mozi kategória bejegyzései

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
(Sherlock Holmes: A Game of Shadows – 2011)

Még 2010-ben, az első Sherlock Holmes film megnézése előtt egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szükség van még egy adaptációra, hiszen hiába tartogat rengeteg lehetőséget a nyomozó karaktere, féltem, hogy az amerikaiak csak egy felejthető produkciót lesznek képesek felmutatni. Legnagyobb örömömre egyáltalán nem így történt, Guy Ritchie – a lassan kultikus Blöff és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – egy minden pillanatában szórakoztató, igazi akciókomédiát tett le az asztalra egyszerű krimi helyett, mely után nem maradhatott el az egyébként megérdemelt siker sem. A folytatást biztosra vehettük, s a második rész előtt abban a reményben ültem be a moziterembe, hogy a bevált recepten nem történt változtatás, és megint egy kalandos és humorban gazdag komédiát láthatok – nem is kellett csalódnom.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.


Vasököl

Vasököl
(Real Steel – 2011)

Az óriásrobotos témát nehéz fogyaszthatóan tálalni, ezt a Transformers filmek vegyes összképe után tudjuk, azonban Hollywoodban továbbra is próbálkoznak vele. A Real Steel is igen messze áll a tökéletességtől, ugyanazt a minőséget üti meg, mint az előbb említett széria: egyszer nézhető, utána messzire kerüljük.

A nem is olyan messzi jövőben a valódi boxot felváltotta a látványosabb robotbox, amikor is hatalmas robotok küzdenek az emberek irányítása alatt, sokszor egészen addig, amíg valamelyik gép tönkre nem megy. Az egykori ökölharcos Charlie is a robotboxból próbál megélni, de folyamatosan veszíti a meccseket, miközben az üzlettársai is állandóan zargatják, hiszen sok pénzzel tartozik nekik. Azonban amikor találkozik rég nem látott fiával, felcsillan az új lehetőség, hogy ketten együtt egy ősrégi robottal talán sikereket érhetnek el.

A látszat nem csal, valóban egy klasszikus formátum – egy lecsúszott alak felemelkedésének – újra feldolgozásáról van szó. Ezzel még nem is lenne gond, de az ezerszer látott sablonoktól nem is próbál eltérni, csupán újabb és újabb közhelyeket halmoz egymásra, hátha valami érdekes és izgalmas lesz a végeredmény. Nem így lett, sem a megváltóként érkező fiú, sem az egykori boxoló melodrámája nem kelt igazi érzelmeket, még ha az írók be is vetettek elég hatásvadász trükköt, de a többségük nem ért el célt, csupán nyugtáztam, hogy “rendben, ez is megvolt, lássuk a következőt”.

Ennek ellenére az akció hibátlan volt, sőt, sokkal jobban működött, mint az említett Michael Bay filmekben. Lehetett követni a robotok mozgását, nem volt feleslegesen túlvágva, kellően látványos volt, hiszen a CGI-re sem lehet panasz. Viszont a harcok közti jelenetek sokszor unalomba fulladtak, teljes érdektelenség jellemezte őket, nem lehetett igazán izgulni, hiszen pillanatok alatt ki lehetett találni, hogy mi lesz a következő jelenetben. A történetbe erőszakolt mellékszereplők legalább egy kevés szórakoztatást még csempésztek a sztoriba, de közel sem eleget.

A főhőst Hugh Jackman személyesíti meg, akinek az alakítása rendben is volt, még ha különösebb tehetséget nem is követelt meg a szerep. A gyerekszínészekkel viszont gondban vagyok, habár úgy tűnt, mintha Dakota Goyo legalább minimális mimikával rendelkezne, talán még láthatjuk néhány filmben. Evangeline Lilly-nek sok feladata nem volt, de az legalább biztos, hogy a kevés jelenetében szépen nézett ki. Feltűnik még Kevin Durand és James Rebhorn is, nem rajtuk múlott, hogy nem lett kiváló a Real Steel.

