április 2010 hónap bejegyzései

(Utó)beharangozó: A titánok harca

Eléggé megkésve ugyan, de mivel én még nem láttam (májusban van tervbe véve), így nekem még új a Clash of the Titans. A blockbuster szezon nyitányának is tekinthető, hiszen Magyarországon már április 15 óta látható, de Amerikában is már április 2. napja óta vetítik. Az első vélemények nem túl pozitívak, főleg a 3D-vel kapcsolatban, ugyanis a filmet utólag konvertálták át, és ez bizony a végeredményen is meglátszódik. Én mindenesetre kíváncsi vagyok egy mitológiai mókára, ha már a Percy Jackson-filmben nagyot csalódtam.

Arról nem is beszélve, hogy szerintem a Titánok büszkélkedhet az utóbbi idők egyik legpörgősebb, leghangulatosabb trailerével. Főszereplője az Avatarral befutott Sam Worthington lesz, de mellékszerepekben feltűnik még Liam Neeson, sőt Ralph Fiennes is. A rendezője az a Louis Leterrier, aki a Hihetetlen Hulkot is elkövette, bár valójában ez sem sok bizakodásra ad okot.

A görög mitológia isteneinek harca közepén feltűnik Perszeusz, aki valójában egy félisten, hiszen apja maga Zeusz. Elveszti az első harcát a családja védelmezésében az Alvilág urával, Hádésszal szemben, így bosszúért kiáltva veti magát a pokolisten után, hiszen az Zeusz hatalmára is tör. Ennek a kalandos útnak a megelevenedése a film, hiszen útja során medúzával, krákennel és óriás skorpiókkal is.

[media id=14 width=420 height=315] Olvasás folytatása


Viharsziget – lélektani thriller egy szigeten

Viharsziget
(Shutter Island – 2010)

Martin Scorsese neve biztatóan hangzik a plakáton, de nem is kell csalódnunk. Ugyan nem vagyok nagy ismerője a munkásságának, bár néhány híresebb művét természetesen láttam, de nem hiánytalanul, így nem tudom, hogy mennyire méltó a rendezőhöz, azt viszont el  kell ismernem, hogy a Viharsziget jó film lett. Igazi lélektani thriller, olykor kevert műfajelemekkel, jól összerakott történettel és ügyes megvalósítással, mely remek környezetet teremtett.

Az egész egy szokványos nyomozásnak indul, amikor is Teddy Daniels és újdonsült társa, Chuck egy elmegyógyintézetbe tart, ahol az idegileg labilis elítélteket őrzik, mindezt egy sziklás szigeten. Egy szökött rab ügyében kell eljárniuk, azonban a szigorúan őrzött intézmény légköre arra enged következtetni, hogy nem csak az zajlik ott, amit elmondanak, s ennek a nyomozópáros mindenképpen utána is néz, hiszen Teddy-t a nem éppen vidám múltja is a hely egyik pácienséhez köti.

A kirakós darabjai lassan kerülnek a helyükre a 130 perces film alatt, de egy percig sem lehet unatkozni. Bármelyik jelenet magában hordozza a lehetőségét, hogy akkor most történik valami rossz, ugyanis a feszültség és izgalom végig jelen van a film alatt. A thriller-vonáshoz kapcsolódik a krimi-szál is, melyet tovább fokoz a horror rész, mely miatt számíthatunk néhány ijesztgetősebb és borúsabb jelenet is, melyek mind remekül lettek összerakva, s nem esnek át a ló túlsó oldalára.

A film hangulata azonnal letaglózza a szegény nézőt, ugyanis már az első, hajón játszódó jelenet a komor világával és a balsorsot elővetítő atmoszférájával magával ragad, és az utolsó, szépen megírt jelenetig nem ereszt. A vihar tombolása, a rejtély izgalma mind hozzáad a sötét világhoz, de a nagyszerű filmzene és az ügyes technikai megoldások is segítenek, ugyanis mind a vágás, mind a fényképezés jól sikerült – annyira, hogy nekem is feltűnt (már a szigetre való megérkezéskor).

