7/10 kategória bejegyzései

Alcatraz – 1×01-02

Alcatraz – 1×01-02
(Alcatraz)

Először is: én mintha át lettem volna verve. Az előzetesekből egy izgalmas rejtélyekkel foglalkozó, az átívelő szálra építő sorozatot harangoztak be, közbe közel sem ezt kaptuk. Nehéz lenne tagadni, hogy ez egy nem túl egyszerű nyomozós széria, amelyet ugyan kicsit megbonyolítottak a háttértörténettel, de attól még krimi marad.

1963-ban az Alcatraz szigorúan őrzött börtönt a hivatalos verzió szerint végleg bezárták. A rabokat máshova helyezték át, s minden tevékenység megszűnt a fegyintézetben. Azonban ez csak a hivatalos történet. Valójában ’63-ban a rabok, fegyőreik és az épület minden más dolgozója nyomtalanul eltűnt. Napjainkban, több mint negyven évvel később ezek a gyilkosok újra feltünedeznek, s folytatják azt, amit börtönbe zárásuk előtt elkezdtek. Az FBI egy kis csoportja próbálja felkutatni őket, s közben egyre többet derítenek ki a titokzatos eltűnések hátteréről.

Tehát az első két rész alapján az derült ki, hogy minden részben új rabbal fog foglalkozni a csapat, akiket végül vagy elkapnak vagy nem (gondolom főleg azért az előbbi), s a nyomozás során egyre közelebb jutnak a nagy rejtélyhez. Leginkább attól félek, hogy ez hosszú távon kevés lesz. Hiába működik még az elején, nem tudom, hogy egy idő után tudnak-e még újat és érdekeset mutatni, lesz-e elég epizódtörténet mindig, vagy esetleg a mitológia bővítésével fenn tudják-e mindig tartani a figyelmemet. Mindenesetre a pilot és a második rész még remek volt.

Számomra is meglepő, de az Alcatraz sok mindenben erős. Egyrészt a heti nyomozás egyelőre még érdekes, az előbukkanó gyilkosok indítékai, háttere és tetteik úgy tűnik, hogy elviszik a hátukon az egyes epizódot. Másrészről a karaktereket nagyszerűen eltalálták a készítők. A főszereplő nyomozónő kellően határozott és magabiztos, hogy uralja a képernyőt, mellette a civil szakértő is kellemes színt visz a sorozatba. Nem másról van szó, mint Jorge Garciáról, aki már a Lostban is kiváló figurát kapott, most sincs másként. A harmadik fontos szereplő még a Sam Neill alakította FBI főnök, aki mint mindig, most is az összeesküvés fontos alakja, bár fogalmunk sincs, hogy miért.

Harmadjára a légkör adja a legtöbb plusz élményt. A börtön atmoszférája, majd a 2000-es évekre való váltás kellemes kontrasztot alkot, melyet a zenével is szeretnek hangsúlyozni. Emlegettem már egy kicsit, de külön kiemelném, hogy a hangulat megteremtésében sokat segítenek a gyakori visszaemlékezések a ’60-as évekre és az akkori Alcatrazra. Egyre jobban megismerjük az egykori rabok életét és börtönbeli tevékenységét, remélem a későbbiekben is megtartják ezt a stílust.

Összességében tehát egy remek kezdést láthattunk, nekem mind a két rész tetszett még a második kicsit ad hoc jellegű megoldása miatt is. Az viszont biztos, hogy én hamar lépni fogok, ha már a heti epizódokat nem teszik érdekessé, hiszen önmagában a hangulat és a karakterek (no meg az átívelés) miatt nem gondolom, hogy megéri maradni. De ez majd akkor kiderül, addig is úgy átlagosan az 1×01-02 7/10 pontot kaphat.

Reklámok

Once Upon a Time – 1×01

Once Upon a Time – 1×01
(Once Upon a Time)

A realitás és a mesék világának találkozása mindig érdekes lehetőségeket rejt magának, ezért rögtön kíváncsi lettem a Once Upon a Time-ra, amikor hallottam róla. Ugyan a premierig egészen október végéig kellett várnunk, de mindenképpen megérte, hiszen igen kellemes első részt láthattunk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal hölgy, Emma, aki óvadékügynökként éli az érdekes, ám annál magányosabb életét a nagyvárosban. A 28. születésnapján találkozik egy kisfiúval, aki azt állítja magáról, hogy Emma örökbe adott fia, akit tíz éve nem is látott. Természetesen nem akarja visszafogadni, ezért hazaviszi – a Maine állambeli Storybrookba, ahol a gyerek szerint a megállt az idő a gonosz boszorkány átka miatt, ezért a kisvárosban élő mesehősök nem ismerik valódi létüket, s nem emlékeznek a mesék világára.

