március 2011 hónap bejegyzései

Költözés

Egy kis szolgálati közlemény, ugyanis mostantól itt leszek elérhető. Még nem minden tökéletes, itt-ott alakítani kell, de minden régebbi bejegyzés elérhető.

Az új címem: https://criticalghost.wordpress.com/

Reklámok

Gulliver utazásai – nincs kis ember, csak kis film

Gulliver utazásai
(Gulliver’s Travels – 2010)

A kétes minőségű filmjeiről is híres Jack Black legújabb alkotása is ebbe a kategóriába sorolható, bár kétségtelenül lehetne keményebb kifejezésekkel illetni. A vígjátéknak és könnyed szerelmes komédiának induló Gulliver utazásai sok minden volt, de humoros csak nagyon ritkán. Aki az említett színész sokszor gusztustalan és undorító poénjaira nem vevő, az hozzá se kezdjen. De aki véletlenül még bizakodik, nekik is inkább valami más választását tudnám ajánlani.

Az eredeti Swift-mű gyenge újragondolásában Lemuel Gulliver egy New York-i újság rendkívül kis alkalmazottja. A postát kezeli és nem tud előrébb jutni, már régóta szerelmes az egyik nagymenő riporterhölgybe, azonban fél bármit is tenni az ügy érdekében. Az egyik újfiú felvilágosítja, hogy nincs kis munka, csak kis ember, így belevág a dolgok közepébe és mire észbe kap, már a Bermuda-háromszög felé hajózik. Egy viharba keveredik és ébredésekor meglepő módon egy nagyon alacsony emberekkel teli szigeten találja magát.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy szörnyen kiszámítható. Nem csak a forgatókönyvében, hiszen egy rém egyszerű szerelmes történettel tarkított komédiától nem is várnánk mást, hanem a poénjaiban is. A sablonokra építkező forgatókönyv nem hogy a fő sztoriban, de még a humorban sem tartalmazott semmiféle meglepetést. Ezek után legalább az így kapott vígjáték a maga módján lehetne vicces, de még így sem. A kevesebb, mint másfél órás játékidőben csak nagyon ritkán nevettem fel, de még csak nem is mosolyogtam, annyira buta és egyszerű volt.

Lehetne mondani, hogy Jack Black elvitte a hátán filmet, de nem így történt. Kétségtelenül adta önmagát, az már nem az ő hibája, hogy nem írtak a karakterére megfelelő mennyiségű ötletes poént. Unalmas és túl gyakran kínos, köszönhetően az idegesítő kerettörténetnek. Az eredeti műből csak a mese-jelleg maradt meg (pedig mennyi mindent be lehetne mutatni), inkább felturbózták az arcunkba döngölt tanulsággal és az ugyanilyen módon előadott béna popkultúrai utalástömeggel. A színészi gárda többi tagjának túljátszásai még élvezetes is lehettek volna, ha a körítés nem annyira untató.

A készítőgárda alapján még szórakoztató is lehetett volna a Gulliver utazási, nagy kár, hogy nem lett az. A humortalanságot még Jack Black jelenléte sem tudta palástolni, az ötlettelenség és a kiszámíthatóság pedig túl erősen adja magát. Nagyon kevés jó pillanattal rendelkezik, s még ha a végére kezd is magára találni, ez nagyon gyenge lett így. Pontszámilag még a 4/10-et is soknak érzem.


V – 2. évad – korrekt befejezése a sorozatnak?

V – 2. évad
(V)

Őszintén szólva nem hittem volna még a 2. évad elején, de azzal kell kezdenem az írásomat, hogy nem lenne akkora baj, ha lenne 3. szezon is. Ugyanis az idei részeknek az első fele a tavalyi színvonalat idézte, meglehetősen gyengék voltak, azonban a felétől (5-6. rész) egyre érdekesebbé vált a sorozat, és már majdnem eléri a korrekt minőséget, még ha mindig tele is van hibával.

Sok minden nem változott az alapkoncepcióból: a Földre érkezett idegenek, a V-k, még mindig nem örvendenek osztatlan népszerűségnek, ugyanis van egy apróbb csoport, az Ötödik Hadoszlop, aki ellenállásként próbálja gyengíteni őket. Vezetőjük Evans ügynök, akit elsősorban fiának, Tyler-nek a V-szeretete kergeti a papból, ex-katonából, híradósból, illetve renegát V-kből álló csoporthoz. Egyre több minden derül ki cseppet sem békés szándékukról, melyek megvalósításához folyamatosan hozzálátnak. Az emberiség egyetlen reménye ez a csoport lehet.