A profi megvalósításhoz a színészek is illeszkednek. A rendezőnek több filmben is társa már Leonardo DiCaprio, aki már rég túllépett a Titanicos ifjoncon, s jóval komolyabban, profibban és meggyőzőbben adja elő a tudását. Mellette Mark Ruffalo remek partner, a nagy nevek közül jelen van Ben Kingsley és Max von Sydow, sőt még Jackie Earle Haley is tiszteletét teszi néhány perc erejéig – maradandó nyomot hagyva.

A noir hangulat megalapoz mindent, amire a tapasztalt “munkások” már csak építenek, de nem is rosszul. A profi csapat a színészekkel, a rendezővel és a Brigantykat is jegyző operatőrrel együtt kitűnő munkát tesz le, mely végig rendkívül izgalmas és komor tudott maradni, s ehhez ügyes kontrasztot adott a film végi legdrámaibb és legszomorúbb, de egyben a legjobb jelenet is, mely szinte vidám környezetben zajlott le. Részemről 9/10 mindenképpen.


Beharangozó: Vasember 2

Részemről a nyár (illetve a blockbuster szezon) legjobban várt filmje az Iron Man 2. része, mely szerintem könnyedén tud építeni az első részben lefektetett alapra, hiszen kimondottan szórakoztató és élvezetes volt, reméljük a második is hasonlóan remek lesz. Az első opus rendezője, Jon Favreau ül bele ezúttal is a direktori székbe, s mellette olyan neves színészek fognak szerepelni, mint Robert Downey Jr., Gwyneth Paltrow, Don Cheadle, Scarlett Johansson, Sam Rockwell, Mickey Rourke vagy éppen Samuel L. Jackson.

Magyarországon mondhatni világpremier lesz, hiszen már április 29. napjától kezdve élvezhetjük, míg amerikai honfitársaink csak egy héttel később, vagyis május 7-től. Meg lehet tekinteni IMAX mozikban is, bár csak korlátozott ideig, így érdemes minél hamarabb beülni a gépember kalandjaira.

Az első rész végén valahol ott hagytuk abba, hogy a világ felismerte, hogy a milliárdos Tony Stark a Vasember. Természetesen sokan szeretnének vele szövetségre lépni – vagy éppen kizsákmányolni a fejlett technológia miatt, köztük van Justin Hammer is. Titokban társul Ivan Vankoval, aki kifejleszt egy hasonló páncélzatot, de Tony próbálja állni a sarat, hiszen új bajtársakra is lel Pepper Potts és James “Rhodey” Rhodes személyében.

[media id=13 width=420 height=315] Olvasás folytatása


Alice Csodaországban – Disney film Burtonnel

Alice Csodaországban
(Alice in Wonderland – 2010)

Tim Burton eddigi munkássága mindenképpen a kedvenceim közé tartozik, ezért nagy várakozással néztem a rendező legújabb munkája elé. A kezdeti képek és trailerek bizakodásra adtak okot, azonban a film megtekintése után egy kicsit csalódtam, hiszen nem egészen az volt, amit vártam. Ennek ellenére szórakoztató mese, amely ezúttal tényleg a fiatalabb nézőket célozza meg, mondhatni gyerekes, még ha maradt is benne némi sötétség.

A klasszikus Alice-történet feldolgozása maga a sztori. Alice visszatér Odaországba, azonban már nem fiatalon, hanem a házassága előtt. Azonban a csodás hely, már nem annyira lenyűgöző, mint legutoljára. A lánynak küldetése van: le kell győznie a Vörös Királynőt, aki átvette az uralmat a világ felett. Azonban az ellenállásnak, élén a Fehér Királynővel és a Bolondos Kalapossal van egy terve, mellyel újra rend lehet a varázslatos világban.

