március 2009 hónap bejegyzései

Néhány film #22 – remek filmek

Ó, testvér, merre visz az utad? – 9/10
(O Brother, Where Art Thou? – 2000)

Ó, testvér, vajon merre visz az utad? Jelenleg egy nagyon jó filmben haladsz, és valójában én ilyen filmekre vágyok folyamatosan. Először kissé megrémültem, hiszen a film alapja Homérosz: Odüsszeia című eposza. Persze ez nincs teljesen így, ugyanis a film egy lenyűgöző, hangulatos, zenés film, amit nehéz nem szeretni.

Az eposz ugyan alap, de nem a történeté, mivel ez nem egy ókorban játszódó, misztikus történelmi film, hanem egy gazdasági világválság (az 1930-as) idején, Délen játszódó vidám road-movie. Három szökött rab, Everett, Pete és Delmar elindul a kincsért, amit Everett rejtett el a bebörtönzése előtt. Azonban sietniük kell, hiszen a kincs néhány nap múlva egy tó alján merül el, a völgyet, ahol el van temetve ugyanis elárasztják vízzel.

Tulajdonképpen ez csak az alapja, ugyanis sokkal inkább hasonlít néhány “gubanc” elmesélésre, kisebb történetekkel mintsem egy teljes filmre. Miközben menekülnek mindenféle bajba belekeverednek, egy bankrablástól kezdve, egy választási kampányon és egy ku-klux-klán rendezvényen át még dalokat is énekelnek. Ugyanis a filmben szinte folyamatosan szól a remek country-folk zene, ami megadja az alaphangulatot a filmnek.

Találkoznak Everett feleségével, egy félszemű Biblia-árussal, sőt még egy néger zenésszel is, aki el adta a lelkét az ördögnek. Mindeközben üldözi őket Colley, a rejtélyes nyomozó, aki leginkább a sátánra hasonlít. A filmbe simán beleférnek a szirének, vagy a békává változtatás, de ezalatt rengeteg utalást kapunk, elsősorban az Odüsszeiából. Megjelenik a vak jós, vagy éppen maga Homérosz is.

A fényképezés és operatőri munka lenyűgöző, nagyon jó zene szól, és kimondottan jó színészi alakításokat láthatunk, elsősorban George Clooney és John Turturro részéről, de mindenki nagyon jó szerepel. Nem is ömlengek tovább, ez egy nagyon jó zenés, kalandos film, ajánlom mindenkinek, és nem is tudom, hogy miért nem adok 10 pontot neki.

A nyughatatlan – 8,5/10
(Walk the Line – 2005)

Nehéz erről a filmről írni, ugyanis nem igazán tudok mit gondolni róla. Sajnos ennél valami nagyobbra, valami jobbra számítottam, így kicsit túlbecsültem. Engem nem igazán tudott megfogni, pedig elismerem, hogy jó, hangulatos film, csak éppen jobbra számítotam. Tulajdonképpen Johnny Cash életét dolgozza fel, kisebb nagyobb történetekben, és ezt elég jól meg is csinálja.

Elég szomorú élete volt, és a film erősen érzékeltetni a drámai vonalat. Johnny a drogok, a zene és a nők hatása alatt élt, ez biztos. Az élete folyamán a drogok folyamatosan tönkretették, miközben szerelmes volt egy nőbe. Azonban a filmben valahogy ez nem tudott megfogni. Elég tragikus élete volt ahhoz, hogy ne kedveljem, de a zenéje biztosan jó volt. A filmben folyamatosan szólnak a remek Cash dalok, s ezek teszik remekké a filmet.

Nagyon jó dalok, s mint a végén kiderül, mindet a színészek éneklik. Csodálkozok is rajta, de Reese Witherspoonnak milyen remek hangja van. Ő a női főszereplő, el is boldogul a szereppel, jól játszik (Oscart is kapott érte). Ellenben Joaquin Phoenix, mint Johnny valahogy nem túl szimpatikus, s bár a hangja megfelelő, valahogy nem éreztem benne túl sok életet. Kellemes film, remek dalokkal, tragikus történettel, bár elég hosszan. Megéri megnézni.

