4/10 kategória bejegyzései

House of Lies – 1×01-02

House of Lies – 1×01-02
(House of Lies)

A Showtime kábelcsatorna 30 perces sorozatait (elsősorban Weeds és Californication) a kedvenceim között tartalom számon, így amikor egy újabb indult, mindenképpen kíváncsi voltam rá. Elsőre elég jókat hallottam róla, hiszen a szereplőgárda remek, a témaválasztás elég humort hordoz magában, azonban az első két rész után a csalódásomat kell kifejeznem, ugyanis nem igazán tetszett.

Marty Kaan egy vezetési tanácsadással foglalkozó cég alkalmazásában áll, kis csapatának fő profilja, hogy nagymenő vállalatigazgatóknak előadja, miért is nem jó az, ahogy a cégüket vezetik. Ezt olykor átveréssel, olykor pedig a valósággal való szembesítéssel érik el, a nagy jutalék reményében bármit megtesznek. Marty magánéletében családapa, azonban a problémás fia mellett az exfeleségével is gyakran szembe kell néznie – hiszen ő a konkurens csapat vezetője.

A House of Lies-ban jobbnál jobb lehetőségek kínálkoznak a viccelődésre, de valahogy mégsem használja ki. A kétszer harminc perc alatt egyszer nevettem fel igazán, mellette csak néha mosolyodtam el, ugyanis nincsenek benne igazi poénok, nem tud igazán szórakoztatni. Hiányoznak a kreatív ötletek, ami egyedül megfelelően működött, az a nézőkhöz való kiszólogatás, kellemes színt vitt a részekbe. A játékidő ugyan elég rövid, könnyen pörgésben tudják tartani az egyes epizódok cselekményét, a lendület viszi előre a történetet, de ez közel sem elég, ennél többet kellene mutatni az élvezethez.

Pedig a karakterekkel elvileg semmi baj sincs, főleg Marty-t találták el nagyszerűen, s Don Cheadle is könnyedén megbirkózik a feladattal. Mellette az egyik csapattagot megszemélyesítő Kristen Bell egyelőre nem sokat mutatott, pedig a figurája is tartogat elég potenciált. Ugyan a másik két állandó mellékszereplő férfi még elég szürkének tűnik, de idővel belőlük is ki lehet hozni valamit – feltéve, ha az írók kicsit jobban megdolgoztatják agysejtjeiket.

Habár az állandó dinamizmus kellemes hangulatot ad az epizódokhoz, s a nézőkhöz való beszéd is megmosolyogtató légkört áraszt magából, de egyébként nagyon közepes színvonalat tudott hozni. Kristen Bell személye nem elég ahhoz, hogy maradjak, még ha a második részt szinte csak miatt néztem már meg. Az évkezdés a részemről 4/10, ez nagyon kevés volt.


Grimm – 1. évad fele – kasza

Grimm – 1. évad fele – kasza
(Grimm)

Az a baj a Grimmel, hogy a pilot véleményezése közben leírtak egyáltalán nem vesztették el aktualitásukat, gyakorlatilag alig változott valamit az első rész óta. Akkor azt írtam, hogy ha nem történik minőségi előrelépés, én nem maradok sokáig – az idei első, vagyis összességében a 8. epizód után úgy döntöttem, ideje végleg kiszállni.

Az alapszituáció még mindig változatlan, vagyis a legendás Grimmek leszármazottja a modern korban üldözi a különös lényeket, akiket csak ő lát. Napközben rendőrként tevékenykedik, azonban ha eljön az alkalom, akkor szörnyvadászként is megállja a helyét. Ellenfelei az ogre-szerű teremtményektől kezdve a hörcsögökig elég sokfélék, de a háttérben körvonalazódik egy rejtélyes nagyobb terv is.

