június 2010 hónap bejegyzései

Persons Unknown – 1×01 – a nyár rejtélyes sorozata

Persons Unknown – 1×01
(Persons Unknown)

A nyár következő bukásra ítélt sorozata a Persons Unknown, ami az első részek alapján kimondottan élvezetesre sikerült, noha nem tökéletes. Az idei másik rejtélyes sorozathoz hasonlít, a Happy Town-hoz, mely azért elég gyenge részeket hozott. Ezzel szemben ez folyamatosan biztosítani tudta az izgalmat, hiszen már maga az alapformula is elég érdekes helyzetet teremtett, és utána kitartott az első részen át.

Az alapszituáció szerint 7 embert, látszólag mindenféle kapcsolat és összefüggés nélkül elrabolnak. Egy üres városban ébrednek fel, mely teljes felszereltséggel várja őket, de elmenekülni nem tudnak, sőt, az elrablóik sem jelentkeznek, csak a kamerák látszanak mindenhol. Mindeközben egy újságíró felfigyel az egyik eltűnt nő esetére, s különös érdeklődést tanúsít iránta, s rájön, hogy valami nagyobb zajlik a háttérben, mintsem azt ő elsőre gondolta volna.

Bevallom, hogy ezzel az “elraboltak felébrednek egy városban bezárva” alappal könnyen megvettek, már önmagában is elég izgalmat és rejtélyt szolgáltat, feltéve, ha igényesen kivitelezik. Erősen kétlem, hogy a későbbiekben túl sokat megtudnánk a ügyről, inkább csak információkat csepegtetnek, s csak a végén áll össze a kép. Azonban ez idő alatt, számomra rengeteg érdekességet tartalmaz a csapat élete a városban. A reagálások a különböző szituációkra, ahogy pszichológiailag próbálják őket kikészíteni, tesztelik őket, ez adja a sorozat igazi élvezeti részét.

A karakterek pont a próbák által válnak érdekessé, s ha az elején még mindenki elég egysíkúan is mozgott, később a helyzet jóval bonyolódott. Kitűnik, hogy mindenki rejteget valamit, de az igazi jellemek is előbukkannak, amikor extrém, már-már kilátástalan helyzetekben találják magukat. A való világbeli események egyelőre nem vezettek sehova, később bizonyosan növekedik a jelentősége, és a főbb információkra gondolom ezáltal bukkanhatunk, de most még elég homályos az “ügy”.

Egy kicsit zavaró, hogy a karakterek között nincs igazi egyenlőség, a két főbb alak nagyon kitűnik, velük foglalkoznak igazán, pedig ők talán a legkevésbé érdekesek még jelenleg, hiszen a nőről túl sokat, míg a srácról túl keveset tudunk az igazi izgalomhoz. A színészgárda terén nincsen igazán gond, mindenki kellően elő tudja adni, hogy rejtélyek vannak a múltjában. Jason Wiles és Daisy Betts a két főszereplő, de mellettük még Chadwick Boseman, Tina Holmes, Alan Ruck, Kate Lang Johnson és Sean O’Bryan adják a fő gárdát.

Nekem tetszett, van benne elég potenciál, hogy élvezetes legyen mind a 12 rész, vagy amennyit terveznek, reménykedhetünk kevésbé természetfölötti magyarázatban is, s közben élvezhetjük a pszichológiai hadviselés módszereit. Főleg ez utóbbi vonal nyert meg magának, így motiváció-reakció szintjén, hiszen egyelőre még nem elég izgalmas a fő ügy. Megelőlegezek egy 7,5/10-et.


