filmek kategória bejegyzései

Legjobb idén látott filmek – 2018

Azt mondja a filmes naplóm, hogy idén 75 filmet láttam, ami, tartva az előző évek tendenciáját, újabb csökkenés, már ami a mennyiséget illeti. A minőséget illetően most sem érzem, hogy sok panaszra lenne okom: idén is nagyon sok remek filmet volt szerencsém látni, erős volt az Oscar-szezon, az egzotikum-mennyiséget szállította a Titanic Filmfesztivál, ráadásul a Netflix is minden korábbinál több érdekes alkotást mutatott be. Még mindig főleg blokkosítva nézek, vagyis különösebb probléma nélkül eltelhet úgy egy hónap, hogy csak egy-két filmet látok, míg vannak bőven 10 feletti hónapok is, de kezdek lemondani arról, hogy ezen tudok változtatni.

Következzenek inkább az általam legjobbnak ítélt 2018-as filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön, némi csalás megengedett), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. LOMO – Egy blogger élete (LOMO: The Language of Many Others) / Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 / Keresés (Searching)
A 10. hely egy ideje nálam egyfajta különdíj, amit idén az internettel és a modern technológiával foglalkozó filmek nyertek. A LOMO és a RLSM egymáshoz nagyon hasonló történetek, egyfajta modern coming-of-age alkotások, ahol a fiatalok felnövése az internet korában zajlik – nagyon szerettem mindkét filmben, hogy nem akarnak ítélkezni, hanem megmutatják a veszélyeket, a pozitív és negatív oldalakat, és közben nagyon komoly, fájdalmas emberi drámát ábrázolnak. A Keresés talán kicsit kilóg a sorból, de a modern technológiával árnyalt emberi tragédia itt is adott, csak ezúttal egy feszült-izgalmas thriller kereteiben.

9. Kszi, Simon (Love, Simon)
Nagyon amerikai, nagyon tini, nagyon idealizált, ám mégis nagyon megszerettem. Egy meleg srác története a gimnáziumban, amiből még ennél is giccsesebb dolgot lehetett volna kihozni, de szerencsére a készítők megmaradtak a valóság talaján: finom drámával, remek párbeszédekkel, ügyesen végigvezetett szituációkkal ragadtak meg. Elképesztően imádnivaló film, lehetetlen rá haragudni (ellentétben a magyar címmel).

8. Bosszú (Revenge)
Amikor láttam, nem hittem volna, hogy majd az év végi top 10-ben akarom látni, de év közben annyiszor jutott eszembe, hogy úgy érzem, muszáj idetennem. Pedig ez színtiszta zsánerszórakoztatás, eltúlzott, a végletekig elvitt szituációkkal, gyakorlatilag parodisztikus-szatirikus jelenetekkel, sokszor hangosan kacagtató momentumokkal, de nem elbagatellizálva, nem kínosan-kellemetlenül. Véres bosszúfilm, de olyan ügyesen, ahogy eddig még nem láttuk.

7. Így csajozz egy földönkívülivel (How to Talk to Girls at Parties)
Valószínűleg nem jutottunk volna el erre a filmre, és szerintem utána nem is valószínű, hogy pótoltuk volna, ha a Titanic Filmfesztiválon nem marad el egy vetítés, és nem lesz egy felesleges jegyünk. De mindez megtörtént, és egy elképesztően fura filmet sikerült megnézni: amiben benne van a hetvenes évek punk-korszaka, egy nagy adagnyi idegenség, teljesen elmebeteg sci-fis dolgok, Nicole Kidman, sok komolytalanság és egy kis komolyság, kicsit talán még Neil Gaiman vagy David Bowie szelleme is. Hangulatos buggyantság, bár azért nem egyszerű körülírni, mi is ez a film.

6. A hely (The Place)
Tavaly a kilencedik helyre raktam Paolo Genovese előző filmjét, a Teljesen idegeneket, pedig mintha az valamivel jobban tetszett volna (ezek szerint lehet, hogy idén mégis gyengébb évünk van?). A hely folytatja annak a hagyományait, és újfent egy kamaradrámának beillő alaphelyzettel bont ki szomorú és vicces emberi sorsokat, tragédiákat, lelki fájdalmakat és sérüléseket. Én mégis talán a világnézetét szerettem a legjobban, a sorsról, az emberi életről szőtt gondolatait. Genovesére a jövőben is érdemes lesz figyelni.

5. Egy nap
Hétköznapi helyzetek, hétköznapi drámák: az Egy nap úgy visz le a pokol legmélyére, hogy valójában a lehető legkevésbé szakít ki a valóságból. Egy anyuka egy napja: látszólag banális alaphelyzet, amiből olyan keményen és hatásosan bomlanak ki a szituációk, hogy a végére teljesen lesújtva lépünk ki a teremből. Végtelenül egyszerű itt minden, nincs semmi rendkívüli vagy meglepő, de mégis iszonyúan tud sokkolni.

4. Lady Bird
Az idei Oscar-szezon meglepően sok kiemelkedő filmmel szolgált. A Lady Birdöt talán a természetességéért szerettem a legjobban: nincs benne semmi újszerű vagy extrém dráma, csupa-csupa mindennapi helyzet, amit mégis képes úgy előadni, hogy abban pillanatok alatt el tudunk merülni. Ismerős szituációk, szinte átlagos coming-of-age: mégis annyi őszinte érzelem rejtőzik benne, amit nagyon-nagyon meg lehet szeretni.

3. Szólíts a neveden (Call Me by Your Name)
Valószínűleg a Szólíts a neveden sem a rendkívülisége miatt lett olyan népszerű: egy teljesen átlagos olasz nyarat mutat, ahol a kamasz Elio megéli az első szerelmét – történetesen egy nála némileg idősebb férfival. Imádtam az apró rezdüléseket, ahogy finom pillanatokból bomlik ki a kapcsolatuk: egyre jobban belemerülünk ennek a nyárnak a hangulatába, Chalamet egyre közelebb kerül hozzánk, hogy aztán a végére teljesen magunk alá kerüljünk – és onnan fel is tudjunk állni. Gyönyörű film, megbabonázó hangulattal.

2. Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Az Oscar-szezont nálam (majdnem) egyértelműen a Három óriásplakát nyerte, főként azért, ahogy a sajátos nyerseségében is olyan megnyerően kombinálta a tragédiát és a humort. McDonagh filmje nagyon ügyesen játszott rajtam: egyszer hangosan kacagtam volna, a következő pillanatban már sírni volt kedvem, de közben egyre közelebb kerültem ezekhez a fura figurákhoz, akik éppen próbálják a saját érzelmeiket feldolgozni több-kevesebb sikerrel. Velük együtt szenvedünk mi is, velük együtt értetlenkedünk, velük együtt tartunk ki, amíg még kell. Tovább is, mint a film két órája.

1. A négyzet (The Square)
Valahol sejtettem, hogy az év elsőként megnézett filmjét később már semmi sem fogja tudni felülmúlni. A négyzet elképesztő élmény: brutálisan polgárpukkasztó, zseniálisan szórakoztató, miközben rogyadozik a belé pakolt kérdések súlya alatt. Tele van csodálatos ötlettel, folyamatosan kacagunk, miközben valójában önmagunkat nevetjük ki. Östlund olyan képet tart elénk, amin nagyon jól esik nevetni, de mégis kezd fájni is. Cinikus film, kényelmetlen-kellemetlen, hogy Östlund ennyi problémát lát a társadalmunkban. Viszont amilyen összetettséggel és stílussal elmeséli, az gyakorlatilag tökéletes.

