9/10 kategória bejegyzései

Spartacus: Gods of the Arena

Spartacus: Az aréna istenei
(Spartacus: Gods of the Arena)

A tavalyi évben mutatták be a Spartacus sorozatot, és bizony nem voltam teljes mértékben megelégedve vele. Nyári darálásnak remek, hiszen pont a megfelelő mennyiségben van harc, szex és intrika, de valami mégis hiányzott, hogy tökéletes legyen a szórakozás. Itt még az is megvolt.

Amíg a Blood and Sand alcímmel rendelkező első évad Spartacus gladiátorrá és ünnepelt hőssé vezető útját járja be, addig a Gods of the Arena az őt befogadó Batiatus-ház felemelkedését mutatja be. A későbbi lázadás vezetője nem is szerepel benne, ebben az évadban (tulajdonképpen minisorozatban) a környezetének és a harcostársainak történetét láthatjuk. Crixus, Gannicus, Barca és Oenomaus, a legjobb gladiátorok, akik mindent megtesznek a győzelemért, miközben a gazdájuk, Batiatus a saját előre jutásáért tevékenykedik, még ha nem is vezet egyenes út a hírnév és a siker felé.

Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy csak 6 részes lett ez az évad, hiszen így jóval koncentráltabban kapjuk azokat a szórakoztatási elemeket, amelyek már a Blood and Sandben is jól működtek, azonban most mindenféle időhúzás vagy felesleges jelenet nélkül. Igaz, hogy még mindig töménytelen mennyiségű művér és meztelen test látható a képernyőn, de mégsem érződik öncélúnak, minden remekül ki van dolgozva. A forgatókönyv ezúttal is hibátlan, idén talán még jobban is eltalálták a harc-szex-intrika közti arányt.

Mégis, kicsit hiányérzetem volt olykor, ugyanis tudjuk, hogy hová fog eljutni a cselekmény, ezáltal kevesebb lesz a meglepetés és fordulat. Noha még így is voltak csavarok és továbbra is érdekes volt a célhoz elvezető út, de az izgalom mértéke csökkent. Ettől még maradt elég, hiszen akadt néhány új karakter is, akiknek a sorsa igencsak kétséges volt. Őket is kiválóan építették bele az események sodrásába, főleg a finálé kivitelezése volt különösen élvezetes.

A látvány még most is elég furcsa, de már sokkal jobban megbarátkoztam a roppant mennyiségű vérrel, vagy talán nem is használták olyan gyakran, hogy zavaróvá váljon. A színészek közül John Hannah most is nagyobb szerephez jutott, s Dustin Clare-hez vagy Jeffrey Thomas-hoz hasonlóan jól játszott. A hölgyek még mindig inkább eyecandy-ként, mint színészként funkcionálnak, talán csak Lucy Lawless a kivétel, aki domborulatai mellett a tehetségét is megmutatta.

Nem mondom, hogy hibátlan volt ez a 6 rész, de mindenképpen remek szórakozást biztosított, jobbat is, mint a Spartacus 1. évada. Sokkal jobban egyben volt, nem keresgélték a saját stílusukat az írók, hanem tökéletesen tudták, hogy merre tartanak és azt kiválóan meg is valósították. Ettől még aki nem vevő a hasonló hangulatra, az ne próbálkozzon vele, viszont részemről 9/10-es élmény volt.


Buried

Élve eltemetve
(Buried – 2010)

A tavalyi év egyik legpozitívabb visszhangot kiváltó drámája az amerikai-spanyol-francia koprodukcióban készült Buried, mely igen erős forgatókönyvével és remek dramaturgiájával szerintem is az egyik legjobb, amelyet az előző évben készítettek. Ugyan az Oscar-jelöltek közül kimaradt, de ettől függetlenül érdemes megnézni.

Paul Conroy a CRT vállalat egyik kamionsofőrje, aki a nagyobb pénz reményében Irakba indul, hogy az újjáépítési munkálatokhoz szállítson. Azonban a konvoját megtámadják, és egy zárt, eltemetett koporsóban ébred. Mellette öngyújtó és mobiltelefon is van, s ezért reménykedik segítségben, de kétséges, hogy valaha is megérkezik a mentőcsapat. Eközben a túszejtője is kapcsolatba lép vele, de az ő követeléseit sem biztos, hogy teljesíteni tudja.