Pedig úgy tűnt, hogy a koncepció rejt magában elég lehetőséget hetente 40 percnyi kellemes szórakozáshoz, viszont a készítők bizonyították, hogy mégsem így van (vagy ők nem tudtak mit kezdeni a feladatukkal). A történetek önmagukban nem elég izgalmasak, s a szörnyes-mesehősös világ sem tartalmaz annyi ötletet, hogy elvigyen a hátán egy epizódot. A karakterek közül egyedül az állandó mellékszereplővé előlépett “farkas” Monroe a szimpatikus (kiváló jeleneteket tudtak neki írni), a többiek túl unalmasak, hogy valóban érdekeljen a sorsuk. A hangulat sokat enyhült, alig-alig láthatunk borzongatóbb vagy horrorisztikusabb pillanatot, így összességében nincs miért maradni.

Az utolsó részekben már egyedül a farkas figurája szórakoztatott, a körítés nem érte meg azt a 40 percet. Gyakorlatilag végigunatkoztam a jelenetek többségét, a nyomozás nem volt sem izgalmas, sem eredeti, a szörnyes világgal való kapcsolat pedig egyszerű sablonná degradálódott a fél év során. Az 1×08-ig talán 4/10 pont, tovább nekem nincs rá energiám.


New Girl – 1×01

New Girl – 1×01
(New Girl)

Furcsa tendencia, de egyre kevésbé tudok nevetni a kommersz szitkomokon, s egyelőre nem tudom eldönteni, hogy azért mert azok egyre unalmasabbak és rosszabbak, avagy maga a műfaj áll tőlem távol. Mindenesetre a New Girlt egyáltalán nem élveztem, hiába játssza Zooey Deschanel a főszerepet.

Miután Jess rajta kapja a barátját, amint egy másik nővel fekszik le, kénytelen új lakás után nézni. Modell barátnői vannak, ezért három fiatal srác beveszi az albérletbe, azonban nem számolnak a hölgy természetével: ugyanis folyamatosan énekel, a szakítása miatt állandóan sír és a Dirty Dancinget nézi, furcsa szokásai vannak, s összességében nem egyszerű nap, mint nap elviselni.

A komédia alaphelyzete nem túl bonyolult, de elvileg a sok poén és az aranyos főszereplő miatt sokat tudnánk vigyorogni. Valójában azonban nem ez történik, sajnos hiányoznak a humoros pillanatok, még ha olykor meg is csillan valami a szeretnivaló a karakterekben. Alig mosolyogtam a 20 perc alatt, talán egyedül az utolsó fél perc volt elég kínos, hogy már lehessen rajta nevetni. Az epizód nagy része túl unalmasnak és sablonosnak tűnt, nem tudtam igazán szórakozni.

Pedig a jó figurákkal még így is maradásra tudnának bírni, de ez sem történik meg. Gyakorlatilag Zooey Deschanel volt az egyetlen oka, hogy megnéztem az első részt, s a színészt most is remek látni a képernyőn, csak a szerepe nem elég aranyos. Tudom, hogy szerethetőnek tervezték a karaktert, de legtöbbször csak ellenszenves volt, a bohóckodásai nem működtek. A többiek sem sokkal jobbak, talán az edző, illetve az alig pár percig látható modell-barátnő alakjának köszönhetek még néhány mosolygást (utóbbi jelenete a legjobb volt).

A főszereplőn áll vagy bukik a produkció sikere, Zooey miatt érdemes  belenézni a sorozatba, el tudom képzelni, hogy valakinek szimpatikus a figurája. Nekem nem volt az, s mellette semmi újítást és eredetit nem láttam, alig tudtam nevetni, talán csak a mellékszereplőkben látnék némi lehetőséget. Az évad első pilotja, remélem ennél sokkal jobbak jönnek. Csak 4/10.


Batman: 1989-1997

Batman (1989)
Batman visszatér – Batman Returns (1992)
Mindörökké Batman – Batman Forever (1995)
Batman & Robin (1997)

Nem szabad elfeledni, hogy Christopher Nolan Batman-trilógiája előtt is megfilmesítették már a Denevérember kalandjait, méghozzá négyszer is. Ezeket néztem meg az elmúlt napokban, de összességében azt mondhatom, hogy nem baj, hogy Nolan újrakezdte a szériát.

