9/10 kategória bejegyzései

Spartacus: Gods of the Arena

Spartacus: Az aréna istenei
(Spartacus: Gods of the Arena)

A tavalyi évben mutatták be a Spartacus sorozatot, és bizony nem voltam teljes mértékben megelégedve vele. Nyári darálásnak remek, hiszen pont a megfelelő mennyiségben van harc, szex és intrika, de valami mégis hiányzott, hogy tökéletes legyen a szórakozás. Itt még az is megvolt.

Amíg a Blood and Sand alcímmel rendelkező első évad Spartacus gladiátorrá és ünnepelt hőssé vezető útját járja be, addig a Gods of the Arena az őt befogadó Batiatus-ház felemelkedését mutatja be. A későbbi lázadás vezetője nem is szerepel benne, ebben az évadban (tulajdonképpen minisorozatban) a környezetének és a harcostársainak történetét láthatjuk. Crixus, Gannicus, Barca és Oenomaus, a legjobb gladiátorok, akik mindent megtesznek a győzelemért, miközben a gazdájuk, Batiatus a saját előre jutásáért tevékenykedik, még ha nem is vezet egyenes út a hírnév és a siker felé.

Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy csak 6 részes lett ez az évad, hiszen így jóval koncentráltabban kapjuk azokat a szórakoztatási elemeket, amelyek már a Blood and Sandben is jól működtek, azonban most mindenféle időhúzás vagy felesleges jelenet nélkül. Igaz, hogy még mindig töménytelen mennyiségű művér és meztelen test látható a képernyőn, de mégsem érződik öncélúnak, minden remekül ki van dolgozva. A forgatókönyv ezúttal is hibátlan, idén talán még jobban is eltalálták a harc-szex-intrika közti arányt.

Mégis, kicsit hiányérzetem volt olykor, ugyanis tudjuk, hogy hová fog eljutni a cselekmény, ezáltal kevesebb lesz a meglepetés és fordulat. Noha még így is voltak csavarok és továbbra is érdekes volt a célhoz elvezető út, de az izgalom mértéke csökkent. Ettől még maradt elég, hiszen akadt néhány új karakter is, akiknek a sorsa igencsak kétséges volt. Őket is kiválóan építették bele az események sodrásába, főleg a finálé kivitelezése volt különösen élvezetes.

A látvány még most is elég furcsa, de már sokkal jobban megbarátkoztam a roppant mennyiségű vérrel, vagy talán nem is használták olyan gyakran, hogy zavaróvá váljon. A színészek közül John Hannah most is nagyobb szerephez jutott, s Dustin Clare-hez vagy Jeffrey Thomas-hoz hasonlóan jól játszott. A hölgyek még mindig inkább eyecandy-ként, mint színészként funkcionálnak, talán csak Lucy Lawless a kivétel, aki domborulatai mellett a tehetségét is megmutatta.

Nem mondom, hogy hibátlan volt ez a 6 rész, de mindenképpen remek szórakozást biztosított, jobbat is, mint a Spartacus 1. évada. Sokkal jobban egyben volt, nem keresgélték a saját stílusukat az írók, hanem tökéletesen tudták, hogy merre tartanak és azt kiválóan meg is valósították. Ettől még aki nem vevő a hasonló hangulatra, az ne próbálkozzon vele, viszont részemről 9/10-es élmény volt.


Buried

Élve eltemetve
(Buried – 2010)

A tavalyi év egyik legpozitívabb visszhangot kiváltó drámája az amerikai-spanyol-francia koprodukcióban készült Buried, mely igen erős forgatókönyvével és remek dramaturgiájával szerintem is az egyik legjobb, amelyet az előző évben készítettek. Ugyan az Oscar-jelöltek közül kimaradt, de ettől függetlenül érdemes megnézni.

Paul Conroy a CRT vállalat egyik kamionsofőrje, aki a nagyobb pénz reményében Irakba indul, hogy az újjáépítési munkálatokhoz szállítson. Azonban a konvoját megtámadják, és egy zárt, eltemetett koporsóban ébred. Mellette öngyújtó és mobiltelefon is van, s ezért reménykedik segítségben, de kétséges, hogy valaha is megérkezik a mentőcsapat. Eközben a túszejtője is kapcsolatba lép vele, de az ő követeléseit sem biztos, hogy teljesíteni tudja.

Merész lépés teljes egészében egy koporsó belsejében filmet készíteni, de a spanyol rendező, Rodrigo Cortés vállalkozik rá, s a végeredmény is remekül sikerül. A nyomasztó és klausztrofób hangulat, az állandóan jelenlévő szorongás, düh és reménykedés, valamint a másodpercre sem eltávozó feszültség kombinációja szinte hibátlan keveréknek bizonyul, a néző végig a foteljéhez van szegezve, s egyszerre éli át a főszereplővel a harag, az alkudozás vagy éppen depresszió stádiumát.

A fadoboz terét egy pillanatra sem lépjük át (illetve csupán egy mobilon küldött videó idejére), az emberek csupán hangok a telefonban, akik hitetlenségükkel és nemtörődömségükkel dühítőek, vagy esetleg reménykeltőek. Az érzelmek változása nagyszerűen megkomponált, a dramaturgia kiváló, s amellett, hogy folyamatosan izgulunk Paul sorsáért, a film megfogalmaz egy cseppnyi háborúellenességet, valamelyest más színben tünteti fel az amerikaiakat, mint azt általában megszoktuk. Mindvégig egy szereplőt látunk (vagy olykor őt sem), ezért nagy rajta a felelősség, de Ryan Reynolds – még ha nem is tökéletes az alakítása – megoldotta a feladatát.

Talán a 127 órához tudnám leginkább hasonlítani, azonban az említett filmmel szemben a Buriedben sokkal nagyobb a feszültség, a bezárt, depressziós és kilátástalan légkör jobban sikerült, de emellett az egyetlen színész és a forgatókönyv itt is kitűnő. Nekem jobban is tetszett, talán az eltemetett élmény jobban átérezhető volt, mint a beragadt kezű. 9/10 mindenképpen.


