6,5/10 kategória bejegyzései

Förtelmes főnökök

Förtelmes főnökök
(Horrible Bosses – 2011)

Ki is ne szeretne megfizetni annak a felette álló személynek, aki állandóan szívatja? Ezt a látszólag egyszerű témát fejti ki meglehetősen humorosan a Förtelmes főnökök, s még ha nem is sikerült tökéletesre, egy könnyed délutáni szórakozásnak mindenképpen megteszi.

A sors úgy hozta, hogy a három régi barát, Dale, Kurt és Nick, mindannyian egy szörnyű főnök alatt szenvednek. Dale éppen nősülni készül, ám a dögös fogorvosnő felettese állandóan szexre buzdítja, s mindenféle perverz dolgokat próbál művelni vele. Nick éppen előléptetés előtt állna, ám az igazgató folyton keresztülhúzza a számításait, ráadásul az irodában töltött életét is állandóan megkeseríti. Kurt főnöke drogos, aki csak pénzautomatát lát a vállalatban, s az utolsó centig ki próbálja fosztani. A három alkalmazott úgy dönt, hogy bármit megtesznek azért, hogy könnyítsenek életükön – akár a gyilkosságot is vállalják.

Minden látszat ellenére a film igazi vígjáték szeretne lenni, s ezt több-kevesebb sikerrel meg is tudja valósítani. Az alig több, mint másfél órás játékidő kellő mennyiségű poént halmoz fel, amelyek között ugyan a legtöbb az egyszerűbb fajtából való, mégis jól lehet rajtuk szórakozni. Habár az első húsz perc után azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon én vesztettem-e el a humorérzékemet, vagy tényleg nincs benne egy jó vicc sem, azért szépen lassan beindult és tényleg akadtak hangosan-röhögős poénok is.

Még a rasszista és altesti gegek is megfelelően működnek, pedig én gyakran nem szoktam vevő lenni az ilyesmi. Ahol azonban először elbukik, az a három főszereplő karaktere. Mindhárman rendkívül egysíkúra és fantáziátlanra sikerültek, nem igazán egyediek, önmagukban nem viszik el a hátukon a filmet (mint ahogy mondjuk a Másnaposokban azért sikerült az ottani színészgárdának). Ellenben szerencséjükre a mellékszereplők zseniálisak – kellő mértékben eltúlzottak és abszurdak, de egyben szörnyen humorosak is.

A színészek között is ez az eloszlás látszik, a Jason Bateman, Jason Sudeikis és Charlie Day trióból talán ha az utolsó megvillantott valamit a tehetségéből, ellenben a többi figurát játszó színész annál jobb volt. Élükön az ex-szitkomos Jennifer Anistonnal, akinek nagyszerűen áll a nimfomán fogorvos szerepe. Jamie Foxx, mint emberölési tanácsadó kiváló karaktert kapott, nyugodtan tölthetett volna több időt is a vásznon. De a másik két főnökre sem lehet panasz, hiszen Colin Farrell és Kevin Spacey formálták meg őket – s akkor még nem is beszéltem a pár másodperces időre feltűnő Donald Sutherlandről.

Szerencsére a Horrible Bosses nem akar több lenni, mint ami valójában, s egy kellemes kikapcsolódást biztosító, nagyjából elégséges mennyiségű poénra építkező vígjátékot kapunk. Ha rászánjuk az időt, nem bánjuk meg, bár ha kihagyjuk, akkor sem vesztünk sokat. Részemről a 6,5/10 pontot érzem jogosnak.

Reklámok

Hell on Wheels – 1×01

Hell on Wheels – 1×01
(Hell on Wheels)

A western azok közé a műfajok közé tartozik, amelyet kevés kivétellel mindig szeretek nézni – persze, hogy ha jó. Ezért is örültem, hogy a Deadwood után újra láthatunk a tévéképernyőkön egy ilyen sorozatot, s az első rész után mindenképpen bizakodhatunk is, hogy hasonlóan kiváló lesz.

Az amerikai polgárháború után járunk nem sokkal, amikor még elég erős a feszültség Észak és Dél között, de már viszonylagos béke honol a földeken. A vasút terjeszkedik, a terv egy vasútvonal létrehozása az ország keleti és nyugati része között, melyhez a munkálatokat még mindig leginkább négerekkel végzik. Betekintést nyerünk a Hell on Wheels, az építők mozgó táborának mindennapjaiba, de emellett a vasúttársaság vezetőjének játszmáiba is.