Gyávák és hősök – 9/10
(Lions for Lambs – 2007)

Egy politikai hangvételű, beszélgetős-háborús propagandafilm? Jöhet. Ugyanis röviden összefoglalva ez a Gyávák és hősök. Három szálon fut a történet. Először is, Jasper Irving szenátor (Tom Cruise) beszél az új afganisztáni hadi taktikájáról Janine Roth-nak (Meryl Streep). Emellett Stephen Malley professzor (Robert Redford) egy fiatal, nem túl ambiciózus tanítványával (Andrew Garfield) társalog, többek között két régi tanítványáról, akik a harmadik szálon éppen bevetésen vannak Afganisztánban a tálibok ellen.

S hogy ebben mi a jó? Nehéz megmondani. Tulajdonképpen akció, vagy harc nem is igazán van, inkább csak beszélgetés. Beszélgetés a politikáról, az érdeklődésről, az elhivatottságról és a tehetségről. A politikában képmutatás van, és mindenkit csak a saját önző érdekei érdekli. Mindeközben a tehetséges, fiatal diákok elpazarolják a tudásukat, és semmi ambíció nincs bennük. Persze vannak kivételek, mint a két volt tanítvány, akik éppen harcolnak.

Nehéz a mély gondolatokat kifejteni, mert tulajdonképpen a filmben sem teszik. Csupán kérdéseket tesznek fel a harcról, az emberéletről és a politikáról. A szenátor egy őrült taktikát erőltet, mely valószínűleg bejuttatja a fehér házba. Eközben folyamatosan egymásra utalnak a szálak, és egymásnak mutatnak be.

Például, Redford tanítványa közli, hogy képmutatóak a szenátorok, akik kijelentik, hogy nem indulnak az elnökjelöltségért induló harcban, majd mégis indulnak. Aztán néhány jelenettel később, Irving kijelenti, hogy nem indul az elnökjelöltségért, pedig a taktika is segítene neki… No, mindegy, ez egy jó film, kérdésfeltevős-beszélgetős témában. El tud gondolkodtatni. Megéri megnézni.

Reklámok

Néhány film #21 – két akció, egy komédia

Golyózápor – 7/10
(Shoot ‘Em Up – 2007)

Talán a film fele táján jöttem rá, hogy valójában mi is akar ez a film lenni. Ugyanis ez még véletlenül sem komoly akció-thriller, ütős történettel, és remek akciókkal, hanem egy paródia. Úgy parodizálják az egész akcióműfajt, hogy szinte észre sem tudtam venni, és ezért nekem kissé furán jött le ez a film. Történet szinte semmi, viszont nagy hangsúlyt fektetnek abba, hogy az összes létező akcióklisét előszedjenek, és mindezt úgy hogy még nevetni is lehet rajta.

Tulajdonképpen nem kell sokat várni ettől az alkotástól, egy akciófilm, az agyat nyugodtan az ölünkbe lehet tenni, és élvezni az akciójeleneteket, miközben jó poénok jönnek elő, és bemutat az összes akciófilmnek. Történet szinte nincs is, inkább csak átmeneti jelleggel. Smith, a főszereplő morogva eszi a padon a… répát, miközben elmegy előtte egy terhes nő, akit ráadásul üldöznek. Néhány perc múlva már a nő premier plánban szül, és Smith a nő pisztolyával tízesével lövi a többieket.

Aztán van a gyerek, akit Smith menekít a gonoszok vezére ellen, meg belép Monica Belucci, mint valami dada, aztán még valami országos összeesküvést is lelepleznek, csak úgy mellékesen. Mindeközben kapunk rengeteg lövöldözést, és komolyan nem lehet venni, ha a film végére úgy kétszáz embert nyírt ki Smith. Meg még van sok kliséparódia, amik még jól is mutatnak, így például a búvóhely sem szokványos, vagy Smith kapásból az összes országos tévéadót meg újságot figyelmezteti a veszélyre, s a többi apróság.

