Pan Am – 1. évad

Pan Am – 1. évad
(Pan Am)

Vártam a két idei ’60-as években játszódó sorozatot, hiszen egy érdekes és izgalmas kornak tartom, s még az sem rettentett el, hogy el nem tudtam képzelni, mivel tölthetik fel a játékidőt a szerelmes szappanon kívül. A The Playboy Club hamar véget ért, a Pan Am viszont kihúzott 14 részt, amelyek összességében kellemes hangulatban teltek.

Az 1963-as évet egy Pan Am repülőgép személyzetének szemszögéből követhetjük végig. A négy fiatal légi kísérő és a két pilóta együtt éli át Kennedy elnöki periódusának utolsó mozzanatait, miközben barátokká válnak, s néhányuk között még több is kialakul. Egyikük a CIA ügynökévé válik, kisebb-nagyobb ügyben az kémek segítségére siet, hiszen a hidegháború tombolását nekik is át kell élniük.

Ami leginkább megnyert magának, az a kor hangulata. A korabeli ruhák, az események és a viselkedési formák együttese érdekes légkört alakított ki, amely a szentimentális történeteket is tudja enyhíteni. Számomra is meglepő módon egyáltalán nem zavartak a szövődő szerelmek, kimondottan fogyaszthatóan tálalták ezeket a szálakat is. Kicsit guilty pleasure-érzetem van, de egyáltalán nem negatív formában, mindvégig kellemesen szórakoztam.

A kémkedés nem zavart túl sok vizet, hiszen a hat főszereplő közül csak egyiküket érintette, viszont pont akkora hangsúlyt kapott, amelyre szükség volt. Feldobta a szappanos részeket, kevéske izgalmas és feszültséget is kevert a romantikához, a megfelelő arányban. A karakterek mindannyian könnyen megkedvelhetőek, ami az őket alakító színészekre is igaz, természetesen és szimpatikusan játszottak.

Mindösszesen 14 epizódról volt szó, ám remek kikapcsolódást jelentett. A mondvacsinált drámákat nem éreztem erőltetettnek, abszolút pozitív légkör uralkodott, hiszen a szerethető figurák és a korabeli atmoszféra garantálta a vidám hangulatot. Kicsit sajnálnám, ha nem lenne folytatás, még ha kevés esély is van második évadra. Így az első legyen 7,5/10.

Awake – 1×01

Awake – 1×01
(Awake)

Mi is kell egy remek sorozathoz? Mindenek előtt egy érdekes alapötlet, utána a megfelelő írógárda, akiktől a megfelelő minőséget várjuk el, végül pedig a színészek, akik miatt megkedveljük a szereplőket. Az Awake első epizódja után úgy tűnik, hogy minden egyben van egy szórakoztató sorozat lehetőségéhez, s már csak reménykedhetünk, hogy a későbbiekben is legalább ilyen élvezetes részeket láthatunk.

Michael Britten nyomozó balesetet szenved a családjával, és az egyik hozzátartozója meghal. Azonban előtte sem világos, hogy a felesége vagy a fia élte túl, ugyanis mindkettejükkel együtt tölti a napot. Egyszerre él két párhuzamos világban, s míg az egyikben eltemette a nejét és próbál túllépni a tragédián a fiával együtt, addig a másikban pont fordítva történt és felesége marad vele, az egyetlen különbség, hogy hol ébred fel. Más tekintetben rendkívül hasonlóak az egyes univerzumok, ugyanúgy jár pszichológushoz és végzi a rendőri munkáját, vagyis mindkettőt valóságosnak érzi, ám természetesen nem lehet mindegyik az, habár ezzel a legkevésbé sem akar szembenézni.

A koncepció engem azonnal megnyert. Mindig is érdekelt az alternatív világok keveredése, itt ez különösen nagy szerephez jut. A készítők úgy variálják a szálakat, hogy mindkettő kellően izgalmas legyen, viszont gyakorlatilag egy nyomozós sorozat köntöse alatt történik minden, vagyis részemről máris csökken az érdeklődés. Bár nem fektettek túl nagy hangsúlyt a gyilkossági ügyekbe, inkább a különböző világokból nyert információra hegyezték ki az eseményeket, azért a legunalmasabb perceket az eseteknek köszönhetjük, még ha kettő is volt belőle egyszerre. Remélem a későbbiekben sem akarják ezeket előtérbe helyezni, én biztos nem díjaznám.

A drámai történet viszont annál jobbnak bizonyult. Nagyszerűen valósították meg Britten nyomozó drámáját, akinek egyszerre kell megbirkóznia szerettei elvesztésével és létével, s próbál valahogy egyensúlyt teremteni a két világ között, de nem is akar tőlük elszakadni, elvégre így még mindkét családtagjával együtt lehet. Vívódásai és érzelmei átérezhetőek, ebben sokat segít Jason Isaacs kiváló játéka is.

Az egész pilotot kellően átgondoltnak és profinak éreztem, minden a helyén volt, hogy felkeltsék a figyelmet, viszont nem vagyok abban biztos, hogy ez sokáig kivitelezhető lesz, egy idő után kifullad az ötlet, ha csak nem bővítik még tovább. Mindenesetre az első részen jól szórakoztam, talán 7,5/10 pont, még folytatom egy darabig.

Másnaposok 2

Másnaposok 2
(The Hangover Part II – 2011)

Alig két éve mutatták be a Másnaposok első részét, s szinte mindenki csak dicsérni tudta. Ugyan nincs benne semmi újítás, de mégis nagyszerűen működött a humor, még ha R (18 éven felülieknek) besorolást is kapott. Miután a stúdió megelégedett a befolyt pénzzel, hozzá is kezdtek a folytatás elkészítéséhez.

