnak a túlélésért küzdeni és ellenállni az űrlényekkel szemben. A főhősünk egy családapa, aki régen történelmet oktatott, mostanság az elrabolt fiát próbálja megtalálni, miközben még másik kettőre is vigyáznia kell.

Vegyes érzelmeim vannak a pilot megtekintése után. Egyrészről nagyon jól mutat a képernyőkön a kihalt városok képe, és az ellenállást, a küzdelmeket is sikerült érdekesen és izgalmasan bemutatni. Másrészről azonban ott van az a családi szál, ami kötelező jelleggel került bele a történetbe, de rettentően felesleges. Illetve nem is lenne az, de nem tudták kellő érzelemmel és drámával felvezeti, nem volt benne elég élet. Ha a későbbiekben is ezt próbálják erőltetni (netalán a kialakulóban lévő tinédzser szerelmi háromszöget), akkor sajnos egyre rosszabb lesz, viszont ha az akciókra és a kalandos túlélésre fókuszálnak, akkor sokkal élvezetesebb lehet.

Szerintem pont emiatt az erőlködés miatt lettek gyengébbek a szereplők is az elvártnál. Egyszerűen nem tudták őket igazán megkedveltetni, nehéz szorítani értük, talán csak a professzor került valamennyire közelebb a nézőkhöz, noha ez még később változhat. A két epizód közül az első mutatta főleg a rosszabb képet, ugyanis nem lett működőképes az alapszituáció felvezetése. Sok mindennel próbálkoztak, és ha csak ezt láttam volna, feltehetően nem is maradnék a folytatásra. Még szerencse, hogy a második rész kellő szórakoztatási faktorral rendelkezett, habár a téma is sokat jelentett az összképnél.

Kíváncsi leszek a folytatásra, mert sok irányban haladhatnak tovább a készítők. Ha a családot szeretnék előtérbe helyezni, akkor nem hiszem, hogy maradok, ellenben ha a második részhez hasonlóan az akciót és az ellenállást folytatják, akkor szívesen végigülném a rövidke első évadot. A felemás kezdés miatt csak 6/10, de lehet még jobb is.


Rules of Engagement – 5. évad

Egy kapcsolat szabályai – 5. évad
(Rules of Engagement)

Tavaly még csodálkoztam, hogyan is lehetséges az, hogy a RoE 4 évad után még mindig tartja az első részek színvonalát, azonban idén már nem írhatom ezt. Amit az előző szezon végén is sejtettem, az be is következett. A 24 rész soknak bizonyult, nem tudtak elegendő poént összeszedni, egyszerűen kifulladt.

Míg az előző években az írók könnyedén tudták a közönséget szórakoztatni, hiszen nem kellett 13 résznél többet megtölteni humorral, addig idén 24 epizóddal próbáltak megbirkózni, azonban sikertelenül. Nem volt elég ötletük, így kénytelenek voltak gyengébb és közepes minőségű jelenetekkel kiegészíteni a kevés valóban nevetős pillanatot, s ez jelentősen rontotta az összképet.

Elég nagy csalódás az egész évad, nem számítottam rá, hogy ennyire nem tudnak mit kezdeni a megnövekedett epizódszámmal. De nem csak a viccekkel volt a gond, valójában az új gondolataik megvalósítása is rosszul sült el. Az újonnan megjelent mellékkarakter túl nagy szerepet kapott, ráadásul idegesítő volta mellett még csak humoros sem volt igazán. A korábbi figurákkal sem boldogultak, egyedül Jeff szerepe maradt változatlanul remek, de ő közel sem elég a sikerhez. Lehetőség még mindig van Russelben, de egyre kevésbé próbálják kihasználni és egyre eltávolítják a közösségtől, így folyamatosan csökken a jelentősége.

Ez egy elég gyenge évad volt, legalábbis nagyon átlagos, részenként alig egy-két poénnal. A továbbiakban semmiképpen sem nézős, van nála jobb szituációs komédia is. Talán csak 4/10, a nagy csalódás különösen lehúzza.


A pap – Háború a vámpírok ellen

A pap – Háború a vámpírok ellen
(Priest – 2011)

A Légió című posztapokaliptikus borzalom után nem lehet túl sokat várni Scott Charles Stewart rendezőtől, főleg, ha tudjuk, hogy a főszereplő ezúttal is Paul Bettany lesz. A Priest nem is sokkal jobb, mint az előbb említett angyalos világvége produkció, de legalább a megvalósítása egy fokkal érdekesebb lett és még talán szórakozni is lehet.

