október 2009 hónap bejegyzései

Christopher Paolini – Eragon

Christopher Paolini – Eragon
(Christopher Paolini – Eragon)

Érdekes módon mindenhol azzal kezdik, hogy egy kamasz fiú írta. Így elolvasva, meg is van az oka. A regény magán viseli ennek következményeit, és szerintem jobban jártunk volna, ha vár még néhány évet a könyvsorozat megírásához, és közben még olvasgat fantasy könyveket. Nem mondom, hogy ötlettelen, mert nem mindig volt az. A fiúnak volt egy alapötlete, s a megírása közben mindent bevetett, amit már olvasott a “nagyobb” íróknál Tolkeintől Anne McCaffrey-ig.

Eragon egy egyszerű fiú, aki a Birodalom szívétől messze egy kis falucskában él. Azonban egy nap egy különös tojást talál, melyből egy sárkány kel ki. Barátság fűződik köztük, azonban más is meg akarja találni őket. Menekülésük közben elkíséri őket Brom, aki remek mestere lesz a fiúnak. Azonban útjukat állandóan veszély fenyegeti, legfőképpen Galbatorix, az ország királya akarja őket elfogni, és úgy tűnik az egyetlen remény, hogy csatlakoznak a vardenekhez, a lázadókhoz.

A háttértörténet a Sárkánylovasokra építkezik, de úgy éreztem, mintha máshonnan összeollózott dolgokat írna le. Már a Lovasok is McCaffrey karaktereihez hasonlóak, az urgalok sötét serege bennem Tolkien orkjainak érzetét keltette, de a kullok is erősen emlékeztettek az uruk-hai seregre. A törpéket és a tündéket nem lehet kihagyni egy fantasy történetből sem, viszont meglepő, hogy az embereket bevándorlóknak titulálja. Természetesen újat nehéz már kitalálni, de valahogy ötlettelennek éreztem a hátteret.

A cselekmény valahogy elnyújtottnak tűnik számomra. Az 500 oldalas könyvben túl sok a felesleges pillanat, ami miatt az egészet erőltetettnek és olykor unalmasnak éreztem. A rövid, szűkszavú mondatokat a kidolgozatlanság rovására írtam, s bennem nem sikerült kellően fenntartani a megfelelő hangulatot, izgalmat, ami miatt a stílusa sem volt túl gördülékeny.

A kerettörténethez tartozhat, hogy szerintem a nyelvek sem sikerültek túl fantáziadúsra. Az egymásra pakolt betűk nem alkottak egységet sem a nevekben, sem a nyelvekben. Túl sokat használja az “ősnyelvi”, törpe-nyelvi fordulatokat, miközben nincs eléggé kidolgozva. Nem várok el Tolkienhez hasonló nyelvteremtést, de akkor legalább kevesebbet mutogassa a hiányosságokat.

Nem rossz, mert a végére elég élvezetes lett ahhoz, hogy folytassam a következő könyvvel. Azonban olykor fantáziátlan volt, és többi írótól kölcsönzött dolgok nagyon rányomták a bélyegét az írására. Az ötlettelenség és a kidolgozatlanság miatt sajnálom, hogy nem dolgozott még vele, bár dicséretes már ez az 500 oldal is. Nekem ez úgy 6/10 lett, de remélem lesz még jobb is.

“Eka aí fricai un Shur’tugal!” – Lovas és barát vagyok!

Reklámok

White Collar – 1×01 – nyomozás élvezhetően

White Collar
(White Collar)

Az epizód után az volt az első gondolatom, hogy “jaj, ne, már megint egy nézős sorozat”, ugyanis ez engem megvett magának. Sikerült úgy feldobni a nyomozást, hogy a közeljövőben is folytassam, és most érzek annyi lehetőséget benne, hogy ne csak tervezgessem, mint a Castle esetében, ami jó volt, de a későbbiekben nincs annyi benne, ami folyamatosan fel tudja dobni a nyomozást. Most megvolt.

Az alapsztori olyasmi, hogy van egy bűnöző, aki az értelmesebb fajtából került ki, tehát három évig kergették, mire elkapták, és aztán hirtelen megszökik. Újra elkapják, míg végül alkut köt az őt elkapó FBI-ossal, tehát tanácsadó lesz az ügynökségnél, mivel olyan eszes. Innentől kezdve együtt nyomoznak, rögtön egy műkincshamisító után erednek.