Egyéb kategóriák

A Titanic Filmfesztivál terméséből mindenképpen fontosnak tartom még kiemelni A rodeós (The Rider) és A rabbi meg a lánya (Disobedience) filmeket – szótlan, megkapó drámák. Meglepően szép filmnek tartom még a Mária Magdolnát (Mary Magdalene) is, pedig mintha nem sokan fedezték volna fel; szeretném még megemlíteni Jason Reitman új filmjét, a vállalhatatlan magyar című Pszichoanyut (Tully) is; valamint a Lányt (Girl), ami hatásosan mutatja be egy nagyon nem hétköznapi helyzetben lévő fiatal hétköznapjait.

Az év animációs filmje: Ruben Brandt, a gyűjtő – egy pontig azt hittem, ott lesz a top 10-ben is, de sajnos mégsem, bár nem sok hiányzott hozzá

Az év legőrültebb filmje: Quality Time – abszurd filmnyelvi formákban elmesélt kényelmetlen-kegyetlen szituációk

Az év sci-fije: Upgrade – stílusos, nem túlbonyolított, de nagyon szórakoztató

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War) – úgy érzem, megérte rá várni

Az év nosztalgiamozija: Ready Player One – Spielberg nagyon szerethető, régi stílusú kalandot hozott össze

Az év adaptációja: Expedíció (Annihilation) – nyugtalanító, váratlanul ügyes feldolgozás

Az év spinoffja: Mute – teljesen más, mint a Hold, nagyon nem sci-fi, ugyanakkor nagyon izgalmas, ambivalens élmény, aminek nagyon eltalált a stílusa

Az év csalódása: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald) – félek, hogy mi lesz itt még a következő részekben…

Reklámok

Legjobb idén látott filmek – 2017

Ha hihetek a naplómnak, idén 92 filmet láttam, ami elég jelentős mértékben kevesebb, mint a tavalyi közel 120 (érdekes, de közben meg minden korábbinál többet olvastam), viszont mintha sokkal koncentráltabban néztem volna filmeket. Vagy másként: mintha ezúttal jobban sikerült volna azokat kiválogatni, amik hosszú távon is maradandó élményt tudnak nyújtani.

Persze lehet, hogy ez csak a számok következménye (minél több film, annál több nem kiemelkedő), mindenesetre tavalyhoz hasonlóan idén sem panaszkodok a filmes évre. (A sorozatosra inkább, bár ez meg lehet annak hatása, hogy az idei év második felében nem néztem túl sok sorozatot.) A két filmes fesztivál, amin részt veszek (Magyar Filmhét, Titanic), idén is szállította a néznivalók sorát, de közben mintha az Oscar-szezon is erősebb lett volna a korábbi éveknél, sőt, mintha egész évben lett volna olyat nézni, ami valószínűleg jó lesz.

Szóval én örülök, következzenek az általam legjobbnak ítélt 2017-es filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) / Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle) / Kereszttűz (Free Fire) / Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)
A 10. helyet évek óta amolyan különdíjnak szánom, amit idén a másodvonalbeli akció-revízióknak adnék. Engem már jó ideje nem tudnak megszólítani a hagyományos akciófilmek, de az idei esztendőre mintha tényleg ez átfogó problémája lenne a zsánernek, viszont cserébe egyre több olyan alkotás készül, ami valamit máshogy akar megfogni. A Baby Driver ennek talán a legkiválóbb példája, mely egészen egyszerűen imádnivaló, de közben ott a Kingsman folytatása, mely talán nem annyira nagyszerű, mint az első, de azért még mindig hatalmas élvezet néni, vagy a Free Fire, mely csodálatosan elborult. A Ritchie-féle Arthur király talán kilóg a sorból (már csak azért is, mert gyengébb az előzőeknél), de én érzem a kapcsolódást, és mindenképpen fontosnak tartom a jelenség szempontjából.

9. Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Bevallom, a bemutató környékén nagyjából semmit sem halottam erről az olasz filmről, de nagyon örülök, hogy végül felfigyeltem rá. Látszólag egyszerű kis kamaradráma egy baráti társaság szokatlan vacsorájáról, de közben nagyon finoman beszél nehéz kérdésekről, és egyszerűen zseniális, ahogy tükröt mutat nekünk.

8. Szólít a szörny (A Monster Calls)
A gyász feldolgozása semmilyen életkorban nem egyszerű, kisgyermekként meg aztán pláne nem az. Siobhan Dowd és Patrick Ness könyve önmagában elképesztően megható és szívszorító, a filmadaptáció pedig remekül érzi az eredeti mű arányait. Nem sokat ad hozzá, de el sem vesz belőle: visszaadja ugyanazt a sűrű bánatot, ami minden jelenetet körülleng, és közben nem felejti el azokat a fontos igazságokat sem, amelyekkel mindenkinek szembe kell néznie élete valamely pontján.

7. A Ghost Story
Nem voltam annyira lenyűgözve az A Ghost Story-tól, miután befejeztem, de valahogy újra és újra azt vettem észre magamon, hogy visszatérek hozzá, a hangulatához, a gondolataihoz. Ugyanúgy a gyász áll a középpontban, mint a Szólít a szörnynél, de David Lowery nem tud vagy nem akar segíteni – vagy legalábbis nem úgy, mint képzelnénk. Brutális, de közben mégis elgondolkodtató, igazi hosszú távú élmény.

6. Némaság (Silence)
Ha az A Ghost Story hosszú távú élmény, akkor a Némaság azonnal hat. Letaglóz, maga alá gyűr, eltemet, majd jól megrugdos még, csak hogy érezd, milyen is lehetett azoknak a keresztény misszionáriusoknak Japánban. Kegyetlenül hosszú és kimért film, a szerzetesekkel együtt mi is formálódunk, és nagyon nem barátságos vagy szép ez a folyamat. Megszenvedünk a befogadással, sőt, még a végső válaszaival is – viszont mindez olyan élményt ad, ami még nagyon sokáig velünk fog maradni.

5. Jackie
Abszolút nem vártam, hogy az Oscar-szezonban valami nagy meglepetés fog érni, de Natalie Portman és Pablo Larraín kettőse egyszerűen lehengerelt. Ellentmondásos, zavaros érzelmekből kibomló film, furcsa arányokkal és nehézkes pillanatokkal, de rejtőzik a mélyén valami annyira emberi, valami annyira fájdalmas és mégis banális, hogy attól nem tudtam szabadulni. Persze nem is nagyon akartam.

4. 20. századi nők (20th Century Women)
Sajnálom, hogy csak a Titanicon jött ez a csoda, pedig örülnék, ha sokan felfedeznék maguknak Mike Mills örömmel és bánattal elég rendesen nyakon öntött alkotását. A 20. századi nők minden képkockájában annyi hangulat, annyi mosoly rejtőzik, hogy muszáj végig vigyorognom. Elképesztően élveztem, tényleg igazi kis csoda volt ez a film.

3. Dunkirk
A Dunkirköt viszont teljesen másként élveztem. Nolan tántoríthatatlan és kíméletlen visszafogottsága olyan döbbenetesen szürke és feszült hangulatot eredményez, ami nagyon sokáig nyomaszt. Hiába nem vagyok minden részével megelégedve, mégis az egyik legzsigeribb, leginkább székhez szegező mozi volt idén, amit bár nem tudom, hogy mikor merek újranézni, de az biztos, hogy arra még rá kell készülnöm.

