május 2010 hónap bejegyzései

Szitkomfinálé I.: The Big Bang Theory – 3. évad

Agymenők – 3. évad
(The Big Bang Theory)

Őszintén szólva hatalmas csalódás volt ez az évad. Már az előző évadnál is gondoltam, hogy amit művelnek az egy idő után unalmas és lapos lesz, s ha nem tudják egy-egy érdekesebb momentummal fűszerezni az epizódokat, akkor bizony érdektelené válhat az egész sorozat. A 3. évadban ezt láthattuk, bár megpróbálták feldobni – azonban ez a lépés nem működött igazán, mi több rosszabb lett.

A haveri szituációs komédia alapszituáció folytatódott az évad alatt, bár egy kicsit felborultak a viszonyok, még ha utána hamar vissza is hozták az alapot, miszerint Sheldon, a zseniális tudós lakótársa Leonard vágyakozik Penny-re, ki vegyes érzelmekkel viseltet irányába, miközben a másik két ifjú tudós: Raj és Howard poénkodnak és asszisztálnak a komédiához. A gond csupán ezzel az alappal, hogy nem mindig sikerült érdekes és vicces pillanatokkal feldobni az egyébként már-már üres és unalmas részeket.

Elsősorban Penny-vel van a gond, itt már kitűnt. Nem tudnak vele mit kezdeni, egyszer ide, egyszer oda rakják, de a humorhoz nem járul eléggé hozzá, s megfelelő szituációkat sem tudnak az írók a közelében teremteni. A geekcsapat ezzel együtt valamennyire működik, hiszen hozzájuk többé-kevésbé poénos jeleneteket írnak, de az évadban már főleg Sheldon szerepe növekedett meg, ami szintén nem biztos, hogy jó lépés volt.

Sheldon karaktere ugyanis sokkal inkább mellékalakként, amolyan sidekickként működött nagyszerűen. Az állandó beszólásai és geek megjegyzései feldobták és kellően kiegészítették a főtörténetet, de újabban többször is egész részt kerítettek köréje, s így sokkal inkább idegesítő és zavaró lett a figurája, mintsem humoros, hiszen nem mindig tud elvinni egy egész részt a hátán, ha nincs segítsége. Pedig mellette Penny és Leonard karaktere nem nagy humorforrás, és csak Raj vagy Howard poénján lehet néha nevetni, ami nagyon kevés egy szitkomnál.

Hozzá kell tenni, hogy a finálé remek volt, kiemelkedett szerintem az évadból, legalábbis többször sikerült jót nevetnem, még ha a többi rész nem is tette magasra a lécet. Viszont más rész nem is nagyon volt jobb, mint az átlagos, a többsége lapos és gyengére sikeredett. Pedig a színészekkel nincs igazán gond, hiszen a négyes, élükön Jim Parsonsszel, remek teljesítményt nyújt, s hozzájuk csapódva Kaley Cuoco legalább szép, ami miatt megbocsájtjuk neki az egyéb hibáit.

Sajnos közel sem tudtam olyan jól szórakozni ezen az évadon, mint korábban. A részek egyhangúak, igazán röhögős poén már csak elvétve akad, az epizódok többsége alatt maximum elvigyorodok, pedig korábban folyamatosan biztosítva volt a nevetés. Ha tudnának a karakterekkel mit kezdeni, akkor visszatérhetne a régi minőség, de ez így nekem maximum 6/10. Hátha majd jövőre.

Reklámok

FlashForward – vége a sorozatnak

FlashForward
(FlashForward)

A sorozat, mely remek lehetett volna, de valahol az írók tollvonásai között elveszett. Rengeteg potenciál lakozhatott volna benne, de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább eldobják mindezt és egy buta, gyenge megvalósítású, agyatlan sorozatot dobnak össze, mely sem izgalmat, sem feszültséget nem tud fenntartani 5 percnél tovább, hiszen rögtön elszúrják valamivel, hogy még véletlenül se szórakozzunk jól.