Sok sebből vérzik a sorozat, kezdve rögtön a forgatókönyvvel. Rettentően kiszámítható, csak nagyon kevés igazi csavar van, amire felkapjuk a fejünket. Ugyan történnek kisebb-nagyobb meglepetések, amiket nem biztos, hogy ki tudtunk volna találni, de nincs valódi megdöbbenés. A történetszálak gyengék, amellett, hogy többségük érdektelen és idegesítő, nincsenek is úgy megvalósítva, ahogy elvárná a néző. Még ha az évad második felére fel is pörögtek annyira az események, hogy legalább folyamatosan történjen valami, a hatás nem tökéletes.

A karakterek butaságaira nem lehet mentség, nem tudnak köréjük olyan jeleneteket varázsolni, ami különösebben megmozgatná az agyat. Lehet, hogy csak az én elvárásaim voltak magasak, de örültem volna több értelemnek akár a történet, akár a figurák terén. Nincs igazi ötletesség, nincsenek kreatív írók – vagy ha vannak, nem mutatják meg igazi tudásukat, mely nagyon ráférne a sorozatra. Pedig végre elérte, amit korábban nem sikerült: legalább minimálisan is megkedveltem az alakok egy részét.

Az utolsó 4-5 részben történt események annyira érdekessé alakították az eseményeket, hogy ne teljes érdektelenséggel fogadjam a finálét, ami korrektül felvezette a következő évad szálait, mely még talán szórakoztató is lehetne – ha berendelik. Érdemes még kitérni a CGI minősíthetetlenségére, mely a záró képsoroknál különösen kitűnt, hogy mennyire borzalmas. Korábban sem volt tökéletes, a hajón játszódó jelenetek hagynak olykor némi kívánnivalót maga után, de a zárás minden eddigit felülmúl.

Nincs túl sok esély a következő szezonra, de nem is különösebben aggódok érte, hiszen ez alatt a 10 rész alatt sem vált kedvenccé. Javult, sokat javult, de még most sem éri el az elvárható szintet. A butaság mellett kevés az érdekes történés, mely nélkül érdektelenné és unalmassá válik. A fináléval együtt az évad nálam 6,5/10, de csak az ARES-nek köszönheti.


A következő három nap – profi thriller drámai elemekkel

A következő három nap
(The Next Three Days – 2010)

Furcsa alkotás A következő három nap. Egy francia film feldolgozása, amolyan hollywoodi hangulatba átültetve egy nevesebb rendező (Paul Haggis – Ütközések) által, de nem igazán tudja, hogy mit is akar a nézőknek nyújtani. Mély karakterdrámát egy családapáról? Izgalmas, feszültséggel és akcióval teli üldözéseket? Gondosan felépített, érdekes és fordulatos szöktetést? Mindből kapunk valamennyit, pont annyit, hogy ne lehessen pontosan meghatározni.

A főszereplő, John Brennan egy egyszerű főiskolai tanár és egy kisgyerek apja, azonban élete felfordul, mikor egy békés reggelen a rendőrség betör a házukba és elviszik a feleségét gyilkosságért. A tárgyalás sikertelen és az anya egy életre börtönbe kerül. John nem tud mit kezdeni, hiszen jogi úton nem számíthat reményre, ezért úgy dönt, hogy ő veszi a kezébe az ügyet és megszökteti az elítéltet. Kudarcoktól nem mentes útja során egyszerre kell helyt állni az élet különböző területein, miközben próbálja a tervét sikerre vinni, ehhez azonban be kell mocskolnia a kezét.

A meglepően hosszú játékidő alatt mindenre van idejük a készítőknek. Gondosan bemutatják a főszereplőt, igen mélyen építkeznek és jól felkészítik a nagy szöktetést. Azonban ez az időszak túlságosan elhúzódik és szépen lassan unalomba fullad. Pedig ezek után, maga az akciók nagyszerűen lettek megvalósítva, mindvégig jelen van a feszültség és az izgalom, tudunk izgulni a szereplők sorsáért (köszönhetően a hosszú építkezésnek), de valahogy a profi megvalósítás mellett (vagy pont amiatt) mégis szürke marad az alkotás.