Shameless – 1. évad

Shameless – 1. évad
(Shameless)

Alig néhány napja írtam az első részről, s most már itt a teljes évados véleményem is. Nem hiába néztem ilyen gyorsan az egyébként is csak 12 részből álló szezont, végig nagyon jól szórakoztam. A Showtime jött, látott és újra győzött, hiszen a Shameless nagyon jól működik mind minőségi komédiaként, mind drámaként. Néztem volna még, de szerencsére már biztosra vehető, hogy jövőre is lesz.

A meglehetősen szegény és felelős szülő nélküli család élete tovább bonyolódik. Az apa, részegsége mellett állandóan valamilyen bajba keveredik, de közben a 6 gyerek sem tétlen. Fiona, a problémás közösséget vezetni próbáló nővér két férfi között őrlődik; Lip, a tinédzser fiú pénzért iskolai teszteken csal; Ian szerelmei között sem egyszerű a viszony; de a két figyelemhiányos kisebb gyerekre és a még csak beszélni tanuló babára is ügyelni kell, s mindez még csak a kezdet.

Az arány dráma és komédia között ezúttal is tökéletesen eltalált volt. Profi ebben a csatorna, mindig megfelelő mennyiségű drámai elemet csepegtet a humor mellé, pont annyira teszi komolyabbá a poénokat, hogy azt a nézők is érezzék. Mindez nem lesz zavaró, át lehet érezni a személyi problémákat, habár kétségtelenül sok történetszálat vezettek fel, még ha nem is oldottak meg mindent. Emiatt talán túlzsúfoltnak is tűnhet az évad, de inkább csak feszessé vált. Mindig történet valami, ami miatt nem ült le és nem vált unalmassá az aktuális epizód.

Az első résznél emlegetett klisék megmaradtak a végéig, többségében sablonokból és előre kitalálható elemekből építkeztek, de mégis tökéletesen működött. A dialógusokban és az eseményekben volt élet, ha nem is valóságosnak hatott, de közelített hozzá. Zseniális hangulatot teremtettek, amiben nagy szerepe volt az uralkodó közösségi érzésnek, de a karakterek szerethetőségének is. Szinte minden figurát meg lehetett kedvelni hamar, főleg a főbb személyeket, ezáltal a bajaikat is meg lehetett érteni (egyedül Ian alakja maradt érdektelen számomra, noha lehet, hogy a színész miatt).

A színészek is jól teljesítettek, William H. Macy játéka volt az uralkodó, de a fiatalabb generáció felé sem lehet panasz. Emmy Rossum és Justin Chatwin között meg volt a kémia, amellett, hogy a hölgy eyecandy-ként sem utolsó (gondolom az úriember is az a másik nem szemében). A Lipet játszó Jeremy Allen White az évad során belejön a szerepbe, a végén nagyszerűen alakít, talán csak öccse szerepében lévő Cameron Monaghanben érződött némi idegenség.

Sajnáltam, hogy csak 12 részből állt az első szezon, még néztem volna, habár nem tudom, hogy több rész esetén nem hígult volna-e fel a feszes cselekmény. Humoros, könnyed, ugyanakkor komoly pillanatok váltották egymást a Shamelessben, mely szerintem az idei évad egyik legjobbja volt. 9/10 pontot jogosnak érzek, már várom a következőt (talán addigra újra is nézem).


Crazy Heart – melodráma country-val

Őrült szív
(Crazy Heart – 2009)

A tavalyi év egyik alkotására valahogy eddig még nem figyeltem fel, még ha az Oscar-díjért való vetélkedésnél ott volt, nyert is több díjat (legjobb férfi főszereplő, legjobb betétdal), de a megnézéséig nem jutottam el, pedig megérte volna. Borús hangulatú, country-zenével ötvözött melodráma, remek színészi játékkal, és elképesztően jó dalokkal. A pankrátor című film jut eszembe róla, csak jobban előadva, még ha az utóbbi is nagyszerűen sikerült.

Bad Blake, a kiöregedő country-zenész útját követhetjük nyomon. Egyedül él, zenészi karrierje romokban, vidéki klubokban (és bowling-pályákon) lép fel, ráadásul erősen szenvedélybeteg is: nem tud elszakadni a cigarettától és az alkoholtól. Azonban találkozik a fiatal Jean-nel, aki ráébreszti, hogyan is él, és hogy mindezen változtatni kellene.

Nem hiába hoztam fel A pankrátort, hiszen mindkettő egy lecsúszott, öregedő és magányos férfiról szól, azonban a Crazy Heartnak olyan segítsége van, ami a másiknak nincs: a zene. Jeff Bridges előadásában fantasztikus dalok csendülnek fel, melyek tökéletesen asszisztálnak a látottakhoz. Adott a remek forgatókönyv, mely ugyan nem rejt magában meglepetést vagy fordulatot, láttuk már többször a formulát, de mégis, van benne annyi lehetőség, hogy még egyszer elmesélve is jó legyen.

Lassú tempó, alkoholgőz és fülbemászó dalok alkotják a film alapját, mely könnyedén le tud kötni a majd’ két órájára. Olykor megható és érzelmekkel dúsított alkotás, míg máskor szellemes és könnyed. Az erős dráma mellé nagyszerű szereposztás is párosul, a főszereplő Jeff Bridges önmagában is elviszi a hátán a filmet. Megérdemelte az Oscart, zseniálisan játszott. Jean szerepében Maggie Gyllenhaal jól tudja segíteni a korosodó színészt, de feltűnt még mellette Colin Farrell is.

Nehéz bármit is írni a filmről, aki kedveli a melodráma műfaját, annak érdemes megnéznie. Kitűnő dalok, kiváló szereposztás és remek forgatókönyv jellemzi az alkotást, csak sajnálni tudom, hogy nem néztem meg korábban. 9/10, így gondban leszek az év végi toplistámmal.