Tényleg nem vártam mást, mint egy szórakoztató popcorn-filmet egymást püfölő robotokkal (ld. Transformers), de ennek ellenére sem tudtam elmerülni a sok hibával küszködő történetben, gyakran 10 percekre is leült a mesélés. De legalább jól nézett ki, ha másért nem, ezért még megérheti megnézni, de minden más hamar elfelejtődik az idei filmes felhozatalban. Pontszámilag talán 7/10, de azt is kissé sokallom.


Cowboyok és űrlények

Cowboyok és űrlények
(Cowboys & Aliens – 2011)

Az idei nyár bővelkedett képregény-adaptációkban és látványos produkciókban, azonban az ötletesebb popcorn-filmek rajongói jó ideje egy augusztus végi bemutatóra vártak: ekkor mutatkozott be hazánkban Jon Favreau legújabb alkotása, a Cowboyok és űrlények. A rendező képes hangulatos, könnyed és humoros nyári filmeket készíteni, ezt már bebizonyította a Vasember első és második részével, emellett az érdekesnek tűnő téma és a neves szereplőgárda is a mozitermekbe csalogathatta a közönséget. Talán egy kicsit csalódtunk a vetítés során, de legalább nem szórakoztunk rosszul.

Teljes cikk az ekulturán olvasható.


Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész

Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész
(Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 2 – 2011)

10 éves filmes pályafutása végére ért a Harry Potter széria, egy sikertörténet lezárásához érkeztünk. A befejezéshez a rendezői széket David Yates kapta meg, s a várakozásokkal ellentétben a kettébontott hetedik rész mindkét fele kellemesen sikerült, az utolsó film is kimondottan szórakoztató lett.

Nemrégiben néztem újra a Halál ereklyéi adaptációjának első felét is, de még mindig korrekt módon kivitelezettnek, s lassúsága ellenére is élvezetesnek tartom, kellő mértékben felvezeti a folytatás cselekményét és hangulatát, s a különböző elemek vegyítése is remekül működött. A befejezés sem különböző, a rendező profi módon meséli el a végső eseményeket, végig fenn tudja tartania  néző figyelmét, az előző filmtől eltérően nincs is igazán üresjárat benne. Ugyan a játékidő több, mint felében egy ütközet zajlik, mégis tartalmaz annyi eseményt, hogy végig kitöltse mind a két órát, a gördülékeny és dinamikus történetvezetés hatására még a néző sem unatkozik.

Az előző 6 rész hibái ugyan visszaütnek a befejezéskor, bizonyos kapcsolatok nincsenek elégséges mértékben felépítve ahhoz, hogy mindig érzelemgazdag legyen, mégis sikerül bizonyos jelenetekben annyi érzést közvetítenie, hogy az összkép is jóval pozitívabb legyen. Most sem biztos, hogy mindig arra koncentráltak, amire kellett volna, egyes momentumokra nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, de elég egységes maradt a produkció, a forgatókönyv sem olyan zűrzavaros, mint a Félvér Herceg esetében, habár minden bizonnyal a kétszer 120 percben előadott történet áll a kiegyensúlyozottság hátterében.

A befejezést egyértelműen Harry, Ron és Hermione triója uralja, a felnőttekből csak jóval kevesebbet kapunk, mint eddig, pedig talán sokkal érdekesebbek és szórakoztatóbbak a fiatalabb generációnál, de a történet ezt kívánja meg. A hangulat most is kellően komor és sötét, szerencsére csak a minimumra szorítják a szerelmi szálakat, amelyek a horrorisztikusabb vonalat gyengítenék. Végre jut elég idő a magyarázatokra is és jól fel tudják építeni a fontosabb pillanatokat, miközben a látványt sem hanyagolták el, a CGI ezúttal is nagyszerű.

Azonban hiába sikerült néhány jelenet kitűnően, ha magáról a csatáról, a legnagyobb eseményről csak apróbb pillanatokat láthattunk, lényegesen több lehetőség lett volna még a kötetben, mint amennyit kihasználtak. Szívesen néztem volna hosszú percekig a varázslók háborúját, de ezt kissé ügyetlen módon kihagyták a cselekményből. Annak ellenére, hogy mind a két Halál ereklyéi epizód hű marad a könyvhöz, s csak kisebb változtatások történtek, az utolsó két percet (a 19 évvel későbbi jelenetet)  mégis hanyagolni kellett volna. Jelentőségét és fontosságát értem, de túlzottan kizökkent a korábban gondosan felépített hangulatból, feleslegesnek és idegesítőnek hat, ennél jobb lezárást nem lett volna nehéz találni.