A korábban már megismert kis csapat, Phil, Alan, Stu és Doug újra esküvőre készül. Ezúttal Stu házasodik (ráadásul Thaiföldön), ám a korábbiakból tanulva nem engedi, hogy legénybúcsút tartsanak. A terv szerint csupán egy-egy sört isznak meg a parton a nagy nap előtt, s 20 perc múlva visszatérnek a hotelbe – azonban valahogy másnap mégis erős fejfájással, emlékek nélkül, idegen helyen, valamint egy majom társaságában ébrednek. Indul az előző este történtek kinyomozása, ugyanis alig van idő az esküvőig, s a társaság egyik tagja ezúttal is eltűnt.

Az előző részt ismerők számára rögtön egyértelmű, hogy tulajdonképpen ugyanaz a történet csak más helyszínen előadva. Fel is merülhet a kérdés, hogy vajon élvezetes-e lehet még egyszer ugyanaz, lesz-e benne annyi frissesség és új ötlet, hogy a nézőközönség jól szórakozzon. A válasz a részemről egyértelműen igen, most is jókat tudtam nevetni, nem éreztem sem erőltetettnek, sem unalmasnak. A régen is kiválóan működő humor mellett nem vesztették el a kreatív oldalukat az írók, akadt bőven olyan poén is, amit nem az előző filmből vettek át.

Thaiföld megadta azt a frissességet, amely ahhoz kellett, hogy ne szimpla másolásnak tűnjön a folytatás, az egzotikus helyszín elég idegen és furcsa volt mindenkinek. A karakterek nagyszerűek, s szerencsére nem erőltettek más mellékszereplőket, csupán azt, aki korábban is humoros volt. A színészek közül most is elsősorban Zach Galifianakist érdemes kiemelni, de mellette Bradley Cooper és Ed Helms szállította a poénokat, s Paul Giamatti feltűnése is tartogatott meglepetéseket.

Összességében nekem ugyanolyan remek szórakozás volt a Másnaposok 2, mint az előzmény, még ha nem is ért fel annak a színvonaláig, azért rengeteg emlékezetes szituációt láthattunk most is (talán a film végi giccset felejtsük el) . Ha az első rész 8 pontot kapott, akkor most a 7,5/10 megérdemelt.

Zöld lámpás

Zöld lámpás
(Green Lantern)

Az idei év bővelkedett képregényfilmekben, hiszen akadt itt egy korrekt Thor, egy kicsit jobb Amerika kapitány, de egy egészen szórakoztató X-Men is – s akkor még csak a Marvel produkciókat említettem. Nem maradhatott ki a konkurens vállalat sem, a DC Comicstól már nyár közepén bemutatták a Zöld lámpást, amely jól illeszkedik a sorba.

Az univerzumban nem vagyunk egyedül. Valójában rengeteg, furcsábbnál furcsább faj és nép él a különböző galaxisokban, s az ő békéjüket őrzik a zöld lámpások, akik az akaraterő zöld színének segítségével tartják a rendet. Azonban Parallax, a félelem sárga színével az egész világot el akarja pusztítani, s ugyan börtönbe zárták, de mégis kiszabadul. Rátámad egykori legyőzőjére, Abin Surra, aki halálosan megsebesül – menekülése a Föld bolygóra viszi, ahol a gyűrűje, mely a hatalmat hordozza új lámpást választ: Hal Jordant, a felelőtlen pilótát, aki folyton hangoztatja, hogy semmitől sem fél.

Mindenek előtt leszögezném, hogy a film nem rossz. A legnagyobb hibája, hogy semmitől sem különbözik a korábban említett három szuperhősös produkciótól: ugyanazt a szórakoztató, izgalmas, de különösebb pluszt nem hordozó szintet hozza. Hiába a majd’ 120 perces játékidő, kellemesen pörög, végig történik valami, nincsenek komolyabb üresjáratok, ellenben jól bemutatja mind a háttértörténetet, mind a főszereplő igazi hőssé válását (bár utóbbi szál azért elég buta néhol). A kisebb logikátlanságok ellenére is  élvezetes, érdekes világot és szerethető karaktereket ad.

Persze közel sem tökéletes, többek között a forgatókönyv sem sikerült éppen kiválóra. Túlságosan erőlteti a kötelező sablonokat, amelyektől nem mer eltérni, nehogy véletlenül ne feleljen meg minden elvárásnak. A céltalan szerelmi szál mellett a törvényszerű “mély” mondanivaló sem maradhat el a főhős jellemfejlődésével, bár legalább a családi szálat nem erőszakolták bele annyira a sztoriba (a kisgyerek feltűnésénél erősen megrettentem). A humor kellően oldja a (romantikus) feszültséget, a gonoszt már-már sajnáljuk, vagyis minden úgy van, ahogy a tankönyvben meg van írva, mégis hiányzik az a plusz, ami miatt emlékezetes élmény marad.

A látványra nem tudok panaszkodni, szépen mutattak a földi és a földönkívüli jelenetek is, a CGI nem tűnt ki annyira. A zenét viszont elég jellegtelennek éreztem, mint ahogy a színészek sem tettek az alkotásba többet, mint amennyit muszáj volt. Ryan Reynolds ugyan jól eljátssza mindkét szerepét, de ennél nem több, mint ahogy Blake Lively is inkább csak szép. Az idegen maszkok mögött a színészeket nem egyszerű észrevenni, ám az emberi alakok között még feltűnt Peter Sarsgaard is.