Ami az egészet nézhetővé teszi, azok egyértelműen a karakterek. Sikerült olyan duót összehozni, akik között a dinamika megfelelően, sőt kimondottan élvezetesen működik. Maga a szélhámos is olyan profi, magabiztos megjelenéssel van, hogy feldobja a légkört, de az ügynök is mosolyra fakaszt bizonyos pillanatokban. A többi karakter, lényegében a többi ügynök (vagy csak a nő?) kellemesen lett megalkotva, s ha a későbbiekben tovább boncolják őket, akkor csak jobb lesz.

A humor, vagy nem is feltétlenül humor, hiszen nem nevettem, vagy nem estem le a székről, de a légkör remek. A feelgood, szinte vidám légkör viszont egy kicsit csökkenti a dráma súlyát, de ez nem biztos, hogy baj. Majd feltehetően látni fogunk még némi szerelmet, meg személyi drámát, de nem feltétlenül szükséges igazi mélységekbe merülni, mert nem lenne indokolt, és elütne a többi résztől.

A nyomozási rész az egy órás epizód ellenére nem volt túl komoly, de ez felróható az első rész kötelességeinek. Alaptörténet, karakterek bevezetése megtörtént, a nyomozásra már annyi idő nem jutott, talán emiatt indokolt az FBI idiótasága, mivel szinte már zavaró volt, hogy mindent a csaló talál ki, és úgy éreztem, mintha amatőrök kapnának ügynöki jelvényt. Majd később ez még javul, remélem.

Nem akartam szeretni, és gondolkodtam, hogy meg sem nézem, mivel nyomozós, és úgy sem fogom folytatni, de ez jó volt. Az az egy óra hamar eltelt, észre sem vettem, de azért remélem beáll a 40 perces részekre. A karakter további kibontásával és izgalmasabb nyomozással hamar nagyszerű sorozat lehet belőle. Hetiben mindenképp folytatom, a pilot legyen 8/10.


Year One – már az első év sem volt túl jó

Year One
(Year One – 2009)

Őszintén szólva csak Jack Black (meg a több jó visszhang) volt az ok, hogy megnéztem, de legalább nem csalódtam. Nem rossz film, jókat nevettem rajta, és mivel ennél többet nem vártam, ezért nem lepődtem meg, mikor tényleg nem kaptam semmi mást. Az egy délutáni szórakozás kritériumának megfelel, azonban nem hiszem, hogy még egyszer befizetnék erre. Néha túlszállt, és túlzásokba esett, de Jack Black kárpótol mindenért.

A történet valami olyasmi, hogy van Zed és Oh, az ősemberek között a két legbénább, és vannak a nők, akik meg elkerülik őket, s miközben falatoznak a tudás fájáról a törzs kiutasítja őket, s világgá mennek. Folyamatosan Bibliából ismert (vagy nem ismert) alakokba botlanak, még Szodoma bűnös városában is felforgatják a kedélyeket, de ami fontos, hogy cseppet sem erőltetetten, rémesen könnyedén véve az egészet.

A humor szállítói elsősorban Zed és Oh karaktere, azonban teljesen elképzelhető, hogy valakinek ez így nem jön be. Zed túlzásokba eső, állandóan ökörködő és az alpári-, fizikai-, vizuális poénok teljes hadát felvonultató alakja olykor már nekem volt kínos, de általában nem estek át a ló túlsó oldalára. Emellett Oh félénk, gátlásos, okoskodó (modern filmben kocka-stréber lenne) személye kellő kiegészítést ad.

Az állandó vallási jelenlét csak színezi az egészet, és kimondottan jót tesz neki. A bibliai utalások, személyek, helyzetek feltűnése  még jobban feldobja az egyébként is kellemes hangulatot, miközben a többi karakter is nagyon a helyén volt. A főpap, a király vagy akár Marlak figuráját is sikerült jól, élvezetesen megkomponálni.

A színészek jól hozzák a rá kirótt feladatot, élükön Jack Black-kel, illetve Michael Cerával, aki ugyan eddig nem nagyon kedveltem, de itt még ő is jó volt. Kisebb-nagyobb mellékszerepben is jelentősebb személyek tűnnek fel, a fenomenális David Cross, mint Káin és Oliver Platt, mint a főpap emlékezetes marad, de a szépséges Olivia Wilde is kitűnt.

“I want you to enter the holy of holies
Oh that is quite a coincidence, because I want you to sit on the poliest of polies.”

Határozottan humoros film volt, jókat tudtam nevetni rajta. Egy délutáni pihenésnek remek, s többet nem kell tőle várni, bár érthető, ha valakinek ez sem jön be teljesen. Jack Blacken még mindig tudok nevetni, és bejön a humora. A film legyen mondjuk 6/10, ennél nem tudok többet adni.