A történetben még szerepet kap egy bosszú is, de úgy tippelem, hogy előbb-utóbb inkább a Hell on Wheels kerül a középpontba, s egyre jobban megismerjük a “lakóit”. Egyelőre nem tűnik soknak a sztori, de a későbbiekben ez még változhat, hiszen az alapok felépítése remek volt, s az egyébként kitűnően sikerült utolsó percben előrevetítettek mindenképpen ezt sugallják. Lesz itt árulás, fordulat, hatalmi játszma és klasszikus erőfitogtatás is, mindez a poros-véres építési munkálatok és az indiánok jelentette fenyegetés légkörében.

A hangulat szerintem eléggé a helyén volt, mint ahogyan a látványra sem hiszem, hogy lehetne panaszkodni – már csak a szépen bemutatott környezet miatt sem. A zenét, vagy legalábbis az olykor felcsendülő dalokat mindenképpen érdemes kiemelni, sokat segítettek a négerek körül uralkodó atmoszféra kialakításában. A színészek is jól végezték a dolgukat, Anson Mount a kalapos-keményfiú főhősnek kimondottan remek volt, mint ahogyan Dominique McElligott is az egyik felderítőmunkás feleségének szerepében (ennél konkrétabbat már spoileres lenne mondani).

Nem mondom, hogy tökéletesre sikerült az első epizód, de megalapozták a későbbi eseményeket akár a korrupciók, akár a bosszú, akár a társadalmi rétegetek közötti feszültség terén. Van még mit javítani, de én egy percig sem unatkoztam a pilot alatt, végig a hatalmában tartott a western stílus és a kialakított légkör. Remélem, hogy ennél csak jobb lesz, s akkor gond sem lehet. A kezdés talán 6,5/10.


Your Highness

Király!
(Your Highness – 2011)

Kevés paródia készül manapság, és még kevesebb az olyan, ami tényleg nevetséges és remek szórakozást tud biztosítani. A Your Highness ha nem is tökéletes a műfajában, de legalább megpróbál néhány kellemes percet szerezni, s többé-kevésbé sikerül is neki, talán nem is annyira a forgatókönyv, mint inkább a színészek miatt.

Thadeous herceg nem különösebben a nép kegyeltje, a tömeg sokkal inkább a bátyját ünnepli, hiszen Fabious herceg küldetésekre jár, hősies és bátor tetteivel kivívja magának a nép tetszését, s hamarosan házasodni is készül. Azonban amikor esküvője napján elrabolják tőle fiatal menyasszonyát, azonnal utánaered, s a veszélyes feladatra magával viszi öccsét is. A lovagok Elitjével együtt indulnak útnak, s közben segítségükre lesz a harcias Isabel is, aki szintén bosszút akar állni a gonosz varázslón.

A mostanság hasonlóképpen hanyagolt fantasy műfaját gúnyolja ki a Your Highness, habár olykor az önmagát komolynak gondoló alkotások (mint a Season of the Witch) is már parodisztikus jelleggel bírnak. Van is mivel viccelni, ez bebizonyosodott a film megnézése közben, végig kellemes hangulatban telt az egyébként kissé talán soknak is tűnő 100 perc. Elsősorban az egyszerűbb, fizikai poénokkal dolgozik, gyakran kínos és kellemetlen szituációkat teremtve, de sokszor kimondottan szórakoztató módon mutat be az ezernyi klisének és sablonnak, ami elő szokott fordulni a hasonló produkciókban.

Nem tudom biztosra, hogy volt-e elég puskapor az egész filmre, talán olykor jobban meg lehetett volna vágni, hiszen gyengébb és unalmasabb pillanatok is előfordultak, de szerencsére csak kisebb mennyiségben. Természetesen nem a minőségi forgatókönyvön és a nagyszerűen kidolgozott karakterekre próbáltak hangsúlyt fektetni, hanem inkább a humor részére, de mint ahogy már említettem, nem szenved hiányt kacagós és vigyorgós poénokban sem, még ha olykor kínosan is éreztem magam a talán túlontúl egyszerű viccek miatt.

A színészek láthatólag élvezték a forgatást, de talán nem is a főszereplő, Danny McBride volt a legjobb (még ha ő is mindvégig szórakoztató maradt), hanem James Franco, akinek minden megmozdulása megmosolyogtató volt. Remekül hozta a figuráját, és az arcjátéka pedig külön kiemelést érdemel. A hölgyek között Natalie Portman – ha jó dialógusokat nem is írtak neki – legalább mindvégig gyönyörű volt, s túljátszásaival még hozzáadott az élvezethez. A szintén igen szép Zooey Deschanelnek túl jelentős szerep nem jutott, de jelen volt, mint ahogy Justin Theroux, Rasmus Hardiker, Damian Lewis és Toby Jones is.