Ugyan már 1989 előtt is születtek Batman-adaptációk, de elsősorban a tévéképernyőre készültek, így talán az első film, amelyet említeni érdemes az a Tim Burton rendezésében készült Batman (magyarul Denevérember). A rendező neve biztatóan csenghet, s talán ő is mentette meg az alkotást. Enyhén szürreális, de erősen groteszk és bizarr világot teremtett, amelyben a bűn az uralkodó. Azonban feltűnik egy hős, Batman, aki megleckézteti a gonosztevőket, és békét teremt Gotham városában. Michael Keaton is passzol a denevérhez, bár egy kicsit lehetett volna karizmatikusabb, noha lehet, hogy csak a főellenség halványítja el (de a maszk sem sok kibontakozási lehetőséget ad neki).

Hiszen a Batman sokkal inkább az ellenfél, Joker filmje. Egyszerre őrült, elmebeteg, de mégis zseniális karakter, akit Jack Nicholson személyesít meg, nem is akárhogyan. A vigyorgó alak és színésze együtt uralja a vásznat, remek szórakoztatást biztosít. A fő szálon kívül korrekten valósították meg a drámaibb pillanatokat, s még Kim Basinger talpraesett riporterként is helyt tudott állni. Összességében ha nem is tökéletes, de kellemes kikapcsolódás az 1989-es film, s Joker miatt legalább emlékezetes is.

Miután már megismerték és elfogadták a köpönyeges és gumiruhás igazságosztót Gothanben, az 1992-es Batman visszatérben új gonosz tűnik fel. Michael Keaton ellenfele ezúttal a Pingvin, akit Danny DeVito játszik. Ketten viszont nem elegek, szükség van még a Macskanőre, aki ugyan más típusú, de hasonlóan karakteres személyiség, mint Joker. A hármas együtt a legtöbbet tudja kihozni az adaptációból, a négy film közül mindenképpen a legérdekesebb lesz. Nem erőltetik a nem odaillő elemeket, akciódús és hangulatos marad mindvégig.

A macskajelmezes Michelle Pfeiffer alakítása remek, az egyszerre romantikus és ellenséges kapcsolatukat Batmannel nagyszerűen sikerült felépíteni. Talán Tim Burton rendezése lendíti előre a filmet, vagy csak a forgatókönyv sikerült jól, de teljesíti a feladatát, és szórakoztat. Ezúttal is jellemző a direktorra a környezet, pont annyira irreális, amennyire szükséges. Később ez eltűnik, hiszen a következő produkciókat már Joel Schumacher jegyzi, aki nem találja el a megfelelő légkört, ugyan próbálja utánozni Burtont, de csak túlzottan őrült és nevetséges lesz.

1995-ben bemutatják a Mindörökké Batmant, amely már elborul annyira, hogy nem lehet komolyan venni. De talán még nincsenek akkora gondok, a forgatókönyv valamennyire egyben van, a dialógusok sem vészesek, csupán a karakterek vesztették el zseniális őrültségüket, s helyette egyszerűen bolondok voltak. Hiába jó Tommy Lee Jones, mint Harvey ‘Két-arc’ Dent vagy Jim Carrey, mint Rébusz, a figurájuk nem elég erős (még ha ketten vannak is), hogy kisegítsék az önmagában túl gyenge Batmant.

Elképzelhető, hogy pont emiatt lépett be a képbe Robin, aki ugyan próbálná élettel feltölteni az üres jeleneteket, de csak tovább ront a helyzeten. Mindezek ellenére még mindig megmarad az elviselhető színvonalon a film, pedig nem csak a rendezőt cserélték le, a Denevérember jelmezét is immár Val Kilmer ölti magára (az egyetlen állandó Michael Gough, vagyis Alfred). Sok feladata nincs, a maszk mindent eltakar, a felelősség inkább az új társára hárul, akit Chris O’Donnell testesít meg (a következő filmben is), nem is olyan rosszul. Az összképhez hozzátartozik, hogy Nicole Kidman is sok pozitívumot jelent, hiszen még a karakterét sem fércelték össze annyira szörnyen.