A világot két faj uralja: az emberek és a vámpírok. Hatalmas háborút vívtak egymással, és sokáig úgy is tűnt, hogy a vérszívó fenevadak kerülnek ki győztesen, de végül az embereket az egyház vette oltalma alá és a papok kiképzett harcos serege miatt ők nyerték meg a csatározást. Azonban nem arattak végleges győzelmet: az egyik pap unokahúgát elrabolják titokzatos körülmények között, aki erre az egyház ellenszenvét magára vonva útnak ered, hogy felkutassa a rablókat. Társául egy vidéki seriff szegődik, de kétséges, hogy ketten elegek-e az ismeretlen ellenféllel szemben.

Ezúttal sem szakadt el teljesen a rendező a keresztény misztikus témáktól: angyalok helyett egyszerűen a keménykezű, látszatot minden eszközzel fenntartó egyházat és a papokat vette kezelésbe némi vámpíros körítéssel nyakon öntve. Ez az alapötlet remek is lehetne, ha a megvalósítás során – újra – ki nem siklik valami. Habár próbálták komolyan bemutatni a mitológiát, ez nem sikerült teljes mértékben, főleg az agyatlan gyilkosságok és az abszurd akciók rontottak sokat az összképen. Azonban legalább az események nem teljes idióták, s már majdnem logikusan rakták össze a cselekményt, habár most sem törekedtek az eredetiségre, s láthatólag sok kreatív energiát sem öltek bele a forgatókönyvbe.

Nagy előnye a Légióval szemben, hogy teljes agykikapcsolás mellett szórakoztató lehet A pap, hiszen nem terhelték túl sok öncélú és felesleges drámával (azért ezúttal is sikerült néhányat belerakni), próbálták az érzelmi elemeket a kötelező szinten tartani, s a meglepően rövid, 87 perces játékidő miatt folyamatos mozgásban volt, nem engedték leülni, s hogy ezáltal unalmassá váljon. A párbeszédek és a névnélküli karakterek rém egyszerűek maradtak, némelyik szereplőben nagyságrendekkel több lehetőség volt, mint az bemutatták.

Ha minden más csak átlag alatti szinten mozog, legalább a látvány korrekt lett. Scott Charles Stewart nem túl fényes rendezői karrierje előtt effektekért felelt, így a világ megalkotása nem sikerült rosszul. A vámpírok kinézetre inkább szemnélküli, nyáladzó Gollam-hasonmásokra emlékeztetnek A Gyűrűk Urából, feltehetően nevüket inkább a vérszívás képessége miatt kapták. A színészek most sem sokat mentenek a helyzeten, Paul Bettany-nek nem is kell mást csinálnia, mint faarccal gyilkolni, meg néhány bibliai idézetet megtanulni. Karl Urban és Cam Gigandet asszisztált hozzá, a női oldalról Maggie Q ugrott be, hogy a Nikita forgatása után itt is akciózzon egy kicsit. Hogy Christopher Plummer miért vállalt el egy röpke mellékszerepet, az örök rejtély marad.

Nem véletlenül emlegetem annyit a Légiót, hiszen mind stílusilag, mind komolyságában arra hasonlít, annyi különbséggel, hogy ezúttal talán nem lett emészthetetlen a végeredmény. Ennek a megtekintését sem ajánlom – legfeljebb annak, aki szerette a másik alkotást is.  4/10, az egyébként oda nem illő animált főcím húzta fel. A befejezés folytatásra utal – remélem ez nem fog bekövetkezni.


Paul

Paul
(Paul – 2011)

A Superbad rendezőjének legújabb filmje, a Paul nem sokban különbözik az említettől: főszereplői ugyanúgy kockák, található benne szerelmi szál, a humora hasonlóan nehezen emészthető, habár ezúttal csajozás helyett egy űrlényen van a hangsúly. Sajnos csak közepesre sikerült ez a vígjáték, pedig nem lehet a készítők szemére hányni, hogy nem próbálkoztak.

Graeme és Clive két kocka Angliából, akik a Comic Conra az Egyesült Államokba látogattak. A találkozó után úgy döntöttek, hogy sorra látogatják azokat a helyeket, ahol UFO-t láttak. Útközben nagy meglepetésükre találkoznak egy igazi idegennel is, aki éppen a kormány elől menekül. Segítenek neki és útnak indulnak az ismeretlen cél felé, miközben az ügynökök és egy elrabolt lány vallásos apja a sarkukban lihegnek, de természetesen a nagy menekülés közben sok humoros kalandba is keverednek.