Szitkomfinálé IV.: Accidentally on Purpose – 1. évad

Szerencsés véletlen – 1. évad
(Accidentally on Purpose)

A 18 részes első, s ha jól tudom, egyetlen évadnak is vége szakadt, s úgy hiszem nem is olyan nagy baj ez. Szerethető sorozat, néha egy-egy vigyorgással, vagy nevetéssel, de nem éreztem benne azt a pluszt, ami kiemelné az átlagból. Tulajdonképpen örülök is, hogy elkaszálták, így legalább nem én tettem, hiszen nem maradtam volna meg a második évadra, lényegében azt sem tudom, hogy az elsőt miért néztem végig, ugyanis azért igen gyakran untam.

Alaptörténet szinte nincs is, Billie, az idősödő filmkritikus terhességét mutatja be, azonban a gyerek egy jóval fiatalabb sráctól van, de képbe kerülnek még a barátok szép számmal is. A sorozat története meglepő változáson esett át az évad végén, és nem vagyok benne bizonyos, hogy mit is akartak kezdeni a következő szezonban, hiszen egy gyerekkel lehet, hogy még tovább csökkent volna az élvezeti értéke. Billie terhességét nem lehet évekig húzni, meg kellett lépni a szülést is, de legalább érdekes epizódtörténetbe foglalták.

Nehéz eldönteni, hogy a gyerek vajon használt volna-e, vitt-e volna egy kis változatosságot a kissé egyhangú epizódokba, avagy nem, de ezt most már nem fogjuk megtudni. Hiányzott végig az a plusz, az a kis érdekesség a sorozatból, ami miatt szívesen néztem volna végig, így sem hétről hétre követtem, inkább csak néha unalmamba megnéztem néhány epizódot, de ezek sem tudtak annyira lekötni. Ugyan voltak benne humoros megmozdulások, vicces pillanatok, de csak az átlagos szinten, ebből a minőségből semmi nem emelte ki.

A karakterek sem sokat segítettek, noha a barátoknak adtak jobb szövegeket, de a főszereplő srác nem nagyon kapott vicces mondatokat. Amellett persze a barátok sem mindig voltak elég jók, a legjobban még a szakállas sidekick működött, de sem a néger ifjú, sem a hölgyek nem tudták állandóan szállítani a poénokat, így sokszor hosszú üresjáratokkal teltek el a percek. Bár az ex-pasi főszerkesztő alakja hozott magával mindig humoros dialógusokat, de őt meg nem szerepeltették, az évad végére szinte teljesen eltűnt.

A finálé utolsó megmozdulása, a Push It, muszáj, hogy kapjon néhány sort, hiszen legalább ez a gagyi megoldás feldobta az végső pillanatokat. A színészekre nem lehet igazán panasz, a főszereplő hölgy, Jenna Elfman megtett mindent, még ha ez kevésnek is bizonyult.  A többiek, Jon Foster, Ashley Jensen, Lennon Parham és Nicolas Wright elég segítséget nyújtottak, de még legjobb a kétszer-háromszor feltűnő Grant Show volt.

Nem tudom sajnálni a kasza miatt, már az elején sem tartogatott elég alapot egy igazán élvezetes komédiához, belesüppedt az átlagos színvonalba, nem is tudott igazán kijönni onnan. Részemről megszavazok neki egy 5/10-et, de csak a Push It kerekítette fel.


Justified – 1. évad

Justified – 1. évad
(Justified)

A sorozat néhány újonccal (Stargate Universe, The Vampire Diaries) együtt könnyedén felkerülhetne a legjobb újoncokat és legnagyobb meglepetéseket tartalmazó listámra, ugyanis az első résznél is áradoztam, s azóta a minőség nem csökkent, sőt, folyamatosan kaptunk egyre jobb és szórakoztatóbb részeket. Nagyszerű hangulata van ennek a modern westernsorozatnak, melyet a remek történetek és a jó színészi gárda tesz teljessé.