Nem világmegváltó film, egyszerűen csak élvezetes egy szinten. Nem is akarom tovább ragozni, egy agyatlan akciófilm, komolyanvehetetlenséggel, könnyed kikapcsolódás, de emellett nincs sok pozitívum.

A Da Vinci-kód – 6,5/10
(The Da Vinci Code – 2006)

Hogy őszinte legyek nem igazán tudom, hogy mi okozza a felháborodást ezzel kapcsolatban. Illetve, persze sejtem, de ezt nem kell komolyan venni. Ez egy egyszerű akció-kaland film volt, amolyan lépésről-lépésre követjük a nyomokat típus. A Nemzet aranyához lehetne hasonlítani. A film alaptörténete Jézus körül forog, illetve arról, hogy Jézusnak volt egy felesége, Mária Magdolna. Vagy ilyesmi.

Meg keresik a leszármazottját, szóval egyszerű kalandfilm, sok vallási elemmel. Nem hiszem, hogy ezzel mi lenne a gond. Jól fel van építve, és a nevetségesen hosszú játékidő alatt kapunk annyi magyarázatot, amennyit nem szégyellnek. Valójában ez tette unalmassá is a filmet, hiszem míg a Nemzet aranyában tudtak normális szinten maradni, itt ez nem igazán sikerült. Rengeteg magyarázat, felfedezés követi a filmet, és nem sikerül jól előadni. Valahogy kusza az egész, de nem jó értelemben.

A színészek sem nagyon remekelnek. Tom Hanks próbál értelmes arcot vágni, velem különösebb gond nincs. Audrey Tautou, tulajdonképpen csak szép, meg néha közbevág, hogy nahát. Van még összeesküvő-rendőr szerepben Jean Reno, meg van rossz arcot vágó, önmagát kínzó alak is. Ó, meg el is felejtettem, Ian McKellen is ott van, sőt talán ő játszik a legnormálisabban, Hanks barátjaként.

Emellett van még remek filmzene is. A filmet nemes egyszerűséggel nem kell komolyan venni, egyszerű akció-kaland film, s míg a Nemzet aranya a szabadkőművesek körül forgott, addig ez a kereszténység körül. Jól felépített háttérsztori, ennyi az egész.

Az ördög Prádát visel – 8,5/10
(The Devil Wears Prada – 2006)

Ezek után még mondja nekem valaki, hogy a divatról nem lehet jó filmet készíteni. Persze elsősorban a film nem a divatról szól, sokkal inkább egy egyszerű átváltozós közhelyes sztori, feldobva nagyszerű karakterekkel, még nagyszerűbb színészekkel, és egy csipetnyi feelgood hangulattal.

A történet ugyanis annyiból áll, hogy van Andy, aki tipikusan divattal nem törődő, turkálóból öltözködő, értelmiségi újságíró-palánta, aki jobb munka híján egy asszisztensi melóra jelentkezik a Runway magazinnál. Felveszik, a főnöke maga Miranda Priestly lesz, akinél ha 1 évet letöltenek, akkor bármilyen divatlapnál felveszik rögtön. Aztán ugye a sok divatmodell között Andy is szépen lassan átváltozik, emiatt a magánélete is romokba kerül, szóval elég tipikus sztori.

Azonban az egész film Miranda karakterén áll. Olyan remeken sikerült Meryl Streepnek eljátszania, hogy nélküle tényleg végig sem néztem volna. Andy szerepében Anne Hathaway-t láthattuk, vele különösebb problémák nem merülhetnek fel. Az egész valahogy nem is hangosan-röhögős, mégis vidám, és mosolygós… Nem igazán tudom jól leírni, egyszerűen meg kell nézni. Szép díszletek, és kellemes ruhák, bár nem igazán izgatnak, éppen emiatt nem is miattuk néztem meg.