Ha nem is lesz különösebben emlékezetes, de többnyire kellemes poénjaival és remek színészeivel vidám hangulatú kikapcsolódást nyújthat. A hasonló alkotások kedvelőinek (no meg Natalie Portman és Zooey Deschanel rajongóinak) érdemes megnézni, részemről a 6,5/10 pont biztos.


The Event – 1. évad

The Event – 1. évad
(The Event)

Érdekes pályát futott be ez a high concept sorozat is, hiszen a borzalmas mélységektől a kimondottan élvezhető szintig is eljutott, s ez a hullámzás elég vegyes összképet alakított ki az első (és feltehetően egyetlen) évadról. Ezúttal is le kell írnom, hogy sokkal több volt a lehetőség, mint a bemutatott tartalom, pedig az év végére korrekt színvonalra álltak be.

Az alaptörténetben végig próbálkoztak változtatni, ennek köszönhetően legalább kellően mozgalmas maradt a sorozat. Ugyan olykor lecövekeltünk egy-egy helyzetben, de kevés kínlódás után túl tudtunk lendülni a holtponton, így végig történt valami. Az más kérdés, hogy mi az, ami történt. Sajnos sokszor volt logikátlan, buta és idegesítő a történetvezetés, még ha próbálkoztak is az írók érdekes szálakat alkotni, ez nem mindig sikerült. Nem tudták jelentősen átvariálni a szereplők helyzetét, nem bántak velük elég bátran, és így túl gyakran találkozhattunk kiszámítható és fordulatmentes eseményekkel.

Viszont mindenképpen dicséret illeti a készítőket amiatt, hogy a gonosz karaktereket is megkedvelhetővé tudták tenni. A gyilkos ex-ügynöknő, a kétes tetteket végrehajtó elnök ugyanolyan szimpatikus lett a végére, mint az egyébként olykor idegesítő és szörnyen buta főszereplő. Összességében is elmondható, hogy kevés ellenszenves figura akadt (talán csak egy volt igazán antipatikus), legalábbis sikerült annyira árnyalniuk őket, hogy a megítélésük ne legyen teljesen negatív.

Az átlagos kezdetek után több hullámvölgy is keletkezett, de mire már majdnem lemondtam a sorozatról, az utolsó 4-5 rész szórakoztató volt. A végére elég izgalmassá és érdekessé vált, kevesebb lett az üresjárat és a felesleges történetszál, bár nem csökkent a butaság mennyisége. Ebben a finálé is jeleskedett, több gyenge magyarázatot és eseményt kaptunk, amelyekből még lehet, hogy valami jobbat hoztak volna ki a 2. évadra, de igazából kételkedek.

Annyira nem sajnálom, hogy nem lesz folytatás, ugyanis nem hiszem, hogy tartani tudták volna az a szintet, amire a szezon végére beálltak. Nem bánom, hogy követtem végig az évadot (legalábbis nem jobban, mint a V vagy a FlashForward esetében), pontszámilag 6,5/10-re tudnám értékelni. Remélem, hogy jövőre már tényleg lesz egy jó high concept sorozat.


A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles
(Battle: Los Angeles – 2011)

Unjuk már a Földet megszálló, buta űrlényekben és ügyes amerikaikban gazdag filmeket? Én még nem, még ha tudom is, hogy a Világok harca és A függetlenség napja után elég nehéz újat mutatni a témában. Az alkotóknak most sem sikerült, pedig a hosszú magyar címet viselő alkotásban ott volt a lehetőség – csak kihasználni nem tudták.

Egy egyszerű reggelen azt a hírt közlik a televíziók, hogy eddig nem várt meteorzápor készül a Földre hullni, azonban hamar megbizonyosodik, hogy miről is van szó valójában. Különös idegenek inváziója van készülőben, akiknek az egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák az őslakosokat, vagyis a földlakókat. A nagyobb városokat támadják meg – köztük Los Angelest is. A film egy szakasz katona bevetését követi végig, akiknek az elsődleges feladatuk, hogy egy rendőrőrsről kimenekítsenek néhány civilt. Azonban kiderül, hogy többet is tehetnek az ügyért, mint azt először gondolták.

