fantasy kategória bejegyzései

Christopher Paolini – Eragon

Christopher Paolini – Eragon
(Christopher Paolini – Eragon)

Érdekes módon mindenhol azzal kezdik, hogy egy kamasz fiú írta. Így elolvasva, meg is van az oka. A regény magán viseli ennek következményeit, és szerintem jobban jártunk volna, ha vár még néhány évet a könyvsorozat megírásához, és közben még olvasgat fantasy könyveket. Nem mondom, hogy ötlettelen, mert nem mindig volt az. A fiúnak volt egy alapötlete, s a megírása közben mindent bevetett, amit már olvasott a “nagyobb” íróknál Tolkeintől Anne McCaffrey-ig.

Eragon egy egyszerű fiú, aki a Birodalom szívétől messze egy kis falucskában él. Azonban egy nap egy különös tojást talál, melyből egy sárkány kel ki. Barátság fűződik köztük, azonban más is meg akarja találni őket. Menekülésük közben elkíséri őket Brom, aki remek mestere lesz a fiúnak. Azonban útjukat állandóan veszély fenyegeti, legfőképpen Galbatorix, az ország királya akarja őket elfogni, és úgy tűnik az egyetlen remény, hogy csatlakoznak a vardenekhez, a lázadókhoz.

A háttértörténet a Sárkánylovasokra építkezik, de úgy éreztem, mintha máshonnan összeollózott dolgokat írna le. Már a Lovasok is McCaffrey karaktereihez hasonlóak, az urgalok sötét serege bennem Tolkien orkjainak érzetét keltette, de a kullok is erősen emlékeztettek az uruk-hai seregre. A törpéket és a tündéket nem lehet kihagyni egy fantasy történetből sem, viszont meglepő, hogy az embereket bevándorlóknak titulálja. Természetesen újat nehéz már kitalálni, de valahogy ötlettelennek éreztem a hátteret.

A cselekmény valahogy elnyújtottnak tűnik számomra. Az 500 oldalas könyvben túl sok a felesleges pillanat, ami miatt az egészet erőltetettnek és olykor unalmasnak éreztem. A rövid, szűkszavú mondatokat a kidolgozatlanság rovására írtam, s bennem nem sikerült kellően fenntartani a megfelelő hangulatot, izgalmat, ami miatt a stílusa sem volt túl gördülékeny.

A kerettörténethez tartozhat, hogy szerintem a nyelvek sem sikerültek túl fantáziadúsra. Az egymásra pakolt betűk nem alkottak egységet sem a nevekben, sem a nyelvekben. Túl sokat használja az “ősnyelvi”, törpe-nyelvi fordulatokat, miközben nincs eléggé kidolgozva. Nem várok el Tolkienhez hasonló nyelvteremtést, de akkor legalább kevesebbet mutogassa a hiányosságokat.

Nem rossz, mert a végére elég élvezetes lett ahhoz, hogy folytassam a következő könyvvel. Azonban olykor fantáziátlan volt, és többi írótól kölcsönzött dolgok nagyon rányomták a bélyegét az írására. Az ötlettelenség és a kidolgozatlanság miatt sajnálom, hogy nem dolgozott még vele, bár dicséretes már ez az 500 oldal is. Nekem ez úgy 6/10 lett, de remélem lesz még jobb is.

“Eka aí fricai un Shur’tugal!” – Lovas és barát vagyok!


Eoin Colfer – Artemis Fowl és az örökkód

Eoin Colfer –  Artemis Fowl és az örökkód
(Eoin Colfer – The Eternity Code)

Ugyan az első könyvet egészet dicsértem, a második csak az első szintjét tudta tartani, s semmi újat nem tudott mutatni. Az örökkód azonban már a harmadik rész, ami viszont tudott. Colfer úr megmutatta, hogy kicsit felnőttesebben is tud írni, ha akar. Az első két kötetet kimondottan gyerekeknek írta: egyszerű mondatok, kevés történet, lendületes és gyorsan folyó cselekmény. Itt azonban az egész megváltozott.

Azért nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy jobban lehessen élezni az egészet. Colfer hagyott időt a leírásoknak, az embereknek, s az érzelmeknek is. A karakterek sikerült jobban kibontani, s még némi jellemfejlődés is érzékelhető. Viszont megmaradt a lendületessége, azonban most az egész több mindennel párosult. A humoros párbeszédeket sikerült kellően visszafogni, és a történetet is megfelelően bonyolítani.

Artemis, a tizenéves csodagyerek újra belekeveredik a tündérek ügyeibe. Illetve, most is inkább ő keveri bele a tündéreket. Egy amerikai bűnöző, Jon Spiroval való üzletelés közben nem várt fordulatok lépnek elő, és kénytelen a Nép segítségét kérni. Kénytelenek segíteni, ha nem akarják civilizációjuk gyors pusztulását. Így Artmis tervet sző, s az ismert karakterek bevetésre indulnak.

Olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha egy bank kirablásáról szóló történet lenne, némi fantasy-vel fűszerezve. Lényegében nem is szól másról. A történet néha kicsit megcsavarodik, persze nem túlzott mértékben, s most már azzal sem kell foglalkoznunk, hogy ki a gonosz (az első részben kevésbé volt egyértelmű).

A sztori kicsit bővebben lett kifejtve, s a kalandtörténet végre némi érzelmet és értelmet is kapott. A nevek fordításával még mindig nem vagyok kibékülve. A regény a céljának megfelel, s igazi ifjúsági fantasy-t kapunk. Én várom a folytatást. Ez a könyv úgy 7/10.


G. P. Taylor – Árnyak prófétája

G. P. Taylor – Árnyak prófétája
(G. P. Taylor – Shadowmancer)

Nem titok, hogy a fantasy műfaja a kedvenceim közé tartozik, ez a könyv azonban a kedvenceimtől elég távol áll. Éreztem, hogy volt az írónak egy remek ötlete, de azonban ezt nem sikerült nagyon jól megírnia. Az olvasása közben azt éreztem, hogy több, fantasy témájú könyvet próbál vegyíteni, és sokkal inkább hatásvadász mű, mint szórakoztató fantasy. Kicsit sajnálom, mert a 340 oldalán gyakran unatkoztam.

Az író próbálja vegyíteni az A Gyűrűk Ura csodálatos tájleírásait, a Harry Potter mártír-komplexussal küzdő karaktereit, a Biblia vallásosságát, fantasy és mitológiai alakokat, néhány saját ötlettel és érdekes fordulatokkal. Amivel a legnagyobb gondom volt, az a megvalósítás. A cselekmények leírása akadozik, és túlságosan sok és unalmas leírást alkalmaz. Emellett rendkívül vallásos, már-már szájbarágósan és túlságosan erőltetetten, persze ez még nem is akkora probléma.

A legtöbb fantasy műhöz hasonlóan előszeretettel alkalmaz mitológiai alakokat, bár inkább a saját fantáziájára támaszkodik. Maga a történet mondható eredetinek. Két fiatal, Thomas és Kate segít az újdonsült barátjuknak, Raphah-nak, aki vissza szeretne kapni egy különleges szobrot, egy kerubot, amit Demurral, a kis falu gonosz útra tévedt plébánosa tulajdonított el, ugyanis célja, hogy a kerub segítségével nagyobb hatalmat szerez, mint maga az Isten, vagy ahogy a könyvben nevezik, Riathamus. A három fiatal segítségére lesz az öreg csempész, Jacob Crane, illetve néhány hirtelen felbukkanó jótevő.

A karakterek csak vázlatosan vannak kidolgozva, bár érezzük a cselekedeteiknek a mozgatóját, de néhány jobb sorsa érdemes karakterről alig beszélt az író. Demurral karaktere egyszerű, hataloméhes gonosszá válik az első jelenet után, Rueben, a molnár, vagy éppen Lord Finnesterre karaktere alig szerepel, pedig jobb sorsa érdemes személyek. Az események olykor előre kiszámíthatóak, bár ettől nem lesz kevésbé izgalmas a történet.

A probléma a megvalósításon van, hiszen az izgalmas események között elő-elő bukkannak az unalmas és akadozó pillanatok. Kicsit sajnálom, mert lehetett volna izgalmasabb is, de sajnos nem lett. Akadozó mű, a fantasy műfajában sem tud komolyat alkotni, még ha valami keresztény fantasy is lenne ez. Jobb sorsa érdemes könyv, sok vallással feldúsítva. Talán 5/10. Határozottan nem lesz kedvenc.


Eoin Colfer – Artemis Fowl

Eoin Colfer – Artemis Fowl
(Eoin Colfer – Artemis Fowl)

A kedvenc fantasy könyveim között van számon tartva az első Artemis Fowl rész, vagyis a Tündérekkel életre-halálra alcímet viselő mű. Egy zseniális fiúról szól, aki talán a kedvenc bűnözőm, de minden alattomossága és őrült ötlete ellenére érző lény. Helyszín a Föld, azonban egy kicsit más a helyzet. A föld alatt tündérek élnek és próbálják a létezésüket eltitkolni az emberek elől.

Persze ez nem olyan egyszerű, főleg ha Artemis is belekeveredik. Artemis Fowl ugyanis egy tizenkét éves fiú, akinek az édesapja eltűnt, s emiatt az édesanyja kissé (illetve nagyon) megzavarodott. A fiú egy új vállalkozásba kezd, hogy feltöltse a családi kincstárat. Elrabol egy tündért, konkrétan Pinduri Berkenye századost, aki éppen a TÜNdefi egység jobb napokat is látott tagja.