Weeds – 6. évad

Nancy ül a fűben – 6. évad
(Weeds)

Mégis mi történt idén a Weeds-ben? Illetve nem is, inkább úgy kérdezem, hogy eddig mi volt a sorozattal? Ugyanis ebben az évben rendkívül élveztem a füves kalandokat, s az igazság az, hogy visszatért az első néhány évadban megismert hangulat és fergeteges szórakozás. Ugyan az elmúlt két-három szezon nem sikerült túl fényesen, de hajlandó vagyok elnézni, ha jövőre is folytatódik ez a minőség.

Szeretnék spoilermentes maradni, így csak nagy vonalakban írok a történetet. Tulajdonképpen nem is lenne szükséges, hiszen ahogy megszokhattuk, a Botwin család minden elképzelhető zűrbe és bajba belekeveredik. Ezúttal is megpróbálkoztak egy jelentős váltással, s még ha az évad vége táján olyan érzésem is volt, hogy megijedtek; mégis jól sikerült, hiszen folyamatosan történtek események és állandóan haladt valamerre a sztori, így biztosítva volt, hogy nem válik unalmassá, mint az előző évadokban megtette.

Valójában nem is tudnék visszaemlékezni egy fáradtabb vagy kevésbé szórakoztató epizódra sem. Remekül sikerült évad volt, minden rész tartogatott magában élvezetet és humoros pillanatot. Szerencsére idén sem erőltették a drámát, noha voltak komolyabb pillanatok, de még sem ezen volt a hangsúly, sokkal inkább a poénokon, a komédiába illő szituációkon és humoros párbeszédeken.

A mexikói irányvonal minimálissá szűkítése a  lehető legjobb ötlet volt a forgatókönyvírók részéről, Esteban nélkül szórakoztatóan működött a sorozat. Még ha az évad végére némileg megijedtek a saját vonaluktól a készítők, így is jól jött ki a lépés. A finálé kellemes perceket hozott, olyan utolsó pillanattal, amire már nagyon régóta várok. Lehet reménykedni, hogy marad a minőség? Jövőre kiderül.

A karakterek ezúttal nem jelentettek terhet, tudtak köréjük épelméjű történeteket írni, s ezek közül egyik sem volt üresjárat vagy unalmas. Elfelejtették végre a Celia-vonalat, és végre a Botwin családra (és Dougra) koncentráltak. Shane 5 évad után végre értelmet nyert és az eddig feleslegesnek ható karakterét normálisan kiépítették. Silas, Andy és még Doug is jó pillanatokat kaptak, nem volt annyira erős a karakterizálás velük, pont eleget foglalkoztak velük. Nancy pedig maradt önmagának, de ezúttal a hisztis és szeszélyes nő is megfelelő volt.

Nem mondom, hogy tökéletes évad volt, de a sorozat visszatalált önmagához. Nem az eddigi vonalon indultak tovább, ami rengeteg nagyszerű pillanatot eredményezett. A humor a Weeds legnagyobb erőssége, ezt idén ki is használták, még ha a drámai vonal is itt-ott megjelent. Én is kicsit sokallom, de én megadom az évadnak a 9/10-et. Legyen jövőre is ilyen.


Szellemíró – ha egyszer nem nézik idiótának a nézőt

Szellemíró
(The Ghost Writer – 2010)

Gondoljunk akármit is Roman Polanskiról, muszáj elismernem, hogy rendezőként lenyűgöző. Bevallom, hogy eddig nem igazán ismertem életművét, most már azonban más szemmel nézek rá, hiszen a Szellemíróval olyan filmet készített, ami minden bizonnyal 2010 egyik legjobbja. Az izgalmas thrillerhez némi politikai dráma társult, de a teljes képet a neves színészek és a hangulatkeltő zene adja meg, még ha mindez Polanski nélkül talán csak középszerű lenne.

A híres emberek emlékiratait sohasem ők maguk írják meg, hanem felkérnek egy szellemírót, hogy segítsenek a memoár elkészítésében. Névtelen főszereplőnk is egy ilyen szellemíró, legújabb megbízatása Adam Lang, a háborús bűnökkel gyanúsított ex-miniszterelnök, aki körül azonban nincs minden rendben. Az előző író rejtélyes módon balesetet szenvedett, Langet az ellenfelei állandóan támadják, miközben a szellem is érzi, hogy az elnöki rezidenciául szolgáló szigeten több titok lappang, mint amit az előd az első vázlatokban papírra vetett.

Ugyan a műfajban nem hordoz magában túl sok újdonságot a történet, azonban a remek rendezésnek köszönhetően másképpen tárul elénk az oknyomozó thriller. A feszültséggel teli környezetben kiváló ritmusban pörögnek a fordulatos események, egyszer sem ül le a történet, egyszer sem kezdünk el unatkozni, hiszen a hatásos módon bemutatott izgalmak végig borzolják az idegeinket, nem bocsátkozik kisstílű hatásvadászatba, sokkal inkább gondolkodásra késztet, s végre nem nézi teljesen hülyének a nézőt.

A korrekten felépített karakterek eleven részei a filmnek, az elnök igazán klasszikus figura, mellette a felesége, aki a sírdogálásától kezdve főhősünket rabul ejtette, sőt, még a másra is kapható titkárnőt is láthattuk más filmekben, de mégis úgy mozognak a vásznon, úgy lettek megalkotva, hogy egyáltalán nem válik zavaróvá. A névtelenségbe burkolózó, múlt és kötöttségek nélkül élő szellemírót mozgatják az események, egészen a sötét, erős katarzisként felépített befejezésig.

A hangulathoz tökéletes illő zene mellett ki kell emelnem a vizuális megvalósítást, hiszen a film alatt majd’ végig esik az eső és viharos szél uralja a kis szigetet, s ehhez a nem túl vidám, már-már nyomasztó szobák is illenek. A színészek profin oldották meg a feladatukat, Ewan McGregor és Pierce Brosnan párosa végig uralta a vásznakat, remek párbeszédeket írtak hozzájuk kevéske angol humorral színezve. Olivia Williams és Kim Cattrall alkották a női párost, de kevéske időre, bár annál lényegesebben feltűnt Tom Wilkinson is.