2. A régi város (Manchester by the Sea)
Még egy gyásszal foglalkozó film, szintén az Oscar-szezonból – viszont talán a legerősebb mind közül. Figyeljük ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és mire a végére érünk, úgy érezzük, mintha mindent tudnánk ezekről a szereplőkről, amit csak tudni lehet. A hétköznapi csodák és a tengernyi bánat filmje, melyek mögött rengeteg érzelem lakozik, viszont ezekből mégsem látunk semmit a felszínen.

1. anyám! (mother!)
Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Sokáig tűnődtem az első három sorrendjéről, és nem tagadom, az anyám! végülis a szélsőségessége miatt került előre. Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, és én is elég nehezen jutottam el odáig, hogy bátran tudjam mondani: nagyon élveztem ezt a filmet. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is úgy érzem, hogy megérdemelten hívom az év legjobbjának.

Egyéb kategóriák

Szívem szerint a fentiek közé rejtettem volna valahova az Éjszakai ragadozókat (Nocturnal Animals) is, de 2016-os bemutatása miatt nem akartam nagyon csalni, viszont tényleg az év egyik legintenzívebb élménye volt. No meg a Titanic merítéséből muszáj még megemlítenem a Nehéz szívvel (Hjartasteinn), a Számi vér (Sameblod) és A lélek saját társat választ (A Quiet Passion) filmeket, melyek mind kiválóak.

Az év thrillere: Széttörve (Split) – borzongatóan feszült és izgalmas

Az év meglepetése: Power Rangers – senki nem akarja nekem elhinni, de nagyon sok szempontból szerethető ez a film

Az év magyar filmje: Kincsem és Brazilok – de mondjuk rajtuk kívül is több “elég jó” magyar filmhez volt idén szerencsénk

Az év sci-fije: Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets) – én abszolút élveztem Luc Besson legújabb agymenését

Az év koncepciója: Kong – Koponya-sziget (Kong: Skull Island) – nem sok hiányzott, hogy a blockbusterek revíziójaként köszönthessük a Kongot, mert nagyon ambiciózusnak tűnt olykor

Az év leghidegebb filmje: Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River) – mintha csak egy Cormac McCarthy regényt látnánk Skandináviában

Az év szuperhősös filmje: Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) – az idei folytatásoktól nem voltam lenyűgözve, de Pókember jó szórakozás volt

Az év legrosszabb filmje: A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda) – ne nézzetek brazil trashfilmeket


Legjobb idén látott filmek – 2016

Az elmúlt években egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a filmekre csak másodlagos mozgóképes alkotásokként tekintek a sorozatok mögött – az okokról talán majd egyszer egy külön bekezdésben elmélkedek, de mindenesetre a tendencia (legalább bennem) egyértelmű. 2016-ban ezen félig tudatosan szerettem volna változtatni: próbáltam minél több filmet megnézni, hátha visszatér a hitem.

Mivel ez nem történt meg, logikus lenne, ha tavaly után idén is azt mondanám, hogy nem volt túl jó évünk. Ugyanakkor, talán pont az alacsonyabb elvárások miatt, 2016-ban mintha nem csalódtam volna akkorát, mintha jobb lenne az összkép. Többet voltam moziban, egyben több filmet is láttam (szám szerint 120-at, ami eléggé rekord-közeli), mint a korábbi években, ezért szerintem több jó filmet is láttam, bár az arányok továbbra sem változtak (mint ahogy több kedvencet sem találtam). Viszont személyes sikernek könyvelem el, hogy sokkal többet néztem a hazai mozikba nem kerülő filmekből – bár volt köztük jobb és rosszabb is, valahogy sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a mainstream művek.

Ha a toplistát nézzük, a nagyobb válogatás miatt nem volt olyan nehéz összeszedni a tíz legnagyobb élményt – de talán beszéljenek inkább maguk az alkotások. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2016-os filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az egyéb kategóriák; a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Fivérek (Brødre / Brothers)
Amikor beírtam a filmes naplómba, elsőre simán mellébiggyesztettem, hogy 10/10, de aztán mégis leszedtem, és maradt pontszám nélkül. Képtelen vagyok értelmesen beszélni a Fivérekről – ezt a 10. helyet amolyan különdíjként szánom neki. Aslaug Holm gyönyörű és mégis iszonyatosan fájdalmas dokumentumfilmje valószínűleg a lehető legjobbkor talált meg, és ahogyan beszél az élet értelméről (illetve annak hiányáról) a mai napig visszhangzik bennem. Két felnövés és egy kudarc tökéletes szerzői filmje.

9. Félvilág
Kicsit csalás, mert valójában még 2015-ös film, de a televízió után idén még a mozikba is került. Ami egyébként igen örvendetes, legalábbis remélem, hogy így még többen felfigyeltek erre a hármas karakterdrámára. Nagyon ügyesen összerakott (hiába, mindig öröm nézni ilyen jól megírt forgatókönyvet – de tényleg, magyar műveknél néha már az felér egy csodával, ha nemcsak elviselhetőek, de kifejezetten jók a párbeszédek), egészen zsánerfilmes alkotás, hibátlan színészi alakításokkal és persze mindenek előtt fojtogató hangulattal. Ha ez a minőség lenne az alap a magyar filmgyártásban, nem kellene szégyenkeznünk… bár szerintem mostanság egyébként sem kell.

8. Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)
Őszintén szólva, egyelőre nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy itt a helye Kubónak. Az év utolsó napjaiban néztem ugyanis meg, és ilyenkor mindig kérdéses, hogy csak a friss élménynek vagy valóban a filmnek szól a lelkesedésem. Akárhogy legyen is, abban biztos vagyok, hogy ritkán látni ennyire mély, szép és a lelket is simogató animációs filmet. Kreatív és okos, de nem veszíti el a szívét közben, mer mély emberi drámáról és érzésekről beszélni, ám mégis megmarad a gyerekeknek szóló stílusnál és hangulatnál. Egyszerűen csodálatos.

7. Bone Tomahawk
Az itthon nem igazán bemutatott zsánerfilmek közül ez maradt meg bennem a legmaradandóbban – a meghatározás egyébként azért is ilyen körülményes, mert úgy volt, hogy eredetileg nem kap bemutatót, aztán mégis megnézhettük a Titanicon (én is ott láttam), aztán végül csak bejutott a legtöbb moziba… No mindegy, a lényeg, hogy ritkán látni vásznon ennyire ütős horror-westernt. Bár egy 10-20 percet lehet, hogy a feszültség érdekében én kivágtam volna belőle, azért engem nagyon megragadt a hangulata: zsigeri, kemény és menő.

6. Steve Jobs
Kevés olyan filmes van, akiket nagyon szeretek, és gondolkodás nélkül látni akarom az összes filmjüket, de Aaron Sorkin és Danny Boyle köztük van. Nomármost, ha ők ketten összeállnak egy filmre, akkor talán mondanom sem kell, hogy milyen magasra ugrik a várakozásom… A Steve Jobs pedig pontosan olyan, amilyennek lennie kell: intelligens, váratlan és elegáns, mint nagyjából minden, amit Sorkin csinált; továbbá hangulatos, magával ragad és egyenesen lüktet, mint Boyle legjobbjai. Tökéletes kombináció, emlékezetes élmény.

5. Egy tökéletes nap (A Perfect Day)
Nem hiszem, hogy sokaknak lesz ismerős az Egy tökéletes nap, pedig kapott itthon mozis bemutatót is. A délszláv háborúk utáni Boszniában egy egészen elképesztő dramedy-t mutat be Benicio Del Toro és Tim Robbins csapata: folyamatosan mosolygunk, néha hangosan nevetünk, pedig valójában igen komoly dolgokról van szó. Nagyszerűen játszik az érzelmeinkkel, és furcsa módon nem a váratlan húzásai, hanem a szerethető, egészen mindennapi jelenetei miatt lesz olyan maradandó. Egyszerű, de annál szebb alkotás.

4. Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)
Rég volt olyan, hogy egyet értettem az amerikai filmes akadémiával az Oscar-díj kapcsán, és talán most sem a Spotlightnak adtam volna, de azért nem tudok sajnálkozni, hogy Tom McCarthy filmje nyert. Nagyon fontos témáról beszél, igen okosan: tetszett, hogy nem annyira tipikus a megközelítése, és hogy ennyi teret hagy a színészeknek, akik aztán élnek is a lehetőséggel. Klasszikusan az a film, amit mindenkinek látnia kellene.

3. A nagy dobás (The Big Short)
Gyengém a gazdasági téma, nem tagadom, de én A nagy dobásnak adtam volna az Oscart. Adam McKay egy kicsit szárazabban és másként fontos témáról beszél, mint mondjuk a Spotlight, de ettől még egy pillanatig sem válik gyengébbé. Újfent csak azt tudom mondani, hogy okos film: nem nézi hülyének a nézőjét, ügyes megoldásokkal dolgozik, jól eltalált szereplőkkel és fókuszokkal. Kivételesen fontosnak tartom, hogy a forgatókönyvet is díjazták: ott szerintem már nagyon sok minden eldőlt.

2. Érkezés (Arrival)
Így belegondolva, ha másodjára is megnézném az Érkezést, nem biztos, hogy megkapná a második helyet. De aktuálisan ez nem annyira érdekel, hiszen elsőre nekem nagyon ütött: persze a minimalista, finom megközelítése miatt már rögtön nagy előnnyel indult Villeneuve, és ezen aztán csak javítani tudott. Rajongok azért, hogy mindig csak épp nem azt adta, amit vártunk; hogy képes volt működő érzelmeket belevinni egy ennyire sajátos történetbe is; hogy (jó, talán egy-két apróságot leszámítva) sem vált hiteltelenné és végig tudta vinni a koncepcióját. De örülnék, ha minden sci-fi legalább ilyen jó lenne…

1. Ernelláék Farkaséknál
Gyűlölöd, szereted, kínlódsz rajta, nevetsz, feszeng, forgolódsz, de mégis imádod: az Ernelláék Farkaséknál annyi érzelmet pendített meg bennem a moziban, mint nagyon régen bármi. Hihetetlenül őszinte, minden rezdülésén érezni a lelket benne, ráadásul annyira jól beszél bizonyos témákról, hogy már csak ezért is mindenképpen helye lenne a top 10-ben. Komplex élmény, kétszer kellett megnéznem, hogy minden a helyére kerüljön, de talán nem meglepetés, ha azt mondom: a kedvenceim között fogom számon tartani. Magával ragadó érzelmi gazdagság, igazán szerethető film: az idei évben az Ernelláék Farkaséknál tetszett a legjobban.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akadt még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A váratlanul jó Oscar-mezőnyből még muszáj megemlítenem a Mustangot és a 45 évet (45 Years). A Titanicról nem mehetek el szó nélkül A nevem Emily (My Name Is Emily), A meghívás (The Invitation) vagy A bérgyilkosság (Assassination) mellett.

Az év legkellemesebb meglepetése: Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet (Rogue One: A Star Wars Story) – a 7. rész után nem vártam igazán, de nagyon örültem, hogy megszületett az eddigi legjobb SW film

Az év legabszurdabb drámája: A homár (The Lobster) – imádnivalóan beteg (azért a Swiss Army Man csak hajszálnyival maradt le…)

Az év szuperhősös filmje: Deadpool – nem tökéletes, de pont olyan, mint vártam: elszállt, humoros és stílusos

Az év látványa: Amerika kapitány – Polgárháború (Captain America: Civil War) – vessetek meg, de én szerettem a Polgárháborút a sajátos megközelítése miatt

Az év színészi jutalomjátéka: A Bigger Splash – klasszikus értelemben vett filmként értékelhetetlen, de mégis folyton eszembe jut

Az év vígjátéka: Rendes fickók (The Nice Guys) – örülnék több hasonlóan jól összerakott mókázásnak

Az év sci-fi akciója: Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond) – abszolút korrekten összerakott mozi, igazán szórakoztató élmény

Az év legszebb animációs filmje: Anomalisa – valamiért picit elment mellettem, de megközelítésével és hangulatában simán űberelt sokakat

Az év legbetegebb animációs filmje: Virsliparti (Sausage Party) – hatalmas WTF ez a film, még mindig nem tudom, mit láttam

Az év legkreatívabb filmje: Zootropolis – Állati nagy balhé (Zootopia) – idén kiemelkedően jó animációkat láttam, muszáj megemlítenem a Zootropolist is

Az év legrosszabb filmje: Egyiptom istenei (Gods of Egypt) – nem vártam én semmit, de ez annyira rossz volt, hogy az már fájt


Legjobb idén látott filmek – 2015

Bár az utóbbi pár évben inkább lelkesedtem az adott évi filmtermés kapcsán, idén valahogy nem vagyok maradéktalanul boldog. Pedig mintha több filmet sikerült volna megnéznem, mint arra számítottam (szám szerint 72-t, amiből azért 18-at a Titanic hozott magával, no meg az újranézésekről ne is beszéljünk), de valahogy nagyon kevés kiugróan jó művet láttam. Pedig az Oscar-szezon egészen korrekt volt, év közben is be-beestek érdekesebb produkciók, s bár a blockbusterek többségét inkább felejthetőként könyveltem el, azért ott is volt néhány kiemelkedő alkotás.

Úgyhogy nem egészen tudom, miért vagyok negatív – talán az új kedvencek hiányoztak, talán csak a csalódások nyomták rá a bélyegüket a többiekre, talán egyszerűen az zavar, hogy egy jobb évben a toplistából elég sokan kiesnének, mindenesetre azért annyira nem esett nehezemre kiválasztani a tíz legnagyobb élményt 2015-ből. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2015-ös filmek (amiket idén mutattak be itthon) – a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. holtversenyben A csend képe (The Look of Silence) és Citizenfour
Dokumentumfilmeket ritkán nézek, de az idei év határozottan megerősített abban, hogy ezt rosszul teszem. A csend képe egy hihetetlenül sokkoló, megrázó, és úgy az egész emberiséget átértékelő film (mint a legtöbb, ami tömegmészárlással foglalkozik), ráadásul Indonéziát nem ismerjük, úgyhogy már csak ezért is előnye volt Oppenheimernek – fájdalmas élmény. A Citizenfour pedig talán napjaink egyik legjelentősebb és legaktuálisabb témáját, a lehallgatások-adattárolások-elemzések körüli botrányt taglalja, legalább annyira megrendítően, mintha tömegmészárlásról beszélne. Kevés fontosabb filmet láttam idén, mint ez a kettő.

9. Mad Max – A harag útja (Max Max: Fury Road)
Nem értettem, hogy mire ez a felhajtás. Nem érdekelt (emberek kocsikon száguldanak, közben ölik egymást – és?), nem akartam megnézni. Aztán valahogy mégis bekeveredtem a moziba, és egy egészen elképesztő élményt kaptam. Nem érzem tökéletesnek, lehetett volna még inkább a kedvemre való, de nem tudok szó nélkül elmenni a film elképesztő kreatív töltete, sebessége és hangulata mellett. Évtizedek múltán is mérföldkőként tartjuk majd számon a legújabb Mad Maxet.

8. Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)
A Titanic Filmfesztivál minden évben képes meglepni, de idén ennek örültem a legjobban – egyébként valószínűleg simán kihagytam volna az év egyik legszórakoztatóbb és leghumorosabb komédiáját. Persze már az alapkoncepció (miszerint egy áldokumentumfilm keretében vámpírokat követünk) is tetszik, és szerencsére sikerült a végletekig elvinni. Garantált nevetés, ügyes ötletek – ennél nem is kell több.

7. Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Januárban mutatták be, de nekem egészen decemberig tartott, mire elértem az év egyik legjobb akciókomédiájáig. Ilyenből egyébként nem volt hiány 2015-ben (lásd még később), de amúgy teljes rejtély, hogy miért nem csaptam már le rá korábban – legalább Matthew Vaughn nevének meg kellett volna ragadnia bennem. Valójában itt sem történik más, mint a Kick/Ass esetében: kétórányi esztelen, őrült paródia, szélsőséges szatíra, egy olyan műfajé, amire egyébként is ráfér már a ráncfelvarrás. Iszonyúan élveztem.

6. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Tűnődöm, hogy a Sicario csak azért ragadt meg bennem, mert nem túl régen pótoltam, a hype és az általános elragadtatás után, vagy egyébként is ilyen remek élmény lett volna. Ez már soha nem derül ki, az ellenben biztos, hogy ha feszültséget, izgalmat, igazi lélegzet visszafojtva várt eseményeket keresünk, akkor itt kell nézelődni – hogy a Sicario nem áll meg itt, hanem az erkölcsi és lélektani kérdések felé tereli a mondanivalót, az különösen szimpatikus.

5. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Én bírom Guy Ritchie-t. Tudom, hogy mások annyira nem, különösen nem az UNCLE miatt, de én szeretem ezt a baromi stílusos, elegáns, magával ragadó akciókomédiát. Hiszen ez sem több, mint a Kingsman, csak más – itt is a paródián van a hangsúly, de ezt képes túlzás nélkül, a közel-hihető események talaján tálalni, képes önállóan is működő filmet bemutatni. No meg remek akciójelenetekkel, zenével, kamerával… várom legközelebb is Ritchie-t.

4. Agymanók (Inside Out)
A Pixar az elmúlt pár évben egyre furcsább irányokat vesz, amit nem tudok teljes mellszélességgel támogatni, de az Agymanókkal (áh, már a címet is szeretem) megmutatták, hogy bizony még mindig ők az első számú amerikai animációs filmstúdió. A “mi lenne, ha az érzelmeknek lennének érzelmei” nemcsak reklámszöveg, tényleg elképesztő finomságról, empátiáról és érzelmi hullámvasútról tesz tanúbizonyságot ez a film – mondjuk ki: ilyet nem várnánk animációtól. Az ilyenek miatt hajlamos vagyok megbocsátani a Pixarnak.

3. Liza, a rókatündér
Tavaly egyenesen az év meglepetésének jelöltem a “magyar filmet”, Utóéletestől, VAN-ostól, Szabadesésestől, és szerencsére ez a tendencia idén is folytatódni látszik. Mondjuk én a Saul fiától nem vagyok elragadtatva, de kétségtelenül örülök a nemzetközi sikerének – engem a Liza sokkal inkább meg tudott ragadni. Szerethetősége, szimpatikus-könnyed hangulata, finom árnyalatai, zenéje: minden együtt van ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes szülessen. Még ilyet!

2. Whiplash
A 2015-ös Oscar-szezontól ugyan nem voltam elájulva (leginkább amiatt, mert a két legjobbat még 2014-ben láttam), voltak jobb és rosszabb művek is, de a Whiplash toronymagasan kiemelkedik köztük. Értem én, hogy elcsépelt sportfilm dramaturgia, meg hatásvadász feszültségkeltés, de a Whiplash annyira belém vág, annyira mélyen eltalál, hogy az valami elképesztő. Simmons és Teller kettőse zseniális, nagyon emlékezetes élmény.

1. Ifjúság (Youth)
A 2013-as toplistámra csak a második helyen került fel A nagy szépség – ezt azóta is sajnálom, pedig csupán arról volt szó, hogy még nem tudtam annyira helyre rakni magamban. Azóta az kedvenc filmmé vált, én meg tűkön űlve vártam a legújabb Sorrentino-képeskönyvet. Audiovizuális orgia, olyan tartalommal, hogy még jópárszor újra kell néznem, hogy igazán összeálljon bennem. Első megtekintés után színtiszta elképedés, katarzis és ámulat – másodjára sem kevesebb. Egyértelműen az év filmje nálam.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A Titanicról az X+Y (A Brilliant Young Mind) még sokáig a “szerethető dráma” etalonja lesz, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl) pedig az egyik legjobb indie film, amit idén láttam.

Az év leginkább zavarba ejtő folytatása: Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens) – kommentár nélkül; azt hiszem, egyértelmű

Az év legaranyosabb animációja: Hős6os (Big Hero 6) – egyértelműen a gyerek célközönségre kiszámított, magával ragadóan aranyos alkotás

Az év akciófilmje: Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation) – a fene hitte, hogy MI rész valaha ide kerül, de ez tényleg remek volt (lásd még: az év legjobb Bond-filmje)

Az év sci-fije: Mentőexpedíció (The Martian) – hurráoptimista Mars-járás, szinte tökéletes adaptáció

Az év szuperhősfilmje: Hangya (Ant-Man) – sokszor bevált recept, de még működik

Az év blockbustere, egyben az év látványa: Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron) – sokat lehet szidni ezt a filmet, de engem még mindig megtalál a Marvel

Az év legfurcsábban jó filmje: Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) – iráni vámpírfilm. Ezzel mindent elmondtam.

Az év legzseniálisabb borzalma: Kung Fury – elmondhatatlan, értékelhetetlen, iszonyatos

Az év legnagyobb csalódása/kihagyott lehetősége: holtversenyben Chappie, Holnapolisz (Tomorrowland), 007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre) – hát én már nem is tudom, hogy mit jelöljek

Az év legrosszabb filmje: Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) – nem is értem, ez miért készült el


Legjobb idén látott filmek – 2014

Eltelt 2014, és én újra egy olyan évet zárok, amikor elégedett vagyok a filmekkel. A meglehetősen gyenge 2012 után a 2013 már sokkal erősebb volt, s szerencsére ezt a tendenciát vitte tovább a 2014-es filmes év is: számos igen ütős alkotást láthattunk, annak ellenére (az elmúlt években ez nem így szokott legalábbis működni), hogy az Oscar-szezonból nem túl sok maradandó élményt tudnék felsorolni. Viszont év közben meglepően sok olyan filmet láthattam, amit egészen biztosan szívesen néznék majd újra majd évek múltán is.

Egyébként is elég sok filmet láttam idén, a klasszikusok pótlása projektem mellett is próbáltam mindig időt szakítani, ennek okán idén már a nyár elejéig több filmet néztem meg, mint 2013-ban egész évben – noha ettől függetlenül a december újfent a pótlások jegyében telt. A toplistában szokás szerint csak azok játszanak (többé-kevésbé), amit idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban) – az irányadó ezúttal is a filmes naplóm lehet. Következzék tehát a top 10, utána néhány kiemelkedő alkotással.

10. Nebraska
Alexander Payne továbbra is az az amerikai rendező, aki érzi, milyen a “keserédes” mozi. A Nebraska fáj, megtörsz benne, fekete-fehér képei egészen a depresszió széléig repítenek, hogy közben végig valamiféle idióta mosoly játsszon a szád szélén. Nincsenek illúziók, csak a valóság: ez pedig máris jóval több, mint amit fél Hollywood elmondhat magáról.

