március 2012 hónap bejegyzései

Egy hét Marilynnel

Egy hét Marilynnel
(My Week with Marilyn – 2011)

Marilyn Monroe-ról sokan, sokféle filmet próbáltak már készíteni, melyek között akadt jobb és rosszabb is, ám az mindegyikben azonos, hogy valami újat szeretett volna hozzáadni a legendához. Az Egy hét Marilynnel sem lóg ki igazán a sorból, habár ezúttal csupán úgy mutatja be a bűbájos színésznőt, ahogy azt a mítosz után elképzeljük: egy törékeny és érzékeny lelkű, de rendkívül tehetséges fiatal lányt láthatunk, aki egyszerre volt szépségideál, rajongott sztár, mindenki álma és a világ leghíresebb hölgye. Persze az igazi természetét már sosem ismerhetjük meg, hiszen az évek során annyiszor alkották újra jellemét, hogy a valóság már rég eltűnt, s helyette be kell érnünk a filmjeiből sugárzó ábránddal.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Reklámok

A leleményes Hugo

A leleményes Hugo
(Hugo – 2011)

Az idei Oscar-díjra jelölt alkotásokat végignézve úgy tűnik, mintha a készítők összebeszéltek volna, hiszen többen is a múltat vették górcső alá. Woody Allen a maga romantikus stílusában nosztalgiázik a század eleji Párizsban, Michel Hazanavicius a klasszikus fekete-fehér némafilmet idézte meg a vásznon (azóta tudjuk, hogy ezzel meg is nyerte a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát), míg Steven Spielberg a mára már – talán megérdemelten – elfeledett filmeposz műfajában készítette el legújabb meséjét. A sorból Martin Scorsese sem maradhatott ki és egy könnyed családi kalandfilm álcája alatt tálalta mondanivalóját az emlékekről, amelyek kissé talán fájdalmasak, de ugyanannyira hozzátartoznak a személyiségünkhöz, mint a jelen eseményei.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Utódok

Utódok
(The Descendants – 2011)

Ha valamit lehet dicsérni az Oscar-díjban, akkor az mindenképpen az, hogy reflektorfénybe állít olyan alkotásokat is, amelyekről egyébként nem biztos, hogy hallanánk, így viszont nagyobb kedvet érzünk a megnézésükre, s talán megismerünk néhány olyan produkciót is, melyek később is emlékezetesek maradnak. Alexander Payne rendező legújabb filmje nem tör nagy babérokra, nem akar valami teljesen újat és megmásíthatatlant létrehozni, inkább csak a maga nyugodt, kényelmes tempójában elmesél egy emberközeli és valósághű történetet Hawaii egzotikus és boldognak tűnő környezetében.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Martha Marcy May Marlene

Martha Marcy May Marlene
(Martha Marcy May Marlene – 2011)

A cím már önmagában is rejtélyes. Vajon hány szereplőre utal a négy női név, s azok vajon milyen kapcsolatban állnak egymással? Még a film megnézése után sem lehetünk teljesen biztosak a jelentésében, ám mire odáig eljutunk, talán már nem is lesz fontos. Sean Durkin első nagyjátékfilmjével a Sundance Filmfesztiválon tűnt fel, s miután rögtön díjazták is a rendezői munkáért, a világ számos pontján mutatták be és zsebelt be neves díjakat. Az érdeklődők egy furcsa lélektani drámát tekinthetnek meg, mely depressziós légkörével és érdekes kérdésfeltevéseivel könnyen belophatja magát a nézők szívébe, azonban zavaros hangulatvilága és ködös mondanivalója miatt közel sem hiszem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


A tetovált lány

A tetovált lány
(The Girl with the Dragon Tattoo – 2011)

David Fincher is a tőle megszokott professzionalizmussal szőtte a szálakat, de még ő sem tudott a korrektnél sokkal jobb thrillert létrehozni, az átlagosságon csak a könnyen fogyasztható társadalmi mondanivalóval tudott túllépni. Legyen szó a nőellenességről, a nácizmusról vagy éppen a szólásszabadság kérdéséről, csak annyira mélyed bele, hogy ne kelljen igazán moralizálni vagy elgondolkodni, de végig ott motoszkáljon bennünk az érdeklődés. A kitűnő karakterek és a szórakoztató történet profi megvalósítással párosul, együtt élvezetes kikapcsolódást biztosítanak a nézők számára – viszont az erőszakos jelenetek miatt szigorúan csak 18 éven felülieknek.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Pan Am – 1. évad

Pan Am – 1. évad
(Pan Am)

Vártam a két idei ’60-as években játszódó sorozatot, hiszen egy érdekes és izgalmas kornak tartom, s még az sem rettentett el, hogy el nem tudtam képzelni, mivel tölthetik fel a játékidőt a szerelmes szappanon kívül. A The Playboy Club hamar véget ért, a Pan Am viszont kihúzott 14 részt, amelyek összességében kellemes hangulatban teltek.

Az 1963-as évet egy Pan Am repülőgép személyzetének szemszögéből követhetjük végig. A négy fiatal légi kísérő és a két pilóta együtt éli át Kennedy elnöki periódusának utolsó mozzanatait, miközben barátokká válnak, s néhányuk között még több is kialakul. Egyikük a CIA ügynökévé válik, kisebb-nagyobb ügyben az kémek segítségére siet, hiszen a hidegháború tombolását nekik is át kell élniük.

Ami leginkább megnyert magának, az a kor hangulata. A korabeli ruhák, az események és a viselkedési formák együttese érdekes légkört alakított ki, amely a szentimentális történeteket is tudja enyhíteni. Számomra is meglepő módon egyáltalán nem zavartak a szövődő szerelmek, kimondottan fogyaszthatóan tálalták ezeket a szálakat is. Kicsit guilty pleasure-érzetem van, de egyáltalán nem negatív formában, mindvégig kellemesen szórakoztam.

A kémkedés nem zavart túl sok vizet, hiszen a hat főszereplő közül csak egyiküket érintette, viszont pont akkora hangsúlyt kapott, amelyre szükség volt. Feldobta a szappanos részeket, kevéske izgalmas és feszültséget is kevert a romantikához, a megfelelő arányban. A karakterek mindannyian könnyen megkedvelhetőek, ami az őket alakító színészekre is igaz, természetesen és szimpatikusan játszottak.

Mindösszesen 14 epizódról volt szó, ám remek kikapcsolódást jelentett. A mondvacsinált drámákat nem éreztem erőltetettnek, abszolút pozitív légkör uralkodott, hiszen a szerethető figurák és a korabeli atmoszféra garantálta a vidám hangulatot. Kicsit sajnálnám, ha nem lenne folytatás, még ha kevés esély is van második évadra. Így az első legyen 7,5/10.


Fifti-fifti

Fifti-fifti
(50/50 – 2011)

A halállal nem szokás viccelődni – a rákkal pedig főleg nem. Mégis, vannak olyan helyzetek, amikor szükség van arra, hogy az élet pozitívabb oldalát szemléljük, hogy tudjunk örülni az örömöknek és ne süllyedjünk mély letargiába. A Fifti-fifti ezt a folyamatot próbálja meg bemutatni, s egészen különös, szinte vidám hangulatba kerülünk, miközben egy olyan súlyos betegségről nézünk képsorokat, amelynél a szomorúság és a meghatottság sokkal odaillőbb reakciónak tűnik. Ez adja az alkotás igazi varázsát: képes humorosan beszélni egy komoly témáról, meglepően jó arányérzékkel találja el a szükséges dráma mennyiségét, bár talán pont emiatt veszít hatásosságából.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.