Mindenből felvonultat egy keveset, a személyi dráma, a thriller és az akciófilm elemei keverednek, de egyik mellett sem horgonyoz le véglegesen, pedig mindegyikben korrektül teljesít. A drámai elemek kellően átérezhetőek és súlyosak, habár a thrillerre még lehetett volna hangsúlyt fektetni. A kicsit túlhozott bevezető miatt sokáig nem történt nagyobb esemény, így szépen lassan leült és érdektelenné vált, még ha utána vissza is tért. Ugyanis a végére magára talált és megmutatta az igazi arcát, minden pillanata kitűnően működött.

A színészeket mindenképpen érdemes kiemelni, már csak Russell Crowe miatt is. Többféle szerepet kellett eljátszania a főszereplő bőrében, de mindegyikkel jól boldogult. Elizabeth Banks alakította a feleséget, de érdemes megemlíteni a nagyapát, Brian Dennehy-t is, akinek voltak remek jelenetei. Olivia Wilde kis mellékszerepe nem kapott túl sok figyelmet, de ez elmondható Liam Neeson kétperces alakítására is.

Nem rossz A következő három nap, de valahogy mégsem lesz különösen formabontó. Egyszerre több műfaj ötvözésével próbálkozott, jól is működött, mint üldözéssel feszültté tett akciófilm és többé-kevésbé mint dráma is, de a túl hosszú játékidő alatt nem tudtak mindig fenntartani a figyelmet, és bizony unalmassá is vált olykor. Nem rossz próbálkozás, de 7/10 pontnál többet nem tudok adni.


Zöld darázs – gyenge képregényes mozi humorral

Zöld darázs
(The Green Hornet – 2011)

Megmondom őszintén, hogy nem vártam igazán semmit a filmtől, hiszen már bő két hónappal vagyunk a premier után és senki nem zengett ódákat róla. Én is sokáig halasztgattam a megnézését, s csak így az Oscar-filmek után jutott neki hely, de összességében nem bánom a rászánt időt, ugyanis annak ellenére, hogy egy rendkívül sablonos, buta és hatásvadász alkotásról van szó, voltak szórakoztató pillanatai és lehetett élvezni.

A főszereplő, Britt Reid elkényeztetett és gazdag aranyifjú, aki éli a szenzációhajhász, feltűnő, party-kkal és nőkkel teli életét, azonban apjának, a város egyik legnagyobb lapjának tulajdonosának a halála rádöbbenti, hogy kellene valamit kezdenie az eltékozolt tehetségével. Találkozik a zseniális feltaláló és harcművész Kato-val, aki eddig kávét főzött neki és együtt kitalálják, hogy a rosszfiúkat fogják üldözni. Azonban nem hősként, hanem beépülve az alvilágba, igazi gonosztevők lesznek, s cserébe le tudnak számolni a várost átjáró bűnözéssel.

Kicsit nehezen indult be a film, ugyanis csak egyvalamiben jó igazán a Zöld darázs produkció: a komolyan vehetetlen, humoros és akciódús jelenetekben, minden más csak gyengeség. Az első fél órában próbáltak korrektül felépíteni a szálakat, de a legtöbb rendkívül butára és súlytalanra sikerült, csupán annyit értek el, hogy a néző majd’ elalszik. Azonban ahogy folyamatosan beindul a történet, háttérbe kerülnek a béna és csak ritkán vicces párbeszédek, egyre jobb lesz és már lehet is élvezni. Az akcióknál, a lövöldözéseknél (melyekből nem volt hiány) jól teljesít és azt adja, amit elvárunk tőle: képregénybe illő pillanatok, humor és látvány.

Pedig gyakran elfogy a lendület és leül a ritmusa, de szerencsére még mielőtt megelégelnénk újra történik valami érdekesebb. A közhelyekből és sablonokból való építkezés hatására kerülhetett bele a teljesen felesleges és még csak nem is nevetséges titkárnő, aki nélkül lehet, hogy jobban meglett volna a film. Pedig a karakterekre nem lehet olyan sok panasz, mind a főszereplő duó, mind a gonoszok serege korrekten működött. Egy feszesebb vágás nem ártott volna, hiszen a majdnem 2 órányi játékidőt nem tudták igazán kitölteni, szórakoztatóbb lehetett volna csak másfélben.

Legalább látványilag panasz nem lehet, látszott, hogy elég pénzt öltek el vele. Ha nem is kapunk látványorgiát, de a robbanások, a lövöldözések és a díszletek elvárható minőségűek voltak, s hozzájuk a hangulatos és meglepően jól eltalált zene is illet. Ami a színészeket illeti, túl sok feladatuk nem volt, nem írtak különösebben nagy feladatot a számukra. Seth Rogen és Jay Chou párosa többé-kevésbé működött, ami már Cameron Diazról nem mondható el. Aki mégis színt vitt a produkcióba, az Christoph Waltz, jobbnál jobb jelenetei voltak, amit jól is oldott meg. Feltűnt még Tom Wilkinson, David Harbour, Edward James Olmos és kihagyhatatlanul James Franco is.