Az a legnagyobb baj a Paullal, hogy kevés a jó poén. Az altesti humort és a káromkodásokat erőltették, de azt sem tudták mindig a vicces formában tenni. A különböző áthallások, utalások szintén nagy számban voltak jelen, így a film teljes élvezetéhez érdemes képben lenni az elmúlt évek sci-fi produkcióival. Az űrlény személye ugyan sok vigyorgós pillanatot szerez, azonban a körítés elég gyengére sikerült. A történet egyben lenne paródiája a road-movie és az űrlényes sci-fi műfajának is, sajnos ezt megvalósítani csak nyomokban sikerült. Nem volt elég élet a csak elégségesen kidolgozott forgatókönyvben, túl sok üresjárat és unalmas perc maradt benne.

Aki elviszi a hátán a filmet, az egyértelműen Paul, de nem elég a tökéletes szórakozáshoz. Ellenben a kidolgozása remek, a CGI-technika ezúttal is kitett magáért. A két nagy név, Nick Frost és Simon Pegg játéka nem vitt elég színt a produkcióba, talán túlterhelték magukat, hiszen a forgatókönyvet is ők írták a két főszerep eljátszása mellett. A mellékszerepben feltűnő Jane Lynch és Sigourney Weaver viszont kellemes meglepetés volt.

Összességében a Paul szórakoztató perceket jelenthet annak, aki vevő a testiségre épülő poénokra és a filmes áthallásokra, de a folyamatosan hangosan röhögős vígjátékok kedvelői nem biztos, hogy megtalálják az új kedvencüket. Talán 5,5/10.


Sorsügynökség

Sorsügynökség
(The Adjustment Bureau – 2011)

Philip K. Dick egy újabb novelláját dolgozták fel a filmvásznon, bár a végeredményt elnézve valószínű, hogy csak néhány ötletet vettek kölcsön az írótól. Ennek ellenére a Sorsügynökség nem lett rossz, csupán nem azt ad, amit ígér: sci-fi helyett egy komolyabb témával felvezetett romantikus filmet kapunk, amely remekül megfelel a követelményeknek.

David Norris, a feltörekvő politikus éppen a választás eredménye miatt izgul, amikor összefut Elise-zel, akit szinte azonnal megkedvel. Később újra találkoznak, azonban ennek a véletlen találkozásnak nem lett volna szabad megtörténnie. Különös, öltönyben és keménykalapban sétáló férfiak erednek a nyomába és mindent megtesznek azért, hogy a szerelmespár ne lehessen együtt. Davidnek választania kell: vagy beletörődik a sorsába és folytatja a szeretett nő nélkül az életet, vagy szembeszáll a számára kirendelt úttal és mindent megtesz a hölgyért.

A film legnagyobb problémája, hogy nem is próbál több lenni, mint egy fantasztikummal dúsított romantikus alkotás. Pedig lehetne, hiszen ha nagyobb hangsúlyt fektetnének a háttér kidolgozására vagy legalább kicsit megerősítenék az egyébként elég kiszámítható és olykor ötlettelen forgatókönyvet, akkor egy érdekes és izgalmas sci-fit is kaphatnánk eredményül. Ez azonban nem valósul meg, helyette a forgatókönyvíró megelégszik egy korrekt szerelmes produkcióval, ami ugyan nem rossz, hiszen mindvégig lekötötte a figyelmemet, jól szórakoztam, ha eltekintünk a fordulatmentes történéseken, de erős hiányérzetem maradt a megtekintés után.

Útközben előbukkan egy-egy érdekesebb felvetés, némi komolyabb tartalom, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a pár csókjainak megvalósításán törték a fejüket a készítők, de közel sem elégséges mennyiségben, ráadásul a megoldásai sem a legjobb képet festik az univerzumról. A végére elfogy a lendület, és egy közepesre sikerült befejezésre jut csak idő, noha itt is több volt benne, mint amennyit megmutattak. Pedig a politikus és a táncosnő szerelmének lehet szurkolni, jó karaktereket alkottak, de sajnos túlontúl kevés eredetiséggel valósították mindezt meg.

A látványvilág kellemesre sikerült, inkább a minimalista megoldások felé törtek, ami segíti a hangulatot is, de a színészek között sem volt gond. A főszereplő párosban, vagyis Matt Damon és Emily Blunt között volt kémia, így a néző is hamar rokonszenvezhet velük. A két rangosabb ügynök, John Slattery és Terence Stamp szintén profin oldotta meg a feladatát, még ha a szerepük nem is sikerült tökéletesre.

Nem volt rossz film a Sorsügynökség, de kiemelkedő sem. Nem kockáztattak az alkotók és csak egy érdekesebb háttértörténettel felépített romantikát készítettek, ami gördülékeny és élvezetes a maga nemében, de sajnos ennél nem több. 7/10 pont legfeljebb.