A pilot nem volt különösebben lenyűgöző, talán a sorozat sem lesz igazán zseniális – viszont nagyon kellemes kikapcsolódás a maga negyvenegynehány percére. A történet pont a megfelelő mértékben elvarázsol és elrepít a való világból, bár túl sok izgalmat  és meglepő fordulatot nem tartalmaz. Ettől függetlenül nem válik igazán unalmassá, még ha voltak is lejtmenetek, valami könnyed húzással hamar kikecmergett belőle. A karakterek terén sem igazán újító, bár a mesefigurák mindenképpen rengeteg lehetőséget rejtenek, kíváncsi leszek, hogy a későbbiekben ezeket mennyire sikerül kamatoztatni.

A mesés légkört erősíti a látvány is, kimondottan szép képeket láthatunk, de a színészek is pozitív felhangot kölcsönöznek a produkciónak. A főszereplő, Jennifer Morrison már a House óta az egyik kedvencem, most sem kell benne csalódnom, de mellette olyan nevek tűnnek még fel, mint Lana Parrilla, Ginnifer Goodwin, Robert Carlyle vagy Lee Arenberg.

Egy nagyon kicsit többre számítottam, de még mindig hamar elragadott a hangulat. Erősödhetne még a történetét és a karaktereket tekintve, akkor még jobban élvezném – bár így sem volt rossz. Mindenesetre potenciál van benne, csak ki kell használni, ennek megelőlegezésére én adok is 7/10 pontot.


Hanna

Hanna – Gyilkos természet
(Hanna – 2011)

Nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak a Hanna megtekintése előtt: akció? thriller? esetleg valamiféle művészkedés lövöldözésekkel dúsítva? A trailer a Kick-Ass akciójeleneteit juttatta eszembe, bár lényegesen komolyabb témával körítve, miközben a visszhangok a filmről elég vegyeseknek tűntek.

Hanna az édesapjával él egy fagyos, hóval és erdővel borított vidéken, egyedül vadászik és harcol, kiderül, hogy több nyelven is beszél, könyvekből tanulmányozza a világot, s úgy tűnik, mintha valamilyen kiképzésen venne részt. Apja menekül a múltja elől, habár a lány már felkészültnek érzi magát, hogy belevesse magát az életbe, és a még fontosabb küldetésébe: bosszút állni az édesanyja haláláért, aki titokzatos események során nem sokkal a születése után meghalt.

Hogy mi is valójában a Hanna című film (a meglepően mellétalált magyar alcímet érdemesebb elfelejteni), a megtekintése után sem tudom sokkal pontosabban leírni. Annyi biztos, hogy ütős akciókat rengeteget láthatunk, de eközben a thrillerbe hajló történet sem ül le, kellően izgalmas és szórakoztató. Mégis a hangulata teszi egyedivé. Talán az Amerikán kívüli helyszínek miatt, vagy a lány különös rácsodálkozása miatt, hiszen hirtelen kikerülése a nagyvilágba az erdő fakó és szürke egyhangúsága után nem egyszerűen történik, mindenesetre a már-már művészi és megmagyarázhatatlan légkör különös szájízt hagy maga után.

A készítőknek akadt néhány remek alapötlete, amelyet egy többé-kevésbé jól felépített történetbe csomagoltak, s ezek jól is működtek a részletekben. De mégis, maga a főszál közel feleslegesnek tűnt, gyakrabban kizökkentett, mint kellett volna. Lehet, hogy nem is hiányoztak volna a rejtélyekre adott megoldások, s elég lett volna meghagyni ezt az akcióthrillert a maga bizarr, szürreális és szinte mesei (elég ha a Grimm testvérek házára, a boszorkányra vagy a végső farkasra gondolunk) világában? Így inkább több hiányérzetet és furcsa érzést keltett a film, mint amennyit adott, még ha közben végig érdekes is maradt.

