január 2011 hónap bejegyzései

127 Hours – Oscar-esélyes dráma sziklákkal

127 óra
(127 Hours – 2010)

A film két indok miatt is a látókörömbe került: egyrészt jelölték több díjra, többek között az Oscarra is (legjobb film, forgatókönyv és színész egyebek mellett), másrészt pedig az a Danny Boyle rendezte, akinek már korábban köszönhettünk egy Oscar-nyertes, bár kicsit túlértékelt filmet (Slumdog Millionaire), de ő vitte a vászonra a Trainspottingot is, amely mára már kultfilmmé vált. A legújabb filmje nem más, mint egy igen erős, karakterközpontú dráma, mely nem véletlenül vált híressé.

Aron Ralston egy jókedélyű fiatalember, aki szabadidejében sziklát mászik, túrázik, kerékpározik és járja a természetet. Filmünk kezdetén is egy kanyonokkal teli nemzeti parkban túrázik, amikor nagy szerencsétlenségére elszámítja magát és egy kőtömb alá kerül a fél karja, de szabadulni nem tud. Először még reménykedik, hogy megérkezik a segítség, azonban ahogy telnek-múlnak az órák egyre inkább fölénybe kerül a kétségbeesés. Nem akar meghalni, nem adja fel és mindent megpróbál a szabadulásért.

Igaz történeten alapul, de korábban a stúdió, és mostanság a kritikák nagy része ellövi a film végét, ami ronthatja az élményt, de szerencsére én nem futottam bele semmibe, így teljes egészében élvezhettem a produkciót. Az alkotás az első részében még egy feelgood mókának tűnt, majd hirtelen átváltott komoly drámává, ami a végéig nem is hagyta el a színteret. Az erős kontraszt megtette a hatását, rögtön megteremtette a feszült és idegtépő hangulatot, mely által a nézőt is közelebb segítette, hogy átérezhesse és végigizgulhassa a sziklamászó fiatal történetét.

Ilyen tekintetben tökéletes a film, hiszen Aron figurája könnyen megkedvelhető, együtt lehet érezni. Szorítunk neki, vele együtt reménykedünk, hogy valamilyen úton-módon ki tud szabadulni és érezzük a benne dúló háborút, amit az ép elméje vív az egyre elhatalmasodó kétségbeeséssel. Viszont mindez nem biztos, hogy elég a teljességhez. Nekem hiányzott az elgondolkodtatás, az elrejtett elmélkedés, mely nélkül a végső megdöbbenés után csak elkönyveljük magunkban, hogy remek filmet láthattunk, mely mégsem kitűnő.

Pedig a technikai résszel semmi gond nincsen. A vizuális megvalósítás a könnyedebb felében nagyszerűen sikerült, gyönyörű tájakat láthatunk. Szerintem külön kiemelkedő az operatőri munka, érdekes és eredeti fényképezési megoldásokkal találkozhattunk. A színészek tekintetében nincs túl nagy névsor, tulajdonképpen egyszemélyes produkcióról van szó, néhány percre tűnnek csak fel mások. A főszereplő pedig nem más, mint James Franco, akit a Pókember és más könnyedebb filmek után hamar leírhattunk, de most mégis megmutatja igazi tehetségét, zseniális a szerepben.

Nagyon erős drámáról van szó, melyet mindenképpen érdemes megtekinteni, még ha nekem maradt is némi hiányérzetem a film megtekintése után. Depressziós hangulatot hagy maga után, melyről elsősorban James Franco és a szikla közös alkotása tehet. Részemről 8/10, pedig szeretnék többet adni, de mégsem tudok.

Reklámok

Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja

Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja
(The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader – 2010)

A Harry Potter filmek sikere után a filmstúdiók úgy érezték, hogy eljött az idők a gyerekfantasy-k mozivászonra vitelére, ennek eredményeképpen születtek olyan bukások, mint Az arany iránytű, de akadnak kimondottan kellemes filmek is, mint a Narnia krónikái. A mesés első, és a kissé gyengére sikerült második rész után megérkezett a harmadik, ami a legjobban sikerült – klasszikus mese némi mondanivalóval.

