10/10 kategória bejegyzései

Treme – 1. évad – az év sorozata

Treme – 1. évad
(Treme)

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Treme az év sorozata. Az első évadosok között egyszerűen nincs jobb. Hihetetlen minőséget nyújt mind a 10 részen át, annak ellenére, hogy az első és az utolsó rész másfél órás, de a többi is egy órát tesz ki. Zseniális megvalósítás, realista, életszagú környezet, nagyszerű színészek és a remek dalok, ez a négyes teszi a legjobbá idén.

A sorozat New Orleans városáról szól. A Katrina hurrikán a jazz fővárosának jelentős részét elpusztította, lakhatatlanná tette, de szinte mindenhol okozott kisebb-nagyobb károkat. A város lakóinak életét meséli el a történet, a katasztrófa utáni újjáépítést, ahogy mindenki próbál maradni New Orleansben, történjék bármi. Antoine Batiste, a zenész; ex-felesége, Ladonna; Davis, a zenész és naplopó; Janette, a barátnője és vendéglős; Albert Lambreaux, az indián főnök; Cray, az író és szónok; Sonny és Annie, az utcazenészek és még sokan mások a főszereplői a sorozatnak.

Annak ellenére, hogy sokan vannak a karakterek, mégis jut elegendő idő mindenkire, minden alak eléggé ki van dolgozva és felépítve, megismerjük őket és motivációikat, sőt mi több, mindannyian rendkívül elevenek és valóságosak. Tudunk értük izgulni és velük mérgelődni, át tudjuk érezni kilátástalanságukat és dühüket, de tudunk örülni is, ha valami végre sikerül ebben a városban. Személyes történetük tökéletesen van megírva, életszerű és reális, noha nagyobb meglepetések nélkül, de az életben sincsenek túl nagy újdonságok.

Zseniális írói megoldások, tartalmas párbeszédek, és érdekes cselekmény jellemzi végig a sztorit, ami tele van szomorú és reményvesztett, de boldog és bizakodó pillanatokkal is. A minőségi megvalósítás egyértelmű, amihez csak társul a csodálatos jazz zene. Állandóan szól valamilyen dal, akár csak a kocsma rádióján, de igen gyakran maguk a szereplők zenélnek, jobbnál jobb nótákat. Élvezet hallgatni, aki szereti, az már csak ezért nézheti, jóllehet nem fog mindenkinek tetszeni a sorozat.

Érdekes nézni, hogy az egymáshoz nem kapcsolódó történetek keresztezik egymást, hiszen itt mindenkinek külön élete és külön világa van, noha olykor egymással is összefutnak. Külön jó látni, hogy igazi zenészek is szerepelnek (és természetesen játszanak) a Treme-ben, mint Kermit Ruffins, de Elvis Costello is feltűnt. A színészi gárda nagyszerű, mindannyian nagyszerűek, név szerint Wendell Pierce, Khandi Alexander, Steve Zahn, John Goodman, Clarke Peters vagy Michiel Huisman. A részek alatt mindenkit meg lehet kedvelni, nem kicsit a színészeknek köszönhetően.

Én csak éltetni tudom, nem volt olyan pillanata, ami nem tetszett volna. Átérezhető a nagy tragédia New Orleansban, óriási dalokkal, jó színészekkel és nagyszerű forgatókönyvvel bemutatva. Még néztem volt a hosszú részeket, sajnálom, hogy csak 10 részes az évad, de szerencsére még van. Tőlem megkapja a 10/10-es pontszámot, már csak az utolsó 20 perces hurrikánra való visszaemlékezés miatt is.

“Down in the treme / Is me and my baby / We’re all going crazy / While jamming and having fun!”

Reklámok

Maffiózók – a minőségi gengsztersorozat

Maffiózók
(The Sopranos)

Erőszak, olaszok, New Jersey és maffia? Erről szól a Maffiózók, s ráadásul mindez a HBO-n. A 6 évad és 86 rész alatt megismerhettük az olasz maffia alakjait, a gengsztertől a családapán át az üzletemberig, hiszen a Családban mindegyikből akad bőven. Feszültséggel teli, olykor erőszakos, míg máskor megható és érzelemdús sorozat, amelyben remekül érződik a minőség.