Amit viszont mindenképpen dicséret illet, az az audiovizuális megvalósítás. Az operatőr több dologgal is kísérletezett, amelyek érdekessé tették az adrenalinszint növelő pillanatokat, de ehhez a The Chemical Brothers elektronikus dallamai is jelentősen hozzájárultak. A színészek közül a női nem dominált, a főszereplő lány, Saoirse Ronan a Komfortos mennyország óta sokat javult, míg ellenségének szerepében Cate Blanchett szokásos módon remek. A férfiak kicsit háttérbe szorultak, Eric Bana apaként talán ezért nem volt olyan kiemelkedő.

Az izgalmas akciókhoz eredeti fényképezés és dübörgő zene párosul, amelyek együtt kellően fenn tudják tartani a figyelmet, hogy a történetvezetés esetleges hibáit és problémáit is el tudjuk viselni. Furcsa végeredmény született az ötletekből és az érdekes hangulatból, nálam talán 7/10 pontot ér meg.


Vasököl

Vasököl
(Real Steel – 2011)

Az óriásrobotos témát nehéz fogyaszthatóan tálalni, ezt a Transformers filmek vegyes összképe után tudjuk, azonban Hollywoodban továbbra is próbálkoznak vele. A Real Steel is igen messze áll a tökéletességtől, ugyanazt a minőséget üti meg, mint az előbb említett széria: egyszer nézhető, utána messzire kerüljük.

A nem is olyan messzi jövőben a valódi boxot felváltotta a látványosabb robotbox, amikor is hatalmas robotok küzdenek az emberek irányítása alatt, sokszor egészen addig, amíg valamelyik gép tönkre nem megy. Az egykori ökölharcos Charlie is a robotboxból próbál megélni, de folyamatosan veszíti a meccseket, miközben az üzlettársai is állandóan zargatják, hiszen sok pénzzel tartozik nekik. Azonban amikor találkozik rég nem látott fiával, felcsillan az új lehetőség, hogy ketten együtt egy ősrégi robottal talán sikereket érhetnek el.

A látszat nem csal, valóban egy klasszikus formátum – egy lecsúszott alak felemelkedésének – újra feldolgozásáról van szó. Ezzel még nem is lenne gond, de az ezerszer látott sablonoktól nem is próbál eltérni, csupán újabb és újabb közhelyeket halmoz egymásra, hátha valami érdekes és izgalmas lesz a végeredmény. Nem így lett, sem a megváltóként érkező fiú, sem az egykori boxoló melodrámája nem kelt igazi érzelmeket, még ha az írók be is vetettek elég hatásvadász trükköt, de a többségük nem ért el célt, csupán nyugtáztam, hogy “rendben, ez is megvolt, lássuk a következőt”.

Ennek ellenére az akció hibátlan volt, sőt, sokkal jobban működött, mint az említett Michael Bay filmekben. Lehetett követni a robotok mozgását, nem volt feleslegesen túlvágva, kellően látványos volt, hiszen a CGI-re sem lehet panasz. Viszont a harcok közti jelenetek sokszor unalomba fulladtak, teljes érdektelenség jellemezte őket, nem lehetett igazán izgulni, hiszen pillanatok alatt ki lehetett találni, hogy mi lesz a következő jelenetben. A történetbe erőszakolt mellékszereplők legalább egy kevés szórakoztatást még csempésztek a sztoriba, de közel sem eleget.

A főhőst Hugh Jackman személyesíti meg, akinek az alakítása rendben is volt, még ha különösebb tehetséget nem is követelt meg a szerep. A gyerekszínészekkel viszont gondban vagyok, habár úgy tűnt, mintha Dakota Goyo legalább minimális mimikával rendelkezne, talán még láthatjuk néhány filmben. Evangeline Lilly-nek sok feladata nem volt, de az legalább biztos, hogy a kevés jelenetében szépen nézett ki. Feltűnik még Kevin Durand és James Rebhorn is, nem rajtuk múlott, hogy nem lett kiváló a Real Steel.