A Zöld lámpás egy kellemes iparosmunka, amely egy pillanatig sem lesz több, mint egy átlagosan szórakoztató képregényfilmtől várnák. Az ezerszer látott sablonokhoz nem tesz hozzá semmit, ami igazán maradandóvá tenné, bár az is igaz, hogy rossz sem lesz tőlük. Pontszámilag talán 7,5/10-et érzem jogosnak, a folytatás is a kötelező módon már tervbe van véve.

Weeds – 7. évad

Nancy ül a fűben – 7. évad
(Weeds)

Az évek során Nancy sorozata volt fenomenálisan jó és borzalmasan rossz is, idén azonban a szokottnál is vegyesebb összképet mutat. A tavalyi kimondottan szórakoztató 6. évad után egy meglehetősen lassú kezdést követően újra rátalált az útjára – de a fináléra megint nem tudom, hogy mi is történt.

Az elmúlt szezonokban nálam a mexikói 5. évad járt a legmélyebben az unalomban, amit a tavalyi remek szórakozás után valamennyire el is feledtem. Bizakodva tekintettem az idei 13 részre – hogy aztán a kezdés után rögtön nagyot is csalódjak. Nem találta a helyét a sorozat New Yorkban, nem azokat a szálakat erőltették, amelyet kellett volna, helyette inkább rámentek a biztos, de már ezerszer látott útra. Kevés volt a humor, a drámát pedig még a korábbinál is jobban kerülték a készítők, arról nem is szólva, hogy a karakterekkel látványosan nem tudtak mit kezdeni.

Ezek után számomra is meglepetésként ért, hogy valahol az évad felétől kezdve újra élvezetes epizódokat láthattam. Ahogy bekapcsolódott Michelle Trachtenberg is a történetbe, a vele járó változások a klasszikus “minden összejött” Weeds-re emlékeztetett. Nancy és kis csapata az összes lehetséges problémával szembenéz, mindenféle zűrbe és bajba belekeveredik, hogy aztán valamilyen egyszerű húzással még mélyebbre süllyedjen. Sokkal többet és könnyebben lehetett nevetni, s bár a drámai részek továbbra sem működtek, legalább a hangosan röhögős poénokkal már fenntartották a figyelmemet.

A fináléra viszont megint nem tudom, hogy mi történt. A 12. részben megint összeszedték a gondokat, amelyek egyszerre zúdultak rá a Botwin-családra, s talán ezért a befejezésre már nem maradt elég puskapor. Értem az egyszerű megoldás szükségességét, de túl éles kontrasztban áll a korábbiakkal, bár ettől eltekintve sem stimmelt igazán az epizód, hiába volt annyira elszállt és őrült, amennyire elvártuk már. Kíváncsi leszek, hogy a cliffhanger után mire számíthatunk, legalábbis erősen kétlem, hogy az utolsó másodpercben látottakat meglépik. Innen sokat javulhat, de sokat romolhat is a Weeds.

Spoilermentesen csak ennyit tudtam írni, mindenesetre én maradok a következő szezonra is – már ha lesz. Idén volt sok pozitívum és negatívum is, bár talán a mérleg mégis a szórakoztatóbb pillanatok felé billen. Meglátjuk, hogy mi lesz jövőre. 7,5/10 pont az évad.

Az igazság ára

Az igazság ára
(The Lincoln Lawyer – 2011)

Ritka az izgalmas ügyvédes-tárgyalótermes film, hiszen nem biztos, hogy érdekes lesz egy ilyen műfajú alkotás másfél-két órán át. Ezért inkább a sorozatok között kell keresgélni, ha valaki jogi eszmecserére kíváncsi, pedig a The Lincoln Lawyer azt mutatja, hogy érdemes lehet foglalkozni ezzel a stílussal is.

Mick Haller tipikusan az az ügyvéd, aki bárkit megvéd, ha eleget fizet, de a munkáját jól csinálja, ezért rendkívül büszke és arrogáns is. Főleg kisebb ügyeket vállal, de amikor beajánlják egy gazdagabb családhoz, azonnal kap az alkalmon. Egy lány megverésével és megerőszakolásával vádolják a gazdag ifjút, de a szálak messzebb vezetnek, mint azt Mickey eredetileg gondolta, s ráadásul mind a családja, mind a barátai élete veszélyben lehet.

Először egy szórakoztató, könnyed tárgyalótermes mókának tűnik, ami jó hangulatban és sok  jogi csűrés-csavarással szórakoztatja a nézőket, azonban ahogy telik az összességében majd’ két órás játékidő, egyre izgalmasabb és rejtélyesebb lesz. Nagyszerűen ki tudja használni a feszültség és a titok diktálta atmoszférát, így megfelelő mértékben fordulatosan, bár olykor kissé sablonosan, de korrektül működik, szívesen néztem is volna hosszabb ideig bizonyos részeit. A thriller vonulat nem bontakozik ki teljesen, de nem is baj, nem volt szükség még nagyobb feszültségre, így sincs üresjárat vagy unalmas jelenetek a filmben.

Szerencsére inkább Mickey életének a munka általi részére koncentráltak az alkotók, és nem terhelnek feleslegesen a magánéleti szálakkal (azért egy keveset még így is kaptunk belőle). Ezzel a feladattal Matthew McConaughey is megbirkózott, még ha eddig nem gyakran láthattuk komolyabb szerepekben. Az ügyfelekét Ryan Phillippe alakította, nem is rosszul, s kisebb-nagyobb mellékszerepben feltűnt még Marisa Tomei, William H. Macy és Frances Fisher is.

Nem lesz világmegváltás Az igazság ára, de a maga 118 percére kellemes kikapcsolódást jelent. Izgalmas és fordulatos sztori, amely mellé megfelelő mértékben kidolgozott karakterek és korrekt színészek társultak. Nem bántam a megnézését, 7,5/10 pontot szívesen megadok.