Cselekmény sokból nem áll, szinte már közhelyes, és kiszámítható. Mégis, miközben nézzük Andy ballépéseit a főnökével szemben, könnyedén nevetünk Miranda zseniális stílusán és játékán. Egyszerűen nézeti magát. És a 8,5-es pontszám nem is olyan sok.


Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja

Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja
(Matthew Stover – Revenge of The Sith)

Ha sci-fi, akkor Star Wars. A Csillagok háborúja univerzum jeles képviselője a sci-fi világoknak, még ha nem is teljesen science-fiction. A könyv tulajdonképpen a film történéseit írja meg, kicsit összetettebben, a karakterekre, a Jedikre, és a Sith-re koncentrálva. A problémája azonban itt kezdődik, hiszen, csak a film történéseit írja le, de ha nem láttam volna már, akkor bajba lennék.

Egyszerűen nem tud izgalmas, és eseménydús maradni, ami bizonyos esetben nem is lenne probléma, de itt az. Az általam eddig olvasott könyveknek az volt a remek tulajdonsága, hogy a cselekményt úgy írja le, hogy a film nélkül is maradéktalanul tudom élvezni. Itt azonban az események leírása unalomba fullad, nem tud izgalmas maradni. Ugyan kapunk folyamatosan információkat a Sith-ről és a Jedi Rendről, az Erőről, a harcstílusokról, mégis, valahogy az események leírása akadozik, talán pont ezek miatt.

Stover úr annyi mindent szeretett volna pluszba írni, hogy pont a történéseket nem sikerült úgy kifejteni, hogy remekül szórakoztam volna. Ezen kívül azonban remek munkát végzett. A karakterek, a háttérinformációk, mind rendkívül ki lett dolgozva, sokkal összetettebben és jobban megismerhettük a karakterek motivációit, a döntéseik okai, mint a filmekben.

A történetet, ha valaki nem ismerné, annak én sem tudok sokat írni. A háború tetőpontjánál tart, a Jedi Rend maroknyi csapata harcol a gonosz, a sötét oldal ellen, de ez mind egy sokkal hatalmasabb terv része. Anakin Skywalker a tehetséges ifjú jedi, és volt-mestere, Obi-van Kenobi, a háború két fő alakja harcol Dooku gróf, és Grievous tábornok ellen, a Szeparatisták vezetői ellen, miközben Palpatine szenátor egyre nagyobb hatalomra tesz szert a Szenátusban és Anakin életében is. Ezzel végre teljessé válik a Star Wars történet, a legsötétebb, legdrámaibb történettel bezárul a kör.

Karakterek, karakterek, bennük rejlik a könyv nagyszerűsége. Ha már túltobzódtunk romantikus jelenetekben, ha már kezdjük unni Anakin nevetséges naivságát, könnyen átolvashatjuk a nagy csatákat, amit ugyan nehéz átérezni, de legalább cselekmény. Emellett viszont tragikus és drámai tud lenni néhol, miközben itt-ott kellemesen el is vigyorodhatunk. A mély gondolatok nagyot dobnak rajta, folyamatosan jelen van a sötét gonoszság, a drámai, komoly mondanivaló.

Nem nagyon tudok róla értelmes gondolatokat összeszedni. Olykor unalmas tud lenni, még egy űrcsata kellős közepén is. Nem nagyszerű? A karakterek kibontása és háttérinformációk tudja adni az igazi erejét, de mivel filmadaptáció, igazából vásznon jobban néz ki. Nehéz pontozni, talán 6,5/10.

“A sötétség nagylelkű és türelmes.
A sötétség plántál kegyetlenséget az igazságosságba, csöppent megvetést az együttérzésbe, mérgezi meg a szerelmet a kétely mosolyával.
A sötétség nyugodtan lehet türelmes, mert az első esőcsepp nyomán szárba szökkennek ezek a magok.
Az eső, pedig eljön, a magok szárba szökkennek, mert a sötétség a termőcsillag, melyben nőnek, a sötétség a felhő fölöttük, s a sötétség a csillag mögött, amitől a fényt kapják.
A sötétség türelme végtelen. Előbb-utóbb minden csillag kialszik.”