Maga a film szép, látványos, de nem elég “beteg”, mint ahogy az elvárhattuk volna. Nincs rendesen felépítve az egész, sokkal inkább sikerült gyerekesre és kommerszre. A tanulságot gyakran, szinte már zavaróan sokszor hangoztatják és sulykolják a nézőkbe, mely így jelentősen veszít a kezdeti lendületéből. A két világ közötti hasonlóság és eltérés remekül be van mutatva, s olykor még a karaktereket is megtaláljuk mindkét világban, mely kellemes színt visz a történetbe.

A figurák azonban nem elég kidolgozottak, nem lesznek számunkra többek, mint papírmasék, kivételt képez ez alól Alice, aki fűző nélkül lázadó fiatalból komoly harcossá válik a szemünk előtt. Az ő motivációt szépen kifejtik, mások azonban jelentősen háttérbe szorulnak. Ennek ellenére szereznek mosolyogtató és humoros pillanatokat, különösen a Kalapos, a Vörös vagy Vigyori, a macska. Azonban a végeredmény nem elég sötét, túlságosan gyerekesre és Disney-sre szabták a filmet.

A látványorientált valóság megjelenítése viszont tökéletes. A poszt-apokaliptikus világ minden növényével és szereplőjével együtt remekül lett összehozva. Szürreális és izgalmas, mint eddig megszokhattuk. Az élő szereplők és az animáció tökéletesen egybeolvadt,  hozzá kitűnően illenek a jelmezek, melyek az élő alakokat is mesebeli változtatnak. A jó színészek is segítik az élményt, mentik amit lehet, hiszen Johnny Depp Kalaposa és Helena Bonham Carter Vörös Királynője uralja a vásznat, nagyszerűen teljesítenek most is, bár mellettük jelen van még Mia Wasikowska, Anne Hathaway, Crispin Glover is, hogy a hangokról (Alan Rickman, Michael Sheen, Stephen Fry, stb.) ne is szóljak.

A rendező sötét, bár Disney-elemekkel dúsított látomása nem lett tökéletes élmény, még ha a színészek és a látvány adott is az élvezethez. Azonban mellett a történet üres, nem elég fantáziadús és nem illik tökéletesen a rendező gótikus rémmeséi közé. Talán túl nagyok voltak a várakozásaim, vagy mást vártam, de nálam nem lett az év győztese, csak 7,5/10 pontot tudok rá adni. Varázslatos és lenyűgöző, de nem elég burtoni.


Derült égből család – 1. évad

Derült égből család – 1. évad
(Life Unexpected)

Az első részről elég pozitívan írtam, bár azóta kicsit megbántam. Nem mintha olyan rossz lett volna a pilot, csupán a későbbiekben elég sok mindenre rácáfolt. A kezdeti lendületéből az első néhány rész után vesztett, s az utolsó 3-4 rész megmondom őszintén, hogy szinte már nem is tetszett. Sokkal inkább átváltott a szentimentális, csöpögős és giccses családi drámára, melyet kimondottan nem szerettem volna látni.

A kezdeti séma folytatódott, s az alapfelállás nem változott. Lux, a hányattatott sorsú kamaszlány visszakerül az igazi szüleihez, s bár velük akar maradni, sem a szülők, sem közte nem tökéletes a viszony. Cate és Baze, a szülők rég nem látták egymást, de érzelmi szinten sincsenek magukkal tisztában, míg az új vőlegény, Ryan sincs mindig kibékülve a család többi tagjával. Az első évad elkíséri a családot a valódi családdá válás rögös útján, mely nem is biztos, hogy elkövetkezik.

Az évad minőségére a legjobb szó talán a hullámzó. Főleg az első részek közül voltak tényleg remekek, míg utána kimondottan gyengék is. Nem mindig sikerült megtalálni az arányt a komédia és a dráma között, de a legfőbb probléma talán a komoly szituációk előadásával volt. Sokszor sikerültek súlytalanra és giccsesre ezek a jelenetek, főleg, ha véletlenszerűen előkaptak egy teljesen jelentéktelen dolgot, és kitöltöttek vele egy egész részt. Gyakran nem éreztem az adott pillanat jelentőségét és értelmét, míg az epizód végén valamilyen nagynak hangzó közhelyet mondtak el, mely sem jónak, sem átérezhetőnek nem tűnt.

