9,5/10 kategória bejegyzései

Black Swan – hattyútánc balettban nem mindennapi módon

Fekete hattyú
(Black Swan – 2010)

A film már régóta a listámon szerepelt több indok miatt is. Elsősorban a rendező, Darren Aronofsky és a főszereplőnő, Natalie Portman miatt, azonban csak tovább fokozta a várakozásaimat, hogy sokak nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, ráadásul nem kevés jelölést is bezsebelt. Valójában az év első megnézett alkotása volt a részemről, de csak a második megtekintés után érzem azt, hogy tudnék róla érdemben nyilatkozni. Nagy erejű és letaglózó, bár kissé nehéz.

A Fekete hattyúban egy balett-táncosnő életébe nyerhetünk betekintést. Indul az új szezon és előadják A hattyúk tavát, azonban a régi csillag helyett egy új arc lép majd a porondra. Nina meglehetősen zárkózott, frigid és mindenek előtt maximalista lány, de hibátlanul is dolgozik. Nagyszerűen ahhoz, hogy eljátssza a fehér hattyút, aki az ártatlanság megtestesítője, azonban a főszerepben a fekete hattyút is el kell táncolnia, aki azonban már az érzékiség és a szabadság jelképe. Ninának meg kell küzdenie önmagával, hogy az előadása tökéletes legyen.

Kétségtelen, hogy a film történetében és alapjaiban túl sok újat nem mutat. Láthattuk már a gátlásaival és édesanyja szeretetével küzdő, kitörni vágyó lány alakját, azonban ennyire őszintén és ösztönösen, az érzéseket a tiszta valójukban megmutató alkotást még nem. Hihetetlen ereje talán pont ebből fakad; bemutatja az emberi lényt valóságosan és elképzelhetően, mindezt olyan eszközökkel, amelyek csak fokozzák a hatást, ezáltal letaglózva a nézőt. Feszültsége és belülről fakadó magabiztossága a fotelhez szögez, nehéz kiszabadulni a bűvköréből.

A hattyúk tava remek választásnak bizonyult. Megmutatja az emberi lét különböző oldalait, amelynek bemutatása hasonlóan színvonalasra sikerült. Ezáltal a mondanivaló közlése gördülékeny, nem kelt fennakadást a történet folyásában. Az ismert elemekből való építkezés ellenére nem lesz unalmas vagy érdektelen a film, még ha ki is találjuk, hogy mi történik majd a végén. Talán nem lep meg, de Aronofsky kitűnő rendezése hatására ugyanúgy lenyűgöz. Jól fogja össze a különböző klisére hajazó szálakat, nem lesz egyik sablonossága sem zavaró, sőt, igazán csak együtt lesz igazán eredeti. A felkészítő mozzanatok folyamatosan erősítik egymást, még tovább fokozva a rendkívüli hatást a végső csúcspontra.

A körítés is segíti a megdöbbenést: látványvilága esztétikailag tökéletesen megvalósított és a vágások hibátlanok. A zenéjének alapja Csajkovszkij dallamai, azonban igazán nagyszerűvé csak Clint Mansell kezei között váltak. A nagyzenekari szólamok mellé horrorra emlékeztető pillanatok kerültek, melyek a hatásvadászat határán mozogva is növelik az élvezeti értéket. Viszont a Black Swan ilyen minőségi létrejöttéhez a legtöbbet Natalie Portman játéka tett. Amellett, hogy fizikailag megfelel a nehéz feladatra, a tehetsége hatására zseniálisan is végezte el azt. Alakítása mellett Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey és Winona Ryder asszisztált.

Nehéz beszélni a filmről, látni kell. A rendező alkotásai nálam nem keltettek osztatlan sikert, nem mindegyik produkció nyert meg, azonban a Fekete hattyú mindenképpen meggyőzött. Hihetetlenül erős, lenyűgöző és az ismert elemek ellenére is hatásos, melyhez a zene és a színészi játék is hozzájárult. Részemről 9,5/10, az Oscar-szezon legjobbja talán.


Eredet – az év filmje?

Eredet
(Inception – 2010)

Ki merem jelenteni, hogy az Inception ott lesz az év legjobb filmjei között. Christopher Nolan rendezése, aki két Batman között megalkotta ezt a filmet, s most sem kellett csalódnunk. A két és fél órás játékidő ellenére is kellően izgalmas produkciót láthattunk, amit nagyszerű látvánnyal, érdekes történettel és jó színészekkel dolgoztak ki, de a kommersz akció sci-fi jellege és a kötelező körök ellenére sem lesz túlzottan hollywoodi.