Esti mesék

Esti mesék
(Bedtime Stories – 2008)

Adam Sandler most sem csinálta meg. Sőt, mondhatni még alább ásta a (nem létező) tekintélyét, legalábbis nálam. Az a probléma, hogy ez egy olyan film lett, amit tényleg csak bizonyos korosztály alatt tudnék ajánlani. Ez, a címéhez híven, csak egy mese. Egy klisében gazdag, általában unalmas, varázslatos, és idegesítő mese. Ezúttal nem kapjuk meg a megszokott poénokat, hanem sokkal családiasabb hangulat uralkodik, sajnos.

Sandler a Zohanban már bemutatta, hogy milyenek is az ő filmjei: agyatlan poénokkal, ormótlan és idegesítő tanulságokkal, meg sok alpári viccel. Ebből konkrétan semmit sem kapunk itt, ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy sehol sincs tanulság. Nem is baj. A filmnek legnagyobb problémája a forgatókönyv, illetve annak a hiánya. Egyszerűen volt egy egész jó kis alapötlet, s úgy össze-vissza dobtak rá ötleteket a fő terv érdekében, aztán hátha kisül belőle valami.

Ugyanis Skeeter egy szálloda idióta karbantartója, de a nővére gyerekire kell vigyáznia egy hétig, de csak este, nappal ugyanis a nővér barátnője, Jill a soros. Este, jobb ötlet híján Skeeter mesélget a gyerekeknek, a saját kitalált történeteit. Azonban valamilyen varázslatos módon, a mesék másnap valóra válnak. Persze nem úgy, ahogy sejteni lehet, hanem fura 21. századin. Adam rögtön a saját hasznára akarja fordítani ezt, hiszen időközben a mese miatt esélyes lehet a szálloda vezetői posztjára. És így tovább.

Rendkívül kiszámítható történet, de legalább szépen megismerjük a meséket. Tényleg nem kell sokat várni tőle, a megvalósítás elég gyengére sikerült. Unatkoztam, no. A mesék valahogy idegesítőek, a rendes cselekmény meg unalmas és kiszámítható. Persze volt néhány jobb ötletük is, mint a baromi nagy szemű tengerimalac, bár ő is csak az első megjelenésnél volt jó.

Sandlernek egyszerűen nem való az ilyen szerep. Ő meleg tud lenni, meg időseket tud dugni, de ez így nem. Egyszerűen a családi hangulatot nem sikerült megteremteni. S a vígjáték rész sem volt az igazi, nem is igazán nevettem.

A színészek még egész jók voltak, akár Guy Pearce-t, vagy Courteney Cox-t nézzük. Persze eyecandy-nek ott volt Keri Russell, mint Jill, vagy Teresa Palmer, mint a szállodatulajdonos lánya. Meg persze ott volt Richard Griffiths, az igazi komikus ebben a gárdában, ő tényleg nagyon jó volt.

Kiszámítható, idegesítő, klisés film, jó szereplőgárdával, és jobb sorsra érdemes ötlettel. Talán 5/10, mint a többi Sandler film. Azért ott motoszkál bennem, hogy ezzel az ötlettel valami nagyot is lehetett volna alkotni. Áh.


Texas királyai – 1×01

Texas királyai – 1×01
(King of The Hill)

A következő rajzfilm kiválasztása szintén szinkron alapján történt, önmagamtól valahogy nem lennék képes ilyenbe belekezdeni. Azt hiszem megint beigazolódott, hogy ne nézzek amerikai rajzfilmet, ugyanis a Texas királyai sem tudott megnyerni, sőt. Itt jóval több problémát találtam, mint az előzőnél, ugyanis annak ellenére, hogy a 13. évadjában jár, a hibái ellenére sem tudom szeretni.