Rango

Rango
(Rango – 2011)

Nehéz dolgom van, hiszen elég nehéz besorolni ezt az animációs filmet. Ha a tényeket nézzük, akkor muszáj megemlíteni, hogy a Karib-tenger kalózai első 3 részét rendező Gore Verbinski jegyzi ezt az alkotást is, ami ok lehet a bizakodásra. Valójában a Rangoban meg is kapjuk azt, amit elvárhatunk: szórakozást, animációt, állatokat és westernt.

Rango meglehetősen magányos, de legalább kényelmes életét éli egy terráriumban, amíg a sivatag közepén húzódó úton nem történik egy kis baleset, ami után ott ragad a pusztában és sehol nem talál vizet. Egy kis falucskába érkezik, ahol furcsa, pisztollyal, csizmával és kalappal járó állatok élnek, akik szintúgy vízhiánnyal küszködnek. A polgármester kinevezi a hősködő gyíkot seriffé, de a falu lakói benne látják az utolsó reményüket: talán ő vezeti el őket a vízhez.

Mint már említettem, elég nehéz besorolni a filmet. Egyrészt animáció a kisebb korosztálynak, hiszen a kissé didaktikus tanmese jelleget nem tudják eléggé elfedni. Másrészt animáció a felnőtteknek, hiszen sok kikacsintást, utalást és olyan poént tartalmaz, amit talán csak az idősebbek értenek meg, s bizony kétes, hogy a gyermekek is tudják-e élvezni. Harmadrészt hamisítatlan western, amit kiegészít a könnyed humor és a kissé erőltetett szerelmi szál. Mindez egybegyúrva adja ki a Rangot, mely dinamikus és gördülékeny történetvezetése ellenére is tartalmaz lejtmenetet és unalmasabb perceket, de mégis szórakoztat.

Humor tekintetében sem egyszerű jellemezni. Kiparodizálja a westerneket, gyakran utalgat más alkotásokra, miközben nem veti meg az elsősorban kisebbeknek szóló helyzetkomikumot sem. Ugyan a történet nem túl bonyolult, s a karakterek kidolgozására sem fektettek komolyabb hangsúlyt, de mégis jól működik, élvezni lehet a fel-feltünedező mariachi-zenekart és a remekül kivitelezett látványt. Magyar szinkronnal láttam, így nem tudok nyilatkozni az eredetiről, de az biztos, hogy Johnny Depp, Alfred Molina, Bill Nighy és Timothy Olyphant adják a hangjukat a szereplőknek.

Az animációs filmek új generációját határozná meg a Rango? Nem vagyok biztos benne, mindenesetre lehetett szórakozni és élvezni a filmet, habár kétségtelenül voltak bizonyos hibái is. Könnyed western-hangulat, nyakon öntve sokféle poénnal és beszélő állatokkal, érdemes megnézni. 7,5/10-nél többet nem tudok adni.

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken
(Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides – 2011)

A legújabb kalózos filmet már régóta vártuk, hiszen Gore Verbinski trilógiája nagyszerűen sikerült, és meg volt a lehetőség, hogy a folytatás is hasonlóan remek lesz. Nem így lett, még ha a Chicagot és az Egy gésa emlékiratait jegyző Rob Marshall alkotása nem is rossz, azonban nem tűnik ki a nyári popcorn-filmek közül.

Ezúttal az előző rész végén megemlített ifjúság forrásához indul Jack Sparrow kapitány. A múltjának egy fontos hölgyével, Angelicával és a gonosz Feketeszakállal együtt próbálják megtalálni az örök élethez vezető utat, azonban más is meg szeretné szerezni. A spanyol király is hajókat küld a felkutatására, de az angol uralkodó is az örök fiatalság után vágyik. A versenyfutás során természetesen rengeteg kalandba keveredik a kalózkapitány, de újra feltűnik Barbossa és más ismerős karakter is.

Valahol a megvalósítás során félresiklott a negyedik epizód forgatókönyve. Nem tudom, hogy az írókat vagy a kalandfilmekben nem járatos rendezőt hibáztathatjuk emiatt, de sajnos a végeredmény sok panaszra ad okot. A történetszálakat túlhúzták, a feleslegesen hosszú játékidőben több üresjárat is előfordult, miközben a sztoriban kevés volt az eredetiség és a fordulat. Hiányzott a lendület, az akciók nagy része erőtlen és látványosnak közel sem nevezhető volt. Összességében elvesztette a korábban megszokott és jól működő hangulatot, s helyette csak egy kommersz, szürke kalandfilm érkezett.

A karakterek közti változtatások sem tettek jót az élvezetnek, hiszen szinte kizárólag Jack figurája maradt a régi. Tőle még kapunk elégséges mennyiségű humort, de a többiek inkább erőltetettnek hatottak. Feketeszakáll gonosz kalóza ugyan nem olyan eredeti, mint Davy Jones volt, de mégis több lehetőséget rejtett, mint amit bemutattak. Az Orlando Bloom szerepének pótlására érkezett pap is már a kínosság határát súrolta, egyedül Angelica tudta valamennyire betölteni Keira Knigthley hiányát, bár ez inkább a színésznőnek köszönhető, mint a jól megírt karakternek.