Nagyszerűen kivitelezett politikai thriller, sötét, bár annál erősebb hangulattal átitatva. Polanski rendezői személye megtette, amit kellett, a sablonokkal dolgozó történetet kitűnővé dolgozta át. A némi aktuálpolitikai áthallással rendelkező mű az idei legjobbak között van, csak a másik nagy rendező szigetes műve közelítheti meg, részemről 9/10.


Justified – 1. évad

Justified – 1. évad
(Justified)

A sorozat néhány újonccal (Stargate Universe, The Vampire Diaries) együtt könnyedén felkerülhetne a legjobb újoncokat és legnagyobb meglepetéseket tartalmazó listámra, ugyanis az első résznél is áradoztam, s azóta a minőség nem csökkent, sőt, folyamatosan kaptunk egyre jobb és szórakoztatóbb részeket. Nagyszerű hangulata van ennek a modern westernsorozatnak, melyet a remek történetek és a jó színészi gárda tesz teljessé.

Kentucky-ban az élet nem teljesen békés, hiszen a vidék külseje alatt komoly bűnözés is folyik, élükön a helyi vezérrel, Bo Browderrel, aki rokonaival, Johnny és Boyd Crowderrel együtt irányítja az üzelmeket. Ebbe az életbe csöppen bele Raylan, akit Miami után “átirányítottak” kisebb ügyekhez, de ő itt sem tétlenkedik. Mindenféle eseteket bonyolít le a túszejtéstől kezdve a szökevényvadászatig, azonban újra és újra belebotlik a helyi maffiába, aki nem hagyja figyelmen a ténykedését.

A sorozat elejét még úgy vezették fel, hogy hétről hétre új eseményeket és új ügyeket kap Raylan Givens, azonban az évad közepétől kezdve egyre jobban a főszálra koncentráltak, és a főbb ügyet folytatták. Nem is volt ezzel gond, hiszen kis város lévén nem tudnak nagy változatosságot fenntartani, s mivel minden szál egy fele vezet, így logikus volt, hogy azt veszik elő. Nem is tették mindezt rosszul, hiszen egyik rész sem volt unalmas, részről részre javultak, mindvégig tartották a nyugodt, lassú tempót a komoly pillanatokhoz. Talán az évad legjobb epizódja volt a túsztárgyalás, ahol egy helyszínen folyt le szinte az egész rész.

A hangulat mindvégig zseniálisra sikerült. A vadnyugati légkört keverték a modern környezethez, de mindvégig megtartották a feelgood, szinte már laza atmoszférát is, mely még a komoly momentumoknál sem maradt ki. A fő forrás leginkább főszereplő, aki erős jellemmel és egy jó kalappal (mely sajnos az évad végére eltünedezett) van megáldva, de mellette a többi karakter sem szorul igazán hátra, mindenki normálisan fel van építve, az egysíkúság látszata sem nagyon merül fel.

A zenét még muszáj dicsérnem, hiszen állandóan segítette a hangulatot, megtartva a vadnyugatias légkört, de még a főcím is remekül sikerült. A színészek jól asszisztáltak ehhez a világhoz, Timothy Olyphanthoz tökéletesen illik a szerep, de a többiek sem szégyenkezhetnek, hiszen Joelle Carter és Natalie Zea a nőknél, valamint Walton Goggins, M.C. Gainey és David Meunier a férfiaknál is jó volt.

Örülök, hogy lesz második évad, nagyon szívesen követtem végig ezt a 13 epizódot, engem megnyert magának. Szerintem az évad újonca, a semmiből bukkant elő, és a westernkörnyezettel átitatott feelgoodság lenyűgözött. Feltehetően túlzok, de nem tudok 9/10 pontnál kevesebbet adni.


Viharsziget – lélektani thriller egy szigeten

Viharsziget
(Shutter Island – 2010)

Martin Scorsese neve biztatóan hangzik a plakáton, de nem is kell csalódnunk. Ugyan nem vagyok nagy ismerője a munkásságának, bár néhány híresebb művét természetesen láttam, de nem hiánytalanul, így nem tudom, hogy mennyire méltó a rendezőhöz, azt viszont el  kell ismernem, hogy a Viharsziget jó film lett. Igazi lélektani thriller, olykor kevert műfajelemekkel, jól összerakott történettel és ügyes megvalósítással, mely remek környezetet teremtett.

Az egész egy szokványos nyomozásnak indul, amikor is Teddy Daniels és újdonsült társa, Chuck egy elmegyógyintézetbe tart, ahol az idegileg labilis elítélteket őrzik, mindezt egy sziklás szigeten. Egy szökött rab ügyében kell eljárniuk, azonban a szigorúan őrzött intézmény légköre arra enged következtetni, hogy nem csak az zajlik ott, amit elmondanak, s ennek a nyomozópáros mindenképpen utána is néz, hiszen Teddy-t a nem éppen vidám múltja is a hely egyik pácienséhez köti.

A kirakós darabjai lassan kerülnek a helyükre a 130 perces film alatt, de egy percig sem lehet unatkozni. Bármelyik jelenet magában hordozza a lehetőségét, hogy akkor most történik valami rossz, ugyanis a feszültség és izgalom végig jelen van a film alatt. A thriller-vonáshoz kapcsolódik a krimi-szál is, melyet tovább fokoz a horror rész, mely miatt számíthatunk néhány ijesztgetősebb és borúsabb jelenet is, melyek mind remekül lettek összerakva, s nem esnek át a ló túlsó oldalára.