Ezek után következik az 1997-es év, és a teljes tragédia a Batman & Robin keretein belül. A forgatókönyvön tátongó óriási réseket új szupergonoszokkal és -hőssel próbálják betölteni, de egyáltalán nem sikerül. Logikátlanságok, unalmas párbeszédek és következetlen figurák jellemzik. Utóbbiakat nem tudják eléggé felépíteni, csak bedobják a történetbe, “lesz, ami lesz” módon, de így csak eluralkodik a zűrzavar és jóval többet érdemlő alakok sikkadnak el egyszerű mellékszerepben. Ahol mégis boncolgatnák a kapcsolatokat és motivációkat, ott rossz a megvalósítás, mintha forgatás közben kerestek volna valami ócska klisét. Batman szerepében ezúttal George Clooney, nem ő tehet a borzalmakról.

A forgatókönyvírók próbálkoztak izgalmat teremteni, ezért a két óra alatt feltűnt Batgirl (Alicia Silverstone) a jók oldalán, míg a gonoszok között Fagy (Arnold Schwarzenegger) és Bane (Vész / Átok) is Poison Ivy (Méregcsók) mellett, akit nagyobb odafigyeléssel érdekes is lehetett volna, már csak Uma Thurman miatt is. A dráma annyira súlytalan, hogy nevetnem kell tőle, miközben próbálnák komolyra venni a hangulatot, de ettől még nem lesz olyan, mint Burtonnél, egyszerűen csak béna.

Elég vegyes összképet mutat ez a négy alkotás, hiszen míg a kezdeti alkotások (8/10) egészen bizalomgerjesztőek és szórakoztatóak voltak, addig egy közepes (6/10) átvezetésen át az utolsó részre (4/10) teljes lett a káosz. A két Burton-produkció nem rossz kikapcsolódás, lehet élvezni a maga nemében (még ha el is marad a Nolan-féle filmektől), de Schumacher adaptációit inkább el kell temetni. Jobb is, hogy nem folytatták már.


A rítus

A rítus
(The Rite – 2011)

Hosszas várakozás után néztem csak meg A rítus cím filmet, hiszen sem a plakátok, sem a trailer nem tudott arról meggyőzni, hogy egy szórakoztató és izgalmas alkotást láthatnék. Kár is volt megnézni, ugyanis előzetes félelmeim beigazolódtak: középszerű, hatásvadász és már-már unalmas produkciót láttam.

Michael Kovak egy olyan családban nőtt fel, ahol mindenki vagy temetkezési vállalkozó, vagy pap. Mivel az előbbi foglalkozásból el akar menekülni, ezért beiratkozik egy papneveldébe, de ott sem találja meg a helyét. Azonban a végleges kilépése előtt elküldik Rómába, egy ördögűző kurzusra, hátha ott megtalálja a hitét. Találkozik Lucas atyával, aki már régóta segíti az olasz lakókat és űzi ki a Sátánt, de a fiatal Michael neki sem tud hinni teljes mértékben egészen addig, amíg olyan élményben nem lesz rész, amely után megváltozik a teljes életszemlélete.

A horrorok műfajával sohasem voltam túl nagy barátságban, de A rítus nem is hiteget azzal, hogy egy borzalmas, ijesztő és durva horrort láthatunk. Sokkal inkább egy reálisnak (többször hangoztatják, hogy valóságos eseményeken alapul, ami már csak az ördögök létének kétséges volta miatt is furcsa) beállított thriller, sajnos komoly feszültség nélkül. Az atmoszféra rosszul van felépítve, nem tudunk izgulni a cselekmény miatt, s a fő csavar is rettentően gyengén van kezelve. Ugyan fel-felbukkannak a keményebb műfajból ismert stíluselemek, mint a kitekeredett végtagok, sátáni hörgések és körbeforduló szemgolyók, de ez még kevés a hiteles és ijesztő hangulathoz.