Kentucky-ban az élet nem teljesen békés, hiszen a vidék külseje alatt komoly bűnözés is folyik, élükön a helyi vezérrel, Bo Browderrel, aki rokonaival, Johnny és Boyd Crowderrel együtt irányítja az üzelmeket. Ebbe az életbe csöppen bele Raylan, akit Miami után “átirányítottak” kisebb ügyekhez, de ő itt sem tétlenkedik. Mindenféle eseteket bonyolít le a túszejtéstől kezdve a szökevényvadászatig, azonban újra és újra belebotlik a helyi maffiába, aki nem hagyja figyelmen a ténykedését.

A sorozat elejét még úgy vezették fel, hogy hétről hétre új eseményeket és új ügyeket kap Raylan Givens, azonban az évad közepétől kezdve egyre jobban a főszálra koncentráltak, és a főbb ügyet folytatták. Nem is volt ezzel gond, hiszen kis város lévén nem tudnak nagy változatosságot fenntartani, s mivel minden szál egy fele vezet, így logikus volt, hogy azt veszik elő. Nem is tették mindezt rosszul, hiszen egyik rész sem volt unalmas, részről részre javultak, mindvégig tartották a nyugodt, lassú tempót a komoly pillanatokhoz. Talán az évad legjobb epizódja volt a túsztárgyalás, ahol egy helyszínen folyt le szinte az egész rész.

A hangulat mindvégig zseniálisra sikerült. A vadnyugati légkört keverték a modern környezethez, de mindvégig megtartották a feelgood, szinte már laza atmoszférát is, mely még a komoly momentumoknál sem maradt ki. A fő forrás leginkább főszereplő, aki erős jellemmel és egy jó kalappal (mely sajnos az évad végére eltünedezett) van megáldva, de mellette a többi karakter sem szorul igazán hátra, mindenki normálisan fel van építve, az egysíkúság látszata sem nagyon merül fel.

A zenét még muszáj dicsérnem, hiszen állandóan segítette a hangulatot, megtartva a vadnyugatias légkört, de még a főcím is remekül sikerült. A színészek jól asszisztáltak ehhez a világhoz, Timothy Olyphanthoz tökéletesen illik a szerep, de a többiek sem szégyenkezhetnek, hiszen Joelle Carter és Natalie Zea a nőknél, valamint Walton Goggins, M.C. Gainey és David Meunier a férfiaknál is jó volt.

Örülök, hogy lesz második évad, nagyon szívesen követtem végig ezt a 13 epizódot, engem megnyert magának. Szerintem az évad újonca, a semmiből bukkant elő, és a westernkörnyezettel átitatott feelgoodság lenyűgözött. Feltehetően túlzok, de nem tudok 9/10 pontnál kevesebbet adni.


Glee – 1. évad

Glee – 1. évad
(Glee)

Meglepően sokat írtam a sorozatról, hiszen az első, a második és a harmadik részt is véleményeztem, de utána a helyzet állandósulni látszott. A sorozat így a végére színtiszta guilty pleasure lett volna, ha a nagy részét élveztem volna. Ez azonban nem mindig történt meg, hiszen a musical-vígjáték műfajú sorozatból, csak az éneklést találtam szórakoztatónak, a többin inkább csak szenvedtem, kivéve talán Jane Lynch karakterét.

Nem nagyon váltottak a pilot óta, ugyanis egy középiskolai kórus életét követhetjük nyomon a megalakulástól a döntőig. A kórus tagjainak szerelmi életét ismerhetjük meg, de a terhesség vagy éppen a homoszexualitás is érintett téma volt. A tagok között sokféle ifjút találhatunk, mint a néger kövér lány, a meleg fiú, a mozgássérült fiú vagy éppen a macsó  bálvány. De a kórusvezető, Shue életét is megismerhetjük, kalandját egy hölggyel és nem túl fényes házasságát.

Rengeteg karaktert akartak megfogni a rövidke évad alatt, ami hamar lehetett volna a veszte a sorozatnak, de még sem az lett. Sikerült ésszerűen időt fordítani mindenkire, s még ha érdektelen is volt mind a meleg srác személyi drámája, mind a Rachel-féle csapat szerelmi sokszöge, de el kell ismernem, hogy normálisan valósították meg, kár, hogy untam. Ugyan meglepő volt a figurák gyors álláspont-változása, egyik részről a másikra szöges ellentétét mondták ugyanannak, s ez így elég súlytalanra sikerült néha.