A történet bonyolultabb, mint elsőre tűnik. Egy különös csapat munkáját követhetjük végig, akik az álmok szakértői. Az emberek tudatában vájkálnak, s onnan gondolatokat lopnak, mindezt a felépített álmok valóságában. Azonban egy utolsó nagy dobásra készülnek, de most nem lopni kell, hanem elhelyezni. Elkezdődik az út a tudatalattiba, ahol nem is olyan könnyű megkülönböztetni, hogy mi a valóság és mi az álom.

Talán nehéz a virtuális valóság témában újat mondani a Mátrix és társai után, azonban Nolan nem terheli a nézőt magasröptű filozófiai gondolatokkal, sokkal inkább az élményre helyezi a hangsúlyt. A sci-fi vonulaton áttekintve klasszikus heist sztoriról van szó, amiben valamit el akarnak rabolni, s ezt a rablást megelőzi a kötelező csapat összeszedése. Mégis, a film első bő órája csak ezzel megy el, de a feszültséget végig fenn tudja tartatni, nem ül le a film, már csak a világ megismerése miatt sem. S bár a fordulatok nagy része könnyen kitalálható, nincsenek nagy meglepetések, de ettől függetlenül végig a székhez szögezi a nézőt.

Lassan bontakozik ki a film, ilyen tempóban győzi meg a nézőt arról, hogy valami nagy lesz a második felében. De nem telik üresen egy perc sem, megismerjük a teremtett világot, amelynek megértéséhez némi ész is szükséges, hiszen a forgatókönyv okosabbnak tartja a nézőt, mint a hollywoodi rendezők általában elismerik, jóllehet a vágás során elveszett egy-egy információ, ami a tökéletes megértésben segítene. Mindemellett az érzelmi töltet is előbukkan a filmben, de az előadás itt sem válik rosszá, emészthetően mutat be mindent. A pörgős akciójelenetek  rátesznek még egy lapáttal a film élményéhez, még ha elengedhetetlenek is egy kommersz filmben.

A zene és a látvány összjátéka most is kitűnő. Az előbbi nagyszerűen aláfesti a jeleneteket, hozzáad a hatáshoz, míg utóbbi a kiteljesíti a filmet a kimondottan kreatív és ötletes, lenyűgöző látványú jelenetekkel. A színészek nem rontanak a helyzeten, noha az is igaz, hogy sokat nem is javítanak rajta. Leonardo DiCaprio, aki ugyanolyan profisággal adja ugyanazt, mint a Viharszigetben, valamint Marion Cotillard párosának elsőre furcsa, utána érzelemdús alakítása adja az alapvonalat, s hozzájuk társulnak a kissé elnyomott mellékszereplők, mint Joseph Gordon-Levitt, Ellen Page, Tom Hardy, Cillian Murphy, Ken Watanabe és Michael Caine.

Remek szórakozás az Inception, ami kommersz jellege ellenére sem lett túlzottan hollywoodi. Pörgős akciók, izgalmas és lendületes történet, illetve nagyon látványos teremtett világ, mint az Ocean’s filmek és a Mátrix (latex és túllassított kungfu nélküli) keresztezése Christopher Nolan rendezésében. Hatalmas filmélmény, amin csak az erőltetett szinkron rontott. 9,5/10 nálam.


Kétely

Kétely
(Doubt – 2008)

Van néhány téma, amelyhez hozzányúlva nagy kockázatot lehet vállalni. A pedofília is egy ezek közül, azonban ahelyett, hogy egyszerű klisékbe merülve unatkoznánk, vagy szívszorítóan őszinte filmet tárnának elénk, egy teljesen élvezhető drámát kapunk. John Patrick Stanley saját színdarabjából készített filmet, amely úgy nyúl a témához, hogy ki se mondja.

A ’60-as években egy egyházi iskolában még nem kezdődött el a világiasodás. Az iskola vezetője, Aloysius nővér hűen ragaszkodik a régi erkölcshöz, a régi szabályokhoz, és egyáltalán a szigorhoz, a fegyelemhez és a félelem eszközéhez. Ezzel szemben áll Flynn atya, aki némileg könnyedebb, barátságosabb erkölcsi normákat vezetne be.

Ebbe a két tűz közé lép be Donald Miller, az iskola első néger tanítványa, aki iránt túlzott személyes érdeklődést mutat a pap. Mikor James nővér megosztja az észrevételeit az igazgatónővel, az minden erejével az atya bűnösségét akarja igazolni.