Az évad alatt nem sokat változott az alapszituáció, hiszen egy kis közösség életét követhetjük végig attól a naptól kezdve, amikor az összes ember elájult 2 perc 17 másodpercre, hogy betekintést nyerjen az évvel későbbi jövőbe. Az FBI-nyomozással folyamatosan sokak életét megváltoztatta ez a kitekintés, többeknek pozitívan, hiszen van aki szerelemet talált, míg még többeknek negatívan, ugyanis jobban járt volna, ha nem tudja, hogy mi lesz április végén.

Az igazság az, hogy az írók túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Sokat akartak bemutatni, sok karaktert és sok személyes történetet szerettek volna megeleveníteni, s mindezt úgy, hogy még értelme is legyen, a gond csak az, hogy mindez nem sikerült. Sokszor dobtak be buta és logikátlan megoldásokat, amit csak tetőztek az állandó részvégi cliffhanger-parádéval. Majd’ minden rész végén láthattunk egy-egy érdekesebb momentumot, amit a következő rész végén teljesen jelentéktelenül és érdektelenül elintéztek, így aztán egy idő után még véletlenül sem sikerült felkelteni az érdeklődést.

Emellett folyamatosan voltak olyan húzásaik, amikre még véletlenül sem lehetnének büszkék, hiszen a B-filmes hatásvadászattól (Mark fut a fináléban) a karakterekkel való mostoha bánásmódig minden olyanra volt példa, amit nem lett volna szabad elkövetni. A karakterek egy része csupán üresjáratként, funkciótlan mellékszálként működött (pedig Gabriel jóval érdekesebb lehetett volna), de még ezeket sem sikerült érdekessé tenniük. A Bryce-Nicole-Keiko hármasból aranyos, bájos szerelmi történetet lehetett volna kihozni, ehelyett regéltek egyet a sorsról és a végzetről, s teljesen véletlenszerűen léptek.

Ez pedig az egész évadra igaz volt, hiszen minden egyes pillanat vagy szereplő, csak előbukkant a semmiből és mindenféle érzelmi vagy akár értelmi töltet nélkül cselekedtek, s még csak a végső alkalmat sem sikerült úgy felépíteni, hogy azt lehessen mondani, valamit ért az eddigi szenvedés, és nem csak a nyomozás közti tölteléket szolgáltatta. Egyedül a Szakáll-féle lánykeresésnek (ami egyébként kicsit giccses, de korrekten felépített volt) lehetett eredménye, de az is csak a következő évadban vált volna teljesen világossá.

Pedig a karakterek közti motivációkat és vívódásokat jobban is kifejthették volna, ugyanis maradt volna tér bőven. Ehelyett már-már random megléptek dolgokat, és még véletlenül se fejtettek ki semmit. Az egész súlytalan és céltalannak érződött, ez különösen megnyilvánul Oliviánál, akinek a Lloyd és Mark közötti játékával érdekesebbé is tehették volna a végső pillanatot, de ehelyett a karaktert lebutították, s ez ugyanúgy jellemező majdnem mindenkire, már csak azért is, mert nem akarták bonyolítani, vagy tovább mozgatni őket, hiszen még a beteljesüléseket is gyengén oldották meg.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy annyira rossz még sem volt ez a 22 részes évad, hiszen nekem a szintén high concept V-nél jobban tetszett. Nehéz lenne megindokolni, mégis valahogy érdekesebb volt nézni a különböző reagálásokat az ájulásokra, de már maga a főszál (okozók, indítékok, különböző személyek szerepe) is jobban le tudott kötni. A sok céltalanság ellenére a karakterek is jobban érdekeltek (mondjuk Szakáll vagy Mark legkevésbé), vagy legalábbis jó volt nézni a Bryce-féle lányokat a céljuk keresése közben, vagy éppen Simon igazságkeresését, hiszen utóbbi személy talán az egyik legkorrektebb figura lett.

Talán legkevésbé a látványra lehet panaszkodni, hiszen még ha nem is volt sok nagyobb látványelem, ami volt, azt azért jól megoldották. Még a színészek is tették a dolgukat, mint Joseph Fiennes, John Cho, Zachary Knighton, Jack Davenport, Dominic Monaghan a férfiaktól, vagy Peyton List, Sonya Walger, Christine Woods a lányoktól, még ha csak eyecandyként is voltak jók. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mit kezdtek volna a következő évadban, s habár láttuk az alapját, reménykedni lehetne, hogy tanulnak a hibájukból és normálisabban adják elő.