Azonban ötleteik voltak folyamatosan az íróknak, a finálé egész jól sikerült, bár a részek többsége nekem csak átlagos maradt, köszönhetően annak, hogy nem tudott érdekelni a drámák többsége. Az egyetlen átlagon felüli rész a 19-es volt, melyen Neil Patrick Harrisnek köszönhetően remekül szórakoztam. De a sorozatban az igazán élvezetes dolgokat csak a dalok adják, melyek szinte mindegyik részben kiválóak. Tulajdonképpen csak ezért folytattam hétről hétre, hiszen még a finálé Bohemian Rhapsody-ja is zseniális volt (a párhuzamos eseménnyel együtt).

A másik értékelhető momentum maga Sue Sylvester karaktere. Hihetetlenül jó dialógusai, nagyszerű dinamikája feldobta a legunalmasabb pillanatokat is, végig uralta a tévé képernyőjét, habár szerintem nem szabadna emberibbé tenni. Jane Lynch kitűnő színészi játéka mellett a többiek háttérbe szorultak, de azért ki lehet emelni még Dianna Agront, Jayma Mayst, Lea Michele-t, Cory Monteith-t és Matthew Morrisont is. Kár, hogy nem éreztem igazán jónak a szerepüket, így ők sem váltak annyira valóságossá.

Csak azt tudom hangsúlyozni, amit eddig is: a Glee két ok miatt nézős sorozat még mindig: az éneklés és Jane Lynch. Az előbbi szinte részekről részekre jobb lesz, szórakoztatnak és elviszik magukkal az egyébként nem túl jó magánéleti részeket is, utóbbi pedig az egyetlen remek karaktert adja, aki jó szövegeivel adja a humor legnagyobb részét. A többi része a sorozatnak untatott és szenvedtem alatta, így nekem csak 5,5/10 lehet az évad.


The Good Guys – 1×01

The Good Guys
(The Good Guys)

A nyár sok meglepetést tartogat, a legnagyobb talán a The Good Guys, ugyanis az utóbbi idők egyik legjobb akciókomédiája lehet. Hihetetlen hangulat, jól felépített karakterek, nevetséges ügyek és remek humor jellemzi, a stílus kedvelőinek mindenképpen megéri bepróbálni, amellett, hogy rengeteget lehet nevetni ennek a sorozatnak a 40 percén – reméljük, hogy a további részekre is tudja tartania a színvonalat.

Az alapszituáció a következő: van egy zsarupáros, akik kisebb ügyekkel foglalkoznak, mint egy betört ablak, vagy egy párologtató elrablása. Egyikük, az öregebb, tipikus régi zsaru-típus: hatalmas bajszával úgy áll az esetekhez, ahogy régen, a számítógépet nem ismeri, s csak azért tartják bent, mert régen egy nagy tettet vitt véghez. A fiatal szinte ellentéte, feltörekvő, viszonylag élesebb elmével, azonban senki nem kedveli az őrsön, így nem jut előrébb a karrierjében. Azonban minden kisebb ügy mögött egy nagyobb is lappang, így hőseink folyamatosan komédiába illő helyzetekbe kerülnek.

A főszereplők egymás közötti és a külső karakterekkel való dinamikája remek, folyamatosan csattannak el kisebb-nagyobb poénok, amelyek annak ellenére, hogy sokszor kilométerekről lehet látni, mégis nagyon viccesen tudnak hatni. A két főbb személyen kívül még két hölgy is van a sorozatban, amolyan állandó mellékfiguraként, akik jelenleg még nem sok vizet zavarnak, de később lehet, hogy fontosabb szerepük lesz – egyelőre csak kisebb humorforrás és némi romantikaszál.