A Pevensie család két legifjabb tagja, Edmund és Lucy újra visszatér Narnia varázslatos birodalmába, azonban ezúttal Eustace, a fiatal (de annál inkább idegesítő) unokatestvérük társaságában. Caspian király a Hajnalvándor nevezetű hajón fogadja őket, ugyanis éppen egy fontos küldetés elején járnak: fel akarják kutatni a hét, korábban száműzött lordot, azonban kiderül, hogy a háttérben sötét dolgok mozgolódnak.

Az előző két rész bukása után lehetett csodálkozni, hogy elkészült a harmadik film is (még ha ez is óriási buktával nyitott), de nem szabad bánkódni, hiszen kimondottan jól sikerült. Nem szabad különösebb elvárásokkal megnézni a filmet, hiszen nem több, mint egy igazi mese, elsősorban gyerekeknek és gyermeki lelkű felnőtteknek. A történet természetesen sablonokból építkezik, és önmagában nem hagy különösebb nyomot a nézőkben, de igen lendületesre is sikerült, nem ül le, s különösebben unalmassá sem válik, így az érdeklődést is fenn tudja tartani a végső pillanatig, mely meglepően érzelemgazdagra sikerült.

A regények ismerete nélkül is élvezető, s ugyan kicsit át lett dolgozva C. S. Lewis meséje, de hű marad annyira a könyvhöz, hogy ne tűnjön el a hollywoodi süllyesztőben a teológiai mondanivalója. Pont annyit ad, amennyire a gyerekeknek szüksége van, ráadásul szórakoztató környezetben teszi mindezt. Habár a modern trendeknek megfelelően kicsit sötétebbé vált a világ, mint az megszokott lenne (bár nem annyira, mint a Harry Potter esetében), de ennyi még talán belefér a 10 év körüliek tűréshatárába.

A vizuális megvalósítás ezúttal is remekre sikerült, akár a gyönyörű tájak esetében, akár az animációra gondolunk – Aslan, az oroszlán ezúttal is csodálatos. A zene túl sokat nem tartogat az első két film után, de hozza az elvárt színvonalat. A színészek közül az Caspiant alakító Ben Barnesnak van nagyobb hírneve, míg a gyerekek, Georgie Henley, Skandar Keynes és Will Poulter játéka által jelentek meg, bár nem érdemes firtatni, hogy milyen minőségben.

Összességében a Narnia krónikái 3. nem több, mint egy látványos, akciódús és feszesen összerakott mese, mely bájossága és mondanivalója által nyeri el igazán a néző kegyét, hiszen a cselekmény megvalósítása nem tartogat túl sokat. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlani tudom, aki nem irtózik a mesétől, engem megnyert magának. 7,5/10 pontot nem érzek soknak.


Episodes – 1×01-02

Episodes – 1×01-02
(Episodes)

Már régóta tudom, hogy a többkamerás szitkomok az igazi zsánerem, a kommersz szórakoztatásban vagyok igazán vevő a komikumra, de ettől függetlenül folyamatosan próbálkozok kevésbé egyszerű poénokat felvonultató sorozatot is megszeretni. Az Episodes tökéletes lehetőség lenne, melyet az első két rész megtekintése közben nem éreztem viccesnek, vagy humorosnak, de mégis folyamatosan vigyorogtam, bár nem talált igazán célba nálam.

Az alapkoncepció szerint egy sorozat háttérmunkálatait követhetjük nyomon az íróik szemén keresztül. Adott Sean és Beverly Lincoln, akik egy Angliában sikeres komédiát – Lyman’s Boys – írnak, kapják is érte a díjakat, és ezen népszerűség után Amerikába hívják őket, hogy készítsék el a remake-t. Azonban nem minden működik ugyanúgy, folyamatosan le kell nyelniük a változtatásokat és kompromisszumokat kell kötniük – már rögtön a főszereplő személyében, akit Matt LeBlanc alakítana.

Egyértelműen insider, tehát tulajdonképpen egy sorozatot láthatunk egy sorozat készítéséről. Ez lehet érdekes, és legfőképpen humoros – hiszen a forgatókönyvírók olyanról írnak, amit nagyon ismernek: önmaguk. Azokat a problémákat vonultatják fel, amelyek őket is zavarják, az Episodes bemutatja, hogyan szívatják és akadályozzák a munkájukat, miközben ő próbálja kihozni a legjobbat a produkcióból, de a csatorna nem engedi.