A forgatókönyv túl üresnek hat, nem tudják eléggé kitölteni a majd’ kétórás játékidőt, de nem is próbálják igazán. A jelenetek többsége csak hatásvadász, mintsem hatásos, a feszültség túlságosan hiányzik ahhoz, hogy igazán lekösse a nézőt, ezért hamar unalmassá válik. A sokszor látott közhelyek nem működnek, inkább csak nevetségessé teszik a filmet. De a karakterekkel sem tudtak mit kezdeni: Michael figuráját nagyon gyengén építették fel, sem a motivációi, sem az érzései nincsenek igazán kidolgozva, míg Lucas atya hasonlóan súlytalan lett.

Hogy legalább a magyar (hazánkban forgatták a produkciót) stábot dicsérjem: a látvány és a felcsendülő dallamok jól működtek. A bevetett sablonokat szépen sikerült kivitelezni, a hangulat megteremtésével ők még próbálkoztak. A zene is kellemes volt, még ha túl sokat nem is jelentett az összképben. A legnagyobb színfoltot egyértelműen Anthony Hopkins játéka jelentette, profizmussal hozta a római ördögűző szerepét. Ez azonban nem mondható el a főszereplő Colin O’Donoghue-ról, aki túlságosan semleges és unalmas volt, nem tudta érzékeltetni a rászabott érzelmeket.

Csalódást jelentett A rítus, ugyanis nem tudta a figyelmemet végig lekötni, többségbe kerültek az unalmas jelenetek, és az izgalmas, feszült pillanatok hiányoztak. Egyedül az a kérdéses, hogy Anthony Hopkins miért vállalt el egy szerepet egy ilyen közepes filmben. 4/10, azt is soknak érzem.


Rules of Engagement – 5. évad

Egy kapcsolat szabályai – 5. évad
(Rules of Engagement)

Tavaly még csodálkoztam, hogyan is lehetséges az, hogy a RoE 4 évad után még mindig tartja az első részek színvonalát, azonban idén már nem írhatom ezt. Amit az előző szezon végén is sejtettem, az be is következett. A 24 rész soknak bizonyult, nem tudtak elegendő poént összeszedni, egyszerűen kifulladt.

Míg az előző években az írók könnyedén tudták a közönséget szórakoztatni, hiszen nem kellett 13 résznél többet megtölteni humorral, addig idén 24 epizóddal próbáltak megbirkózni, azonban sikertelenül. Nem volt elég ötletük, így kénytelenek voltak gyengébb és közepes minőségű jelenetekkel kiegészíteni a kevés valóban nevetős pillanatot, s ez jelentősen rontotta az összképet.

Elég nagy csalódás az egész évad, nem számítottam rá, hogy ennyire nem tudnak mit kezdeni a megnövekedett epizódszámmal. De nem csak a viccekkel volt a gond, valójában az új gondolataik megvalósítása is rosszul sült el. Az újonnan megjelent mellékkarakter túl nagy szerepet kapott, ráadásul idegesítő volta mellett még csak humoros sem volt igazán. A korábbi figurákkal sem boldogultak, egyedül Jeff szerepe maradt változatlanul remek, de ő közel sem elég a sikerhez. Lehetőség még mindig van Russelben, de egyre kevésbé próbálják kihasználni és egyre eltávolítják a közösségtől, így folyamatosan csökken a jelentősége.

Ez egy elég gyenge évad volt, legalábbis nagyon átlagos, részenként alig egy-két poénnal. A továbbiakban semmiképpen sem nézős, van nála jobb szituációs komédia is. Talán csak 4/10, a nagy csalódás különösen lehúzza.