Merész lépés teljes egészében egy koporsó belsejében filmet készíteni, de a spanyol rendező, Rodrigo Cortés vállalkozik rá, s a végeredmény is remekül sikerül. A nyomasztó és klausztrofób hangulat, az állandóan jelenlévő szorongás, düh és reménykedés, valamint a másodpercre sem eltávozó feszültség kombinációja szinte hibátlan keveréknek bizonyul, a néző végig a foteljéhez van szegezve, s egyszerre éli át a főszereplővel a harag, az alkudozás vagy éppen depresszió stádiumát.

A fadoboz terét egy pillanatra sem lépjük át (illetve csupán egy mobilon küldött videó idejére), az emberek csupán hangok a telefonban, akik hitetlenségükkel és nemtörődömségükkel dühítőek, vagy esetleg reménykeltőek. Az érzelmek változása nagyszerűen megkomponált, a dramaturgia kiváló, s amellett, hogy folyamatosan izgulunk Paul sorsáért, a film megfogalmaz egy cseppnyi háborúellenességet, valamelyest más színben tünteti fel az amerikaiakat, mint azt általában megszoktuk. Mindvégig egy szereplőt látunk (vagy olykor őt sem), ezért nagy rajta a felelősség, de Ryan Reynolds – még ha nem is tökéletes az alakítása – megoldotta a feladatát.

Talán a 127 órához tudnám leginkább hasonlítani, azonban az említett filmmel szemben a Buriedben sokkal nagyobb a feszültség, a bezárt, depressziós és kilátástalan légkör jobban sikerült, de emellett az egyetlen színész és a forgatókönyv itt is kitűnő. Nekem jobban is tetszett, talán az eltemetett élmény jobban átérezhető volt, mint a beragadt kezű. 9/10 mindenképpen.


Shameless – 1. évad

Shameless – 1. évad
(Shameless)

Alig néhány napja írtam az első részről, s most már itt a teljes évados véleményem is. Nem hiába néztem ilyen gyorsan az egyébként is csak 12 részből álló szezont, végig nagyon jól szórakoztam. A Showtime jött, látott és újra győzött, hiszen a Shameless nagyon jól működik mind minőségi komédiaként, mind drámaként. Néztem volna még, de szerencsére már biztosra vehető, hogy jövőre is lesz.

A meglehetősen szegény és felelős szülő nélküli család élete tovább bonyolódik. Az apa, részegsége mellett állandóan valamilyen bajba keveredik, de közben a 6 gyerek sem tétlen. Fiona, a problémás közösséget vezetni próbáló nővér két férfi között őrlődik; Lip, a tinédzser fiú pénzért iskolai teszteken csal; Ian szerelmei között sem egyszerű a viszony; de a két figyelemhiányos kisebb gyerekre és a még csak beszélni tanuló babára is ügyelni kell, s mindez még csak a kezdet.

Az arány dráma és komédia között ezúttal is tökéletesen eltalált volt. Profi ebben a csatorna, mindig megfelelő mennyiségű drámai elemet csepegtet a humor mellé, pont annyira teszi komolyabbá a poénokat, hogy azt a nézők is érezzék. Mindez nem lesz zavaró, át lehet érezni a személyi problémákat, habár kétségtelenül sok történetszálat vezettek fel, még ha nem is oldottak meg mindent. Emiatt talán túlzsúfoltnak is tűnhet az évad, de inkább csak feszessé vált. Mindig történet valami, ami miatt nem ült le és nem vált unalmassá az aktuális epizód.

Az első résznél emlegetett klisék megmaradtak a végéig, többségében sablonokból és előre kitalálható elemekből építkeztek, de mégis tökéletesen működött. A dialógusokban és az eseményekben volt élet, ha nem is valóságosnak hatott, de közelített hozzá. Zseniális hangulatot teremtettek, amiben nagy szerepe volt az uralkodó közösségi érzésnek, de a karakterek szerethetőségének is. Szinte minden figurát meg lehetett kedvelni hamar, főleg a főbb személyeket, ezáltal a bajaikat is meg lehetett érteni (egyedül Ian alakja maradt érdektelen számomra, noha lehet, hogy a színész miatt).

A színészek is jól teljesítettek, William H. Macy játéka volt az uralkodó, de a fiatalabb generáció felé sem lehet panasz. Emmy Rossum és Justin Chatwin között meg volt a kémia, amellett, hogy a hölgy eyecandy-ként sem utolsó (gondolom az úriember is az a másik nem szemében). A Lipet játszó Jeremy Allen White az évad során belejön a szerepbe, a végén nagyszerűen alakít, talán csak öccse szerepében lévő Cameron Monaghanben érződött némi idegenség.