Persze a nézettség nem engem igazol, hiszen egy rossz sorozat nem ér meg 13 évadot, de az első rész elég gyengére sikerült. Ugyanazt írtam le vagy háromszor, úgy hogy ideje konkretizálni. Az alapszituáció szerint egy háromfős család életét követhetjük nyomon. A rémisztően lobbanékony, morcos családapa mellé társul az elfogult feleség, és a nem túl izgalmas gyerek.

Van náluk átmenetileg egy hölgy is, bár gondolom maradni fog, ennek ellenére nem nagyon vezették be. Az apának van három barátja is, az egyikről tudjuk, hogy a felesége megcsalja legalább 12 éve, a többiről eddig nem sokat tudunk, kivéve, hogy isznak és nem tudnak autót vezetni. A tipikus családapa karikatúráinak megteszik, azonban a karakterek többsége nem túl izgalmas, mondhatni unalmas.

Semmi érdekeset és kiemelkedőt nem láttam. Alig mosolyogtam, nevetni talán nem is nevettem, pedig kellett volna. Túlságosan nagyra veszik a történetet, legalábbis itt az első részben. Egy pletyka nyomán kihívják a gyermekvédelmet, hogy a lobbanékony apától elvegyék fiát. De túl sokat fektettek bele az események létrehozásába, pedig sokkal inkább a poénokat kellene előtérbe helyezni.

Egyszerűen unalmas volt az egész, nem tudott lekötni, nem volt benne poén, nincs érdekes szereplő és még a grafikája sem nyerte meg a tetszésemet. Ez most nekem nagyon nem, de még próbálkozok rajzfilmek terén, hátha jön valami. Talán 2/10. Nem értem, hogy tarthat 13. évadában, a pilot után kaszálni kellett volna.


G. P. Taylor – Árnyak prófétája

G. P. Taylor – Árnyak prófétája
(G. P. Taylor – Shadowmancer)

Nem titok, hogy a fantasy műfaja a kedvenceim közé tartozik, ez a könyv azonban a kedvenceimtől elég távol áll. Éreztem, hogy volt az írónak egy remek ötlete, de azonban ezt nem sikerült nagyon jól megírnia. Az olvasása közben azt éreztem, hogy több, fantasy témájú könyvet próbál vegyíteni, és sokkal inkább hatásvadász mű, mint szórakoztató fantasy. Kicsit sajnálom, mert a 340 oldalán gyakran unatkoztam.

Az író próbálja vegyíteni az A Gyűrűk Ura csodálatos tájleírásait, a Harry Potter mártír-komplexussal küzdő karaktereit, a Biblia vallásosságát, fantasy és mitológiai alakokat, néhány saját ötlettel és érdekes fordulatokkal. Amivel a legnagyobb gondom volt, az a megvalósítás. A cselekmények leírása akadozik, és túlságosan sok és unalmas leírást alkalmaz. Emellett rendkívül vallásos, már-már szájbarágósan és túlságosan erőltetetten, persze ez még nem is akkora probléma.

A legtöbb fantasy műhöz hasonlóan előszeretettel alkalmaz mitológiai alakokat, bár inkább a saját fantáziájára támaszkodik. Maga a történet mondható eredetinek. Két fiatal, Thomas és Kate segít az újdonsült barátjuknak, Raphah-nak, aki vissza szeretne kapni egy különleges szobrot, egy kerubot, amit Demurral, a kis falu gonosz útra tévedt plébánosa tulajdonított el, ugyanis célja, hogy a kerub segítségével nagyobb hatalmat szerez, mint maga az Isten, vagy ahogy a könyvben nevezik, Riathamus. A három fiatal segítségére lesz az öreg csempész, Jacob Crane, illetve néhány hirtelen felbukkanó jótevő.

A karakterek csak vázlatosan vannak kidolgozva, bár érezzük a cselekedeteiknek a mozgatóját, de néhány jobb sorsa érdemes karakterről alig beszélt az író. Demurral karaktere egyszerű, hataloméhes gonosszá válik az első jelenet után, Rueben, a molnár, vagy éppen Lord Finnesterre karaktere alig szerepel, pedig jobb sorsa érdemes személyek. Az események olykor előre kiszámíthatóak, bár ettől nem lesz kevésbé izgalmas a történet.