A tündérek fegyverekkel és varázserővel harcolnak. Azonban onnantól, hogy Artemis váltságdíjat követel a századosért, a dolgok kicsit összezavarodtak. A könyv további szereplője, Artemis személyi testőre, Butler, illetve a testőr húga, Juliet. Feltűnik még Gyökér Gyulus, a TÜNdefi parancsnoka, Szájlapáti Tőzeg, egy egész ügyes kleptomán törpe,valamint az egység technikai vezetője, Kisgebe.

Fura fantasy ez, rengeteg humorral, egy zseniális tervvel, kellemes szereplőkkel. Nem igazán tudnám elmondani, hogy miért jó olvasni, csak egyszerűen jó. A humor, a fantasy, Artemis zsenialitása és a tündérekről szóló ismeretek valahogy megfelelő kombinációját alkotják egy regénynek.

Meglehetősen fiatal korosztálynak (értsd: 10-13 év) lett megírva, ettől függetlenül élvezhető idősebbeknek is. A karakterek persze sok vizet nem zavarnak, leginkább a humor miatt lettek kitalálva, az egyetlen, akit kicsit jobban megismerünk, a fiatal, zseniális gyerek, Artemis, aki ugyan a család vezetője egy időre, és majdnem fajközi háborút idéz elő, ettől függetlenül érzelmes lény, aki a lelke mélyén csak egy gyerek. Persze szándékosan keményíti magát, és elnyomja a gyerek mivoltát, azonban ő sem több egy kiskamasznál.

Talán még kicsit jobban megismerjük Butlert, aki hűséges szolgája a Fowl családnak, emellett rendkívül jó harcos, de ugyanúgy félti a húgát, mint a normális emberek. A fordításra különösebb panaszom csak a nevek miatt van, hiszen szerintem túl lőttek a célon. Kisgebe, Sas Pondró, Tőzeg és Gyökér Gyulus? Nekem ez már túlzottan is gyerekes, de ettől még ugyanúgy lehet élvezni az érdekes történetet és a humort.

Kellemes, gyerekeknek szóló fantasy, Artemis Fowl személyével, sok humorral, és tündérekkel. Kicsit többet akartam adni, de időközben valahogy elbizonytalanodtam. Túlságosan is gyerekes, ha a regényt mondjuk 15-18 évesekre írták volna, határozottan jobb lenne. Így sem rossz, sőt… 6,5/10. Végülis egyszerre elolvastam a könyvet, pedig ilyet ritkán szoktam. Meg mondjuk most másodjára olvastam, és az élmény nem csökkent.


J. K. Rowling – Bogar bárd meséi

J. K. Rowling – Bogar bárd meséi
(J. K. Rowling – The Tales of Beedle the Bard)

Talán túl sokat vártam. Sőt, biztos, hogy túl sokat vártam. Bár nem vagyok benne biztos, hogy mit vártam. Csak az biztos, hogy mit kaptam: egy egyszerű mesekönyvet, néhány humoros megjegyzéssel és kisebb illusztrációkkal. Öt kellemes mesével a varázsvilág egy-egy eseményéről, azonban még sem olyanok, mint a ‘mugli’ mesék. Sokkal másabb stílusú és hangulatú történetek, ahol azonban a jó elnyeri jutalmát, de az odavezető út sokkal másabb.

Az öt mese különböző témájú, azonban egy valamiben azonosak: a varázsvilág kétségtelen jelenlétét hordozza magában. A varázsló és a pattogó fazék történetében megismerjük, hogy nem tudunk kibújni a kötelességeink elől, még ha nagyon akarjuk is. A szerencse színes szökőkútjában ráébredhetünk, hogy a boldogságot, és a szerencsét egyszerűbb elérni, mint gondoltuk, még ha az út nehéznek is tűnik.

A mágus szőrős szívében ráébredhetünk, hogy a szerelem őrültsége igazán hasznos és fontos mindenki számára. Nyiszi Nyuszi és a locsifecsi fatönk történetében megtudhatjuk, hogy olykor az emberi balgaság olyan dolgokhoz vezethet, ami csak újabb balgaságokat szül. A három testvér meséjét ugyan már ismerhetjük a Halál ereklyéiben, de itt újra elolvashatjuk, s megtaníthat minket arra, hogy a Halál elől kibújni nem lehet…

A mesék ugyan tanulságosak, és viccesek, néhol azonban úgy éreztem, hogy nem illene bele egy mesekönyvbe. Emellett nem túl hosszúak, nem nyújtanak akkor élményt, mint amekkorát várni lehetne. Ellenben Albus Dubledore megjegyzései határozottan színt visznek a történetek közé, és kellemesen humorosak. Fantasy-nek kissé túlzás sorolni, sokkal inkább egy mese.

Összességében nem a legjobb mesegyűjtemény, amit olvastam, de mégis kellemes felvidulást okozhat. Humoros megjegyzések, és hangulatos mesék szerepelnek a könyvben. Pontszámilag mondjuk 4/10.