Nem kell túl sok komolyságot elvárni a Zöld darázs filmtől: könnyed, szórakoztató popcorn, nem kevés hiányossággal. Hibái ellenére olykor élvezetes volt nézni, még ha mellette gyakran is untatott. Valójában a Kick-Ass-re emlékeztetett, csupán annál gyengébb megvalósítással. Talán 6/10 pont még megadható.


Glee – 2. évad fele – kasza

Glee
(Glee)
“Végre!” – ezzel a felkiáltással üdvözöltem a Glee 2. évadjából a 12. epizód végét. Annak örültem, hogy végre nyugodt szívvel elkaszálhatom a sorozatot. Már a tavalyi év végén is foglalkoztam a gondolattal (sőt, mondhatni a pilot óta), de mégis maradtam a hamisítatlan guilty pleasure-hangulat miatt, amit nyújtani tudott. Könnyed dalolászás, egy goromba pompomlány-edző, ezek mentették meg a teljes csődtől, de a 12. részre ezek is nagyrészt eltűntek, s nem maradt helyettük semmi, amiért folytatnám a szenvedést.

Alapvetően a Glee még mindig nem más, mint rengeteg tinivonással egybefűzött musical, ahol a zenés részek megérnék a nézést, de a közbülső részek, amelyek mégis az epizódok nagyobb részét adják, hihetetlenül gyengék. Azonban ezek a szerelmi pentagramok nem tudják eléggé kitölteni a részeket, nincs mögöttük komolyabb tartalom, csak a rendkívül kiszámítható, közhelyes szenvedés, ami bizony közel sem élvezetes. Habár a személyi drámákat korrektül megoldják, legalábbis fordítanak mindenkire időt, de még mindig idegesítő a gyors álláspontváltás.

Pedig a 2×12-ben végre (ez viszont inkább az unott “végre” kifejezés) az érzéseikről a figurák, de ettől függetlenül még mindig érdektelenség a jellemző. Kiszámíthatósága mellett nagy gond, hogy nem látok egységes koncepciót, amit követni akarnának az írók. A sablonokból építkező magánéleti szálak mellett próbálkoztak megújulni a 11. részben, de egyértelmű katasztrófa lett a vége. A futballisták bevonása az érzelmes részbe nem szült mást, csak súlytalan és sekélyes drámát, amit még a karakterek sem tudtak komolyan venni.

Nem tudom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív pont az, hogy az írók elkezdtek új történeteket kreálni, mint a kövér fehér lány problémája, illetve a Warblers-féle fiús sztorik, amelyek legalább újdonságként hatottak, de miután sokat kezdték el használni őket, néhány pillanat után lefulladtak és legfeljebb zeneileg érdekes jeleneteket hoztak. A többi karakter ha éppen nem szerelmi válsággal küszködik, akkor boldog párkapcsolatban él, ami sokszor giccsbe fordul át, s ezáltal még kevésbé mutat jól. Viszont örültem, hogy legalább a tanárok drámáit háttérbe szorították.

A legértékelhetőbb figura egyértelműen Sue Sylvester, akit viszont úgy tűnik, hogy elfelejtettek. A 11. részben még volt egy-két szórakoztató egysorosa, de már akkor is kezdte elveszíteni figurájának lényegét. Nem szabad emberi viselkedéssel traktálni az edzőnőt, de a Carmina Burana-ra történő tombolást is ideje lenne elfelejteni. A legutóbbi epizódban már nem is szerepelt, így maradt az éneklés, ami még mindig friss és üde, vagy legalábbis korrekt, de nem tudja megszerettetni a 40 perc többi részét. Pedig volt Michael Jackson számtól (a Thriller jó volt) kezdve Queen-en át Katy Perry-ig minden.

Bűnös élvezet ide vagy oda, de ez már nem volt élvezetes, csak unalmas, kiszámítható és klisés. Sue nélkül nem tudott szórakoztatni más, csak néha a zenés részek, de ez már közel sem elég. Lehet, hogy valami nagy dobással fog visszatérni, de már nélkülem. Szerelmi szálak, ötlettelenség és buta történetek jellemzik, nekem nem ér 4,5/10 pontnál többet az évad 12 része, és ezt is soknak érzem.