Sajnáltam, hogy csak 12 részből állt az első szezon, még néztem volna, habár nem tudom, hogy több rész esetén nem hígult volna-e fel a feszes cselekmény. Humoros, könnyed, ugyanakkor komoly pillanatok váltották egymást a Shamelessben, mely szerintem az idei évad egyik legjobbja volt. 9/10 pontot jogosnak érzek, már várom a következőt (talán addigra újra is nézem).


Crazy Heart – melodráma country-val

Őrült szív
(Crazy Heart – 2009)

A tavalyi év egyik alkotására valahogy eddig még nem figyeltem fel, még ha az Oscar-díjért való vetélkedésnél ott volt, nyert is több díjat (legjobb férfi főszereplő, legjobb betétdal), de a megnézéséig nem jutottam el, pedig megérte volna. Borús hangulatú, country-zenével ötvözött melodráma, remek színészi játékkal, és elképesztően jó dalokkal. A pankrátor című film jut eszembe róla, csak jobban előadva, még ha az utóbbi is nagyszerűen sikerült.

Bad Blake, a kiöregedő country-zenész útját követhetjük nyomon. Egyedül él, zenészi karrierje romokban, vidéki klubokban (és bowling-pályákon) lép fel, ráadásul erősen szenvedélybeteg is: nem tud elszakadni a cigarettától és az alkoholtól. Azonban találkozik a fiatal Jean-nel, aki ráébreszti, hogyan is él, és hogy mindezen változtatni kellene.

Nem hiába hoztam fel A pankrátort, hiszen mindkettő egy lecsúszott, öregedő és magányos férfiról szól, azonban a Crazy Heartnak olyan segítsége van, ami a másiknak nincs: a zene. Jeff Bridges előadásában fantasztikus dalok csendülnek fel, melyek tökéletesen asszisztálnak a látottakhoz. Adott a remek forgatókönyv, mely ugyan nem rejt magában meglepetést vagy fordulatot, láttuk már többször a formulát, de mégis, van benne annyi lehetőség, hogy még egyszer elmesélve is jó legyen.

Lassú tempó, alkoholgőz és fülbemászó dalok alkotják a film alapját, mely könnyedén le tud kötni a majd’ két órájára. Olykor megható és érzelmekkel dúsított alkotás, míg máskor szellemes és könnyed. Az erős dráma mellé nagyszerű szereposztás is párosul, a főszereplő Jeff Bridges önmagában is elviszi a hátán a filmet. Megérdemelte az Oscart, zseniálisan játszott. Jean szerepében Maggie Gyllenhaal jól tudja segíteni a korosodó színészt, de feltűnt még mellette Colin Farrell is.

Nehéz bármit is írni a filmről, aki kedveli a melodráma műfaját, annak érdemes megnéznie. Kitűnő dalok, kiváló szereposztás és remek forgatókönyv jellemzi az alkotást, csak sajnálni tudom, hogy nem néztem meg korábban. 9/10, így gondban leszek az év végi toplistámmal.


Weeds – 6. évad

Nancy ül a fűben – 6. évad
(Weeds)

Mégis mi történt idén a Weeds-ben? Illetve nem is, inkább úgy kérdezem, hogy eddig mi volt a sorozattal? Ugyanis ebben az évben rendkívül élveztem a füves kalandokat, s az igazság az, hogy visszatért az első néhány évadban megismert hangulat és fergeteges szórakozás. Ugyan az elmúlt két-három szezon nem sikerült túl fényesen, de hajlandó vagyok elnézni, ha jövőre is folytatódik ez a minőség.

Szeretnék spoilermentes maradni, így csak nagy vonalakban írok a történetet. Tulajdonképpen nem is lenne szükséges, hiszen ahogy megszokhattuk, a Botwin család minden elképzelhető zűrbe és bajba belekeveredik. Ezúttal is megpróbálkoztak egy jelentős váltással, s még ha az évad vége táján olyan érzésem is volt, hogy megijedtek; mégis jól sikerült, hiszen folyamatosan történtek események és állandóan haladt valamerre a sztori, így biztosítva volt, hogy nem válik unalmassá, mint az előző évadokban megtette.