A film hangulata azonnal letaglózza a szegény nézőt, ugyanis már az első, hajón játszódó jelenet a komor világával és a balsorsot elővetítő atmoszférájával magával ragad, és az utolsó, szépen megírt jelenetig nem ereszt. A vihar tombolása, a rejtély izgalma mind hozzáad a sötét világhoz, de a nagyszerű filmzene és az ügyes technikai megoldások is segítenek, ugyanis mind a vágás, mind a fényképezés jól sikerült – annyira, hogy nekem is feltűnt (már a szigetre való megérkezéskor).

A profi megvalósításhoz a színészek is illeszkednek. A rendezőnek több filmben is társa már Leonardo DiCaprio, aki már rég túllépett a Titanicos ifjoncon, s jóval komolyabban, profibban és meggyőzőbben adja elő a tudását. Mellette Mark Ruffalo remek partner, a nagy nevek közül jelen van Ben Kingsley és Max von Sydow, sőt még Jackie Earle Haley is tiszteletét teszi néhány perc erejéig – maradandó nyomot hagyva.

A noir hangulat megalapoz mindent, amire a tapasztalt “munkások” már csak építenek, de nem is rosszul. A profi csapat a színészekkel, a rendezővel és a Brigantykat is jegyző operatőrrel együtt kitűnő munkát tesz le, mely végig rendkívül izgalmas és komor tudott maradni, s ehhez ügyes kontrasztot adott a film végi legdrámaibb és legszomorúbb, de egyben a legjobb jelenet is, mely szinte vidám környezetben zajlott le. Részemről 9/10 mindenképpen.


Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
(The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)

Az ördöggel való fogadás sohasem volt egyszerű, még ha nyertél is, akkor is valami rossz lapult a háttérben, még akkor is valami következménye lesz. A hosszúcímű Doctor Parnassus is ezt a témát járja körbe, nem is rosszul. A hihetetlenül jó látványhoz igazi mese társul, amelyet még a meséket annyira nem szeretőknek is könnyedén tudok ajánlani. Heath Ledger utolsó filmjében még hárman is eljátszották a színészt, s meglepő módon nem kellett senkiben csalódnom.

A színházi társulatával utazó Doctor Parnassus fogadást kötött az ördöggel. Nem is egyszer, s volt, hogy nyert, de volt, hogy veszített. A jelen állás szerint, amikor a lánya 16 éves lesz, a Sátán magával viszi. Parny életelve, hogy ha senki nem mesélne meséket, a világ megszűnne létezni, de a modern világban már senkinek nincs szüksége a történeteire. Együtt utazik a lányával, Valentinával, egy fiúval, Antonnal és Percyvel, az apró termetű lénnyel. Még egy utolsó reményszikra feltűnik, méghozzá a zűrös múlttal rendelkező Tony személyében.

A tükrön inneni és túli világ remekül elkülönül egymástól, ugyanis ezen a mágikus tárgyon keresztül minden látogató beléphet a képzelet világába. A szürrealizmus teljesen jelen van, míg a való világ ennél földhöz ragadtabb, de gyakran még ezeket a pillanatokat is feldobják. A történet, ha túlságosan nem is fordulatos (bár néhol furán összekuszálódik), de tökéletes mese. Egyszerű történet a képzelet birodalmában, mely nagyszerűen körüljárja a mondanivalóját, elsősorban a halálról, a bűnről vagy éppen a kísértésről.

A karakterek állandóan hozzátesznek az éppen futó jelenethez, mint Anton és a megelégedett, de mégsem teljes élete, Valentina, az ifjúság, a lázadó és érteni vágyó, a reményekkel és vágyakkal teli élet kilátása személyesen. Mellettük Parnassus az évek során elkopott reményei és vágyai már csak a következő részegségig tartanak, míg két ilyen állapot között, a józanabb pillanataiban is csak siránkozni tud a múltbéli tévedései miatt. Tony, emlékezetét vesztett, de a múltjának kísértetébe burkolózott alakja adja meg a végső lökést a filmnek.

A nagyszerű látványt muszáj kiemelnem többször is, bár nem tudom eleget dicsérni. Látványorgia zajlik a vásznon, tele szimbólumokkal és vizuális ötletekkel, igazi fantázia terméke. Letaglózza a nézőt, melyhez kapcsolódnak a jelmezek és a maszkok is, melyek a valóságba is kreatívságot és ötleteket árasztanak, melyek a színészek közti váltogatáshoz is szükségeltettek. A zene, ha nem is kiemelkedő, de remekül aláfesti az eseményeket, főleg a varázsvilágban van nagyobb jelentősége.

A színészek kitűnőek, szinte kivétel nélkül. Tony főszerepén négy színész is osztozik, elsősorban Heath Ledger, akinek a helyét a tragikus halála után Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell vette át. Nem törik meg a ritmus a színészváltás közben, nem tűnik ki, bár mindannyian különböző Tony-t jelenítenek meg, mely leginkább a képzelet világának köszönhető. Mellettük Christopher Plummer Parnassusa is remek, de igazán nagyot még Tom Waits ördöge alakít. A további szerepekben még feltűnik Andrew Garfield és Lily Cole is.

Film a javából, igazi vizualitással és hihetetlen mennyiségű ötlettel és fantáziával megáldott történet, melyhez a rendező, Terry Gilliam adja meg az alapot. Álomszerű, mesés világba kalauzolja el a nézőt, aki önmagát részesének érezheti a birodalomban. Magával ragadó, morálisan elgondolkodtató és lenyűgöző történet, melyet a színészek tesznek teljessé. Részemről 9/10, mindenképpen többször kell megnéznem.


Millió dolláros bébi – boksz és melodramatika

Millió dolláros bébi
(Million Dollar Baby – 2004)

A négy Oscar-díj nyertes alkotás (köztük a legjobb filmért, vagy legjobb rendezőért kapott) nem véletlenül nyerte el sokak tetszését. Visszafogott, kevésbé mozgalmas alkotás, melyben az igazán fontos dolgok mélyebben zajlanak, s a felszínen jóval kevesebb történik. Erős feszültséggel és komoly drámával telített alkotásról van szó, ahol a tökéletes képhez a rendező által szerzett zene és a két Oscar-díjjal kitüntetett színészek asszisztálnak – nagyszerűen.