A probléma a megvalósításon van, hiszen az izgalmas események között elő-elő bukkannak az unalmas és akadozó pillanatok. Kicsit sajnálom, mert lehetett volna izgalmasabb is, de sajnos nem lett. Akadozó mű, a fantasy műfajában sem tud komolyat alkotni, még ha valami keresztény fantasy is lenne ez. Jobb sorsa érdemes könyv, sok vallással feldúsítva. Talán 5/10. Határozottan nem lesz kedvenc.


Spirál

Spirál
(Spiral)

Az egyik legjobb anime, amit ismerek. Rendkívül szerethető hangulat árad belőle, izgalmas, olykor akciódús pillanatokkal, elég mély mondanivalóval, és érdekes történettel, valamint remek karakterekkel van teli, mondanom sem kell, hogy szinte kötelező darab. Az izgalmas, rejtélyekkel teli háttértörténet kibontakozása során az érzelmek kerülnek előtérbe, miközben a mély gondolatok kibontakoznak. Folyamatosan erősödik drámai vonal, s így a humoros, izgalmas nyomozós sztori egy kissé visszaszorul.

A történet főszereplője Narumi Ayumu, a fiatal, de rendkívül tehetséges, szinte zseni srác, aki azonban nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a bátyja mindenben jobb nála. Ez a megfelelni akarás, és a hit önmagában folyamatosan végigkíséri a történteket. Ayumu testvére azonban rejtélyes körülmények között eltűnt, s csak annyit mondott, hogy a dolgoknak köze van a Végzet Gyermekeihez.

Így most a sógornőjével él együtt, Madokával. Azonban Ayumu élete nem kerülheti el, hogy a újra belefusson a Végzet Gyermekeibe. Találkozik velük, megismeri őket, bár ők az életére törnek.

A Végzet Gyermekei többen vannak, s mind ismerik a sorsukat, de megpróbálnak tenni ellene, és megváltoztatni azt. Lassan derül ki, hogy miért teszik folyamatosan próbára Narumit, hogy vajon mi áll a rejtély hátterében, és mi köze van mindehhez, Ayumu bátyjának. Kisebb eseményeken keresztül vezet a történet, mely önmagában is élvezhető és izgalmas.

Narumi zseniális elméje minden kérdésre megadja a választ (“A logika mindig felfedi az igazságot!”), még ha a helyzet teljesen kilátástalan is. Ayumu legnagyobb, -elsősorban- lelki támasza Hiyono, aki mindig ott van mindenhol, és mindig próbál segíteni Naruminak. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek egyre előtérbe az érzelmek, úgy lesz egyre drámaibb, összetettebb a történet is.

Ayumun kívül megismerjük a többi karaktert is, elsősorban a Végzet Gyermekeit, akik folyamatosan a sorsukon rágódnak. Vajon a sorsunk előre el van rendelve, és nem változtathatunk a végzetünkön? Mi is valójában a létezés értelme? Ilyen kérdésekre keresik a választ, s az anime mély gondolatait is ezek adják. Lassan merenghetünk a válaszokon.

Bár minden bizonnyal vannak hibái is, bár valahogy még sem veszem észre őket, és a nyilvánvaló hibái sem igazán hibák. Az izgalmas részek között előbukkannak az unalmasok is, de valahogy ezek még sem unalmasok. Vidám, humoros jelenetek váltják egymást, s a mély dráma mellé szükség is van egy kis vidámságra.

A grafikáját tekintve nem lehet panasz, s a zenéje is rendkívül hangulatos, és illik az animéhez. Minden összevetve egy hangulatos, izgalmas, mély gondolatokat tartalmazó anime, bár egy apró hiányérzetem még mindig maradt. Így ez 9/10. Bár most néztem másodjára.