Az egész film kevéske eseménye a dialógusokra épít. A párbeszédek nagyszerűsége, s James nővér személye, aki egyszerre próbál hinni mind a két félnek,  remekül megteremti a feszültséggel teli légkört. A karakterek erélyessége és ereje állandóan jelen van a történetben, s ez adja a hangulatot.

A szomorkás hangulatban kimondott igazságok, a mély tartalommal kevert egyszerű mondatok, a szülők viselkedése rádöbbentenek a bűnök súlyára, a komoly dolgok igazi valójára. A nyílt pillanatokban előadott érzések és a két fél közötti konfliktus fokozatosan elősegíti a hangulat megteremtését, és a  film megértését.

Lassan már közhely lesz dicsérni a színészeket, de az Oscar-jelölt filmek nagy előnye a remek színészi gárda. Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman játéka adja a film alapkövét, de Amy Adams drámai szerepe hasonlóan lenyűgözött. A hölgy egyre jobb lesz, s ha egy ilyen szereppel elbírt, akkor még elfelejtjük gyengébb pillanatait is.

Az operatőri munkát is ki kellene emelnem, mert Roger Deakins most is nagyot alkotott. Howard Shore zenei munkája szintén kiemelendő, a dallamok, az egyházi és világi zene keverése remekül sikerült.

Erről a filmről -is- nehéz beszélnem, mert a drámai légkör ereje ebben a filmben nyílvánul meg igazán. Szenzációs színészek, és a téma megfelelő kibontása. 9,5/10.


Lost – Eltűntek – 5. évad

Lost – Eltűntek – 5. évad
(Lost)

Gondolkodok, hogy túl sokat vártam, így csalódott vagyok-e, vagy csak simán ez volt minden. Talán inkább az elsőre szavazok, ugyanis nem tudta felülmúlni az előző évadot. Feltehetőleg csak én vélekedek így, s bár remek pillanatai voltak, mégis, az egész nem tudott annyira lázba hozni, és meggyőzni, mint az előző. Olvasás folytatása


Frost/Nixon

Frost/Nixon
(Frost/Nixon – 2008)

Igazi minőségi drámát láthatunk, zseniális megvalósítással és még zseniálisabb színészekkel. Ugyan a történelmi hátteréről csak dióhéjban voltak ismereteim, de a megtekintéséhez nem is volt komolyabb tudásra szükség. Az 5. perc után teljesen magával ragadott a hangulata, a feszültséggel és komorsággal teli légkör és a film végéig nem is eresztett. A film látszatra csupán egy interjú, azonban a film mélységében ennél jóval több.

A film alapját Nixon elnök lemondásának utáni vívódásai adják, konkrétabban a Frosttal készített interjúsorozata. Frostot sokan nem tartották megfelelőre az interjú készítésére, s bár ő is ráébred az első kérdés feltételénél, hogy túl nagyot akart kaszálni, mégis, a Nixon és Frost között zajló párharc adja a folyamatos feszültségkeltést és a mindig jelen lévő izgalmat.

Mind a ketten latba vetik tudásukat, elméjüket, míg végül kiderül az igazság Nixonról. Az elnök mögötti személyiség kitükröződését látjuk folyamatosan. Rideg, arrogáns, dörzsölt, ravasz, de sebezhető és magányos is. Ezzel szemben Frost, a médiaszemélyiség, a showman, mert nagyot álmodni, de nem számított rá, hogy ellenfele ekkora ember.

Zseniális színészi alakításokat láthatunk, élükön Frank Langellával, Nixon szerepében. A kamera remekül oldja meg az érzelmek tükröződését: közeli arcokat vesz, gyors mozgást és jól elhelyezett fényeket alkalmaz. Michael Sheen engem nem mindig nyűgözött le, de a film vége felé egyre jobban láthatjuk a karakter érzelmeit is. A mellékszerepekben Kevin Bacon és Sam Rockwell szintén jól alakít.

A dokumentumfilmes megvalósítás különös, de határozottan odaillő ízt ad az egésznek. Amolyan áldokumentarista stílusban lett az egész megoldva, de az egész kivitelezés feltölti, színt ad az interjúnak, és eközben a felkészülési időszaknak is. A film két harmadát adja csak az interjú, a többi az előzményekre, a szünetekre és a felkészülésre koncentrál.

“- …the interview will focus on “Nixon the man”.
– As opposed to what? Nixon the horse?”

Politikai-beszélgetős filmről van szó, feszültséggel és zseniális színészi játékkal. A film erőssége egyértelműen a színészi játékban rejlik, de minden tekintetben kiváló volt. Majdhogynem kötelező darab. 9,5/10 legalább.