Frankie Dunn igazi legendának számít: sok bokszoló útját egyengette edzőként, noha senkit sem a bajnoki címig. A lányával való kapcsolata rossz, nem is beszélnek egymással, s egyetlen igazi barátja Hepaj, aki régen maga is bokszoló volt, de most csak az edzőtermet tartja rendben. Egyszer csak megjelenik Maggie, aki hányattatott sorsa ellenére -vagy pont amiatt- hatalmas kitartással és erővel rendelkezik, és minden adott arra, hogy bajnok legyen, de ő edzőnek egyedül Frankie-t akarja, aki viszont ellenkezik.

A film fő gondolata lényegében a mester életfilozófiája: mindig védd magad. A két szereplő közös élete során egymásban megtalálják az elvesztett családot, s együtt könnyebben tudják feldolgozni a múltat, mely mindkettejüket kísérti. Az esélytelenek világába kalauzolja el a nézőket a film, s a dramatikus pillanatok mellett helyet kapnak a mély gondolatok a kitartásról, az álmokról, a belső megnyugvásról és megbocsájtásról vagy akár az eutanáziáról.

Profin valósította meg Clint Eastwood az egyszerű, karakterizáló történetet. A kevés szereplős történethez remek párbeszédek lettek írva, s az olykor előtűnő humoros, komikus jelleghez tökéletesen passzol a vége felé teret nyerő melodramatikus érzelemvilág. Az érzelemdús és erőteljes környezethez remekül illenek a jól megalkotott karakterek, mint a múltját feledni akaró férfi és a jövőjét megvalósítani akaró és az utolsó esélyt megragadó lány.

Az egyszerűnek tűnő történethez nagyszerű képi megvalósítás párosul, elsősorban a fényekkel, árnyékokkal való játéknál. Így erősíti fel a világot, melyre a súlyát a zene is rányomja. A színészek erős kisugárzása is ad az élményhez, elsősorban Clint Eastwood és Morgan Freeman zseniális összjátéka. Mellettük Hilary Swank is meglepően jól teljesít, de én kicsit haloványabbnak éreztem a többiek mellett.

Mindenképpen kiemelendő alkotás, s Eastwood ezzel a filmmel is bebizonyította, hogy kitűnően rendez. Jól összerakott momentumokkal, remek párbeszédekkel és jó színészi játékával büszkélkedhet a film, mely összességében nem tökéletes, de mindenképpen nagyszerű élvezetet nyújt, és érdemes többször is megnézni. Részemről 9/10.


Egek ura – a család a levegőben is fontos

Egek ura
(Up in the Air – 2009)

A Juno rendezőjének új filmjeként hirdetik, s bár nekem nem cseng olyan jól az előbb említett film neve, de a 6 Oscar-jelölés, és a nagy mennyiségű pozitív visszajelzés annál inkább. Az Egek ura ugyanis jó film, a javából való. Gondolatokat ébreszt és mozgat meg a 100 perce alatt, pedig nem akar nagyot alkotni. A komponensek tökéletesen csusszannak a helyükre, és minden adott, hogy egy kitűnő filmet nézhessünk meg.

Ryan Binghamnek különös foglalkozása van: felbérelik az emberek, hogy rúgja ki az alkalmazottakat. Így aztán Ryan az ország minden részébe utazik, hogy elbocsájtson dolgozókat, s életének nagy részét két város között repülve tölti. A vállalata egy túlbuzgó alkalmazottja azonban kitalálja, hogy a közeljövőben csak videobeszélgetésben küldjék el az embereket, így mindenki egy helyen lehetne. Ryan megmutatja az ötletgazdának a munkájának minden oldalát, de közben rádöbben, hogy mégsem olyan tökéletes az élete.

Az alapvetően drámai alkotás nem esik át a ló túlsó oldalára, s nem telíti a filmet komoly didaktikával, s végig könnyed és szinte vidám marad. A finom komikumot tökéletesen elő tudja hozni a remek forgatókönyv, amelyben ügyes párbeszédek sorakoznak. Mindig sikerül olyan jelenetet teremteni, amit könnyű megszeretni, s nem utolsó sorban érezni lehet a tartalmát, a mondanivalóját.

A film igazi szerethetősége azonban a karakterekben rejlik. Ryan karakterét az erős cinizmusával és beállított, steril életével együtt megkedveljük és jól meg is ismerjük, hiszen kitűnően lett megírva. Hozzá társul még a naiv és fiatal Natalie és ellenpontja, Alex, a harmincas nő, aki már ismeri annyira az életet, hogy tudja, mi az, amit akar. A drámai helyzeteket sikerül finom vonásokkal lazábbá tenni, a feelgood légkörbe beilleszteni minden jelenetet. A végkifejletet nem teszik banálissá és közhelyessé, hanem ennél eredetibben nyúlnak hozzá.

A vizualitása hasonlóképpen lenyűgöző, mellé még a zene is alájátszik, mely ha nem is túl karakteres, vagy monumentális, de aláfesti a pillanatokat és nem zavaró. A film szinte egyszemélyes, ugyanis George Clooney uralkodik és brillírozik a vásznon. Szinte rászabták a szerepet, és a negyvenes években járó örök gyerek megelevenedik játékával. Mellé társul még Vera Farmiga és Anna Kendrick mellékszerepe, akik inkább csak segédpilótaként vannak jelen, bár mindhárman Oscar-jelöltek.

A film egésze remekül sikerült, a forgatókönyv, a karakterek és a színészi összjáték is csillagos ötös. A zenét most is hallgatom, s mondanivalója még cseng a fülemben, s mondanom sem kell, hogy Jason Reitmannak sikerült olyan filmet rendeznie, mely mindenképpen méltó a vörös szőnyegre, és hogy a jobbakhoz számítsák. 9/10 a pontszámom, én szurkolok neki a díjátadón.