Szikraváros – egy remek alapötlet

Szikraváros
(City of Ember – 2008)

Mondhatnám, hogy a remek ötlet mellé jó megvalósítás is párosult, de nem így van. A film alapszituációjának nagyszerűségét sikerült úgy elrontani, hogy csak egy egyszerű mese maradt belőle némi ijesztgetős jelenettel. Nagyon kár érte, mert az alapkoncepcióban sok potenciál volt, csak éppen ki nem sikerült dolgozni. A családi kalandfilmbe (vagy sci-fibe) nem nagyon sikerült semmi pluszt belevinni, és ez így sajnálatos.

Az alap tehát az, hogy a Földet eléggé elpusztítja valami katasztrófa, és a tudósok kitalálják, hogy építenek egy föld alatti várost, akik túlélik ezt. Aztán utasításokat hagynak 200 évvel későbbre, hogyan tudnak visszamenni. Igen ám, csak közben az utasítás eltűnik, és mivel senki nem akar a felszínre menni, boldogan élik tudatlan életüket. Közben a város szavatossága lejár, a generátor szét akar esni, és előkerül pár tizenéves, akik ki akarnak menni.

Az az én gondom, hogy ezt nagyon lebutították. Ugyanis ebben jóval több potenciál volt, amit egy kissé jobban is meg lehetett volna valósítani. Kicsit talán sötétebb, és egy kissé horrorisztikusabb lett volna, és elhagyták volna ezt a cukormázas felszínt, amit a gyerekszereplők szolgáltattak. Így is voltak benne jó pillanatok, meg ijesztőbb pillanatok, de közel sem elég.

Túl meseszerű lett ez az egész, ami önmagában működött, csak túl komolyan vették az egészet. A forgatókönyvet nem írták meg úgy, hogy sok élet legyen benne, és ez a varázslatos családi mese nekem kevés volt. Ráadásul maga a történet sem volt eléggé felépítve ahhoz, hogy izgalmas legyen. A film háromnegyedénél kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most történik is valami komolyabb, vagy tényleg ezt akarják folytatni. A vége elég nagy csalódást okozott számomra.

Egyébként a gyerekszínészekkel nem volt különösebb gond (igaz, nekem nem voltak szimpatikusak), csak a szokásos tapasztalatlanság (bár a lányt Oscarra is jelölték már), viszont feltűnt a remek Bill Murray, aki nem túl kedves szerepe ellenére is színt vitt az egészbe. Tim Robbins és Martin Landau az egésznek a tapasztaltabb részét adták, igaz, kisebb mellékszerepekben.

Nem volt ez rossz, a látvány például egészen remek volt. Csupán hiányoltam belőle azt a részt, ami tovább viszi, mint egy mese. A készítőknek ez volt a céljuk, csak ez így még kevés volt, és a nagyszerű alapban jóval több potenciál is akadt volna. Legyen 6/10.


A rózsaszín párduc 2. – a rőzseszín köpő

A rózsaszín párduc 2.
(The Pink Panther 2 – 2009)

Őszintén megvallom, hogy nem emlékszem az első részre. Tudom, hogy láttam, de abszolút kiesett. Az előzetes alapján sejtettem, hogy nekem való lesz ez a film, s a nyilvánvaló gyengesége ellenére tudtam élvezni a filmet. Gyengém a vizuális és a fizikai poén, s ebből akadt itt bőségben. Nem mondom, hogy jó film, mert abszolút nem az, de aki vevő a humorra, azt még az sem fogja nagyon zavarni, hogy egy francia nyomozó a franci nyelvet francia akcentussal beszéli.

A történet alapja valami krimi-szerű lenne, miszerint a Tornádó néven ismert bűnöző kifosztja a legnagyobb múzeumokat, és a torinói lepeltől kezdve a pápa gyűrűjéig mindent elvisz. Egy nemzetközi szuperkopókból álló csapat indul a nyomozás felderítésére, amelynek vezetője a rémesen négyballábas Jacques Clouseau, s ahova csak megy, mindenhol rombol, felgyújt és pusztít. A mi legnagyobb örömünkre.