Valójában nem is tudnék visszaemlékezni egy fáradtabb vagy kevésbé szórakoztató epizódra sem. Remekül sikerült évad volt, minden rész tartogatott magában élvezetet és humoros pillanatot. Szerencsére idén sem erőltették a drámát, noha voltak komolyabb pillanatok, de még sem ezen volt a hangsúly, sokkal inkább a poénokon, a komédiába illő szituációkon és humoros párbeszédeken.

A mexikói irányvonal minimálissá szűkítése a  lehető legjobb ötlet volt a forgatókönyvírók részéről, Esteban nélkül szórakoztatóan működött a sorozat. Még ha az évad végére némileg megijedtek a saját vonaluktól a készítők, így is jól jött ki a lépés. A finálé kellemes perceket hozott, olyan utolsó pillanattal, amire már nagyon régóta várok. Lehet reménykedni, hogy marad a minőség? Jövőre kiderül.

A karakterek ezúttal nem jelentettek terhet, tudtak köréjük épelméjű történeteket írni, s ezek közül egyik sem volt üresjárat vagy unalmas. Elfelejtették végre a Celia-vonalat, és végre a Botwin családra (és Dougra) koncentráltak. Shane 5 évad után végre értelmet nyert és az eddig feleslegesnek ható karakterét normálisan kiépítették. Silas, Andy és még Doug is jó pillanatokat kaptak, nem volt annyira erős a karakterizálás velük, pont eleget foglalkoztak velük. Nancy pedig maradt önmagának, de ezúttal a hisztis és szeszélyes nő is megfelelő volt.

Nem mondom, hogy tökéletes évad volt, de a sorozat visszatalált önmagához. Nem az eddigi vonalon indultak tovább, ami rengeteg nagyszerű pillanatot eredményezett. A humor a Weeds legnagyobb erőssége, ezt idén ki is használták, még ha a drámai vonal is itt-ott megjelent. Én is kicsit sokallom, de én megadom az évadnak a 9/10-et. Legyen jövőre is ilyen.


Szellemíró – ha egyszer nem nézik idiótának a nézőt

Szellemíró
(The Ghost Writer – 2010)

Gondoljunk akármit is Roman Polanskiról, muszáj elismernem, hogy rendezőként lenyűgöző. Bevallom, hogy eddig nem igazán ismertem életművét, most már azonban más szemmel nézek rá, hiszen a Szellemíróval olyan filmet készített, ami minden bizonnyal 2010 egyik legjobbja. Az izgalmas thrillerhez némi politikai dráma társult, de a teljes képet a neves színészek és a hangulatkeltő zene adja meg, még ha mindez Polanski nélkül talán csak középszerű lenne.

A híres emberek emlékiratait sohasem ők maguk írják meg, hanem felkérnek egy szellemírót, hogy segítsenek a memoár elkészítésében. Névtelen főszereplőnk is egy ilyen szellemíró, legújabb megbízatása Adam Lang, a háborús bűnökkel gyanúsított ex-miniszterelnök, aki körül azonban nincs minden rendben. Az előző író rejtélyes módon balesetet szenvedett, Langet az ellenfelei állandóan támadják, miközben a szellem is érzi, hogy az elnöki rezidenciául szolgáló szigeten több titok lappang, mint amit az előd az első vázlatokban papírra vetett.

Ugyan a műfajban nem hordoz magában túl sok újdonságot a történet, azonban a remek rendezésnek köszönhetően másképpen tárul elénk az oknyomozó thriller. A feszültséggel teli környezetben kiváló ritmusban pörögnek a fordulatos események, egyszer sem ül le a történet, egyszer sem kezdünk el unatkozni, hiszen a hatásos módon bemutatott izgalmak végig borzolják az idegeinket, nem bocsátkozik kisstílű hatásvadászatba, sokkal inkább gondolkodásra késztet, s végre nem nézi teljesen hülyének a nézőt.

A korrekten felépített karakterek eleven részei a filmnek, az elnök igazán klasszikus figura, mellette a felesége, aki a sírdogálásától kezdve főhősünket rabul ejtette, sőt, még a másra is kapható titkárnőt is láthattuk más filmekben, de mégis úgy mozognak a vásznon, úgy lettek megalkotva, hogy egyáltalán nem válik zavaróvá. A névtelenségbe burkolózó, múlt és kötöttségek nélkül élő szellemírót mozgatják az események, egészen a sötét, erős katarzisként felépített befejezésig.