Tényleg nem vártam mást, mint egy szórakoztató popcorn-filmet egymást püfölő robotokkal (ld. Transformers), de ennek ellenére sem tudtam elmerülni a sok hibával küszködő történetben, gyakran 10 percekre is leült a mesélés. De legalább jól nézett ki, ha másért nem, ezért még megérheti megnézni, de minden más hamar elfelejtődik az idei filmes felhozatalban. Pontszámilag talán 7/10, de azt is kissé sokallom.


The Playboy Club – 1×01

The Playboy Club – 1×01
(The Playboy Club)

Az idei évben két sorozat is a ’60-as, ’70-es éveket veszi górcső alá, s elsőként a The Playboy Club mutatkozott be. Őszintén szólva nem is tudom, hogy mit vártam egészen pontosan, nehéz volt elképzelni élvezetes alapkoncepciót, de ettől függetlenül jól szórakoztam a pilot megtekintése közben.

Mint ahogy már említettem, a ’60-as évek Chicagojában járunk, amikor még  a maffia irányította a legfontosabb ügyeket, s közben a bűnözők, illetve a tisztességes polgárok is a Playboy klubban pihenték ki a mindennapok fáradalmait. A showműsor alatt a nyuszik szórakoztatják a vendégeket, köztük egy fiatal lány, Maureen is. Veszélyes ügybe keveredik a helyi maffiával, de egy államügyészi posztra törő ügyvéd kisegíti védtelen helyzetéből, noha emiatt neki is gondjai adódnak.

A két főszereplő mellett más karakterekre is jutott idő az első részben, s ezt ki is használták a készítők: kisebb-nagyobb történetet fabrikáltak a mellékalakok köré, láthattunk a szerepéből kiöregedő nyuszitól kezdve a barátnőjét féltő csaposig mindenféle szálat. Egyelőre még nem túl izgalmas egyik vonal sem, a figurák túl üresnek tűnnek, de később talán javul valamennyit. Sok eredetiséget sem kaptunk, bár olykor voltak érdekesebb pillanatai, de összességében nem a forgatókönyve miatt ragadott meg a sorozat.

Sokkal inkább a hangulat miatt akarom folytatni. A díszlet, a kosztümök és a gyakran felcsendülő dalok (a legtöbb színpadon előadott formában) adják  az igazi atmoszférát, el lehet merülni a korban, bár én egyébként is vevő vagyok az ilyen környezetre. Hozzájuk társulnak a gyönyörű nyuszis lányok, s ráadásul nem is kevesen vannak. A színészek között a legnagyobb név talán a tavaly még Numb3rs-ben szereplő David Krumholtz, de a főalakokat Eddie Cibrian és Amber Heard személyesítik meg, nem is olyan rosszul.

Nem mondom, hogy az év legjobb újonca lesz, több hibával is küszködik, de azért még a légkör miatt biztosan nézős marad egy darabig (vagy legalábbis addig, amíg el nem kaszálják, ami a nézettséget tekintve talán nincs is messze). Akit érdekelnek az ilyen témájú produkciók, azoknak biztosan érdemes belekezdeni, részemről 7/10 a kezdés.


Ismeretlen férfi

Ismeretlen férfi
(Unknown)

Az áprilisi bemutatású film látszólag megpróbálja megismételni a Taken sikerét, hiszen a főszereplő ezúttal is Liam Neeson. Jaume Collet-Serra, a produkció direktora eddig thrillert és horrort rendezett, s inkább ebbe az irányba próbált elmozdulni az Ismeretlen férfival, de ez sem sikerült teljes mértékben.

Dr. Martin Harris egy berlini konferenciára érkezik, ahol a terv szerint meghallgatják a kutatók nagy bejelentését, mely talán megoldás lehet a következő évek élelmiszerhiányára. Miközben Martin taxiba ül, baleset éri és csak néhány nap múlva ébred fel a kómából. Azonban mikor visszatérne a feleségéhez a szállodába, ott megdöbbenve tapasztalja, hogy egy másik férfi adja ki magát a dr. Harrisnek, s ráadásul a szeretett nője sem ismeri fel. Segítségre találhat egy magánnyomozó és a taxisofőr személyében, de eközben fegyveres férfiak üldözik.