Watchmen: Az őrzők

Watchmen: Az őrzők
(Watchmen – 2009)

Be kell vallanom, hogy nem olvastam a képregényeket, így csak homályos képekkel rendelkeztem a film története felől, de legnagyobb örömömre nem is szükségeltetik hozzá komolyabb előtudás. A film továbbviszi az elmúlt évek képregényfilmjeiből (Batman, Vasember, stb.) szerzett tapasztalatot, s azt a legjobb módon alkalmazza is. A sötét tónusú világba ezúttal morális dilemmát és remek látványt töltöttek, amiből az év képregényfilmje lehet.

Az alternatív hidegháború éveiben Nixon (szuperhősi segítséggel) megnyerte a háborúit, azonban a világnak két szuperhatalomtól (Szovjetunió és USA) kell félnie. A nukleáris holokauszt már csak négy percnyire van hátra, de a törvény által tiltott maszkos igazságosztók sem tétlenkednek. A Komédiás halálával előtérbe kerül egy összeesküvés, amely után a már elfeledett szuperhősök, Rorschach, Égi Bagoly és Selyem Kísértet nyomoznak.

A nagy vonalakban felvázolt történet még több dolgot is rejt, de tud úgy dolgozni a történetszálakkal, hogy nem esik (nagyon) szét az egész koncepció. A párhuzamos események nem ütnek zavaróan, pedig a nem túl nézőbarát két és fél óra alatt lehetőség lenne, de még csak unalomba se fullad a hosszú játékidejű történet.

A kissé sötét végkifejlet tartalmazza magában a morális dilemmát, amire a film kihegyezi a történetfolyását, de folyamatosan érezhetjük az emberiségre utaló gondolatokat, még ha nem is mindig pozitívan. A karaktereket sikerül eléggé kidolgozni, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak, lehetőség szerint meg is értjük Dr. Manhattan eltávolodását, vagy éppen Rorschach elveit.

A nagyszerűen sikerült látványba egy kicsit több brutalitás keveredett, mint amennyit hirtelen elviselnénk, de nem estek át zavaróan a ló túlsó oldalára. A néhol furcsán alkalmazott lassítás-gyorsítás keveredés felüdítette az akciójeleneteket, de a hangeffektekre sem lehet panasz, legalábbis a törő csont hangja kitűnő aláfestésnek bizonyult olykor. A zeneválasztás néha melléfogott, de legalább merésznek bizonyult, s az esetek többségében célba talált, hasonlóan a főcímhez, mely az egyik legjobb, amit láttam.

A nem túl ismert színészek szerepeltetése ellenére nem volt gond velük, sőt, remekül megoldották a feladataikat, főleg Jackie Earle Haley, mint Rorschach, vagy Jeffrey Dean Morgan, mint A Komédiás. Egyedül Matthew Goode játéka nem győzött meg Ozymandias szerepében, hiszen inkább nagyravágyó pojácának tűnt, mint idealista szuperhősnek.

Részemről teljesen megnyert a film magának, a 163 perc alatt végig a székhez szögezett. A látványvilága a zenével párosulva tökéletes egységet alkottak, de a történetvonalra sem lehet panasz. Nem vagyok benne biztos, hogy a képregény ismeretével is így vélekednék. Részemről megér 9/10 pontot, az év képregényfilmjeként.


Becstelen brigantyk

Becstelen brigantyk
(Inglourious Basterds – 2009)

Be kell vallanom, hogy sem Tarantinoért, sem a háborús filmekért nem rajongok, pedig ez a film pont az előző kettő keveréke, és mégis, rettentően élveztem. A film remek kombinációját adja az izgalmas és feszültséggel teli légkörnek, a nagyszerű színészi alakításoknak és a jól kidolgozott forgatókönyvnek. Most elkezdtem gondolkodni, hogy mi hiányzott, de nem tudnám megmondani.

Több szálon is futnak az események. Először is, ott vannak a becstelen brigantyk, akik lényegében nácikat ölnek halomszámra, ráadásul különös kegyetlenséggel. Eközben egy fiatal zsidó lány belecsöppen a náci elit életébe, míg végül az események egy Hitler-elleni merénylet-tervbe torkollnak, de nagyszerűen, profin előadva.

A forgatókönyvben meglepő módon nincsenek felesleges dolgok. Azért meglepő, mert a 2 és fél órás film teret adna rá, de egy percét sem lehet könnyen megunni, az élvezetes és tartalmas párbeszédek, valamint a cselekmények megfelelő gyorsasága és kitűnő bemutatása nem enged pihenni. A brutalitás és a literszámra folyó művér olykor előkerül, de sehol sem viszik túlzásba, és mindig megtalálják az egyensúlyt.

A hangulat is a helyén volt. A háborús, nácikkal dúsított légkört a kor atmoszféráját megidéző alakok csak tovább erősítik, valamint a humort szolgáltató karakterek üde színfoltot biztosítanak az egyébként komor levegőjű alkotásnak. Elsősorban Aldo figurája ad némi könnyedebb színt a filmnek, hiszen akcentusával és a keresztapát idéző álltartásával mindig mosolyt csalt az arcokra.

Itt már elő is bukkannak a színészek, akik tényleg remekeltek. Profi gárdát hozott össze Tarantino, köztük a legfeltűnőbb Brad Pitt, aki, mint Aldo, brillírozik. Azonban a film egyértelműen legjobbja Christoph Waltz, aki színre lépésével mindig lenyűgözött, zseniális modorával, beszédével, s az egész színészi játékával. Sok kiemelendő arc van, mint a szépséges Mélanie Laurent, vagy a másik hölgy, Diane Kruger. A brigantyk között Daniel Brühl, Til Schweiger, Gedeon Burkhard (fura volt látni filmben), de még Eli Roth jól alakított.

Így a végére még mindig nem tudok negatívumot mondani, egyszerűen jó film volt. Üresjáratok, felesleges dolgok nélkül, kitűnő forgatókönyvvel és színészekkel. Az izgalmas és gördülékeny jelenetekbe humor vegyül, ami csak jót tesz a filmnek. Az idei filmtermés talán legjobbja, pontszámilag legyen 9/10.