A gyönyörű tájak ugyan megmaradtak, de látvány tekintetében is hiányérzet támadhat a nézőben. Ezt az űrt próbálták a 3D-s körítéssel kitölteni, de sikertelenül, a használata is indokolatlannak tűnik. A színészekkel viszont nem akadt gond, Johnny Depp már egybeforrt Sparrow-val, most is tökéletesen alakítja a hóbortos kalózt, habár Penélope Cruz csak korrekt szinten tudta felszítani köztük a lángot. Geoffrey Rush profin hozta a szerepét, Ian McShane pedig nem tehet róla, hogy nem írtak számára megfelelő figurát.

Mindezek ellenére a Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken nem rossz alkotás, csupán nem több egy egyszerű nyári popcorn-filmnél. A több sebből vérző forgatókönyv jelentősen lerontotta a megítélést, nálam ez nem több, mint 7,5/10. A folytatás lehetősége még mindig adott, biztosan láthatunk további részeket, amelyek talán egy hozzáértőbb rendező kezébe kerülnek.

House – 7. évad

Doktor House – 7. évad
(House M. D.)

Befejeződött a 7., s ha hinni lehet a pletykáknak, akkor egyben az utolsó előtti szezonja is a sorozatnak. Idén 23 részen keresztül nézhettük az orvosi eseteket és a személyi drámákat, melyből nem volt hiány most sem. Azonban egyre furcsább helyzetekbe kerültek a karakterek, melyekből kérdéses, hogy van-e egyáltalán kiút.

Spoilermentesen annyit mondhatok, hogy a forgatókönyvírók olyan eseményeket és történeteket kreáltak, amelyek problémás szituációkba sodorták a figurákat. A szereplők közti kapcsolatokon sokat változtattak, de nem biztos, hogy előnyösen. Az idei évad elején nagyszerűen működött a párkapcsolati szál, de meglepő módon nem aknázták ki eléggé, hanem tovább bonyolították ezt a történetfonalat, mely végül egy különösen érdekes fináléban csúcsosodott ki. Rögtön felmerülhet a kérdés, hogy ezek után merre tovább, de reménykedek, hogy megfelelő folytatást láthatunk.

A legtöbb heti eset ebben az évben egész korrektre sikerült, elég komoly drámákat és érdekes személyiségeket vázoltak fel, habár még mindig nem az orvosi ügyek miatt nézem a sorozatot. A karakterek sokkalta nagyobb figyelmet kapnak tőlem, s talán az íróktól is, hiszen sokat foglalkoztak velük, többet, mint amennyit korábban. A humor az évad vége felé alább hagyott, de ez nem is meglepő, hiszen nagyobb hangsúlyt kaptak a drámai pillanatok és történetek.

Sajnos kevesebb szerepet kapott Wilson, viszont előtérbe került House mellett Thirteen, Taub és Cuddy is, s így majd’ minden részben volt annyi lehetőség, amiért megérte végignézni. House figurája rengeteg potenciát tartalmaz, próbálkoztak is vele az írók, több-kevesebb sikerrel. Ezzel szemben a mellékszereplőkkel sokkal jobban bántak, azokat a szálakat, melyeket elkezdtek, általában kiválóan végig is vittek. Taub házassági ügylete, Thirteen betegsége és rövid eltávozása, valamint Cuddy kapcsolata is érdekesnek bizonyult.

Nehéz értékelni a teljes évadot, ugyanis jobb és kevésbé nagyszerű részek váltották egymást, de több kiemelkedő epizód is helyet kapott a szezon során. A finálé nem csak dramaturgiailag volt problémás, de a kilátások a következő évre sem annyira kecsegtetőek. Habár lehet, hogy újra felélesztik régi fényében a sorozatot, de kevés bizodalmam van efelől. Ez a 7. évad részemről 7,5/10.

The Vampire Diaries – 2. évad

Vámpírnaplók – 2. évad
(The Vampire Diaries)

A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt a számomra, hogy az igen gyenge kezdés után egy remek sorozat kerekedett ki a Vámpírnaplókból. Idén sem hagyott megdöbbenés nélkül a széria: rengeteget esett vissza a színvonalából, s annak ellenére, hogy még most sem rossz, jóval többet vártam. Hiányzott az összefogott sorozatterv, a cselekmény egyre butább, tényleg csak a holló és a köd nem volt jelen.

Ellopták az írók ötletládáját? Máshogy nehezen magyarázható az a minőségi visszalépés, amit tapasztalhattunk. A fordulatoknak, a meglepetéseknek és az eredetiségnek egyre kevesebb szerep jutott, helyette unalommal és sablonokkal töltötték ki a fennmaradt játékidőt. Kiszámíthatóság jellemezte végig az évadot, s olyan dolgokat erőltettek, amiknek már nem biztos, hogy helye van a sorozatban. A tinidráma vonulata cseppekben még elviselhető lenne, de voltak epizódok, amelyeket csak ezzel tudtak kihúzni 40 percre, s túl gyakran mutatott ez rosszul.

A személyi drámákat nem tudták úgy előadni, hogy érdekeljen az adott karakter sorsa. Ha tudjuk, hogy mi lesz az epizód vége, akkor unalmassá válik a többi jelenet is, folyamatosan csökkentve az élvezetet. Pedig voltak kiváló pillanatok az évadban, néha megcsillant a tehetség az írók részéről, de mégis gyengébb az összkép. Eltűnt a mozgalmasság egy része a sorozatból, kevesebb szállal és eseménnyel próbáltak gazdálkodni, viszont a rejtélyek mennyisége nem változott, még mindig lehetett sokat elmélkedni egy-egy probléma nyitján.