A tévéképernyőn is érzékelhető mindez, szórakoztató tud lenni a maga különc karaktereivel és képmutató világával, mely igen erős poénforrás, de igazából még sem vagyok teljesen lenyűgözve. Ez a fajta humor nem a kedvencem, kétségtelen, habár ettől függetlenül voltak remek pillanatok a két rész alatt, de kicsit kínos vicceivel nem nyűgözött le. Pedig a hazugságokkal teli, sikerhajhászó és művészetgyilkos környezet sokat segít a mosolygásban.

Egyedi figurái is sokat dobnak az élményen, még ha igazából senkit sem találok különösebben szimpatikusabbnak (talán csak LeBlanc-ot, de ő is inkább csak ismertsége miatt). A színészek jól boldogulnak a karaktereikkel, Matt LeBlanc főszerepében természetesen Matt LeBlanc játszik, mellette a két író Stephen Mangan és Tamsin Greig, mellettük még John Pankow és Kathleen Rose Perkins alakítása fontosabb.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, még ha nekem nem is jött be igazán, mert könnyen el tudom képzelni, hogy másnak tetszeni fog. Egy sorozat egy sorozatról, kicsit kínos és furcsa poénokkal, melyeket végig lehet vigyorogni, de valaki bizonyosan hangosan nevet. Részemről 5,5/10, de ez senkit ne tántorítson el.


The Cape – 1×01

The Cape – 1×01
(The Cape)

Képregény-hangulat, álarcos gonosztevők és hősök, valamint nagyszerű szórakozás. Ezt biztosította számomra a The Cape első része (a második rész még hátra van, hiszen dupla résszel kezdték a vetítést), és nem bántam meg, hogy belekezdtem, ugyanis élveztem a pilotot. Nem lehet igazán komolyan venni, köszönhetően az irreális pillanatoknak és a képregényes betéteknek, no meg a fergeteges humornak, de komolytalankodása mellett is szórakoztató.

Egy nagyváros nyomozójáról szól a sorozat – illetve nem is, sokkal inkább a köpönyeges igazságosztóról, The Cape-ről. Az elején kezdem: Palm Cityben nincs rendes közbiztonság, hiszen a rendőrök korruptak és mindenkit rettegésben tart egy Chess nevezetű gonosztevő. Amikor a nyomozó, Vince Faraday, megpróbálja leleplezni a háttérben lévő eseményeket, felültetik és a világ szemében meghal. Gyakorlatilag azonban egy cirkusz megmenti és kiképezi, mint álarcos szuperhős (illetve csak hős, hiszen szuperereje nincs).

Kétségtelen, hogy nehezen lehet komolyan venni, amikor teljesen irreális és már-már humoros pillanatok követik egymást, de mégis ez adja a sorozat igazi élvezetét. A képregényes hangulatot sok minden erősíti, kezdve az álarcos emberektől egészen a fejezetcímek kiírásáig. Meglepően erős a szellemes oldala a sorozatnak, repkednek az egysoros poénok, de nem áll neki rosszul, hiszen nem akar annyira komolynak látszódni, még ha vannak erre utaló jelek is.

Filmekhez illő zene, nagy monológok és komolynak látszó tanulságokat halmoz föl, hogy a következő pillanatban valamilyen humoros fordulattal semmissé tegye. Jelentős öniróniája nagyban hozzájárul a légkör megteremtéséhez, amit néha azért próbálnak lerombolni. A családi szál kicsit bugyuta és giccses alkalmakat szülhet, egyelőre még nem estek át a ló túlsó oldalára, de remélem, hogy a közel jövőben sem nagyon fogják erőltetni, mert nem állna jól.

A kellően kidolgozott világhoz remek díszletek és vizuális látványvilág társul, s ezúttal a CGI sem volt kimondottan rossz, bár kétlem, hogy a színvonalat sokáig tudják még tartani. A színészeket illetően senkivel nem volt semmi gond, a főszereplő David Lyons mellett felbukkant Keith David, Vinnie Jones, Jennifer Ferrin és Martin Klebba is, de a két igazán nagy név elsősorban Summer Glau és James Frain.