A hangulathoz tökéletes illő zene mellett ki kell emelnem a vizuális megvalósítást, hiszen a film alatt majd’ végig esik az eső és viharos szél uralja a kis szigetet, s ehhez a nem túl vidám, már-már nyomasztó szobák is illenek. A színészek profin oldották meg a feladatukat, Ewan McGregor és Pierce Brosnan párosa végig uralta a vásznakat, remek párbeszédeket írtak hozzájuk kevéske angol humorral színezve. Olivia Williams és Kim Cattrall alkották a női párost, de kevéske időre, bár annál lényegesebben feltűnt Tom Wilkinson is.

Nagyszerűen kivitelezett politikai thriller, sötét, bár annál erősebb hangulattal átitatva. Polanski rendezői személye megtette, amit kellett, a sablonokkal dolgozó történetet kitűnővé dolgozta át. A némi aktuálpolitikai áthallással rendelkező mű az idei legjobbak között van, csak a másik nagy rendező szigetes műve közelítheti meg, részemről 9/10.


Justified – 1. évad

Justified – 1. évad
(Justified)

A sorozat néhány újonccal (Stargate Universe, The Vampire Diaries) együtt könnyedén felkerülhetne a legjobb újoncokat és legnagyobb meglepetéseket tartalmazó listámra, ugyanis az első résznél is áradoztam, s azóta a minőség nem csökkent, sőt, folyamatosan kaptunk egyre jobb és szórakoztatóbb részeket. Nagyszerű hangulata van ennek a modern westernsorozatnak, melyet a remek történetek és a jó színészi gárda tesz teljessé.

Kentucky-ban az élet nem teljesen békés, hiszen a vidék külseje alatt komoly bűnözés is folyik, élükön a helyi vezérrel, Bo Browderrel, aki rokonaival, Johnny és Boyd Crowderrel együtt irányítja az üzelmeket. Ebbe az életbe csöppen bele Raylan, akit Miami után “átirányítottak” kisebb ügyekhez, de ő itt sem tétlenkedik. Mindenféle eseteket bonyolít le a túszejtéstől kezdve a szökevényvadászatig, azonban újra és újra belebotlik a helyi maffiába, aki nem hagyja figyelmen a ténykedését.

A sorozat elejét még úgy vezették fel, hogy hétről hétre új eseményeket és új ügyeket kap Raylan Givens, azonban az évad közepétől kezdve egyre jobban a főszálra koncentráltak, és a főbb ügyet folytatták. Nem is volt ezzel gond, hiszen kis város lévén nem tudnak nagy változatosságot fenntartani, s mivel minden szál egy fele vezet, így logikus volt, hogy azt veszik elő. Nem is tették mindezt rosszul, hiszen egyik rész sem volt unalmas, részről részre javultak, mindvégig tartották a nyugodt, lassú tempót a komoly pillanatokhoz. Talán az évad legjobb epizódja volt a túsztárgyalás, ahol egy helyszínen folyt le szinte az egész rész.

A hangulat mindvégig zseniálisra sikerült. A vadnyugati légkört keverték a modern környezethez, de mindvégig megtartották a feelgood, szinte már laza atmoszférát is, mely még a komoly momentumoknál sem maradt ki. A fő forrás leginkább főszereplő, aki erős jellemmel és egy jó kalappal (mely sajnos az évad végére eltünedezett) van megáldva, de mellette a többi karakter sem szorul igazán hátra, mindenki normálisan fel van építve, az egysíkúság látszata sem nagyon merül fel.

A zenét még muszáj dicsérnem, hiszen állandóan segítette a hangulatot, megtartva a vadnyugatias légkört, de még a főcím is remekül sikerült. A színészek jól asszisztáltak ehhez a világhoz, Timothy Olyphanthoz tökéletesen illik a szerep, de a többiek sem szégyenkezhetnek, hiszen Joelle Carter és Natalie Zea a nőknél, valamint Walton Goggins, M.C. Gainey és David Meunier a férfiaknál is jó volt.

Örülök, hogy lesz második évad, nagyon szívesen követtem végig ezt a 13 epizódot, engem megnyert magának. Szerintem az évad újonca, a semmiből bukkant elő, és a westernkörnyezettel átitatott feelgoodság lenyűgözött. Feltehetően túlzok, de nem tudok 9/10 pontnál kevesebbet adni.