A legnagyobb baj mégis a koncepciótlan sorozatterv volt. Nem úgy tűnt, mintha az írók tudták volna, hogy merre tartanak, így szétesett az egész, csak dróton rángatták össze-vissza a szereplőket, hátha valami érdekes esemény lesz belőle. Véletlenszerű és kidolgozatlan cselekmény dominált a szezon során, sokszor butasággal és logikátlansággal karöltve. A finálé is csalódáskeltő volt, főleg, hogy a 2×21 egészen szórakoztató résznek bizonyult. A következő évadra felvázolt szálakat sejteni lehet, bár remélem, hogy tartogatnak még számunkra jó ötleteket az készítők.

A karakterek kezdenek egyre laposabbá válni, pedig tavaly még jóval több élet volt bennük, mintha csak követnék a forgatókönyv gyengeségeit, a figurák is unalmasabbá válnak. Nina Dobrev kettős szerepében kevesebb a kontraszt, elvesztik az egyéniségüket. Paul Wesley és Ian Somerhalder vámpírjai sem az igaziak már, talán csak Matthew Davis Alaric-je és Candice Accola, mint Caroline a régi.

Sokat szidtam, de a The Vampire Diaries még mindig kellemes sorozat, csupán visszaesett az elvárt minőséghez képest. Remélem, hogy jövőre jobb epizódokkal fognak előállni, ugyanis idén nem kaptuk elég érdekes, élvezetes és szórakoztató részt. Tavaly 7,5/10 volt, idén kénytelen vagyok kevesebbet adni. Tehát 7/10 az eredmény, de azért kíváncsi vagyok a folytatásra.

Shameless – 1×01

Shameless – 1×01
(Shameless)

A Showtime stílusa sohasem állt tőlem túl messze, nem véletlenül tartozik kedvenceim közé a Californication, a Weeds vagy éppen a Dexter. Az idei próbálkozásuk sem sikerült rosszul, csupán egy kicsit máshogy valósítja meg a drámát, mint a korábbiak. Hangulatos és szórakoztató, alapvetően érdekes szituációkkal, bár a megvalósítás kicsit sablonosra sikerült, de egyelőre még nem zavaró mértékben.

A sorozat főszereplője egy különös család. Nem a legkellemesebb környéken élnek, meglehetősen pénzszűkében vannak (habár plazmatévéjük van), a számlák mellett a mindennapi étkezésre sem nagyon telik. Az édesanya nem velük él, s az apa sem viselkedik családfőhöz méltóan. Részeg, gyógyszerfüggő, csak alvás közben van otthon – akkor is hazaviszik. A sok gonddal küszködő családot a legnagyobb lány próbálja összetartani, de nincs könnyű dolga a másik 5 gyerekkel, köztük a két tinédzserfiúval és egy babával.

A Shameless megpróbálkozott az 50 perces dráma műfajával, amit némi komédiával vegyítettek. Az eredmény kimondottan élvezetes, bár klisékkel gazdagított lett. A karakterekbe nem túl sok eredetiség szorult, a különböző szálak nem tartalmaztak sem meglepetéseket, sem nagyobb fordulatokat, de ennek ellenére mindez működött. Jó párbeszédekkel és humoros szituációkkal enyhíttették az egyébként nem olyan könnyed témát, s ez a fajta dramedy-felhang sokat segített a hangulat kialakításában.

Legnagyobb erénye ugyanis a sorozatnak a légkör. A lakótelepi szegény családot körüllengő atmoszféra remek volt, lehetett érezni az összetartozást, a közösségi érzést, melybe ugyan néha belekerülnek kisebb-nagyobb problémák, de összességében mégis csak szeretik egymást. Külön tetszett az a fajta könnyedség, ahogy a problémákat kezelték. Nem lelkiznek feleslegesen és unalmasan jeleneteken át, hanem elfogadják és próbálnak keresni valami megoldást. Persze tudom, hogy ez nem fog megmaradni az évad végéig, hanem lesznek még komoly pillanatok, de kezdésnek ideális volt.

A környezet megteremtése is jól sikerült, s a színészekkel sem akadt semmi gond. A húzósabb név egyértelműen William H. Macy, még ha túl sokat nem is szerepel (padlón fetrengeni meg nem bonyolult). Emmy Rossum és Justin Chatwin párosát nem volt rossz nézni, működött az összjátékuk, de a gyerekszínészekre sem lehet panasz, még ha elég furán is néznek ki néha.

Nem volt rossz kezdésnek a Shameless pilot. Ugyan az angol eredetit nem láttam, így nem tudom összehasonlítani, de az amerikai verzióban kellemes, feelgood hangulat áradt, melyet a lassan megjelenő dráma sem tudott csorbítani. Kíváncsi vagyok a folytatásra, maradok még. Az első rész talán 7,5/10.

Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja

Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja
(The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader – 2010)

A Harry Potter filmek sikere után a filmstúdiók úgy érezték, hogy eljött az idők a gyerekfantasy-k mozivászonra vitelére, ennek eredményeképpen születtek olyan bukások, mint Az arany iránytű, de akadnak kimondottan kellemes filmek is, mint a Narnia krónikái. A mesés első, és a kissé gyengére sikerült második rész után megérkezett a harmadik, ami a legjobban sikerült – klasszikus mese némi mondanivalóval.

A Pevensie család két legifjabb tagja, Edmund és Lucy újra visszatér Narnia varázslatos birodalmába, azonban ezúttal Eustace, a fiatal (de annál inkább idegesítő) unokatestvérük társaságában. Caspian király a Hajnalvándor nevezetű hajón fogadja őket, ugyanis éppen egy fontos küldetés elején járnak: fel akarják kutatni a hét, korábban száműzött lordot, azonban kiderül, hogy a háttérben sötét dolgok mozgolódnak.