Nem írok róla többet, hiszen nem nagyon tudom máshogy értékelni, mint pozitívan. Nagyszerű szórakozás a számomra, de meg tudom érteni azt is, akinek ez a kifordult, kicsit őrült és furcsa világ egyáltalán nem tetszik – ők ne próbálkozzanak a sorozattal. A kezdésre adok egy reménykedő 8/10-et, hátha később is meg tudja tartani ezt a szintet.


Pretty Little Liars – 1. évad fele – kasza

Pretty Little Liars – 1. évad
(Pretty Little Liars)

Nyári sorozatként indult, abban az időszakban, amikor még a kevésbé jó, kevésbé szórakoztató és élvezetes produkciókat is nézik – hiszen nincs más. Most azonban, amikor az első évad második fele is adásba került, rögtön kiderült, hogy nem tudja megállni a helyét a többi alkotás mellett. Az évad első felét nyáron elnéztem, most már viszont két résznél tovább nem tartottam ki.

A sorozat nem vesztett alapkoncepciójából: négy lány próbál menekülni a múltbéli titkok és rejtélyek elől, azonban nem tudnak, hiszen a titokzatos ötödik lány nevében valaki – egy bizonyos “A” – üzenget nekik, beleavatkozik az életükbe és irányítani próbálja őket. Azonban eközben sem áll le az életük, hiszen mindannyian tinédzserek, ebből adódóan rengeteg problémájuk és szerelmi afférjuk van. Egyikükről kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik, a másik egy tanárral kavar, a harmadik a barátja mellett mással is közelebbi viszonyba kerül, míg a negyedik lány a nővére vőlegényeivel is összejön.

Amitől a pilotnál is féltem, az hamar bekövetkezett: a rejtélyek és titkok világa nem lesz elég, hogy kiegyensúlyozza a tiniszappant, a mindenféle kavarásokat, (ál)problémákat, a tinivilág rengeteg lelki gondját és baját. Nem tudnak érdekelni, egyszerűen nem az én műfajom, még ha úgy is veszem észre, hogy próbálják normálisan és nem annyira idegesítően tálalni (több-kevesebb sikerrel). Viszont így a két idei rész (11. és 12.) után felmerült bennem, hogy hova tűntek a szülők? A szezon elején még úgy tűnt, hogy lesz nekik is valami mellékszáluk, de két lány szülei egyszerűen kiléptek a képből.

A karakterek amellett, hogy sablonosak, szerintem túl sokan is vannak, így kellett elég hamar a klisékhez nyúlniuk: melegség, tanár-diák kapcsolat, féltékeny barát. Nem mintha mást várnék, de kibírtam volna, ha ezek kicsit később bukkannak elő. Természetesen azt is tudom, hogy nem lehet a rejtéllyel kitölteni az epizódokat, nincs annyi potenciál a titkokban, még ha elég sok is van belőlük. De így a 1×12 végére már a múltbéli események és különböző szálak sem tudnak igazán lekötni, elvesztettem az érdeklődésemet.

Értem én, hogy nem kellett volna másra számítanom – egyszerűen csak reménykedtem, hogy tudják úgy adagolni a szappant és a rejtélyt, hogy az még számomra is emészthető legyen. Nem tudták, így az évad középén én el is kaszálom a sorozatot, nem látom be, hogy miért folytassam. Erre a 12 részre mondjuk 5/10 pont mehet, nem az én műfajom.


Misfits – 2. évad

Misfits – 2. évad
(Misfits)

Az évad kapcsán egy gondolat jut eszembe, hogy mennyire idegesítő egy szezon volt ez. Ezúttal ez a vélemény negatívat jelent, hiszen folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miért is nézem egyáltalán a sorozatot. A koncepciót eltolták egy kicsit más irányba, de jelentősen nem változott, és mégsem tudom kedvelni, legalábbis annyira nem, mint legutóbb. Most sem kaptunk többet, mint 7 epizód (a tavalyi 6 után), de őszintén szólva nem hiányzik a folytatás.