9. A jogász (The Counselor)
Kicsit csalás, A jogász ugyanis még a tavalyi évről maradt 2014-re, de egyszerűen nem hagyhattam ki. Cormac McCarthy forgatókönyve alapján baromi tehetséges színészek (avagy sztárok) mondtak olyan őrjítően kemény dolgokat, hogy azt hittem, szétszakad közben a vászon. Itt nincs más, csak reménytelen kétségbeesés, erőszak és nihil, meg persze az állandó emberi vétkek. Nem tudom, mennyire Ridley Scott érdeme, de nagyon jól sikerült A jogász.

8. Az üldözött (Most Wanted Man)
Anton Corbijn már Az amerikaival felhívta magára a figyelmet, de Az üldözöttel most végre a csúcsra ért: nem is tudom, láttam-e már ennyire ütős thrillert. Nemcsak azért, mert a krimi / kémregény műfaji szabályait a maximumra pörgeti, s annyira eláraszt feszültséggel és izgalommal, hogy alig kapok levegőt, hanem azért is, mert közben fájóan pontos látleletet ad a valóságunkról, mindenféle elnézés vagy optimizmus nélkül. Darabokra tör, s aztán meg sem próbál összerakni.

7. Átmeneti állomás (Short Term 12)
“Szívmelengetően szórakoztató film, egyszerűen élvezet nézni” – írtam fel az Urániában a Titanic Filmfesztiválon az Átmeneti állomás megnézése után, s azóta sem tudok többet elmondani róla. Megvan az az optimizmus benne, ami az előző filmekből teljesen hiányzik: hogy hiába történik velünk baromi sok rossz, hiába vág újra és újra földhöz a sors, azért végső soron mégis jó élni. Mégis jó legalább lélegzetet venni, és szeretni, és örülni, és nevetni. Szeretem ezt a filmet.

6. Holtodiglan (Gone Girl)
Olykor azt hinné az ember, hogy David Fincher képtelen hibázni, ugyanis a Holtodiglannal megint egy nagyon erős filmet tett le az asztalra. Látszólag thriller, méghozzá a jobbik fajtából: feszült, izgalmas, ütős, hatásos. A felszín alatt azonban sokkal inkább karakterdráma, két olyan megtört emberről, akik akár mi is lehetnénk. Mert így tesszük tönkre egymás életét, mert így nyomorgatjuk egymást – hogy aztán ne várjon más, csak az üres mosolygás. Talán Jonathan Franzen készítene ilyen filmet.

5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Kicsit kakukktojás a drámák tengerében, de A galaxis őrzői azon ritkaság a képregényfilmek tömegében, amit muszáj külön kiemelni. Két órányi nettó szórakozás, ráadásul tényleg abból a fajtából, ami nem néz hülyének, mer bátor lenni, de közben nem felejti el, hogy mégiscsak alapvetően azért ülsz be a moziterembe, hogy jól szórakozz. Paródia és szuperhőstörténet, baromi szimpatikus szereplőkkel és a kötelező körökkel – amelyeket mégis szívesen nézel, mert úgy rakták össze. Soha rosszabb képregényfilmet.

4. A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)
Wes Anderson sosem volt nagy kedvencem: értettem én, hogy mit szeretne, illetve hogy mások miért szeretik, de valahogy sosem kapott el a hangulat, sosem éreztem át igazán az ő műveit. Aztán jött A Grand Budapest Hotel, és rögtön levett a lábamról: ügyesen, mi több, intelligensen szórakoztat, minden jelenetén és beállításán érződik valami játékos finomság, ami teljesen elvarázsolt. Az pedig csak hab a tortán, hogy mennyi ismert arc feltűnt a filmben.

3. Birdman (Avagy a mellőzés meglepő ereje)
Ugyan itthon majd csak jövő év elején mutatják be, de a forgalmazó jóvoltából már láthattam december végén a Birdmant, ami tippre elég sok jelölést is el fog vinni az Oscar-felhajtásban. Mondjuk ezt egy pillanatig sem sajnálom tőle, ugyanis az utóbbi idők legokosabb filmje volt: zseniális párbeszédei, nagyon értelmesen bemutatott jelenetei és a mindent átszövő humor (szintén az intelligensen szórakoztató fajtából) pedig levett a lábamról. Elképesztően élveztem.

2. Éljen a szabadság! (Viva la libertà)
A nagy szépség révén beleszerettem az olasz filmművészetbe, az Éljen a szabadság! pedig elmélyítette ezt a kapcsolatot. Vagy csak Toni Servillo nyűgözött le újfent. Akárhogy is, ez a hangulatos, politikában gazdag és költői film úgy szórakoztatott, ahogy csak kevés alkotás képes (mint mondjuk az előző Birdman). Remek színészi játék, okos forgatókönyv, magával ragadó humor, és persze az a pici olasz attitűd, ami mindent átjár. Olyan jó, hogy ha nem nézik hülyének a nézőt a mozikban.

1. Sráckor (Boyhood)
És akkor itt van az egyértelmű első helyezett, Richard Linklater monumentális vállalkozása, ami egyszerűen nem szól másról, csupán az életről. 12 év kevesebb, mint három órába sűrítve, olyan töménységgel és olyan őszinteséggel, amit, azt hiszem, még nem láttam mozifilmben. Itt minden színész, minden karakter együtt lélegzik velünk, mi pedig érezzük, hogy ez főleg róluk szól. Pedig nincs semmi különösebb dráma, semmi eredeti vagy megdöbbentő fordulat, csupán minden úgy történik, ahogy a valóságban is történne. Ennél ugyanis nem kell több: adjuk a valóságot. Őszintén. Tisztán. Erről szól a mozi.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni: A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), az Augusztus Oklahomában (August: Osage Country) vagy A vadászat (Jagten) önállóan is remek volt, de még a színészi brillírozás iskolapéldája, az Amerikai botrány (American Hustle) is mindenképpen fontos film volt idén. A Titanic Filmfesztiválon látott Joe is mindenképpen megérdemli a kiemelést.

Az év sc-fije: Csillagok között (Interstellar) – közel sem tökéletes, valójában sokkal inkább Speilberg, mint Nolan, ám mégis: hiányzik az ilyesmi a mozikból

Az év szuperhősös filmje: A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2) – valamit nagyon tud ez az új széria, engem ugyanis rendszeresen elvarázsol

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes) és X-Men – Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past) – avagy azért Hollywoodban még mindig tudnak olyan szórakoztató filmeket csinálni, amitől nem verem a fejem a falba

Az év zenés filmje: Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis) – hangulatmozi, csupán folk/blues dalok, meg egy emberi sors

Az év meglepetése: a magyar film (Utóélet / VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan / Szabadesés / Délibáb / Fehér isten) – ki gondolta volna, hogy az elmúlt évek hányattatásai után ennyi érdekes magyar film kerül a mozikba? néhány még kifejezetten jó is volt

Az én rajzfilmje: Szél támad (Kaze tachinu) – hiába, Miyazaki Hayao-ra még mindig lehet számítani, ha jó rajzfilmről van szó

Az év posztmodern filmje: holtversenyben a Borgman és a Valahol Angliában (A Field in England) – holland és angol, de mindkettő igazi szürreális, posztmodern alkotás, és hát valahol zseniális is

Az év európai filmje: Lovak és emberek (Hross í oss) – Izlandról egy olyan abszurd és őrült drámát nézhettünk meg idén, amire egészen biztosan nem számítottunk

Az év csalódása: Noé (Noah) – én hittem abban, hogy Aronofsky jól fog blockbustert rendezni: de kár volt, mint kiderült

Az év kihagyott lehetősége: Transzcendens (Transcendence) – annyira érdekes és okos film lehetne, de ehelyett megmaradt az egyszerű unalom világában; nagy kár érte

Az év legrosszabb filmje, egyben az év látványa: Transformers: A kihalás kora (Transformers: Age of Extinction) – persze nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis katasztrofálisat kaptam, viszont legalább szép volt


Legjobb idén látott filmek – 2013

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy végre elégedett vagyok egy évvel. A tavalyi meglepően gyenge esztendő után, amikor legszívesebben első helyezettet sem hirdettem volna, idén valahogy sokkal szórakoztatóbb alkotásokat volt szerencsém megtekinteni, lényegesen erősebb műveket láttam már az első hónapokban is. Ebben persze nagy szerepe volt a váratlanul színes Oscar-szezonnak is, de amúgy is sorjáztak az igen kellemes produkciók – miközben persze azért sajnos jó néhány gyengébb is beleesett a szórásba.