A fiatalok színészi tehetségére most lenne igazán szükség, ahogy azonban eddig is megszokhattunk, ez elmaradt.  Daniel Radcliffe túl erőtlen és szinte kínos, amit csinál, s ehhez Rupert Grint és Emma Watson is csak asszisztálni tud. A másik véglet Ralph Fiennes szenzációs játéka, aki a trió helyett is uralja a filmet, ezúttal nagyobb kibontakozási lehetőséget is kapott. A többiek nagyon háttérbe szorulnak, hiába jutott Alan Rickmannek, Maggie Smith-nek vagy Helena Bonham Carternek néhány remek pillanat, ennél sokkal többet érdemelnének, mint ahogy az alig néhány másodpercre feltűnő David Thewlis, Jim Broadbent és Robbie Coltrane is.

Összességében a végső lezárás nem lett rossz, sok remek pillanatot tartalmaz. A két részben adaptált forgatókönyv sokat segít a rendezőnek, aki végül jól oldja meg a feladatát. Hibái ellenére szórakoztató és látványos lett az utolsó mozi, még ha hiányérzetem is volt olykor. Részemről a befejezés 8/10, remélem azért folytatást nem látunk már, viszont nyugodtan újra lehet nézni a filmsorozat egyes darabjait néhány évente.


A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken
(Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides – 2011)

A legújabb kalózos filmet már régóta vártuk, hiszen Gore Verbinski trilógiája nagyszerűen sikerült, és meg volt a lehetőség, hogy a folytatás is hasonlóan remek lesz. Nem így lett, még ha a Chicagot és az Egy gésa emlékiratait jegyző Rob Marshall alkotása nem is rossz, azonban nem tűnik ki a nyári popcorn-filmek közül.

Ezúttal az előző rész végén megemlített ifjúság forrásához indul Jack Sparrow kapitány. A múltjának egy fontos hölgyével, Angelicával és a gonosz Feketeszakállal együtt próbálják megtalálni az örök élethez vezető utat, azonban más is meg szeretné szerezni. A spanyol király is hajókat küld a felkutatására, de az angol uralkodó is az örök fiatalság után vágyik. A versenyfutás során természetesen rengeteg kalandba keveredik a kalózkapitány, de újra feltűnik Barbossa és más ismerős karakter is.

Valahol a megvalósítás során félresiklott a negyedik epizód forgatókönyve. Nem tudom, hogy az írókat vagy a kalandfilmekben nem járatos rendezőt hibáztathatjuk emiatt, de sajnos a végeredmény sok panaszra ad okot. A történetszálakat túlhúzták, a feleslegesen hosszú játékidőben több üresjárat is előfordult, miközben a sztoriban kevés volt az eredetiség és a fordulat. Hiányzott a lendület, az akciók nagy része erőtlen és látványosnak közel sem nevezhető volt. Összességében elvesztette a korábban megszokott és jól működő hangulatot, s helyette csak egy kommersz, szürke kalandfilm érkezett.

A karakterek közti változtatások sem tettek jót az élvezetnek, hiszen szinte kizárólag Jack figurája maradt a régi. Tőle még kapunk elégséges mennyiségű humort, de a többiek inkább erőltetettnek hatottak. Feketeszakáll gonosz kalóza ugyan nem olyan eredeti, mint Davy Jones volt, de mégis több lehetőséget rejtett, mint amit bemutattak. Az Orlando Bloom szerepének pótlására érkezett pap is már a kínosság határát súrolta, egyedül Angelica tudta valamennyire betölteni Keira Knigthley hiányát, bár ez inkább a színésznőnek köszönhető, mint a jól megírt karakternek.