A címből látszik, hogy a Soprano család életét mutatja be a sorozat. Bővebben az egész New Jersey-i maffia életét, amelyben bizony nem minden működik tökéletesen. A főnök, Anthony Soprano, pánikrohamokkal küzd, emiatt Dr. Jennifer Melfihez, egy pszichiáterhez jár, de a másik pillanatban könnyedén megöl hidegvérrel egy embert. Emellett jó taktikai és stratégiai érzékkel rendelkezik, de állandóan valami baj történik. Fő kapitánya, Silvio Dante, a tipikus sztereotip maffiózó. Előugró állával együtt sokkal inkább a háttérből ad tanácsokat, de megbízható és okos. A másik kapitány, Paulie Gualtieri, családja ugyan nincs, de mindenféle babonái és furcsaságai vannak.

Tony rokona, Christopher Moltisanti egyre feljebb tör a ranglétrán, de filmes ambíciói mellett nem mindig jön ki jól a főnökkel. Junior Soprano, a nagybácsi szintén a  maffia tagja, de egyre öregszik és már már az egészsége sem tökéletes. Carmela, Tony felesége, valamint A. J. és Meadow, a gyerekei szintén tevékeny részét alkotja a sorozatnak, ugyanis az léha és idealista ifjakkal is gyakran van gond, míg a feleséggel való kapcsolat sem mindig tökéletes. A családfő testvére, Janice is feltűnik, hasonlóképpen az édesanyjához, Liviához, akinek remek karaktert írtak, de June bácsi sofőrje, későbbi tag, Bobby Baccalieri is fontos személy lesz.

A népes karakterlista miatt folyamatosan feltűnnek kisebb-nagyobb mellékszálak, amelyek szintén színesítik a történetet. Nincs mindig jelentős átívelő szál az évadon át, sokkal inkább egy-egy személy köré épülnek az epizódok, legalábbis fel-feltűnnek minden évben új személyek, mint Ralph Cifaretto vagy Johnny Sack. Sokszor több részen keresztül zajlik egy-egy incidens, vagy folyamatosan látjuk a következményeit, hiszen olykor összetűzésbe kerülnek az FBI vagy a New York-i maffia erőivel.

A karakterek nagyszerű kidolgozására muszáj folyamatosan visszatérnem, hiszen szinte a kisebb mellékszereplők is remekül ki lettek alakítva, árnyaltak és valóságosak. A reakcióik, és a motivációik is be van mutatva, s ezáltal ismerjük meg jobban őket. Tulajdonképpen a sorozat Tony-nak a pszichiáternővel folytatott beszélgetéseire épül, de az évadok múlásával egyre kisebb teret kap, de ezt nem feltétlenül tartom nagy bajnak. Az elején még jól látszódott a kontraszt az elmesélt és a való világ között, de egy idő után feleslegessé is vált.

Az első 5 évad egyenként 13-13 részből állt, amely alatt nagyszerűen el tudtak mesélni mindent. Ugyan az epizódok tovább tartottak, mint a szokásos 40-42 perc, többször volt egy órás is, de ez nem lett zavaró, vagy unalmas. Végig sikerült fenntartani a figyelmet, hiszen az izgalmakat és a feszültségeket kellő arányban adagolták. Végig éreztem a minőségi megvalósítást, mind a párbeszédekben, mind az eseményekben. Mindig megtalálták, hogy hol van a végpont az adott jelenetben, s nem raktak mellé felesleges és időhúzó perceket. A logikus felépítésű jelenetekben nem nézték hülyének a nézőt, ami kimondottan nagy előnyére van a sorozatnak.

A 6 évad eltért a többitől, ugyanis a szokásos epizódszámot növelték, és 21 részes lett az évad (bár a 12. és a 13. rész sugárzása között eltelt majdnem egy év). Ezt a lépést nem egészen értem, hiszen végében még bőven lett volna potenciál egy különálló évadra, így sajnos a minősége megsínylette egy kicsit. Az utolsó részeket kapkodósnak és sietősnek éreztem, mintha a maradék ötleteket mind bedobták volna, és gyorsan meg is oldották volna. Volt szál, mely szerintem többet érdemelt volna (New York-i incidens), de az utolsó évad is kerek egész, melyben a fura (de annál jobb) sorozatzárás feltette az i-re a pontot.