Az egész sorozat hangulata nagyszerűre sikerült, bár ha valakinek az első percek bohóckodása nem tetszik, az ne reménykedjen másban. Az oldschool légkörhöz remekül passzol a környezet is, már csak a feltűnő géppuska-hanghatással kiegészített feliratok miatt is, de a régivágású rendőr karaktere folyamatosan ezt sugallja magából, hiszen az autója, de még a bajsza is ezt az atmoszférát adja. Az időbeli ugrások külön színesítik a történetet, ugyanis olykor megmutatják, mintegy visszatekerve az időt, hogy mi történt egy órája-napja.

Mindehhez hozzátartozik, hogy Bradley Whitford nagyszerűen játssza a régi zsarut, kvázi önmaga elviszi a hátán a műsort, még ha hozzá Colin Hanks remekül asszisztál is, de Jenny Wade és Diana Maria Riva kisebb karaktere is odateszi néha magát, így még tovább színesítve az eddigi is jó hangulatú sorozatot.

A nyári sorozatok között feltűnt a The Good Guys, amit szezonban is nagyon szívesen néznék. Remek oldschool komédia, amit jó dumák és korrekt karakterek fűszereznek, hogy a jól válogatott zenékről ne is szóljak. Jól szórakoztam, mindenképpen folytatom, remélem nem fog romlani a minősége. 8/10 a pontszám.


Pretty Little Liars – 1×01

Pretty Little Liars
(Pretty Little Liars)

A nyári sorozatokkal talán az a legnagyobb baj, hogy akármennyire is nem tetszenek, mégis folytatom a nézésüket, hiszen ebben az évszakban nincs túl sok sorozat (mondhatni alig van), így időtöltésre a kevésbé jók is megfelelnek. Pedig a Pretty Little Liars nem rossz a maga rejtélyességével és múltbéli titkaival, mégis, a tinisorozatos, szappanos külső nem sokat segít a szórakoztatásban.

Van egy aranyos ötös lánycsapat, azonban egy nyáron egy nagy buli után az egyik lány – Allison – titokzatosan eltűnik. Az eset megoldatlan marad, a lányok négyese felbomlik, egyikük el is utazik. Egy év elteltével visszatér, s ezzel kezdődnek el az események. Mindannyian rejtélyes üzeneteket kapnak, s elképzelhető, hogy Allison még sem halott, annak ellenére, hogy mindenki azt hitte. Azonban a múltban is lappang néhány titok, hiszen egyikük élete sem teljesen makulátlan.

Az első rész érdekesen ketté osztható, hiszen az első 10-15 perc hihetetlenül zsúfolt, mintha mindent ott akarnának bemutatni – már csak azért is, mert percenként felcsendül egy újabb popszám. A későbbiekben azonban kicsit lenyugodnak az írók, és titokzatos mesélésbe kezdenek. A rejtélyek a múltban érdekesek lehetnek, s ezeket a nézők számára korrekt flashbackekkel szeretnék bemutatni. Mindezzel együtt a jelen problémája is megoldatlan, hiszen valaki a háttérből figyeli őket, és látszólag mindent tud – az a lány azonban halott, mindenki úgy hiszi. Vagy mégsem?

Az eddigiek alapján még nagyszerű is lehetne, azonban körítik mindezt a kötelező tini-körökkel, amiktől már előre félek. A pilotban szépen felvázoltak minden későbbi kapcsolatot, és lehetséges szerelmet, feltehetőleg ebből később nagyobb adagnyi szappan lesz, mintsem azt szeretném. A sejtelmes hangulat még nem is lenne rossz, ha nem szakítanák meg olyanokkal, hogy “szerelmes vagy a nővéred pasijába”. Pedig a karakterek többségével nincs különösebb gond, klasszikus klisék, de nem is szabad mást várni.