Az előző két rész bukása után lehetett csodálkozni, hogy elkészült a harmadik film is (még ha ez is óriási buktával nyitott), de nem szabad bánkódni, hiszen kimondottan jól sikerült. Nem szabad különösebb elvárásokkal megnézni a filmet, hiszen nem több, mint egy igazi mese, elsősorban gyerekeknek és gyermeki lelkű felnőtteknek. A történet természetesen sablonokból építkezik, és önmagában nem hagy különösebb nyomot a nézőkben, de igen lendületesre is sikerült, nem ül le, s különösebben unalmassá sem válik, így az érdeklődést is fenn tudja tartani a végső pillanatig, mely meglepően érzelemgazdagra sikerült.

A regények ismerete nélkül is élvezető, s ugyan kicsit át lett dolgozva C. S. Lewis meséje, de hű marad annyira a könyvhöz, hogy ne tűnjön el a hollywoodi süllyesztőben a teológiai mondanivalója. Pont annyit ad, amennyire a gyerekeknek szüksége van, ráadásul szórakoztató környezetben teszi mindezt. Habár a modern trendeknek megfelelően kicsit sötétebbé vált a világ, mint az megszokott lenne (bár nem annyira, mint a Harry Potter esetében), de ennyi még talán belefér a 10 év körüliek tűréshatárába.

A vizuális megvalósítás ezúttal is remekre sikerült, akár a gyönyörű tájak esetében, akár az animációra gondolunk – Aslan, az oroszlán ezúttal is csodálatos. A zene túl sokat nem tartogat az első két film után, de hozza az elvárt színvonalat. A színészek közül az Caspiant alakító Ben Barnesnak van nagyobb hírneve, míg a gyerekek, Georgie Henley, Skandar Keynes és Will Poulter játéka által jelentek meg, bár nem érdemes firtatni, hogy milyen minőségben.

Összességében a Narnia krónikái 3. nem több, mint egy látványos, akciódús és feszesen összerakott mese, mely bájossága és mondanivalója által nyeri el igazán a néző kegyét, hiszen a cselekmény megvalósítása nem tartogat túl sokat. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlani tudom, aki nem irtózik a mesétől, engem megnyert magának. 7,5/10 pontot nem érzek soknak.

Scott Pilgrim a világ ellen – képregényfilm geekeknek

Scott Pilgrim a világ ellen
(Scott Pilgrim vs. the World – 2010)

Megint egy film, amit nem nekem szántak? Alapvetően nagy rajongója lennék a képregényes műfajnak (még ha elsősorban a japán változatának is, a mangának), de a Scott Pilgrim film nagyon nem tudott lenyűgözni. Nem tudtam sem nevetni, sem különösebben izgulni, még ha voltak is benne érdekesebb részek. Néhol untatott, de végig koncepciótlannak és elborultnak éreztem.

Egy furcsa világban találjuk magunkat. Az emberek különös erőkkel rendelkeznek, annak ellenére, hogy a modern korban is vagyunk. Scott Pilgrimnek egy kis zenekara és egy kínai gimis barátnője van, azonban találkozik álmai (szó szerint) nőjével, Ramonával. Azonban a lány múltja zűrökkel van teli és Scottnak le kell győzni barátnőjének 7 elvetemült exét, ha valóban a magáénak akarja tudni, különben sohasem lehet teljes a kapcsolatuk.

A képregényt nem olvastam, így maga a történet elsőre elég gagyinak tűnt. A produkció megnézése után is, azonban most már felfedeztem a komolytalanságot, ami átjárja az alkotást. Valahogy pont emiatt nem éreztem át igazán a lényegét, nem vagyok nagyon elvetemült videojáték-geek, akiknek elsősorban készült. Ugyan értettem az utalások nagy részét, de ezek nem voltak elegek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet. Valóban itt-ott mosolyogtam, vagy vigyorogtam, de nem éreztem sem igazán humorosnak, sem izgalmasnak, hiszen utóbbihoz meg a történet volt kevés és komolyan vehetetlen.

Pedig az akció szórakoztató, az egész valahol az őrültségek és a képregények kereszteződésénél helyezkedik el, ami valakinek tetszhet, nekem éppen nem. Végig éreztem az (ön)iróniát, amit olykor komolynak közel sem nevezhető tanulságok mellé rejtettek, de egyszerűen nem voltam vevő rá. Talán a téma tette, vagy csak a megvalósítás, de mindent egybevetve nem nyűgözött le, még ha erősen próbálkozott is. Túlságosan szűk társadalmi réteghez szól, ami az azon kívül rekedteknek nem biztos, hogy élvezetes.

A látvány viszont zseniálisan működött, tökéletesen kombinálja a képregényvilágokat az akciókkal, még ha erősen parodisztikus is. A zene mellé nagyszerűen társul, jobbnál jobb dalok szólalnak meg, de egyik sem öncélúan vagy hatásvadász módon. A színészek terén sincs probléma, bár én csak most jöttem rá, hogy Michael Cera tud jól is játszani. Anna Kendrick feltűnése üde folt volt, pedig mellette Mary Elizabeth Winstead, Mark Webber, Johnny Simmons, Alison Pill, Kieran Culkin vagy Jason Schwartzman sem volt rossz.

Valahogy a Kick-Ass-t juttatta eszembe, pedig az jobb, mégis, valahogy egy színvonalon érzem őket. Képregényfilm, nagy adagnyi kifordult világgal és öniróniával nyakon öntve, de még sem tudott megragadni és beszippantani az univerzumába. Talán másnak nagyobb szerencséje lesz, ettől függetlenül érdemes megnézni. Részemről 7,5/10.