A gyönyörű tájak ugyan megmaradtak, de látvány tekintetében is hiányérzet támadhat a nézőben. Ezt az űrt próbálták a 3D-s körítéssel kitölteni, de sikertelenül, a használata is indokolatlannak tűnik. A színészekkel viszont nem akadt gond, Johnny Depp már egybeforrt Sparrow-val, most is tökéletesen alakítja a hóbortos kalózt, habár Penélope Cruz csak korrekt szinten tudta felszítani köztük a lángot. Geoffrey Rush profin hozta a szerepét, Ian McShane pedig nem tehet róla, hogy nem írtak számára megfelelő figurát.

Mindezek ellenére a Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken nem rossz alkotás, csupán nem több egy egyszerű nyári popcorn-filmnél. A több sebből vérző forgatókönyv jelentősen lerontotta a megítélést, nálam ez nem több, mint 7,5/10. A folytatás lehetősége még mindig adott, biztosan láthatunk további részeket, amelyek talán egy hozzáértőbb rendező kezébe kerülnek.


Thor

Thor
(Thor – 2011)

A nyár első igazi popcorn-filmje nem más, mint a Marvel legújabb szuperhős-mozija, a Thor. Kenneth Branagh nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen egy olyan alkotást kellett összehoznia, amely megfelel a nyári látványos produkciók kritériumainak, a képregényrajongók igényeinek és még a minőségibb szórakozást vágyó közönség se unja el magát. Sajnos mindez csak félig sikerült, azonban kikapcsolódásnak remek.

Asgard misztikus világában közel halhatatlan lények élnek, akiket érkeztükkor istenségnek gondoltak a földlakók. Vezetőjük, Odin, rendet tartott uralkodása alatt és békét kötött a jégóriásokkal, de erős és gőgös fia, Thor vakmerő tettei következtében küszöbön áll a következő háború. Ezért apja kénytelen száműzni a Földre, hogy lecsillapodjon, megváltozzon és dicső uralkodó váljon majd belőle. Eközben testvére, Loki, terveket sző ellene, s a földi ügynökség, a S.H.I.E.L.D. is beleavatkozik az ügyekbe, de mégis, Thornak akad még reménye: asgardi barátai és a földi ismerősei (köztük leginkább egy fiatal tudósnő) is támogatják.

Az eddig Shakespeare-drámákban jeleskedő rendezőtől színvonalas szórakoztatást vár el a néző, és az első fél órában meg is kapja. Az Asgardon játszódó részek nagyszerűek, mind látványilag, mind történetileg élvezetesek, még ha a témában sok újat nem is lehet mutatni. A kibontakozó családi konfliktus azonban kevés a nagy bevételhez és a stúdió hatalmas akciókkal, remekül kivitelezett verekedésekkel és gyenge szerelmi szállal próbálja becsalogatni a látványorgiára éhes közönséget a mozitermekbe, s ennek következtében a cselekmény egy részét visszaszállították a Földre, ahonnan elkezdődött a produkció lejtmenete.

Ugyanis a kis planétánkon játszódó jelenetek többsége elvesztette zökkenőmentes hangvételét, illetve a komolyabb stílusát, és átpártolt a kiszámítható, sablonokkal és gyenge párbeszédekkel operáló kasszasikerek világába. Ami nem feltétlenül gond, hiszen a játékidő nagy részében jól szórakozhattunk, elvégre ebben is jól teljesített a stáb, de mégis, az az érzésem, hogy valami hiányzik, valami még szükséges ahhoz, hogy emlékezzek rá fél év múltán is. Az üresjáratok és az unalmas percek alatt nem fért el a karakterek és kapcsolatok megfelelő kiépítése, a film végi események nem voltak eléggé felkészítve, hogy átérezzük a mélységét, de legalább a képregényes jelleg megfelelően érvényesült.