Szó sincs arról, hogy nagyon rossz lenne, csupán arról, hogy lehetett volna jobb is, hiszen a jelenlegi szituáció közel sem volt kielégítő, ugyanis a karaktereken már rögtön elbukott a sorozat. Sokat akartak, de mindezt nem tudták értelmesen és szórakoztatóan előadni, noha talán kevesebb szereplővel jobban működhetett volna. Jobban örültem volna, ha ebből lesz következő évad, s nem a V-ből. Ez így nekem 6,5/10, csak mert több, mint az előbbinek.


Legend of The Seeker – 2. évad

Legend of The Seeker – 2. évad
(Legend of The Seeker)

Véget ért a könyv alapján készült fantasy sorozat 2. évadja is, amely a jelen állás szerint az utolsó is lesz. Szívesen mondanám, hogy nagyon sajnálom, de nem tudom, hiszen ez az évad nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, bár nagy része korrekt volt. Az mindenesetre érdekes, hogy az évad általában az évad eleji színvonalat tartotta, amiről már akkor sem túl jól nyilatkoztam – habár jobb részek is voltak, még ha nem is túl nagy számmal.

Az előző évad végén valahol ott hagytuk abba, hogy Richard, Kahlan és Zedd legyőzték az ellenséget, bár ezzel a fegyelemmel fenntartott rend felbomlott, és néhol anarchiába süllyedt a birodalom. Azonban komolyabb veszély is fenyegeti a világot: a Teremtő ellensége, az Őriző akarja leigázni. Fel is szakadt az Alvilág és az élők világa közötti Fátyol, s ezen át mindenféle gonosz teremtmények özönlenek az emberek ellen, s ha a Kereső és Cara-val kiegészült kis csapata nem állítják meg, a gonosz győzedelmeskedni fog.

A történettel alapvetően semmi gond nincs, kellően izgalmas és szórakoztató tudna lenni, ha írnának hozzá érdekes epizódokat. Az évad közben előbukkanó elemek (Nővérek, Rahl) pedig tovább színesíthették volna, azonban ezt nem sikerült teljesen megvalósítani. Az írók nem  (s így évad közben én sem) éreztek elég alapanyagot benne egy 22 részes évadhoz.  Így kénytelenek voltak epizódtörténeteket alkotni, melyek amolyan fillerként nem kapcsolódtak a főszálhoz, hanem önállóan is egységet alkottak (volna). Ezzel nem is lett volna gond, ha ezt élvezhetően meg tudják írni, s nem csak éppen kitöltik a heti 42 percet sok üresjárattal és újrafelhasznált elemmel (Kahlan-Richard szerelem).

Tavaly én végig állítottam, hogy a Seeker működhetne epizodikus formában is, és egy lazán összekapcsolódó szállal lehetne némi átívelő történetet is adni neki. Már az első évadban is volt filler rész, de kevesebb és jobb formában, s igazából nem is volt rá panaszom. Itt viszont, vagy túl sok felesleges részt raktak bele, vagy csak nem tudnak írni feszes, akciódús és legfőképpen értelmes történeteket, de nem működött. A részek egy része ugyan szórakoztatott, de az évad közepe táján átcsapott unalomba nálam.

Az állandó logikátlanságok és butaságok (a nővérek vajon fán teremnek?) már-már B-filmes jelleget kölcsönzött a sorozatnak, de folyamatosan jelen volt az az érzetem, hogy az írók nem értik a dolgukat, nem profik – csupán agyatlan akciójeleneteket és mindenféle őrültségeket halmoznak egymásra, és úgy érzik, hogy már meg is van az adott rész. Ezek mellett voltak érdekes, szórakoztató, sőt, remek pillanatok is, talán inkább az évad első felében.