A film első fele kimondottan jót ígért, ugyanis az in medias res kezdés után visszaugrottunk 24 órát, hogy megismerjük a katonákat. Sok karaktert próbáltak bemutatni, s ha nagyon mélyre nem is sikerült ez a felvezetés, legalább mindenkit tudtak társítani egy-egy személytípussal (fiatal szűz, néger szanitéc, traumát szenvedett és nem kedvelt törzsőrmester, és így tovább). A kezdés után, ahogy belevetettük magunkat az akcióba, elő is jöttek a problémák, egyre kevésbé lehetett komolyan venni és egyre hatásosabb zenét hallhattunk.

A mélyebb tartalom nélküli forgatókönyvvel nem is lenne gond, hiszen nem vártam nagy elmélkedést, de nem ártott volna, ha a párbeszédekre nagyobb hangsúlyt fektetnek az írás során. Folyamatosan próbálták sulykolni a lelkizős pillanatokat, majd’ minden jelenetben akadt valamilyen drámai momentum, vagy bátorításnak szánt beszélgetés, ami közül egy-kettő valóban elérte a célját (már csak a nagy számok törvénye alapján is), de a többség csak kínos és vállalhatatlan volt. Pedig az akciók jól sikerültek, ha nem próbáltak volna meghatni állandóan, akkor sokkal jobban is lehetett volna szórakozni.

A látvány szintúgy remek volt, a felégetett és lerombolt Los Angeles látképe, de a CGI is kiválóan sikerült, csak kár, hogy a lövöldözések közti időt nem tudták élvezetesen kitölteni. A már említett zene tökéletesen aládolgozik a hatásosnak szánt, ámde hatásvadásszá vált jeleneteknek, az elvárt szintet hozza. Mivel különösebb dolguk nem akadt, mint lőni az ellenséget, ezért a színészek is megfelelően teljesítették a feladatukat. Főszerepben Aaron Eckhart játszik, mellette Michelle Rodriguez, mint belevaló, csata-edzett lány (már megint). Bántó, hogy Ramon Rodrigueznek csak tátott szájjal kellett bámulnia a film során.

Aki látta már az utóbbi évek űrlényes mozijait, az nem fog meglepődni a Csata: Los Angelesen sem, legfeljebb csak azon, hogy bizonyos pillanatokat tényleg így gondoltak. Mégis, összességében jól szórakoztam, a popcorn-mozi jelleg korrekt volt, hiszen látványilag lehetett élvezni. Pontszámilag 6,5/10, a folytatás lehetősége adott – reméljük, hogy inkább másba ölik a pénzüket a filmgyárosok.


Boszorkányvadászat

Boszorkányvadászat
(Season of the Witch – 2011)

Nicolas Cage karrierje során voltak már jobb filmek és rosszak is, újabban távol marad az átütő produkcióktól, még ha az utolsó két alkotása, a Kick-Ass és A varázslótanonc egész kellemes is volt. A Boszorkányvadászat is valahol az utóbbi szintjén mozog, nem lesz az év filmje, de még csak emlékezni sem biztos, hogy fogunk rá néhány hónap múlva, bár önmagában nem volt rossz, s hibái ellenére is voltak szórakoztató pillanatai.

Két kereszteslovag, Behmen és Felson, megelégeli, hogy a dicső háborúk ártatlan nők és gyermekek gyilkolásába torkollnak, és dezertálnak a seregből. Utazásaik során egy járvány pusztításának áldozatául esett földre érnek, ahol elfogják őket a kilépés miatt, de kiválthatják magukat, ha segítenek elvinni a monostorba egy boszorkányt, akit a járvány okozójának tekintetek. Az út alatt sok problémával kell szembenézniük, s kiderül, hogy a védtelennek és gyengének tűnő lány valóban a gonosz szolgája-e.

Sok hibával kell elszámolnia a produkciónak, kezdve a forgatókönyv gyengeségével. Nincs igazi tartalom benne, hiányoznak a fordulatok, a meglepetések, cserébe viszont rengeteg butaságot kaptunk. Nem sikerült komolyan előadni a történetet, a környezet nem volt megfelelő arra, hogy értelmesen bemutassák a természetfölötti témát, olykor komolykodni próbáltak, mélységet érzékeltetni, de nagyon rosszul állt. Pedig nagy erénye a filmnek, hogy nem ült le és nem vált unalmassá, mindvégig fenntartotta  a figyelmemet, bár néha nevetnem kellett.

A karakterek erőtlenek, az érzéseket nem tudták jól bemutatni. Ugyan volt néhány olyan figura, aki legalább a feladatának eleget tesz, de a többségük nem ilyen volt. Főleg a boszorkánynál vált ez zavaróvá, hiszen néha rémisztenie és ijesztgetnie kellett volna, de sikertelenül. A látvány viszont kiváló volt, a szép tájak és a számítógépes megoldásokat kitűnően sikerült kombinálni. Látszik, hogy öltek elég pénzt a produkcióba, középkori fantasy-s hangulatot és látványos csata(kezdeményeket) tudtak teremteni.