Tavaly óta nem tudom mi történt, de amiért akkor szerettem, abból most nem sok van jelen. A karakterek elvesztették szerethetőségüket, tulajdonképpen szívesen utálok majd’ mindenkit. Pedig ilyen tekintetben nem volt változás, talán csak egyszerűen túl sok volt már belőlük. Nem tud igazán érdekelni a sorsuk, a személyi drámákat nem tudták élvezhetően és hatásosan felvezetni, nem ütöttek nagyot. Ehhez sokat hozzájárult az időutazás, mint képesség (a Heroes is belebukott), hiszen ha meghal egy fontosabb karakter, tudom, hogy a következő jelenetben visszamennek az időben valahogy.

Amellett, hogy a drámákat nem lehet komolyan venni és súlytalannak érződnek, történt némi koncepcióváltás is. Nem igazán látszódik a történet egyenes vonala, s még ha van is átívelő szál (mely felkeltette volna az érdeklődésemet, de túl hamar abbahagyták), alapvetően mégis átváltottak az epizodikus történetmesélésre. Minden héten (a nem túl hosszú 7 részes évadnál nem tart sokáig) egy hozzájuk hasonló különleges képességekkel rendelkező ember ellen küzdenek, amolyan “monster of the week” hangulatban. De mindez nem tud eleget adni ahhoz, hogy elviseljem a őrültségeket, melyekkel a sorozat rendelkezik.

Tudom, hogy angliai sorozat, ezért nem várok mást, mint amit meg is kaptam, de mégsem tud érdekelni a szereplők sorsa a környezet és a körítés miatt. Realisztikusnak beállított jelenetek váltják egymást, mely valahol még a való élet is lehetne, de mégsem az, és valójában nem is hiszem, hogy látni akarok ilyesmit (akkor ne nézzem, tudom). A maga mennyiségében a humor és az erős párbeszédek jók voltak, de ez rettentően kevés a jó szórakozáshoz.

Én azt hiszem végeztem is a sorozattal, a következő szezonra már nem vagyok kíváncsi. Érdektelenség jellemzi végig, súlytalan és komolyan vehetetlen eseményekkel, melyhez olyan környezet társul, melyet nem szívesen nézek. Legalább a dumák jók voltak, ha más nem is. 6/10, még ha látom is, hogy miért lenne mindez élvezetes.


Legjobb idén látott filmek – 2010

2010 egy jó év volt filmes szempontból, legalábbis erősebbnek érzem, mint a tavalyit. Habár a kedvencek egy része 2009-es, ugyanis csak idén ért el hozzánk, de sok remek alkotást tekinthettünk meg így is. Szokás szerint a december második részét azzal töltöttem, hogy az év legjobb produkcióit újranéztem, s bizony még az újak között is nagyszerűeket találtam.

Az alábbiakban a legjobb idén látott filmeket írom, vagy legalábbis azokat, amelyeket ide sorolnék. A filmes naplómban nyomon lehet követni, hogy mit néztem az év folyamán, bár sajnos idén sem igazán láttam kiugróan (10/10) jó filmet, de ettől függetlenül voltak kitűnőek. Tehát akkor a top 10-es lista, és néhány kiemelendő film.

10. Tolvajok városa (The Town – 2010)

Profi akció komoly melodrámával ötvözve, Ben Affleck neve mostantól számon tartandó, hiszen egy nagyszerűen kivitelezett akciófilmet vitt a vászonra, melyben tökéletesen eltalálta az arányokat az izgalmas pillanatok és a drámai jelenetek között.

9. A közösségi háló (The Socical Network – 2010)

Zseniális párbeszédek, melyek Sorkin nevét dicsérik. Mindehhez hozzájárul egy jól összerakott forgatókönyv és több kitűnően megírt karakter. Az díjszezon legnagyobb esélyese, nem is hiába.

8. Sherlock Holmes (2009)

A modernebb kalandfilmek képviselője. Kosztümös akció Robert Downey Jr. személyével, aki az óriási dialógusokkal parádés. Együtt van a látvány, a zene és a forgatókönyv, remek szórakozást tud nyújtani.

7. Vasember 2 (Iron Man 2 – 2010)

Robert Downey Jr. megint, hatalmas szórakozás, a humor és az izgalmas történet társul a látványos akciók és a kreatív párbeszédek mellé.  A jobbnál jobb karaktereket hasonlóan kiváló színészek formálják meg, igazi élmény, az év popcorn-filmje.