A december továbbra is a pótlások hónapja volt, főleg a végén belehúztam, és a korábban kihagyott filmek közül válogattam bőséggel – irányadó ezúttal is a filmes naplóm. Következzenek tehát a legjobb idén látott alkotások, sorrendben, majd néhány külön kiemelendő. Szokás szerint csak azok játszanak, amiket idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban).

10. Phillips kapitány (Captain Phillips)

Tom Hanks drámázik. Kategóriájában hasonló az Oscar-győztes Az Argo-akció, ám annál jóval többet mutat: a személyes, emberi nézőpont olyan feszültséget teremt, hogy a székhez szegez. Még véletlenül sem manipulatívabb a kelleténél, apró megoldásokban is nagyon kellemes meglepetéseket okoz – tulajdonképpen ennél nem is kell több.

9. Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza

A megszállottság filmje, Bigelow immár értékelhető rendezésében. Nem foglal állást, s tulajdonképpen nem is bin Ládenről beszél: sokkal inkább az emberről. Így pedig nem akar pamflet lenni, elfelejti a pacifizmust vagy épp a propagandát, a maszlag helyett inkább arra koncentrál, ami fontos. Nem biztonsági játékot játszik, okosabb, mint az átlag, ezért pedig nem is arat osztatlan sikert.

8. A nyár királyai (The Kings of Summer)

A huszonévesek tinifilmje? Lehetséges egyáltalán az ilyen? Könnyed érzelmek, tinidráma és persze az utánozhatatlan hangulat – A nyár királyai néhány srácról beszél, akik kivonultak a természetbe, semmi többről. Ez pedig magával ragad mindenkit, aki még képes az ilyesmit értékelni. Igazi tinifilm, amit még nem rontott el a XXI. századi társadalom, viszont képes sallangoktól és idétlen pózoktól mentesen önmagát adni – így válik egy magával ragadóan szeretnivaló alkotássá.

7. A nyomorultak (Les Misérables)

Ilyen a filmbe oltott színház? Címszavakban: éneklés, dráma, tömeg, nagyjelenet, harci lelkület, naiv optimizmus, szerelem, díszlet, vizuális megoldások és színészek. Műfajok találkozása, hogy valami egyedit hozzon létre – ritkán sikerül az ilyesmi jól, de A nyomorultak megtalálta a tökéletes arányt. Olyan mű, amely után úgy állunk fel a székünkből, hogy valami nagyformátumút, nagyvolumenűt láttunk, valami különlegeset, amelyre nem képes minden mozifilm.

6. Köszönöm, jól (Dakujem, dobre)

Ilyen Magyarország. Ó, várjunk csak, ez Szlovákia – bár egy magyar rendező szemén át. Van itt társadalomkritika, látlelet az emberi kapcsolatokról, és egy zavaróan ismerős, ebből adódóan kissé fájó, ám mégis megmosolyogtató családtörténet, továbbá virágmintás abroszos kisvárosi vendéglő és „Megy a gőzös”-t éneklő részeg rokonok. Minden ízében ismerős, kacagtató és szomorú. Ilyet is lehet azért még csinálni Európa eme szögletében.

5. A nagy Gatsby (The Great Gatsby)

Gazdagság, fényűzés, csillogás, díszes palota, elegáns estélyek, kifogástalan társasági élet, szerető család: a látszat hatalomra jutása, az amerikai álom csődje és sikere(?). Ez A nagy Gatsby, és még több is – magával ragadó hangulat, remek színészek tolmácsolásában, mégis a stílustól lesz olyan emlékezetes. Luhrmann kiváló megoldásai mellett pedig még a giccset is elviseljük.

4. Transz (Trance)

Egy thriller, ami lüktet. A ritmusra. Az érzésekre. A hangulatra. A feszültségre. Az akcióra. A szexre. A látványra. Az audiovizuális hatásokra. Boyle néha nagyon eltalálja, hogy mit is kell csinálni: nem lesz persze tökéletes, de mégis talán a legkiforrottabb, legszórakoztatóbb alkotása. Azt hiszem, valahogy így kell XXI. századi thrillert készíteni.

3. Gravitáció (Gravity)

Bullock és Clooney az űrben, mindez Cuarón feszültségben gazdag, klausztrofób, mégis szédítő interpretációjában. Az ember csak lélegzetfojtva ül a moziban, és csodálkozik, hogy lehet ilyen csodát levetíteni. Nem mindennapi élmény, az ilyesmiért biztosan megéri moziba járni (s nem pedig a 3D miatt, ami itt is csak bazári látványosság).

2. A nagy szépség (La grande bellazza)

Film, amit a sznobériám miatt néztem meg – és milyen jól tettem! Miután olyan sokan áradoztak róla, nekem is muszáj volt belemerülnöm Róma egyedi, varázslatos és magával ragadó világába, ahol érzelmek vetélkednek a valósággal. Mert ilyenek vagyunk mi, ilyen a modern szépség. Nem érettem mindent, de nem is ez a fontos – hanem az a zsenialitás, amit Sorrentino átad. Tulajdonképpen miért is nem A nagy szépség lett az első? Jaigen, már tudom.

1. Django elszabadul (Django Unchained)

Január óta csak egyetlen filmet láttam, ami meg tudta volna közelíteni az idei (illetve lényegében tavalyi) Tarantino-művet. A szokásos manírokkal telített, mégis váratlanul humoros, közben érzelemdús és őrült, zseniális párbeszédekkel, ötletekkel és színészekkel dúsított, hamisítatlan mozi, maga a nagybetűs Élmény. Avagy Tarantino megint megcsinálta.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Az év animációs filmje: Hotel Transylvania  – tavalyi, de csak azért mert az ideiek gyakorlatilag kivétel nélkül tragikusak voltak

Az év akciófilmje: RED 2 – az ilyesmi még működőképes az akciófilmek műfajában, ha más már nem is

Az év romantikus filmje: Exek és szeretők (Enough Said) – Gandolfini utolsója magával ragadóan bájos

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: Sötétségben – Star Trek (Star Trek Into Darkness) – Abrams továbbra is állati szórakoztató dolgokat csinál

Az év szuperhősös filmje: Vasember 3 (Iron Man 3) – ez azért nem egy erős eredmény az idei mezőnyben

Az év látványa: Tűzgyűrű (Pacific Rim) – gigantikus robotok és óriási űrlények! mi kell még? még csak túl sokat sem akart

Az év legkellemesebb meglepetése: Szemfényvesztők (Now You See Me) – a semmiből jött, és valami döbbenetes szórakoztató volt

Az év legegyedibb hangú csodája: A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) – csodásan, varázslatosan mutatja be azt a furcsaságot, amit életnek nevezünk