A helyzetkomikum mindenféle kihasználása előfordul, és már Mr. Beant szégyenítő karakter lett Cluseau-ból. Ha valaki kedveli ezt a humor-típust, akkor élvezni fogja, egyéb esetben nem. Számomra térdcsapkodós-jelenet lett a pápánál tett látogatás, de elismerem, ha valaki nem rajong a kiszámítható, és sokszor elég közhelyes poénhalmaztól. Sajnos a poénok többsége nem sikerült túl újítónak, s ha a karaktertől már másodjára halljuk, hogy tütüt fog felvenni, akkor nem sikerült túl hatásosra, ha tütüt vesz fel.

A történet hosszabbítására szinte kötelező volt beletenni néhány felesleges elemet, mivel a már így is csak 90 perces film túl röviden nem mutatott volna túl jól. Így kerülhetett bele a két teljesen lényegtelen gyerek, akikkel még a humort sem sikerült megfelelően adagolni, s így léphetett be az etikett-tanár, akivel a felügyelőnek volt néhány kínos, de nagyon felesleges perce.

A színészek még nevet is adnak a produkciónak, hiszen a felügyelő már másodjára lett Steve Martin, míg társai a kissé kihasználatlan Alfred Molina és az olasz Andy Garcia lett, s még olyan nevek kapnak kisebb-nagyobb szerepeket, mint John Cleese, Jean Reno, vagy Jeremy Irons.

A szinkront lehet szidni, lehet dicsérni, mindenesetre érdekes volt francia akcentust hallani a francia nyelvben egy franciától, bár érdekes módon az angol, a japán és az olasz akcentus felszívódott a fordítás folyamán. Azonban én hamar hozzászoktam a felügyelő “rőzseszín”, “embürger” és “szüperköpő” szavaihoz. Talán még élveztem is.

Igazából nem jó film. Gyenge forgatókönyv jellemzi, azonban a humor nekem tetszett, így még élveztem is. A furcsa szinkron mellett még a színészek is emelik a mű elég csekély fényét, de egy unalmas délutánra elment. Részemről 6,5/10-nél többet nem tudok adni, és aki már az előzetestől is a falra mászott, az ne is próbálkozzon.


Szörnyek az űrlények ellen

Szörnyek az űrlények ellen
(Monsters vs. Aliens – 2009)

A DreamWorks animációs stúdió olyan animációs filmekkel szerzett nevet, mint a Z, a hangya, a Cápamese, az Elvitte a víz vagy éppen a Shrek. Azóta születtek kétes értékű produkciók is (Túl a sövényen, Mézengúz, Madagaszkár, Kung Fu Panda), de a legújabb méltó utód. S bár kötelező elkövetni a családi filmek kliséit, ezen túl mégis tudott humoros, érdekes maradni, egészen szerethető karakterekkel és remek látvánnyal, még 2D-ben is.

A történetet látva nem akarjuk máglyára vetni a forgatókönyvírót, hiszen a két tetőpontra építkező film nem sikerült rosszul. Tehát van Susan, akit esküvője napján eltalál egy meteorit, amitől nagy energiával telítődik, és szuperereje mellet szörnyen nagyra is nő. Így tehát bezárják a szörnyek közé, akiket a kormány eltitkolt. Közben az űrből is érkeznek polipszerű lények, s szörnyeink az űrlények ellen harcolnak.

A karakterek meglepően jóra sikerültek. Susan szörnytársai között egy remek beszólásokkal ékeskedő csótányt, egy hős-sztereotípia halembert, egy semmit sem csináló óriás rovart, és hosszú idők óta a leghumorosabb karaktert, a szó szerint agynélküli kék zselét találunk. Úgy sziporkáznak, hogy minden korosztály megtalálja benne a humorát, ami mostanság animációs filmeknél szinte csoda. Rengeteg kikacsintás és bohóckodás a különböző filmekre, és ökörködés minden karakternél (ó, Axel F-et előadó amerikai elnök zseniálisan sikerült).

Félidőig tényleg kitűnően működött, és a humor uralkodása a történetet nagyon jóvá tette az egészet, azonban a következő félidőre a szerepek felcserélődtek, így kicsit le is ült az egész. Ráadásul a film közepe táján kaptunk (túl) sok érzelmet, ami teljesen felesleges volt, s a film ívét és hangulatát eléggé tönkrezúzta. Természetesen megkaptuk a gyerekeknek-szólóság miatti közhelyeket, elkerülhetetlen, hogy kiderüljön az emberek szörnyűsége és a szörnyek embersége, de túlhúzták.