6. Őrült szív (Crazy Heart – 2009)

Nagyszerű dalok és kitűnő szereposztás. Maggie Gyllenhaal asszisztál Jeff Bridgesnek, aki nem csak az Oscar-díjat viszi el a szerepért, de műemléket is nyer a játéka által.

5. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)

Igazi teremtett világ, Terry Gilliam, a rendező elméje szárnyal és olyat alkot meg, aminek a vizualitása bizonyosan emlékezetes marad. De még emellett is érdekes, magával ragadó és elgondolkodtató történettel szórakoztatja a nézőt. Ötletek, fantázia és Heath Ledger emlékműve. Az év látványát ez a film produkálta számomra.

4. Egek ura (Up in the Air – 2009)

Clooney újabb brillírozását egészíti ki a forgatókönyv, a színészi játék és a párbeszédek, hiszen ez hármas tökéletesen sikerült, csak sajnálni tudom, hogy Oscart nem nyert ezért a teljesítményért.

3. A szellemíró (The Ghost Writer – 2010)

Politikai thriller, mely megmutatja, hogy minden egyéb problémája mellett, Polanski nagyszerű filmrendező. Sötét, komor hangulat, izgalmas forgatókönyv, valamint Ewan McGregor és Pierce Brosnan párosa.

2. Viharsziget (Shutter Island – 2010)

Egy másik rendezőlegenda, Scorsese rendkívül komor filmje. Sötétségében is élvezetes thriller, mely a végével válik igazán jóvá. Profi, erős és megható, az év második legjobb filmje, és még Leonardo DiCaprio sem volt rossz.

1. Eredet (Inception – 2010)

Nem kétséges, hogy az év filmje. Christopher Nolan elméjéből előpattant egy filmötlet, s mint már oly’ sok előtte, ez is rendkívül jóra sikerült. Pörgős és lendületes történetvezetés, érdekes és látványos megvalósítással. Többször is megnézve hatalmas filmélmény.

Egyéb kategóriák

Több film is van, amelyek kiemelést érdekelnek, de a top 10-be már nem fértek bele, lássuk most ezeket.

Kategória nélkül muszáj szóba hozni az Oscar-szezon eddig nem említett alkotásait, mint a The Blind Side (2009), az Invictus (2009), vagy éppen az Egy lányról (An Education – 2009). De az Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are – 2009), a Hold (Moon – 2009) és a Harry Brown (2009) is mindenképpen kiemelendő, sokaknak már a tavalyi listán szerepelt.

Az év legőrültebb akciója: HA/VER (Kick-Ass – 2010) – feelgood zúzás

Az év legjobb animációja: Fel! (Up – 2009) – én csak idén láttam, ezért kerülhetett ide, de megérdemli a helyét

Az év legjobb animációs meséje: Így neveld a sárkányodat (How to Train Your Dragon – 2010) – külön kellett szednem, de ennek az aranyos mesének is helyet kell itt kapnia

Az év bábfilmje: Fantastic Mr. Fox (2009) – nem gyakori műfaj, de kincs született

Az év akciófilmje: A feláldozhatók (The Expendables – 2010) – B-filmes zúzás a régi idők emlékére

Az év feelgood filmje: (500) Days of Summer (2009) – remek szórakozás

Az év vígjátéka: Terhes társaság (Due Date – 2010) – az év nem bővelkedett jó vígjátékban, még erre is lehetne panasz

Az év legőrültebb filmje: Kecskebűvölők (The Men Who Stare At Goats – 2009) – máig nem tudom hova tenni a filmet

Az év látványa: Tron: Örökség (TRON: Legacy – 2010) – az Inception és a Doctor Parnassus mellett ez volt a legjobb látványban, kár, hogy másban nem

Az év legjobb folytatása: Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész (the Deathly Hallows: Part 1 – 2010) – engem meglepett, de ez jó volt

Az év csalódása: Alice Csodaországban (Alice in Wonderland – 2010) – nem rossz, de többet vártam Tim Burtontől

Az év legrosszabb filmje: 3 borzalom jut azonnal eszembe: Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak (2010) / Az utolsó léghajlító (The Last Airbender – 2010) / Légió (Legion – 2010)

Boldog új évet kívánok mindenkinek!