Az év kihagyott lehetősége: Z világháború (World War Z) – néha okos és szórakoztató volt, de nem eléggé és nem mindig

Az év legnagyobb csalódása: A hobbit – Smaug pusztasága (The Hobbit: The Desolation of Smaug) – bár alapvetően nem volt rossz, de azért nem is ilyet vártunk

Az év legrosszabb filmje: Az elnök végveszélyben (White House Down) – volt néhány jelentkező a posztra, de azért ez fájt a legjobban


Legjobb idén látott filmek – 2012

Újabb év telt el, és kicsit felemás érzéseim vannak a látott filmekkel kapcsolatban. Az idei esztendőt inkább a blockbusterek, popcorn-filmek évének éreztem (ez erősen látszik a toplistámon is – érdekes, tavaly pont fordított volt az arány), mintha nem nagyon jutottak volna el a hozzánk az igazi drámák. Az Oscar-szezon is inkább a feelgood, könnyed, kommersz darabokról szólt, míg a következő díjszezon alkotásaira már nem jutott időm. Az első helyezetten sokat gondolkodtam, mivel valahogy egyik produkciót sem éreztem annyira jónak, hogy az év filmjének kiáltsam ki, de azért mégis szerettem volna kiosztani a helyet, így került az első helyre az, aki.

Decemberben pótoltam bőségben, annyi filmet láttam 31 nap alatt, mint a korábbi öt hónapon át összesen, de legalább a közepes és rossz alkotások mellett kiválóak is becsúsztak. Különösen furcsa, hogy második megtekintésre minden jobban tetszett, sok film csak így került újra a toplista közelébe. Szokás szerint csak azok játszanak, amit idén mutattak be itthon(, vagy az Egyesült Államokban) , a top 10 mögött néhány egyéb kiemelendő alkotással.

10. Prometheus

Nem vagyok nagy alien rajongó, nem is vártam a filmet, ráadásul elég vegyes visszhangja volt, így csak decemberben sikerült pótolni. Annál jobban meg is lepett, ugyanis egy kellemesen szórakoztató, érdekes kérdéseket feszegető és ügyesen elkészített filmet láthattam, kár az utolsó fél percért.

9. Win Win

Tavalyi dramedy, méghozzá olyan hangulatos, hogy sokáig emlékezetes marad. Valósághű, természetes pillanatok, minden felesleges sallangtól mentesen, remek színészek és szerethető karakterek jellemezik, érdemes vele megpróbálkozni.

8. Az erő krónikája (Chronicle)

Hatalmas meglepetés, ugyanis nem sokat vártam ettől a fiatal szuperhősöket bemutató filmtől. Kis költségvetés, meglepően elviselhető kézi kamerás stílus, amely elsősorban karakterekre koncentrál. Frissítő és üdítő ez egy szuperprodukciókkal teli évadban, nagyon élveztem.

7. A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man)

A másik meglepetés. A korábbi Pókemberek után nem sokat vártam, erre egy minden korábbinál szerethetőbb, lendületesebb és fiatalosabb szuperhősös történetet kaptam. Szimpatikus színészek, kellemes cselekmény, érdekes megvalósítás, engem könnyedén magával ragadott.

6. A leleményes Hugo (Hugo)

A díjszezon juttatta reflektorfénybe Scorsese új alkotását, mely szerethető légkört, hangulatos múltidézést és szimpatikus szereplőket hozott magával. A finom nosztalgia mellett nem maradnak el az érdekes gondolatok sem, sokkal kevésbé gyerekfilm, mint ahogy látszik.

5. Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy)

Elsőre annyira nem ragadott meg, de második megtekintésre már teljesen beszippantott ez a szürke, rideg, hidegháborús atmoszféra. Parádés szereposztás, lassú, de átgondolt történet és a már említett hihetetlen hangulat jellemzi. Olyan kémfilm, ami még sokáig alapvetés lesz a műfajban.

4. Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték (A Game of Shadows)

Eszméletlenül pontosan összerakott alkotás, kiválóan adagolt (és hibátlanul megvalósított) akcióval, ami nem nélkülözi a kalandot vagy a humort sem. Talán még jobb is, mint az előző Holmes, már ha ez egyáltalán lehetséges. Remek karakterek, csavaros krimi, mindenképpen érdemes folytatni annak, aki már az előzőt is kedvelte.

3. Bosszúállók (The Avengers)

Elsőre nem volt olyan hatású, mint szerettem volna – valószínűleg egyszerűen csak a várakozásaim miatt. Így kicsit leülepedve újranéztem, és mivel már tudtam mire számítsak, lenyűgözően jól szórakoztam. Sok karakter, köztük érdekes és kevésbé érdekes, de mindenkire a megfelelő idő jutott, miközben a történet izgalmas, a látvány pedig ámulatba ejtőnek bizonyult. Az év egyik legjobbja.

2. A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises)

Szintén az elvárások problémájába estem, a gyakorlatilag hibátlan második rész után a harmadiktól is valami hasonlót vártam. Nem kaptam, de a második megnézésre már elfogadtam problémás részeit, így végül nagyon élveztem. Batman karaktere révbe ér, egy újabb őrült akarja elpusztítani a Gothamet, mindezt izgalmas, feszült és rendkívül látványos módon.  Hatásos és szuggesztív élmény, egyben lezárása egy fontos trilógiának.

1. Felhőatlasz (Cloud Atlas)

Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemli az első helyet, de jobb filmet nem láttam idén. Izgalmasan kusza, magával ragadóan érdekes és szédítően varázslatos alkotás, tele furcsánál furcsább pillanatokkal, különböző stílusokkal, nyakon öntve mindez némi filozófiával. A történetszálak, színészek és karakterek kavalkádja valami különlegeset hoz létre, amit még sokszor kell újranézni.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon hangulatos műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni. Az Utódok (The Descendants), az Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn), A némafilmes (The Artist) és a Pénzcsináló (Moneyball) is mindenképpen megér egy-két órát.

Az év animációs filmje: Tintin kalandjai (The Adventures of Tintin) – kicsit csalás, mert már tavalyi, de én csak idén láttam, viszont mindenképpen fergeteg szórakozás

Az év akciófilmje: A feláldozhatók 2 (The Expendables 2) – észveszejtő hommage, tele utalásokkal, tesztoszteronnal és kemény akcióval

Az év vígjátéka: A diktátor (The Dictator) – Sacha Baron Cohen stílusát nem mindig kedvelem, de most talált a polkorrektséget nélkülöző, elszállt filmjével

Az év science fictionje: Looper – A jövő gyilkosa – a Prometheus mellett a másik meglepő sci-fi, ami ha nem is tökéletes, de kellemesen szórakoztató volt

Az év látványa: John Carter / Csatahajó (Battleship) – egyik sem egy zseniális alkotás, a forgatókönyv sok sebből vérzik, de látványban verhetetlenek

Az év kihagyott lehetősége: Az éhezők viadala (The Hunger Games) – másodjára ez is jobban tetszett, ám még így is lehetett volna sokkal-sokkal jobb

Az év legelszálltabb popcorn-filmje: Abraham Lincoln, a vámpírvadász – az amerikai elnök vámpírokat gyilkol egy hatalmas baltával! azért minden más tragikus

Az év legnagyobb csalódása: Ted  – olyan sok pozitívumot hallottam róla, hogy azt hittem jó lesz, pedig rém unalmasnak tűnt

Az év legrosszabb filmje: Lorax (The Lorax) – animáció, mely csak 8 év alatt élvezhető, felette már nagyon idegesítő

Boldog új évet kívánok mindenkinek!