A látvány kitűnő ezúttal is, elég pénz jutott erre, mind az asgardi paloták, mind a jégóriások világa, mind a földi események kinézete remek volt. Egyedül a 3D használatát éreztem teljesen indokolatlannak, tekintve, hogy nem is alkalmazták igazán. A CGI mellett a színészekre sem lehet panasz. Chris Hemsworth ideális Thor volt, be tudta mutatni a nagyképű és kalandos lelkű harcost és a komolyabb pillanatokat átélő halandót is. Natalie Portman szintúgy korrekt volt, kár, hogy nem írtak rá túl jó szerepet. Mellettük Anthony Hopkins és Stellan Skarsgård mellékszerepükben kétségtelenül profik voltak.

A stúdió nem tudta eldönteni, hogy milyen irányba vigyék a villámisten kalandjait és félúton megrekedtek. Nyárra kiváló, s talán majd a nemsokára következő Avengers moziban más megközelítéssel viszonyulnak Thor felé, meglátjuk. A képregényfilmek között nem lesz kitüntetett helye, pontszámilag is 7/10-et érzek jogosnak. A Vasember 2 után ez kevés.


Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja

Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja
(The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader – 2010)

A Harry Potter filmek sikere után a filmstúdiók úgy érezték, hogy eljött az idők a gyerekfantasy-k mozivászonra vitelére, ennek eredményeképpen születtek olyan bukások, mint Az arany iránytű, de akadnak kimondottan kellemes filmek is, mint a Narnia krónikái. A mesés első, és a kissé gyengére sikerült második rész után megérkezett a harmadik, ami a legjobban sikerült – klasszikus mese némi mondanivalóval.

A Pevensie család két legifjabb tagja, Edmund és Lucy újra visszatér Narnia varázslatos birodalmába, azonban ezúttal Eustace, a fiatal (de annál inkább idegesítő) unokatestvérük társaságában. Caspian király a Hajnalvándor nevezetű hajón fogadja őket, ugyanis éppen egy fontos küldetés elején járnak: fel akarják kutatni a hét, korábban száműzött lordot, azonban kiderül, hogy a háttérben sötét dolgok mozgolódnak.

Az előző két rész bukása után lehetett csodálkozni, hogy elkészült a harmadik film is (még ha ez is óriási buktával nyitott), de nem szabad bánkódni, hiszen kimondottan jól sikerült. Nem szabad különösebb elvárásokkal megnézni a filmet, hiszen nem több, mint egy igazi mese, elsősorban gyerekeknek és gyermeki lelkű felnőtteknek. A történet természetesen sablonokból építkezik, és önmagában nem hagy különösebb nyomot a nézőkben, de igen lendületesre is sikerült, nem ül le, s különösebben unalmassá sem válik, így az érdeklődést is fenn tudja tartani a végső pillanatig, mely meglepően érzelemgazdagra sikerült.

A regények ismerete nélkül is élvezető, s ugyan kicsit át lett dolgozva C. S. Lewis meséje, de hű marad annyira a könyvhöz, hogy ne tűnjön el a hollywoodi süllyesztőben a teológiai mondanivalója. Pont annyit ad, amennyire a gyerekeknek szüksége van, ráadásul szórakoztató környezetben teszi mindezt. Habár a modern trendeknek megfelelően kicsit sötétebbé vált a világ, mint az megszokott lenne (bár nem annyira, mint a Harry Potter esetében), de ennyi még talán belefér a 10 év körüliek tűréshatárába.

A vizuális megvalósítás ezúttal is remekre sikerült, akár a gyönyörű tájak esetében, akár az animációra gondolunk – Aslan, az oroszlán ezúttal is csodálatos. A zene túl sokat nem tartogat az első két film után, de hozza az elvárt színvonalat. A színészek közül az Caspiant alakító Ben Barnesnak van nagyobb hírneve, míg a gyerekek, Georgie Henley, Skandar Keynes és Will Poulter játéka által jelentek meg, bár nem érdemes firtatni, hogy milyen minőségben.

Összességében a Narnia krónikái 3. nem több, mint egy látványos, akciódús és feszesen összerakott mese, mely bájossága és mondanivalója által nyeri el igazán a néző kegyét, hiszen a cselekmény megvalósítása nem tartogat túl sokat. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlani tudom, aki nem irtózik a mesétől, engem megnyert magának. 7,5/10 pontot nem érzek soknak.