Való igaz, csalódtam a sorozatban. Az első rész nem festett teljes képet a következő időkről, melyben nagyon erőltették a szentimentalizmust, főleg a felnőttek közötti szerelmi viszonyról, melyet nem sikerült élvezhetően és átérezhetően bemutatni. Nem tudtam sem izgulni rajta, sokszor szórakozni sem, még ha lett is volna rá bőven lehetőség. A szellemes párbeszédes kissé háttérbe szorultak, és az egymás közti súrlódások drámáját nagyon előrehozták,  pedig talán pont fordítva kellett volna.

A hangulat ellenben végig nagyszerű volt. A főcím megalapozta mindig a remek atmoszférát, melyhez a komikus helyzetek és a jó dalok hozzásegítettek. A karakterek, ha nem is túl erősek, de szerethetőek, mely tulajdonsághoz jelentősen hozzájárulnak az őket játszó színészek, mint Brittany Robertson, Shiri Appleby, Kristoffer Polaha vagy Kerr Smith.

Nem hiszem, hogy sajnálnám, ha nem folytatódna a sorozat, hiszen az évad végi végkifejlettel csak csökkenteni sikerült a várakozásaimat. Nem rossz sorozat, sőt kimondottan szórakoztató, de nem mindig. Olykor giccses és klisés banalitásokba esik, melyhez még a néha előbukkanó humor sem tud mindig feloldást találni. Talán 7/10 pontot reálisnak érzek, de többet semmiképp. Elég volt ez a 13 rész.


Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
(The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)

Az ördöggel való fogadás sohasem volt egyszerű, még ha nyertél is, akkor is valami rossz lapult a háttérben, még akkor is valami következménye lesz. A hosszúcímű Doctor Parnassus is ezt a témát járja körbe, nem is rosszul. A hihetetlenül jó látványhoz igazi mese társul, amelyet még a meséket annyira nem szeretőknek is könnyedén tudok ajánlani. Heath Ledger utolsó filmjében még hárman is eljátszották a színészt, s meglepő módon nem kellett senkiben csalódnom.

A színházi társulatával utazó Doctor Parnassus fogadást kötött az ördöggel. Nem is egyszer, s volt, hogy nyert, de volt, hogy veszített. A jelen állás szerint, amikor a lánya 16 éves lesz, a Sátán magával viszi. Parny életelve, hogy ha senki nem mesélne meséket, a világ megszűnne létezni, de a modern világban már senkinek nincs szüksége a történeteire. Együtt utazik a lányával, Valentinával, egy fiúval, Antonnal és Percyvel, az apró termetű lénnyel. Még egy utolsó reményszikra feltűnik, méghozzá a zűrös múlttal rendelkező Tony személyében.

A tükrön inneni és túli világ remekül elkülönül egymástól, ugyanis ezen a mágikus tárgyon keresztül minden látogató beléphet a képzelet világába. A szürrealizmus teljesen jelen van, míg a való világ ennél földhöz ragadtabb, de gyakran még ezeket a pillanatokat is feldobják. A történet, ha túlságosan nem is fordulatos (bár néhol furán összekuszálódik), de tökéletes mese. Egyszerű történet a képzelet birodalmában, mely nagyszerűen körüljárja a mondanivalóját, elsősorban a halálról, a bűnről vagy éppen a kísértésről.

A karakterek állandóan hozzátesznek az éppen futó jelenethez, mint Anton és a megelégedett, de mégsem teljes élete, Valentina, az ifjúság, a lázadó és érteni vágyó, a reményekkel és vágyakkal teli élet kilátása személyesen. Mellettük Parnassus az évek során elkopott reményei és vágyai már csak a következő részegségig tartanak, míg két ilyen állapot között, a józanabb pillanataiban is csak siránkozni tud a múltbéli tévedései miatt. Tony, emlékezetét vesztett, de a múltjának kísértetébe burkolózott alakja adja meg a végső lökést a filmnek.