Into the Wild Green Yonder – Futurama filmek

Into the Wild Green Yonder
(Into the Wild Green Yonder – 2009)

A Futurama sorozatot 5 évad után kaszálta el a Fox, de a készítők nem adták fel, és 4 filmet is bemutattak. Azóta a sorozat újjáéledt, s én úgy döntöttem, hogy bepótolom a filmeket is. Az utolsó az Into the Wild Green Yonder, de úgy általánosságban beszélek a produkciókról, hiszen túl sok különbség nincs köztük, elég hasonlóak. Egyik sem rossz, egyszerűen csak egy idő után már nem humoros.

A sorozatban már megismert futárszolgálat csapatát követhetjük most is nyomon, azonban most a környezetvédelem is képbe kerül. Amy édesapja, aki a fél Mars birtokosa, úgy döntött, hogy egy galaktikus golfpályát készít, ezért a fél galaxist, annak minden élővilágával együtt elpusztítja. Ezt akarja Leela megakadályozni, miközben Fry belekeveredik egy gonosz összeesküvésbe, mely a világ élőlényeinek sorsát befolyásolhatja.

A szokásos agymenés a történet, nem is vártunk mást. Azonban a Futuramával az a gond, hogy ami működik a 20-30 perces sorozatban, az másfél órában nem biztos, hogy fog. A rövid játékidejű epizódok nagyszerűek, ekkora adagolásban az agymenések kimondottan szórakoztatóak. De ha ezt már háromszor ennyi ideig kell hallgatni és nézni, az már közel sem lesz olyan élvezetes. Lehet, hogy három fél órás darabban kellett volna néznem?

Maga a humor ezért lesz egy idő után fárasztó, pedig kicsiben nagyon lehet nevetni. A többféle poénok keverednek, a fizikaitól az utalásokig, és ezek el is érik a céljukat – egy ideig. Utána már csak mosolyogni lehet, illetve nyugtázni, hogy “ez itt most vicc volt, de nevetni már nem tudok rajta”. Ezért kicsit sajnálom a filmeket, hiszen mind szórakoztatott fél óráig, utána már csak fáradtan vigyorogtam legfeljebb.

Érdemes egyébként megnézni őket, de egyben nem tudom ajánlani. 4 film, mind másfél órás, az legalább 12 sorozatepizód, ilyen bontásban szerintem sokkal élvezetesebb lesz. Én már későn jöttem rá, talán majd az újranézésnél. A pontok 7-8 között mozognak, az Into the Wild Green Yonder legyen 7,5/10.

No Ordinary Family – 1×01

No Ordinary Family – 1×01
(No Ordinary Family)

Ez az epizód a vártabb pilotok közé tartozott, hiszen az alapfelállás elég jónak tűnt, és meg van a lehetőség egy hangulatos sorozathoz. A 40 perc elteltével állíthatom, hogy a várakozásaim beigazolódtak, és az első rész az év eddigi egyik legjobb kezdő része lett nálam, s még ha voltak is kisebb-nagyobb hibák, el tudtam őket nézni, elvégre a családi szuperhősös sorozat hangulata kárpótolt.

Az alapkoncepció szerint adott egy nem túl összetartó család. Az anya karrierista, nem nagyon ér rá foglalkozni a gyerekeivel, akikből akad kettő is. A lány a klasszikus párkapcsolati problémákkal küzd még az első alkalom előtt, míg a fiú tanulási zavarban szenved. A családfő próbálná összekovácsolni a családot, de a régi tűz már nem a régi, így el is határozza, hogy közös utazásra mennek. Brazíliában azonban repülőgép szerencsétlenséget szenvednek, amitől különleges képességeket kezdenek felfedezni magukon.

A Pixar-féle animáció, A hihetetlen család lehetett az alapja, hiszen elég hasonló alapszituációt mutat be. Már a filmben is működött, és itt is tudták hozni a kellemes szórakozást. Látszik, hogy merre fogják tovább vinni a sorozatot, legalábbis a háttérben már körvonalazódik egy érdekes kis összeesküvés, még ha az nem teljesen világos, hogy mennyire tervezik bevonni a nyilvánosságot. A pilot egy terapeutánál való beszélgetésként zajlott le (mint a The Sopranosban), remélem, hogy ezt a későbbiekben is tudják valamennyire folytatni.

A karakterek is korrekten ki lettek bontva, amennyi időt az első rész adott, azt ki is bontották. A családapa és a feleség közti probléma normálisan lett felépítve, a gyerekek még elég semmilyenek, de lehet, hogy később még jutunk velük is valamire. Főleg a fiúval nem tudtak még mit kezdeni, hiszen a lányról a párkapcsolata miatt megtudunk ezt-azt. Mellettük még akad egy-egy barát, a férj és a feleség részéről is, plusz a rendőrőrsön is összehoznak valamit talán.

Az effektek minőségi néha okot adhatna a panaszra, elvégre használtak belőlük bőven. A színészekkel nem volt különösebb gond, a családapa elég szerethető, Michael Chiklis jól adja elő magát. Julie Benz klasszikus anya színész, már a Dexterben is kellemes volt nézni az előadását, noha nála a szuperhősszerep kicsit furcsa. A Weeds Conradja, Romany Malco,  pedig itt is mellékszereplőt alakít, nem is olyan vészesen. Autumn Reeser és Stephen Collins szintén mellékalakonként vannak jelen.

A hangulatos szuperhősös világ mellé társul némi bűnüldözés és egy kevéske dráma is, ha ezt így meghagyják, nem lesz nagyobb gond. A humor különösen tetszett néha, jól kisegítette a néha unalmassá váló atmoszférát. Ettől függetlenül megadom a 7,5/10-et, remélem, hogy ez kitart év végégig is.