A karaktereket kellően tudták mozgatni, főleg Carának örültem, bár jóval több van a figurában, mint amennyit megmutattak. Kahlan és Richard szerelme klisévé vált, és az állandó ismétlés és hivatkozás után elvesztette minden aranyosságát és bájosságát, amiért igazán kár. A látványra vagy csak az első részekben nem ügyelnek, vagy csak nekem tűnik fel minden, de az évadban talán egyszer-kétszer volt még probléma, egyébként kimondottan szép volt. Talán a legkevesebb gond még a színészekkel volt, ők megtettek mindent a nézők szórakoztatásáért – nem az ő hibájuk, hogy nem írtak hozzájuk jó sztorit.

Nem mondom, hogy teljesen negatív, vagy abszolút rossz lett volna az évad, közel sincs így. Azonban nem igen emelkedett átlagos fölé, és gyakrabban unatkoztam, vagy szörnyülködtem az epizódokon, mint kellene, talán ez nyomja rá a bélyegét az egész évadra. Izgalom, feszesség és pörgés kellett volna több a sorozatnak, ezért most nem sajnálom annyira a kaszát. Részemről ez maximum 6,5/10, bár legalább a finálé korrektebb (7,5/10) volt.


Perzsia hercege – Az idő homokja

Perzsia hercege – Az idő homokja
(Prince of Persia: The Sands of Time – 2010)

Jerry Bruckheimer neve kecsegtetően fest a moziplakátokon, hiszen valószínűsíthetnénk két órányi pörgést, akciót és látványos harcokat, s ha mindezt nem is kaptunk meg a Perzsia hercege esetében, ettől függetlenül jól szórakozhattunk a nézése közben – ha elfelejtjük a belénk sulykolt Disney-tanulságokat és a kötelező köröket, melyek jellemezik a filmet, bár a kötelező hepiend érdekében a baklövéses fordulat a végén nem segített az élvezeten.

Perzsia királya a piacon lovagolva felfigyel egy fiú bátorságára, akit rögtön fiává is fogad, belőle lesz Dastan herceg, ki két testvérével együtt hódítja meg a területeket a perzsák nevében. Egy szent városhoz érkeznek, ahol egy fontos tőrt őriznek, melynek segítségével vissza lehet forgatni az időt. Az idő közben üldözött herceg Tamina hercegnővel együtt menekül, de a tőrre másoknak is fáj a foga, így életük folyamatos veszélyben forog, és útközben mindenféle kalandba keverednek orgyilkosoktól kezdve egy struccfuttatóig.

Mivel leginkább a nyári popcorn-filmekhez lehet sorolni a filmet, ezért szinte már-már felesleges olyanon fennakadni, hogy a történet hemzseg a közhelyektől, vagy a sablonos momentumoktól és karakterektől, de most nem érdekel, hiszen ezek ellenére is pörgős és szórakoztató tudott lenni a film az irreálisan hosszú (egy vágás még kellett volna) játékidő alatt. A játékot idéző jeleneteket gyakran megszakították egy-egy tanulság vagy szerelmi jelenet miatt, ami kimondottan zavaró és unalmas volt.

A szerencsétlen karakterek mellé némi humort is kaptunk, mely illett a produkcióhoz, még ha sok kreativitást nem is igényelt, talán nem lett volna baj némileg csavarosabban vagy érdekesebben előadni a történetet. Az erőltetett happy end jelentősen csökkentette az élvezeti értékét, legalábbis a végső fordulat sokat rontott az összképen, mely javult volna egy kevésbé boldog végkifejlettel. A bugyuta párbeszédek által alkotott képet befolyásolhatta volna egy merészebb időutazós sztori, melyet nem léptek meg, csak egyszer – de akkor rosszul.

Legalább a látványra nem lehet panasz, ez bizonyos, hiszen a CGI, a díszletek és a jelmezek triója sokat dobott a filmen, ugyanis folyamatosan láthattunk ütősebbnél ütősebb akciókat, melyeket jelentősen feltuningoltak animációval. A színészek terén nincs különösebb probléma, Jake Gyllenhaal elvitte magán a főszerepet, még ha a mellette alakító Gemma Arterton inkább szép volt, mint tehetséges. A viccfelelős a remek Alfred Molina lett, ki tökéletesen teljesítette a feladatát, Ben Kingsley főgonoszához hasonlóan.