A színészek többségében korrektek voltak, főleg Ron Perlman kiemelkedő, mint mellékszereplő, de Nicolas Cage rég volt olyan rossz, mint itt. Ő tehet leginkább a komolytalanságért, annyira nem lehet elhinni, hogy színészkedni próbál, hogy érzéseket akar közvetíteni bizonyos jelenetekben. Sajnos Claire Foy, mint boszorkány sem volt túl jó választás, de a többiekre nem lehet panasz. Stephen Campbell Moore, Robert Sheehan, Stephen Graham és Ulrich Thomsen játszott még huzamosabb ideig a vásznon, de Christopher Lee is feltűnt egy kisebb mellékalakként. Ráadásul Magyarországon forgatták a film nagy részét, sok magyar név is felbukkan a stáblistán.

Hamar vádolhatjuk a Boszorkányvadászatot ötlettelenséggel és béna forgatókönyvvel, de legnagyobb hibája mindenképpen Nic Cage. Lehetett volna sokkal szórakoztatóbb is, az alapok megvoltak, csak valahol útközben elbukott. Így sem volt rossz – csupán megmaradt egy egyszerű popcornfilmnek, ami közben jót nevetünk a PG-13-asra butított akciókon és a komolytalanságon. 6,5/10 szerintem.


No Ordinary Family – 1. évad

No Ordinary Family – 1. évad
(No Ordinary Family)

A sorozat első, s feltehetően az egyetlen évadja véget ért. A 20 rész alatt voltak kellemes pillanatai a szuperhősös koncepciónak, bár kevésbé érdekesből is akadt bőven. Nem bánom a rászánt időt, hiszen egy szerethető szériáról van szó, és egyébként sem voltak túl nagy elvárásaim vele szemben. Szórakoztatott, s talán még sajnálom is, hogy valószínűleg nem lesz folytatás.

A Powell család nem mondható átlagosnak. Mind a szülőknek, mind a két gyereknek különleges képességei vannak egy szerencsétlen (vagy szerencsés) repülőgép-baleset óta, s bizony nem is tétlenkednek az erejükkel. A családfő bűnözők után nyomozik és az édesanya szuperségük titkát kutatja, miközben belecsöppennek egy sokkal nagyobb tervbe, mint azt eredetileg hitték volna. Egyre több hozzájuk hasonló ember bukkan fel, azonban a legtöbb nem barátságos szándékkal.

A téma érdekessége mellett azt kell mondanom, hogy a sorozatba nem szorult olyan sok eredetiség, mint amennyi kellett volna. Nem tudták megfelelően kezelni a történéseket, végig az járt a fejemben, hogy az írók nem veszik komolyan a szerepüket, csupán írnak néhány egyszerű sztorit és el van intézve. Nem mondhatnám, hogy komolytalan volt, csak nem volt meg az az érzése az embernek, hogy jelentős események történnek. Néha béna húzásokkal és klisékkel próbálták kitömködni a lyukakat, mondom ezt úgy, hogy nincs szívem bántani a NoF-t, hiszen nem volt vele nagy gond.

Szerethető volt, már a kezdetektől. Az epizodikus részek után rákapcsoltak kicsit, és részletesebben belementek az átívelő szálakba, ami nem biztos, hogy jó lépés volt. Ugyanis nem működött olyan kellemesen a légkör, az izgalmasabb témával nem tudott a hangulat lépést tartani és megmaradt a maga egyszerűségében. Pedig érdekesen vezettek fel mindent, nem vált soha idegesítővé, de komollyá sem, az utolsó részekbe rengeteg választ sűrítettek bele és még be is mutattak egy jól kinéző 2. évad lehetőségét.

A körítésre sem lehet panasz, minden korrektül működött. A CGI-vel ugyanúgy nem akadt gond, mint a színészekkel. Michael Chiklis kicsit bárgyú, de melegszívű családapája, Julie Benz barátságos háziasszonya és Kay Panabaker, illetve Jimmy Bennett gyerekszerepe működött, de Stephen Collins és Lucy Lawless is megoldotta a feladatát.

Nem tudok más jelzőt mondani, mint hogy a No Ordinary Family a kedves egyszerűségében szerethető volt, de ennél nem több. Mosolygós kis sorozat, amit nem vártam minden héten, de néhány unalmas percben megnéztem és nem bántam meg. Az első évad nálam 6,5/10.