A színészek kellemes pluszt adnak az egésznek, hiszen a főszereplő lányok szépek, a szülők pedig ismertek, így mindenkinek meg van a helye. Troian Avery Bellisario, Lucy Hale, Ashley Benson és Shay Mitchell a lányok négyese, míg felnőttként jelen van Holly Marie Combs, Chad Lowe és Laura Leighton is.

Nem lesz a későbbiekben sem jobb, úgy hiszem, de így nyáron elmegy, hiszen a tinis vonulatot kellően tudják árnyalni a titkokkal, legalábbis így elsőre. Ezzel eddig nem lesz gond, kivéve ha a későbbiekben nagyon a közhelyes tinisorozatot erőltetik. Részemről 5,5/10, s igen kétlem, hogy később javul.


Stargate Universe – 1. évad

Stargate Universe – 1. évad
(Stargate Universe)

A hetek egyik legjobban várt sorozata is a végére ért a 20 részével, s azt kell mondanom, hogy nekem nagyon tetszett az első évad. Nem volt benne olyan epizód, amit nem élveztem volna, annak ellenére, hogy vannak a sorozatnak hibái. Azonban a komolyabb, olykor drámaibb hangvétel, az izgalmas, vagy legalábbis érdekes epizódtörténet és a hamar megszerethető, szimpatikus karakterek kellően kompenzálja a hiányosságokat.

Az alaptörténet átment néhány változáson, hiszen míg az első néhány részben az életükért, a létfenntartásért küzdő emberek kerültek a középpontba, később idegen népek is bekerültek a történetekbe, ami elég változatosságot hozott magával. Az évad elején megelégedtek azzal, hogy egy epizódban egy bolygót felkeresnek, s az ottani (vagy éppen a hajón felmerülő) problémákat orvosolják, de a vége felé előkerült az érintkezés és kapcsolat más fajokkal is, így egyik verzió sem vált unalmassá.

Ugyan az első résznél még nem sikerült igazán senkit megkedvelni, folyamatosan egyre szimpatikusabbá váltak a karakterek. A folyamatos drámákkal, kisebb-nagyobb személyi történetekkel tették őket valóságossá, vagy legalábbis átérezhetővé, és tudtam izgulni egy-egy nagyobb problémánál. A főbb figurákat végig árnyalták, és olykor megismertük az ő múltjukat és gondjaikat is vagy csak a hajóra jövetelüket, de szorítottak rájuk időt, így elevenebbé és érdekesebbé váltak.

A részek mindvégig izgalmasak maradtak, igen gyakran észre sem vettem, hogy már elment a rész vége, és szívesen néztem volna tovább. Mesélős, néha komorabb hangulat jellemzi végig, amelyet korrekt dialógusokkal és élvezetes epizódtörténetekkel egészítettek ki. Ugyan sokszor kiszámítható fordulatot, befejezést kaptunk, de többször is sikerült meglepniük, még ha tudtam is, hogy a következő részben valahogy orvosolják. Az évadvégi cliffhangernél valami hasonlóra számítottam, látszott, hogy az adott problémát nem fogják már megoldani ebben az évadban.

A látvány folyamatosan remek maradt, semmi panasz nem lehet rá. A színészek is segítik a szerepük szimpatikusságát, jól oldják meg a rábízott feladatukat. Robert Carlyle, Justin Louis, David Blue, Elyse Levesque, Jamil Walker Smith és Brian J. Smith adják a főbb stábot, de mindannyian ki tudnak valamennyire tűnni, és nem válnak sem szürkévé, sem érdektelenné.

Az évad legjobb újoncai között tartom számon, végig remekül szórakoztam, hiszen az érdekes epizódokkal, a jól felépített, megkedvelhető karakterekkel és a letisztult sci-fi környezet ehhez hozzásegített. Várom a következő évadot, kimondottan érdekel a csapat kalandjainak folytatása. Némi túlzással nekem 8,5/10 az évad.