Nem mondom, hogy az év legjobb szórakoztató filmje, még csak nem is a nyár legjobb popcorn-filmje, de a sorba tökéletesen beillik, hiszen élvezetes volt, bár némileg több kreativitás és ötlet nem ártott volna egy nagyszerű játékfeldolgozás elkészítéséhez. A látvány szépen asszisztált a színészek és a pörgés mellett felépített közeghez, s ha tökéletes nem is lett, legalább szórakoztató volt. Részemről 7/10, bár a nagy fordulat nélkül több is lehetett volna.


V – 1. évad

V – 1. évad
(V)

Az év legnagyobb csalódása a részemről, ugyanis egy remek high concept lehetőség csillogott a sorozatban, de amit a pilotban mutattak, azt utána az évadzáróig nem is nagyon sikerült felülmúlni. A karakterek többségét nem kedveltem meg, de a sztori sem annyira meggyőző, mint előre remélni lehetett. A részek többsége unalmas és érdektelen volt – egészen a fináléig, mely egy jobb 2. évadot vetít előre.

Az idegenek köztünk élnek – azonban nem olyan békések és támogatók, mint elsőre látszik. Új energiaforrást adnak a Földnek, békét és nyugalmat teremtenek, azonban a külső alatt valami nagyobb, valami gonoszabb is lappang. Kevesen vannak, akik ezt észreveszik, viszont ők végérvényesen veszélybe kerülnek. Ezt az ellenállósejtet alapítja egy pap, egy FBI-ügynök, egy terrorista és egy átállt V (Visitor), de a legfőbb kérdés csupán az, hogy van-e egyáltalán esélye az emberiségnek az idegenek ellen.

A megvalósítás lehetne izgalmas, feszes és kellően rejtélyes, de ezt nem sikerült megmutatni a nézőknek. Ehelyett folyamatosan egy helyben toporogtak, bután viselkedtek, és úgy tűnt, mintha nem tudnák, hogy mit kezdjenek az adott szituációban, és az utolsó epizódig nem is sikerült igazán felkelteni a figyelmemet. A cliffhanger előrevetítette (reményeim szerint) a jövő év izgalmait, ahol azért az események jelentősen gyorsabban fognak folyni.

Az sem éppen előnyös oldala a sorozatnak, hogy (nekem legalábbis) nem sikerült a karakterek többségét megkedvelni. Egyedül az igazságot és reményt kereső pap sikerült szimpatikusabbakra, meg esetleg a fiát féltő FBI-anyuka, de a többiek (élükön a Ty-fiúval) még a legkevésbé sem érdekelnek, ezáltal általános unalomba fulladt az évad nagy része. A félvér babás dráma nem tudott szomorúságot kelteni, bár a terrorista kettős-üzlete érdekes lehet még a későbbiek folyamában, ha jól tálalják.

Az első résznél még dicsértem a látványt és a CGI-t, de azóta sokat változott. Büdzsét csökkentettek gondolom, de főleg az űrhajón töltött részeknél nagyon rosszul mutat, már-már B-filmes (az külön fura, hogy a babát nem mutatták). A színészi oldalon változatlan a helyzet: Elizabeth Mitchell és Morena Baccarin profin hozza a női karaktereket, Laura Vandervoort eyecandy, míg Joel Gretsch, Scott Wolf vagy Mark Hildreth a férfiaknál alakítanak, de rájuk legalább nem lehet panasz.

Nem túl jó 12 részt láthattunk az első évadban, pedig sajnálom, mivel potenciál jóval több van benne. Izgalmasabb momentumokkal és jobban megírt karakterekkel sokkal jobban élvezhetnénk a következő szezont, hiszen így nem volt elég szórakoztató. A főszál nem tud nagyon érdekelni, talán pont emiatt ez maximum 6/10, de hátha majd jövőre.


Doktor House – 6. évad

Doktor House – 6. évad
(House)

A legújabb House évad is véget ért, mely immár a hatodik volt. Azonban végre pozitívan nyilatkozhatok, hiszen a 3. óta folyamatos hullámzást lehetett tapasztalni a sorozatnál, ugyanis a 4-nek csak az eleje, míg az 5-nek csak a vége volt jó, de a következőben már végre folyamatos színvonalat és szórakoztatást voltak képesek fenntartani, még ha az irányvonal nagyszerűsége kétséges is.