A látvány remek volt, s bár én 2D-ben néztem, látszódott, hogy eredetileg 3D-re tervezték, azonban így is élvezetes maradt. Szinte meglepő volt, hogy végre egészen kidolgozták az embereket is, és nem csak vázak voltak, mint például a L’ecsóban. Eredetiben olyan nevek szolgáltatták a hangjukat, mint Hugh Laurie, Reese Witherspoon, Seth Rogen, Keifer Sutherland, Rainn Wilson vagy Stephen Colbert. Kíváncsi lennék egyszer erre a verzióra is.

Az utóbbi idők amerikai animációs filmjeihez képest remek volt, és lényegesen feléjük lőtt, s a humorban nagyon alkotó Szörnyek az űrlények ellen élvezetes volt. A karakterek nagyszerűségéhez még szép látvány is párosult, és végre egy animációhoz nem szégyellek 7,5/10-et adni. DreamWorks! Még ilyet!


James Luceno – A gonosz útvesztője

James Luceno – A gonosz útvesztője
(James Luceno – Labyrinth Of Evil)

Az egyre bővülő Star Wars univerzum mellett senki sem mehet el figyelmetlenül, hiszen az általános popkultúrai utalások mellett a kisméretű Yoda-babákig mindenhol találkozhatunk vele. Ez a könyv méltó előzménye az A Sith-ek bosszújának, annak minden hibájával együtt. Az író azonban jól oldja meg feladatát: megtartja a megfelelő arányt a harc és az átvezető részek között, s bár olykor egy galaxisnyi futóversenyre emlékeztet, élvezetes mű.

A könyv az A klónok támadása után néhány évvel játszódik, a Klónháború tetőpontján. Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker egy bevetésen időzik a Cato Neimoidián, mikor fontos nyomra bukkannak a Sith Nagyúr, Darth Sidious kilétét (és létezését) illetően. Megkezdődik a nyomozás az egész galaxison át, azonban az ellenség, a sötét oldal sem tétlenkedik és egyre-másra érik a nagyobbnál-nagyobb csapások a Köztársaságot.

A könyv nem ad többet, mint ígér: nagy űrcsatákat, villódzó fénykardokat és a híres Jedik kalandját. Azonban sikerült eltalálnia az arányt a kalandos részek, a humor, a csaták és a kicsit mélyebb, múltidéző és motiváció-leíró részek között. Egy kicsit jobban megismerjük a nevesebb karaktereket Grievous tábornoktól Bail Organa szenátoron át Shaak Ti Jedi-mesterig. Ezek azok a részek, amelyek engem jobban megnyertek, és a személyek gondolatain át kicsit jobban átérezhető az egész.

A tartalom a helyén volt, és általában fenn tudta tartani az izgalmat és a feszültséget, szinte a végéig. Kicsit sietősre sikerült a könyv, s bár a sok helyszín jópont, mivel jobban megismerhetjük az egész univerzumot, és lakóit, de ezt a sok helyszínt nem sikerült úgy kidolgoznia, ahogy kellett volna. A Jedik versenyt futottak az író sebességével, s szusszanni sem volt idejük, máris továbbrepültek a következő bolygóra.

Az előzmények legnagyobb hibája, hogy ismerjük, mi lesz a történet vége. Az írónak nem kell a kiszámíthatatlanságra, a csavarokra ügyelnie, csak szépen, tisztán elővezetnie a történéseket. A tapasztalt James Luceno jól végezte a dolgát, és néhány apróbb pillanat kivételével nem is hibázott. Olyan érzésem volt az olvasás közben, hogy csak meg akart felelni, de semmi több. Profi munka, azonban hiányzott az egésznek az összefogó ereje, ami után nem érezzük úgy, hogy csak túl akart esni az egészen.

Folyamatosan éreztem Luceno úr felkészültségét, mivel a következő regényben, vagy akár a képregényekben említett helyszínek többsége újra előkerül, még ha csak említés szinten is. Azonban ez megint rányomja a bélyegét a profi munkára, mert nem éreztem, hogy újat akarna írni. Nem tudott újat mutatni akár helyszínekben, akár karakterekben, és ez kicsit hiányérzetet hagyott bennem.

Abba már nem kötök bele, hogy a Sith a regényben Szith-nek lett fordítva, míg a korábbi és későbbi művekben ilyenre nem láttam példát, de ez már csak kötözködés. Kellemesen kalandos regény, megfelelően eltalált vázlattal, de az olykor unt történetbe nekem egy kis hiányérzet is vegyült. Többet vártam. A következő részhez elég hasonló (bár jobb és rosszabb dolgok akadnak mindkét részben), ezért legyen ez is 6,5/10.

“Ez a háború nem más, mint a gonosz útvesztője…” – Yoda