Vérző olaj – így kell filmet készíteni

Vérző olaj
(There Will Be Blood – 2007)

A filmre nehéz úgy jelzőt találni, hogy kifejezze igazi erejét. Egy alakra, illetve egy színészre építkezik, de olyan erős színészi játékot láthatunk, hogy könnyen elviszi magán a több mint 2 órás filmet. Egy érdekes kor történetét mutatja be, olyan hangulattal, hogy ott érezzük magunkat. Bár furcsa úgy filmet nézni, hogy a karaktereket csak utálni lehet, de a két óra végére még a antiszociális, emberiségutáló olajmágnást is megszeretjük.

Daniel Plainview életéből mutat be részleteket három évből, azonban ezáltal megismerjük a személyt. Olajjal kereskedik és ebből szépen meg is gazdagodik. Egy kisvárosban forgatja fel a kedélyeket, ahol a helyi egyházi “prófétával” is szembe kerül. Közben az örökbefogadott fiával sincs minden rendben. De folyamatosan érzékeltetnek olyan témákat mint a vallás, a pénz, a kapzsiság vagy az emberi értékek.

Már az első negyed óra is teljesen magával ragadó, bár érdekes módon senki sem szólal meg. Zajok, zörejek, zene keveredik a karakter igazi lényegével, s a film folyamán ez egyre jobban megerősödik. A kor stílusának remek bemutatását láthatjuk, és a képek megelevenednek előttünk, s egyszerűen letaglóz a világa. Az operatőri munka nagyszerű, furcsa, nem átlagos beállításokkal operál, és bejön neki. A zene olykor csak zajokból áll, mégis kiegészíti a film képi világát, amely olyan jelentős, hogy még egy klasszikus hegedűversenyt is elbír maga mellett.

Lassú folyású, nyugodt tempójú filmről van szó, de a jelenetek olyan erősen hatnak, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Talán egy kicsit lehetett volna rövidebb, de így sem untam, pedig különösebb izgalom nem történt. Az olajmágnás karakterének erősségéhez hozzátartozik, hogy világnézete nem éppen kedves: nyílt beszédű, s őszintén kijelenti, hogy utálja az emberek nagy részét. Viszont az ő karaktere folyamatosan közelebb kerül hozzánk, és szinte megkedveljük, miközben a többi figurát esély sincs szeretni.

A fantasztikus színész(ek) az alapjai a filmnek, elsősorban Daniel Day-Lewis. Oscar-díjas alakítása lenyűgöző, és szinte átlényegül a karakterébe. Nem lehet elmenni szó nélkül, olyan erővel van jelen a vásznon, szinte szuggesztív. Azonban fontos még megemlíteni Paul Danot, aki ugyan kevésbé jelentős Day-Lewis mellett, de a hamis próféta nem túl hálás szerepében kellemeset alakít.

Nagyszerű film, a kor igazi hangulatát megidézve, és zseniális színészi alakítással. Szuggesztív, magával ragadó, erőteljes film, és a 160 perce ellenére folyamatosan fenntartja a hangulatot, és nem tudtam unni. Remek látványvilággal és operatőri munkával együtt felkerekítem 9/10 pontra.


Benjamin Button különös élete

Benjamin Button különös élete
(The Curious Case of Benjamin Button – 2008)

A Benjamin Button nem sok újat tud mutatni. Mégis, remek film. A tipikus Oscar-os felhozatal elég tipikus filmje, de ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy rossz lenne. Sőt. Pont az ilyen alkotások miatt érdemes néha igazi filmeket nézni, és élvezni a film mélységeit. Remek látványtervezés és jó forgatókönyv a film fő erénye, de ez nem jelenti azt, hogy másban rossz lenne. Az Oscar-díjak nagy jelölés besöprője.

Caroline, a fiatal lány a nagyon beteg édesanyja mellett ül, de az anyja megkéri, hogy olvassa föl a táskájában lévő naplót. A könyvecskéből megelevenedik számunkra Benjamin Button története. A fiúé, aki visszafele él. Öregként születik és fiatalként hal meg. Az öreg test lassan, az évek alatt megfiatalodik, miközben mindenki más a normális rend szerint öregszik.

Az érdekes alapszituáció remek megvalósítással párosul. Folyamatosan láthatjuk az első világháború utáni Amerikát, annak a díszleteivel, viselkedéseivel és látványával. A maszkok és a sminkek nagyszerűen lettek elkészítve, Button megfiatalodásával, és a többiek öregedésével.

A film igazi szomorúsága Benjaminé, aki fiatalabb lesz, miközben ismerősei, szerettei öregebbek lesznek. A film egy életet mutat be, annak legtöbb problémájával, boldogságával és szerelmével. Azonban kissé sajnálom, hogy a film az alap legtöbb lehetőségét nem használja ki, de a már így is 160 perces játékidőbe nem nagyon fért volna be.

A szomorú felhangú, mégis rendkívül furcsa hangulatú filmet sikerült összehoznia a rendezőnek. Az egész egyben van, precíz és összefogott. Látszik a forgatókönyv ötletessége és jó tempójú történetmesélése. Érzelmek előretörése és a pillanatok kihasználtsága remek filmmé teszi a művet.

A látvány mellett fontos tényező még a színészi játék. Cate Blanchett remekül alakít, ő a film legjobb alakja. Végig hihető, és az öregedés hatására is ugyanolyan nagyszerű marad. Brad Pitt, mint Benjamin Button engem nem győzött meg, és nem láttam sokat benne. Mellékszereplők között Tilda Swinton és Taraji P. Henson kiemelendő.

Ugyan nevetségesen sok Oscar-ra jelölték, végül “csak” 3-at kapott meg. Remek film az élet elmúlásáról jó forgatókönyvvel és nagyszerű színészi játékokkal. Mindenképpen egy 9/10-es élmény.