A nagyszerű látványt muszáj kiemelnem többször is, bár nem tudom eleget dicsérni. Látványorgia zajlik a vásznon, tele szimbólumokkal és vizuális ötletekkel, igazi fantázia terméke. Letaglózza a nézőt, melyhez kapcsolódnak a jelmezek és a maszkok is, melyek a valóságba is kreatívságot és ötleteket árasztanak, melyek a színészek közti váltogatáshoz is szükségeltettek. A zene, ha nem is kiemelkedő, de remekül aláfesti az eseményeket, főleg a varázsvilágban van nagyobb jelentősége.

A színészek kitűnőek, szinte kivétel nélkül. Tony főszerepén négy színész is osztozik, elsősorban Heath Ledger, akinek a helyét a tragikus halála után Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell vette át. Nem törik meg a ritmus a színészváltás közben, nem tűnik ki, bár mindannyian különböző Tony-t jelenítenek meg, mely leginkább a képzelet világának köszönhető. Mellettük Christopher Plummer Parnassusa is remek, de igazán nagyot még Tom Waits ördöge alakít. A további szerepekben még feltűnik Andrew Garfield és Lily Cole is.

Film a javából, igazi vizualitással és hihetetlen mennyiségű ötlettel és fantáziával megáldott történet, melyhez a rendező, Terry Gilliam adja meg az alapot. Álomszerű, mesés világba kalauzolja el a nézőt, aki önmagát részesének érezheti a birodalomban. Magával ragadó, morálisan elgondolkodtató és lenyűgöző történet, melyet a színészek tesznek teljessé. Részemről 9/10, mindenképpen többször kell megnéznem.


Maffiózók – a minőségi gengsztersorozat

Maffiózók
(The Sopranos)

Erőszak, olaszok, New Jersey és maffia? Erről szól a Maffiózók, s ráadásul mindez a HBO-n. A 6 évad és 86 rész alatt megismerhettük az olasz maffia alakjait, a gengsztertől a családapán át az üzletemberig, hiszen a Családban mindegyikből akad bőven. Feszültséggel teli, olykor erőszakos, míg máskor megható és érzelemdús sorozat, amelyben remekül érződik a minőség.

A címből látszik, hogy a Soprano család életét mutatja be a sorozat. Bővebben az egész New Jersey-i maffia életét, amelyben bizony nem minden működik tökéletesen. A főnök, Anthony Soprano, pánikrohamokkal küzd, emiatt Dr. Jennifer Melfihez, egy pszichiáterhez jár, de a másik pillanatban könnyedén megöl hidegvérrel egy embert. Emellett jó taktikai és stratégiai érzékkel rendelkezik, de állandóan valami baj történik. Fő kapitánya, Silvio Dante, a tipikus sztereotip maffiózó. Előugró állával együtt sokkal inkább a háttérből ad tanácsokat, de megbízható és okos. A másik kapitány, Paulie Gualtieri, családja ugyan nincs, de mindenféle babonái és furcsaságai vannak.

Tony rokona, Christopher Moltisanti egyre feljebb tör a ranglétrán, de filmes ambíciói mellett nem mindig jön ki jól a főnökkel. Junior Soprano, a nagybácsi szintén a  maffia tagja, de egyre öregszik és már már az egészsége sem tökéletes. Carmela, Tony felesége, valamint A. J. és Meadow, a gyerekei szintén tevékeny részét alkotja a sorozatnak, ugyanis az léha és idealista ifjakkal is gyakran van gond, míg a feleséggel való kapcsolat sem mindig tökéletes. A családfő testvére, Janice is feltűnik, hasonlóképpen az édesanyjához, Liviához, akinek remek karaktert írtak, de June bácsi sofőrje, későbbi tag, Bobby Baccalieri is fontos személy lesz.