A zenét végig jól eltalálják a sorozatban. Az epizódvégi jelenetek, illetve a stáblisták alá a hangulathoz tökéletesen illő zenéket raknak, melyek minden epizódot jobbá tesznek. A színészek végig remekelnek, a családfő James Gandolfini főleg, de felesége, Edie Falco, vagy lánya, Jamie-Lynn Sigler is végig jó. A többiek is mind megérdemelnek említést, mint Michael Imperioli (Chris), Lorraine Bracco (Dr. Melfi), Tony Sirico (Paulie), Dominic Chianese (June bácsi) vagy éppen a tipikus gengszterkinézetű Steve Van Zandt (Silvio).

Nehéz meghatározni a sorozatot, hiszen még a kisebb pillanatok is kitűnően lettek megírva, de a fináléig minden együtt volt a tökéletes szórakozáshoz. Nekem a kedvenc évadom a 3. és az 5., mindkettő rendkívül erősen és jelentősen van jelen a sorozatban, bár ez elmondható lenne mindegyikre. Mindenképpen megéri a rászánt időt, s szerintem még senki nem csalódott, aki végig nézte. Nekem mindenképpen 10/10 pontos, másfelől az újranézési lehetőség is magas, biztos, hogy végig fogom még nézni.


Ki vagy, doki? – 3. évad

Ki vagy, doki? – 3. évad
(Doctor Who)

Azt kell mondanom, hogy az eddig látott évadok közül a harmadik a legerősebb. Persze csak a 2005-ös újraindítás óta. A Doktornak új társa van, s újabb kalandokba keverednek térben és időben. Az évadban jártak a Föld keletkezésénél, de az univerzum végénél is…

Az egész évadba sikerült mindent belecsempészni, amit kellet. Volt rengeteg humor, sok dráma, izgalmas pillanatok, jó forgatókönyv, érdekes karakterek és még egy csöppnyi szerelem is. Lényegében minden részt sikerült megkedvelnem, és mindegyik tudott újat mutatni. A karácsonyi különkiadásban Donnával találkozhattunk, aki megfelelő társa lehetne a Doctornak, és legalább szerelmes sem lehetne belé.

Valahogy azonban nem sikerült megkedvelnem, így örültem Marthának, az igazi társnak, s jobban kedveltem, mint Rose-t. A karakter megfelelően tudta kombinálni a humorát és a lényét a Doctorral, és együtt remek csapatot alkottak. Bár a Jones család szerintem kicsit túl sokat szerepelt az évadban, még éppen nem várt zavaróvá. Kép mögött spoiler.

Olvasás folytatása


Néhány film #15 – kellemes filmek

A Faun labirintusa – 10/10
(Pan’s Labyrinth – 2006)

Guillermo Del Toro ezzel a filmmel robbant be nálam, s azóta rajongok a műveiért. Már nem először láttam A Faun labirintusát, de mindig tud újat mutatni, mindig el tud gondolkodtatni. Kapott három oscar, tehát olyan rossz nem lehet. Tulajdonképpen ez egy remek történelmi-fantasy-dráma-horror, s a fantasy helyett inkább a történelmiségére koncentrálnak, míg valójában a fantasyben is keveredik jó adagnyi mese, de a drámai-horror részt elég komolyan veszi a rendező, és valójában ettől lesz igazán jó film.

A történet annyi, hogy 1944-ben, Spanyolországban, a partizánok akciói alatt Ofelia, és terhes édesanyja, Vidalhoz, a kegyetlen parancsnokhoz költözik, ugyanis tőle terhes Ofelia anyja. Ofelia nem igazán örül ennek a költözésnek, de valójában az anyja is csak kényszerűségből ment hozzá Vidalhoz. Ofelia azonban belecsöppen egy másik világ történetébe, ugyanis egy furcsa (de rendkívül életszerű) faun közli vele, hogy ő valójában a másik világ királylánya. Ezért aztán különböző próbákat kell kiállnia, hogy elnyerje jutalmát.

Ezalatt Vidal harcol a hegyi partizánokkal, több-kevesebb sikerrel, de annál véresebben. Del toro az érzelmeinkre akar hatni, ez nyilvánvaló. És valójában sikerül is neki. Finom mozdulatokkal, remek technikai megoldásokkal (három technikai oscart kapott) mutatja be történetét. Tényleg hibátlan a technikai rész. Operatőri munka óriási, miközben a maszkok életszerűek, s ez alatt egy baromi jó zene megy. A történet bár nem túl kidolgozott, és olykor voltak kevésbé passzoló jelenetek, azért állja a helyét. Ofelia, a háború és a családi borzalmak miatt/alatt egy olyan világba menekül, mely talán valóságos, vagy talán csak kitalált, mindenesetre a mese a drámával csodálatosan keveredik. Én megadtam rá a max pontszámot, legalább egyszer érdemes megnézni.