A pap – Háború a vámpírok ellen

A pap – Háború a vámpírok ellen
(Priest – 2011)

A Légió című posztapokaliptikus borzalom után nem lehet túl sokat várni Scott Charles Stewart rendezőtől, főleg, ha tudjuk, hogy a főszereplő ezúttal is Paul Bettany lesz. A Priest nem is sokkal jobb, mint az előbb említett angyalos világvége produkció, de legalább a megvalósítása egy fokkal érdekesebb lett és még talán szórakozni is lehet.

A világot két faj uralja: az emberek és a vámpírok. Hatalmas háborút vívtak egymással, és sokáig úgy is tűnt, hogy a vérszívó fenevadak kerülnek ki győztesen, de végül az embereket az egyház vette oltalma alá és a papok kiképzett harcos serege miatt ők nyerték meg a csatározást. Azonban nem arattak végleges győzelmet: az egyik pap unokahúgát elrabolják titokzatos körülmények között, aki erre az egyház ellenszenvét magára vonva útnak ered, hogy felkutassa a rablókat. Társául egy vidéki seriff szegődik, de kétséges, hogy ketten elegek-e az ismeretlen ellenféllel szemben.

Ezúttal sem szakadt el teljesen a rendező a keresztény misztikus témáktól: angyalok helyett egyszerűen a keménykezű, látszatot minden eszközzel fenntartó egyházat és a papokat vette kezelésbe némi vámpíros körítéssel nyakon öntve. Ez az alapötlet remek is lehetne, ha a megvalósítás során – újra – ki nem siklik valami. Habár próbálták komolyan bemutatni a mitológiát, ez nem sikerült teljes mértékben, főleg az agyatlan gyilkosságok és az abszurd akciók rontottak sokat az összképen. Azonban legalább az események nem teljes idióták, s már majdnem logikusan rakták össze a cselekményt, habár most sem törekedtek az eredetiségre, s láthatólag sok kreatív energiát sem öltek bele a forgatókönyvbe.

Nagy előnye a Légióval szemben, hogy teljes agykikapcsolás mellett szórakoztató lehet A pap, hiszen nem terhelték túl sok öncélú és felesleges drámával (azért ezúttal is sikerült néhányat belerakni), próbálták az érzelmi elemeket a kötelező szinten tartani, s a meglepően rövid, 87 perces játékidő miatt folyamatos mozgásban volt, nem engedték leülni, s hogy ezáltal unalmassá váljon. A párbeszédek és a névnélküli karakterek rém egyszerűek maradtak, némelyik szereplőben nagyságrendekkel több lehetőség volt, mint az bemutatták.

Ha minden más csak átlag alatti szinten mozog, legalább a látvány korrekt lett. Scott Charles Stewart nem túl fényes rendezői karrierje előtt effektekért felelt, így a világ megalkotása nem sikerült rosszul. A vámpírok kinézetre inkább szemnélküli, nyáladzó Gollam-hasonmásokra emlékeztetnek A Gyűrűk Urából, feltehetően nevüket inkább a vérszívás képessége miatt kapták. A színészek most sem sokat mentenek a helyzeten, Paul Bettany-nek nem is kell mást csinálnia, mint faarccal gyilkolni, meg néhány bibliai idézetet megtanulni. Karl Urban és Cam Gigandet asszisztált hozzá, a női oldalról Maggie Q ugrott be, hogy a Nikita forgatása után itt is akciózzon egy kicsit. Hogy Christopher Plummer miért vállalt el egy röpke mellékszerepet, az örök rejtély marad.

Nem véletlenül emlegetem annyit a Légiót, hiszen mind stílusilag, mind komolyságában arra hasonlít, annyi különbséggel, hogy ezúttal talán nem lett emészthetetlen a végeredmény. Ennek a megtekintését sem ajánlom – legfeljebb annak, aki szerette a másik alkotást is.  4/10, az egyébként oda nem illő animált főcím húzta fel. A befejezés folytatásra utal – remélem ez nem fog bekövetkezni.