A népes karakterlista miatt folyamatosan feltűnnek kisebb-nagyobb mellékszálak, amelyek szintén színesítik a történetet. Nincs mindig jelentős átívelő szál az évadon át, sokkal inkább egy-egy személy köré épülnek az epizódok, legalábbis fel-feltűnnek minden évben új személyek, mint Ralph Cifaretto vagy Johnny Sack. Sokszor több részen keresztül zajlik egy-egy incidens, vagy folyamatosan látjuk a következményeit, hiszen olykor összetűzésbe kerülnek az FBI vagy a New York-i maffia erőivel.

A karakterek nagyszerű kidolgozására muszáj folyamatosan visszatérnem, hiszen szinte a kisebb mellékszereplők is remekül ki lettek alakítva, árnyaltak és valóságosak. A reakcióik, és a motivációik is be van mutatva, s ezáltal ismerjük meg jobban őket. Tulajdonképpen a sorozat Tony-nak a pszichiáternővel folytatott beszélgetéseire épül, de az évadok múlásával egyre kisebb teret kap, de ezt nem feltétlenül tartom nagy bajnak. Az elején még jól látszódott a kontraszt az elmesélt és a való világ között, de egy idő után feleslegessé is vált.

Az első 5 évad egyenként 13-13 részből állt, amely alatt nagyszerűen el tudtak mesélni mindent. Ugyan az epizódok tovább tartottak, mint a szokásos 40-42 perc, többször volt egy órás is, de ez nem lett zavaró, vagy unalmas. Végig sikerült fenntartani a figyelmet, hiszen az izgalmakat és a feszültségeket kellő arányban adagolták. Végig éreztem a minőségi megvalósítást, mind a párbeszédekben, mind az eseményekben. Mindig megtalálták, hogy hol van a végpont az adott jelenetben, s nem raktak mellé felesleges és időhúzó perceket. A logikus felépítésű jelenetekben nem nézték hülyének a nézőt, ami kimondottan nagy előnyére van a sorozatnak.

A 6 évad eltért a többitől, ugyanis a szokásos epizódszámot növelték, és 21 részes lett az évad (bár a 12. és a 13. rész sugárzása között eltelt majdnem egy év). Ezt a lépést nem egészen értem, hiszen végében még bőven lett volna potenciál egy különálló évadra, így sajnos a minősége megsínylette egy kicsit. Az utolsó részeket kapkodósnak és sietősnek éreztem, mintha a maradék ötleteket mind bedobták volna, és gyorsan meg is oldották volna. Volt szál, mely szerintem többet érdemelt volna (New York-i incidens), de az utolsó évad is kerek egész, melyben a fura (de annál jobb) sorozatzárás feltette az i-re a pontot.

A zenét végig jól eltalálják a sorozatban. Az epizódvégi jelenetek, illetve a stáblisták alá a hangulathoz tökéletesen illő zenéket raknak, melyek minden epizódot jobbá tesznek. A színészek végig remekelnek, a családfő James Gandolfini főleg, de felesége, Edie Falco, vagy lánya, Jamie-Lynn Sigler is végig jó. A többiek is mind megérdemelnek említést, mint Michael Imperioli (Chris), Lorraine Bracco (Dr. Melfi), Tony Sirico (Paulie), Dominic Chianese (June bácsi) vagy éppen a tipikus gengszterkinézetű Steve Van Zandt (Silvio).

Nehéz meghatározni a sorozatot, hiszen még a kisebb pillanatok is kitűnően lettek megírva, de a fináléig minden együtt volt a tökéletes szórakozáshoz. Nekem a kedvenc évadom a 3. és az 5., mindkettő rendkívül erősen és jelentősen van jelen a sorozatban, bár ez elmondható lenne mindegyikre. Mindenképpen megéri a rászánt időt, s szerintem még senki nem csalódott, aki végig nézte. Nekem mindenképpen 10/10 pontos, másfelől az újranézési lehetőség is magas, biztos, hogy végig fogom még nézni.