Max Payne – Egyszemélyes háború – 8/10
(Max Payne – 2008)

Nekem tetszett. Igazából a játékot nem ismerem, így nem voltak elvárásaim. Talán ez mentette meg nálam a filmet. A May Payne egy kissé sötét, olykor nyomozós, máskor meg akciódús film. Azonban a sötét nyomozás meg a sötét akció kissé furán keveredik. Az akció nem mindenhol illett bele a filmbe, míg a nyomozás pontosan passzolt a látványvilághoz.

A történetre nem vesztegetnék sokat, hiszen nem is igazán volt. Max, miután megölték a családját, nyomozásba kezd a tettesek után. Rábukkan egy orosz nőre, s vele együtt felgöngyölíti az esetet, ahol nagy szerepet játszik valami fura drog. Kapunk mellé nagy adagnyi misztikumot, remek megvalósítással (az az halálangyal…).

A film nagy gyengéjének kiemelném Mark Wahlberget, aki bár remek színészileg, egyszerűen nem passzol a szerephez. Nekem nagyon elütött a szerepétől, bár próbál teljesíteni. A drámai hangulatot fokozandó hóesés tetszett, kissé emelte a film élményét. Az in media res kezdés meg élmény volt. Puff bele a közepébe, aztán vissza néhány héttel, míg végül újra a jelenbe. Ajánlom a sötét filmek kedvelőinek, de komoly akciófilmre senki se számítson.

Parfüm: Egy gyilkos története – 8/10
(Perfume: The Story of a Murderer – 2006)

Gyengéim között szerepel az in medias res (vagyis a dolgok közepébe vágó) kezdés. Szépen bele a történet közepébe, aztán vissza néhány órát, napot, esetleg évet (mint most) a történetben. Jean-Baptiste Grenouille egy halálraítélt, aki többször gyilkolt, s ezért kegyetlen módon kivégzik.Vissza az időben úgy 20 évet, s egy halpiacon megszületett Jean-Baptiste.

A fiú árvaházba kerül, de sokáig se beszélni, se járni nem tud. Az illatokon, szagokon keresztül érzékeli a világot, bár neki még minden szag jó, és új. Később elkezd dolgozni, és folyamatosan megismeri az új illatokkal teli világot. Elkezd gyilkolni, de talán nem is tudja, hogy mit tett… történet van, s sokkal érdekesebb, sötétebb mint általában lenni szokott. De nem a történet a fő erény. Nemes egyszerűséggel magával ragad a kosztümös film hangulata, a XVIII. századi Franciaországgal együtt. Talán furcsának tűnhet, hogy egy filmben a szagok játsszák a főszerepet, de valahogy mégsem lóg ki. Szinte érezni lehet a szagokat egy gyors kameramozgás vagy egy élénkebb szín hatására.

A rendező és az operatőr remekül megalkotta a filmet, és szinte már fel sem tűnnek az olyan remek szereplők, mint Alan Rickman vagy Dustin Hoffman. Mind a ketten remekül hozzák a szerepüket. Jean-Baptiste szerepében egy számomra nem túl ismert színészt, bizonyos Ben Whishaw szerepel, de rá sem lehet panasz. Alig szólal meg a filmben, mégis remekül érzékelhetőek az érzései, a gondolatai. Bár a film vége elég furára sikerült, egyszerűen nevetségesre, s ha rá gondolok legszívesebben nem adnék egy pontot se, de minden más ér jó néhány pontot. Mindent összevetve egy remek film, amit mindenkinek csak ajánlani tudom.