Ahogy már említettem, a film valahol az akció és thriller határán mozog, de egyik sem lesz teljes mértékben. Talán itt volt a probléma, talán nem, mindenesetre nem tud akkora élményt nyújtani, mint elvártam volna és nem lesz olyan izgalmas, mint szerettem volna. Az első majd’ másfél óra rendkívül profin van kivitelezve, lassan építik fel a szituációkat és ugyanebben a nem túl gyors ritmusban derülnek ki részletek a titokról, és mindez működik is. Fokozatosan lesz egyre érdekesebb és izgalmasabb, s még a karaktereknek is kellő motivációkat tudnak biztosítani.

Azonban a végére, mire a cselekmény felpörögne, az eddig gondosan megvalósított hangulat elromlik, a figurák érzései és cselekedetei indokolatlanná válnak, de összességében a forgatókönyvírók sem remekelnek. A jelenetek nem stimmelnek, az eddigi profizmus helyett mintha egy közepes B-filmet látnánk. Pedig a színészekkel nincs semmi gond, sőt, sokszor megmentik a helyzeteket. Liam Neeson főszereplőként ezúttal is uralja a filmet, mint ahogy Diane Kruger kellemes választás párjának. Mellékszereplőként a tapasztalt réteget Bruno Ganz és Frank Langella képviseli, ellenben January Jones most sem nyújt sokat a tehetségéből.

Egy kimondottan jól induló produkció az Ismeretlen férfi, de sajnos a végére már közel sem olyan szórakoztató, pedig elvileg akkor válna izgalmasabbá. Ettől függetlenül nem bántam a rászánt időt, de némileg csalódást okozott. Talán 7/10 pont.


Forráskód

Forráskód
(Source Code – 2011)

Még tavasz elején mutatták be a filmet mind az amerikai, mind a magyar nézőknek, és sokáig halogattam a megnézését, hiszen nem láttam benne túl sok lehetőséget, csupán egy közepesen érdekes háttértörténettel felruházott akciónak nézett ki. A megtekintés után mondhatom, hogy valóban nem több ennél, viszont legalább ebben a műfajban szórakoztató.

Colter Stevens százados utolsó emlékei szerint egy repülőgépes küldetésre indult Afganisztánban, azonban egy vonaton tér magához úton Chicago felé. Nem tudja, hogy miként került oda, ráadásul mindenki úgy hiszi, hogy ő egy másik ember. Nincs ideje felocsúdni első döbbenetéből, mivel a szerelvényt felrobbantják és mikor felébred, egy másik helyen találja magát. Hamar kiderül, hogy egy Forráskód nevű titkos programban vesz részt, amelynek a fő célja, hogy a párhuzamos univerzumok kihasználásával merényleteket és robbantásokat akadályozzon meg.

A Sorsügynökséggel ellentétben a Forráskód nem a romantikus szálra koncentrál, hanem az akcióra. Furcsa, de itt meg azt kell mondanom, hogy a szerelmi vonulat jobban sikerült, mint a sci-fi. Ugyan próbálkoztak épkézláb módon felépíteni a háttértörténetet, és nem is lett volna belőle probléma, hiszen a keretsztori elég izgalmat és érdekességet rejt magában ahhoz, hogy szórakoztassa a nézőket a röpke másfél órára, de valahogy mégsem tudták ezt a potenciált kiaknázni. Egyszerűen üresnek tűnik, mintha hirtelen kellett volna kitalálni valamit, és a fiókban ez lett volna legfelül. Nem rossz, de mégsem az igazi.

A jelenetek többsége elég gördülékeny és dinamikus volt ahhoz, hogy ne unatkozzunk, és ne nagyon jusson idő az esetleg logikai hibák felfedezésére. A karakterek bemutatását és kidolgozását sem szúrták el, kellemes volt látni végre egy viszonylag szimpatikus szereplőpárost. Talán sokat segít az összhatáson Jake Gyllenhaal és Michelle Monaghan játéka is, de tőlük függetlenül is érdekes volt, amit a figurákkal műveltek és a nézők is megfelelő mértékben tudtak velük azonosulni.

Összességében csak azt mondhatom, hogy a Forráskód nem lett rossz film, a maga alig 90 perces játékidejére leköti a figyelmet és eléggé szórakoztat, hogy ne kapcsoljuk ki, de ennél nem több. Közepes alkotás, amiben nem tudtak a több lehetőséget magában rejtő forgatókönyvből sokat kihozni. Egy délutánt azért megért, 7/10.