Az előző évad végén megkaptuk a régóta esedékes pillanatot, mely elég sok változást hozott a karakterek – és a sorozat –  életébe. Az új évad első része, amolyan filmként is funkcionált, és ezt az állapotot dolgozta fel, míg utána folytatódott (majdnem) minden a régi kerékvágásban. Azonban mégis megváltozott minden, hiszen House változásával az egész hangulat és a karakterek közötti légkör kicserélődött, bár nem vagyok benne bizonyos, hogy a jó irányt vette fel, mégis, az eddigi állapotok már nem uralkodhattak, ugyanis az új csapattal nem működött úgy az orvoslás, mint előtte.

Ennyi virágnyelven (de legalább spoilermentesen) írt bevezető után rátérnék a lényegre: az írók tudnak írni! Lényegében ezt eddig is tudtuk, de valahogy az előző két szériában nem mindig jött össze nekik. Az esetek unalmasak és semmilyenek voltak, s sem a hangulat, sem a karakterek közötti dinamika nem működött teljesen. Most azonban, az új atmoszféra teremtésével, kiküszöbölték ezt a problémát. Új szálakat kezdtek, új karaktereket építettek fel (nem is rosszul), és az eseteket is érdekessé tudták tenni (drogdíleres rész az évad fénypontja?).

Azonban meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon belekezdtek a drámázásba. Folyamatosan foglalkoznak komolyabban a drámai, tragédiai vonallal, de valahogy eddig nem észleltem ezt. Az arányt sokkal inkább a komolyabb pillanatok felé tolták el, míg a komédia háttérbe szorult – természetesen nem teljesen, még mindig jelentősen jelen van (meleg House-Wilson epizód), de mindenképpen erősítették, és mind az epizódtörténetekben, mind az átívelő szálakban ez dominált, ami nem feltétlenül gond.

Probléma csupán a folytatásban merülhet fel, hiszen az évad végén meglépték a következő (4. vége óta érlelődő) momentumot, amire vártunk – kérdéses, hogy mennyire lesz szerencsés. Bevallom, hogy félek tőle, hiszen nagyszerűvé, de rémesen rosszá is válhat, de bizakodok az írókban. Mindenesetre House mellett a többiekre is koncentráltak, hiszen a Chase-Cameron páros, Wilson, 13, de még Taub (őt mondjuk kihagyhatták volna) is kapott egy-egy mellékszálat, melyet minőségien és jól dolgoztak ki.

Nekem tetszik a megváltozott sorozat, bár a drámát nem biztos, hogy annyira erőltetni kellene – még ha ez egy alapvetően drámai sorozat is. Remélem kitalálnak az írók az útvesztőből, amibe beleestek, de eddig ügyesen törik át magukat rajta. Jó momentumokkal volt teli az évad, gyenge rész nem is jut eszembe, ezért megelőlegezek egy 8,5/10-et a következő időkre előre tekintve.


Beharangozó: Perzsia hercege – Az idő homokja

Az idei év következő várakozásra okot adó blockbustere a Prince of Persia: The Sands of Time, mely – mint a hozzáértők felismerhetik – az azonos című (nem is olyan rossz) játékból készült. A rendezői székbe a Harry Potter 4. részét vagy éppen a Mona Lisa mosolyát is jegyző Mike Newell ülhetett, bár ez nem biztos, hogy túl sok bizakodásra ad okot.

Magyarországon május 20-tól nézhető, míg Amerikában csak május 28. napjától. A színészek között szerepel Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Ben Kingsley és Alfred Molina is. Várakozással nézek eléje.

A történet szerint a nem túl fényes életet élő herceg találkozik Tamina hercegnővel, s együtt indulnak a gonosz ellen, aki éppen a legendás tőrt akarja megszerezni, aminek a segítségével vissza lehet forgatni az időt – ezáltal irreálisan nagy hatalmat szerezni. Hőseink ebben próbálják megakadályozni, majd kiderül, hogy mennyire sikeresen.

[media id=18 width=420 height=315] Olvasás folytatása