Lost – Eltűntek – 4. évad

Lost – Eltűntek – 4. évad
(Lost)

Na, ez egy baromi jó évad volt. A lost évadok közül a legjobb. Az első, ami nagyon tetszett, az a 14 rész. 14 érdekes rész. Azért jó sokszor a 14 rész, mert nem lehet annyira széthúzni, mint a 22-eseket. Nincs tele fillerekkel, felesleges momentumokkal, hanem szépen, egyenesen lehet követni a fő cselekményszálat. Olvasás folytatása


Néhány film #11 – Miyazaki mesterművek

Kiki – A boszorkányfutár – 8/10
(Majo no takkyubin – 1988)

Hayao Miyazaki 1988-as filmje. Kell még valamit mondanom? Talán nem. Kiki 13 éves lesz, és mint minden rendes boszorkány, ő is elmegy új városba, ahol egy évet tanulnia kell. Talál magának várost, ahol egy futárszolgálatot hoz létre, mivel máshoz nem ért.

Talán annyira nem hozza a Miyazaki filmek szintét, de ettől független remek anime. Leginkább a Totorohoz tudnám hasonlítani. Itt nincs olyan mélységű történet, mint a Nauszikában, vagy nincs olyan érdekes összeszedettség, mint a Chihiroban. Egyszerűen egy egyszerű, szép mese, ahol a legnagyobb konfliktus az az, hogy hogyan adjunk le határidőre egy csomagot.

A látvány szintén a Miyazakitól megszokott látvány, nagy monumentalitással, és érdekes ábrázolással. Szép mese gyermekeknek, és gyermeki lelkű felnőtteknek.

Nauszika – A szél harcosai – 10/10
(Kaze no tani no Naushika – 1984)

Szintén Hayao Miyazaki film. Az egyik, ha nem a legjobb. Az emberi civilizáció a romokban, mert ezer éve a hétnapos tűz alatt szinte minden megsemmisült. A világot elpusztították, s egy erdő az egész világot szennyezi mérges gázzal. Azonban megjövendölték, hogy majd eljön az, aki békét hoz a világra. S igen, eljött. Ő Nauszikaä, a szél völgyének hercegnője. Azonban a szomszédos birodalmak egymást ölik, egy óriásért, ami a megmaradt embereket is elsöpörheti. S ezért bármit megtesznek a birodalmak. Azonban ha felbőszítik a természetet, nincs megállás…

A Nauszika egy remek anime. Olyan gondolatokkal, olyan megvalósítással, ami csodálatos. Hol vannak ettől a szinttől a bugyuta rajzfilmek? Miyazaki első Ghibli stúdiós műve. Egyszerre csodálatos, szomorú, vidám és megható. Igazából nem tudok mit írni, mert ezt látni kell. Mindenkinek, aki képes még gondolkodni, akit még érdekelnek a jó filmek.


A sötét lovag

A sötét lovag
(The Dark Kinght – 2008)
“Ez valami zseniális”. Ez volt az első gondolatom, miután kiléptem a teremből. Hatalmas élmény a film megnézése, s végre igazi minőségi alkotás kerül a mozivászonra. Teljesen magával ragadott, hiszen remek film, valóban. A színészi alkotások, a forgatókönyv, a karakterek, a csavarok.. mind ott volt, ahol lennie kellett, s mind kidolgozásilag, mind megvalósításilag felülmúlhatatlan. Nem hiába kiáltották már ki sok helyen az év filmjének.

A történetről nem akarok semmit mondani, mert a legkisebb információ is rombolhatja az élményt, ezért kínos, ha valahol történetbe botlik az ember. Legyen elég annyi, hogy Batman újra színre lép, ezúttal a fő ellensége Joker, illetve társára akad Harvey Dent személyében. Mesterien megkomponált forgatókönyv jellemzi a filmet, s a két és fél óra alatt folyamatosan történik valami, s egy percig sem unatkozunk.

Kapunk rengeteg, jól kidolgozott akciót, egészen jó párbeszédeket is. A karakterek rendkívül ötletesek, s a színészek remekül el is játszák szerepüket. Egy egyszerű bankigazgató szerepében is olyan név szerepel, mint William Fichtner. De mellékszerepekben is olyan híres színészek vannak, mint Michael Caine, Eric Roberts, Morgan Freeman.

A főszereplő Batman szerepében Christian Bale, Dentében Aaron Eckhart, Gordon rendőrfőkapitányében Gary Oldman, míg Jokerében a zseniális Heath Ledger. Nem gyenge szereplőgárda, s mindannyian remeül is alakítanak.

Remek film, óriási színészekkel, és fenomenális forgatókönyvvel, cselekménnyel.  10/10. Az év filmje. Nálam biztosan.