január 2016 hónap bejegyzései

Legjobb idén látott filmek – 2015

Bár az utóbbi pár évben inkább lelkesedtem az adott évi filmtermés kapcsán, idén valahogy nem vagyok maradéktalanul boldog. Pedig mintha több filmet sikerült volna megnéznem, mint arra számítottam (szám szerint 72-t, amiből azért 18-at a Titanic hozott magával, no meg az újranézésekről ne is beszéljünk), de valahogy nagyon kevés kiugróan jó művet láttam. Pedig az Oscar-szezon egészen korrekt volt, év közben is be-beestek érdekesebb produkciók, s bár a blockbusterek többségét inkább felejthetőként könyveltem el, azért ott is volt néhány kiemelkedő alkotás.

Úgyhogy nem egészen tudom, miért vagyok negatív – talán az új kedvencek hiányoztak, talán csak a csalódások nyomták rá a bélyegüket a többiekre, talán egyszerűen az zavar, hogy egy jobb évben a toplistából elég sokan kiesnének, mindenesetre azért annyira nem esett nehezemre kiválasztani a tíz legnagyobb élményt 2015-ből. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2015-ös filmek (amiket idén mutattak be itthon) – a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. holtversenyben A csend képe (The Look of Silence) és Citizenfour
Dokumentumfilmeket ritkán nézek, de az idei év határozottan megerősített abban, hogy ezt rosszul teszem. A csend képe egy hihetetlenül sokkoló, megrázó, és úgy az egész emberiséget átértékelő film (mint a legtöbb, ami tömegmészárlással foglalkozik), ráadásul Indonéziát nem ismerjük, úgyhogy már csak ezért is előnye volt Oppenheimernek – fájdalmas élmény. A Citizenfour pedig talán napjaink egyik legjelentősebb és legaktuálisabb témáját, a lehallgatások-adattárolások-elemzések körüli botrányt taglalja, legalább annyira megrendítően, mintha tömegmészárlásról beszélne. Kevés fontosabb filmet láttam idén, mint ez a kettő.

9. Mad Max – A harag útja (Max Max: Fury Road)
Nem értettem, hogy mire ez a felhajtás. Nem érdekelt (emberek kocsikon száguldanak, közben ölik egymást – és?), nem akartam megnézni. Aztán valahogy mégis bekeveredtem a moziba, és egy egészen elképesztő élményt kaptam. Nem érzem tökéletesnek, lehetett volna még inkább a kedvemre való, de nem tudok szó nélkül elmenni a film elképesztő kreatív töltete, sebessége és hangulata mellett. Évtizedek múltán is mérföldkőként tartjuk majd számon a legújabb Mad Maxet.

8. Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)
A Titanic Filmfesztivál minden évben képes meglepni, de idén ennek örültem a legjobban – egyébként valószínűleg simán kihagytam volna az év egyik legszórakoztatóbb és leghumorosabb komédiáját. Persze már az alapkoncepció (miszerint egy áldokumentumfilm keretében vámpírokat követünk) is tetszik, és szerencsére sikerült a végletekig elvinni. Garantált nevetés, ügyes ötletek – ennél nem is kell több.

7. Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Januárban mutatták be, de nekem egészen decemberig tartott, mire elértem az év egyik legjobb akciókomédiájáig. Ilyenből egyébként nem volt hiány 2015-ben (lásd még később), de amúgy teljes rejtély, hogy miért nem csaptam már le rá korábban – legalább Matthew Vaughn nevének meg kellett volna ragadnia bennem. Valójában itt sem történik más, mint a Kick/Ass esetében: kétórányi esztelen, őrült paródia, szélsőséges szatíra, egy olyan műfajé, amire egyébként is ráfér már a ráncfelvarrás. Iszonyúan élveztem.

6. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Tűnődöm, hogy a Sicario csak azért ragadt meg bennem, mert nem túl régen pótoltam, a hype és az általános elragadtatás után, vagy egyébként is ilyen remek élmény lett volna. Ez már soha nem derül ki, az ellenben biztos, hogy ha feszültséget, izgalmat, igazi lélegzet visszafojtva várt eseményeket keresünk, akkor itt kell nézelődni – hogy a Sicario nem áll meg itt, hanem az erkölcsi és lélektani kérdések felé tereli a mondanivalót, az különösen szimpatikus.

5. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Én bírom Guy Ritchie-t. Tudom, hogy mások annyira nem, különösen nem az UNCLE miatt, de én szeretem ezt a baromi stílusos, elegáns, magával ragadó akciókomédiát. Hiszen ez sem több, mint a Kingsman, csak más – itt is a paródián van a hangsúly, de ezt képes túlzás nélkül, a közel-hihető események talaján tálalni, képes önállóan is működő filmet bemutatni. No meg remek akciójelenetekkel, zenével, kamerával… várom legközelebb is Ritchie-t.

4. Agymanók (Inside Out)
A Pixar az elmúlt pár évben egyre furcsább irányokat vesz, amit nem tudok teljes mellszélességgel támogatni, de az Agymanókkal (áh, már a címet is szeretem) megmutatták, hogy bizony még mindig ők az első számú amerikai animációs filmstúdió. A “mi lenne, ha az érzelmeknek lennének érzelmei” nemcsak reklámszöveg, tényleg elképesztő finomságról, empátiáról és érzelmi hullámvasútról tesz tanúbizonyságot ez a film – mondjuk ki: ilyet nem várnánk animációtól. Az ilyenek miatt hajlamos vagyok megbocsátani a Pixarnak.

3. Liza, a rókatündér
Tavaly egyenesen az év meglepetésének jelöltem a “magyar filmet”, Utóéletestől, VAN-ostól, Szabadesésestől, és szerencsére ez a tendencia idén is folytatódni látszik. Mondjuk én a Saul fiától nem vagyok elragadtatva, de kétségtelenül örülök a nemzetközi sikerének – engem a Liza sokkal inkább meg tudott ragadni. Szerethetősége, szimpatikus-könnyed hangulata, finom árnyalatai, zenéje: minden együtt van ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes szülessen. Még ilyet!

2. Whiplash
A 2015-ös Oscar-szezontól ugyan nem voltam elájulva (leginkább amiatt, mert a két legjobbat még 2014-ben láttam), voltak jobb és rosszabb művek is, de a Whiplash toronymagasan kiemelkedik köztük. Értem én, hogy elcsépelt sportfilm dramaturgia, meg hatásvadász feszültségkeltés, de a Whiplash annyira belém vág, annyira mélyen eltalál, hogy az valami elképesztő. Simmons és Teller kettőse zseniális, nagyon emlékezetes élmény.

1. Ifjúság (Youth)
A 2013-as toplistámra csak a második helyen került fel A nagy szépség – ezt azóta is sajnálom, pedig csupán arról volt szó, hogy még nem tudtam annyira helyre rakni magamban. Azóta az kedvenc filmmé vált, én meg tűkön űlve vártam a legújabb Sorrentino-képeskönyvet. Audiovizuális orgia, olyan tartalommal, hogy még jópárszor újra kell néznem, hogy igazán összeálljon bennem. Első megtekintés után színtiszta elképedés, katarzis és ámulat – másodjára sem kevesebb. Egyértelműen az év filmje nálam.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A Titanicról az X+Y (A Brilliant Young Mind) még sokáig a “szerethető dráma” etalonja lesz, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl) pedig az egyik legjobb indie film, amit idén láttam.

Az év leginkább zavarba ejtő folytatása: Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens) – kommentár nélkül; azt hiszem, egyértelmű

Az év legaranyosabb animációja: Hős6os (Big Hero 6) – egyértelműen a gyerek célközönségre kiszámított, magával ragadóan aranyos alkotás

Az év akciófilmje: Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation) – a fene hitte, hogy MI rész valaha ide kerül, de ez tényleg remek volt (lásd még: az év legjobb Bond-filmje)

Az év sci-fije: Mentőexpedíció (The Martian) – hurráoptimista Mars-járás, szinte tökéletes adaptáció

Az év szuperhősfilmje: Hangya (Ant-Man) – sokszor bevált recept, de még működik

Az év blockbustere, egyben az év látványa: Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron) – sokat lehet szidni ezt a filmet, de engem még mindig megtalál a Marvel

Az év legfurcsábban jó filmje: Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) – iráni vámpírfilm. Ezzel mindent elmondtam.

Az év legzseniálisabb borzalma: Kung Fury – elmondhatatlan, értékelhetetlen, iszonyatos

Az év legnagyobb csalódása/kihagyott lehetősége: holtversenyben Chappie, Holnapolisz (Tomorrowland), 007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre) – hát én már nem is tudom, hogy mit jelöljek

Az év legrosszabb filmje: Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) – nem is értem, ez miért készült el