7,5/10 kategória bejegyzései

Pan Am – 1. évad

Pan Am – 1. évad
(Pan Am)

Vártam a két idei ’60-as években játszódó sorozatot, hiszen egy érdekes és izgalmas kornak tartom, s még az sem rettentett el, hogy el nem tudtam képzelni, mivel tölthetik fel a játékidőt a szerelmes szappanon kívül. A The Playboy Club hamar véget ért, a Pan Am viszont kihúzott 14 részt, amelyek összességében kellemes hangulatban teltek.

Az 1963-as évet egy Pan Am repülőgép személyzetének szemszögéből követhetjük végig. A négy fiatal légi kísérő és a két pilóta együtt éli át Kennedy elnöki periódusának utolsó mozzanatait, miközben barátokká válnak, s néhányuk között még több is kialakul. Egyikük a CIA ügynökévé válik, kisebb-nagyobb ügyben az kémek segítségére siet, hiszen a hidegháború tombolását nekik is át kell élniük.

Ami leginkább megnyert magának, az a kor hangulata. A korabeli ruhák, az események és a viselkedési formák együttese érdekes légkört alakított ki, amely a szentimentális történeteket is tudja enyhíteni. Számomra is meglepő módon egyáltalán nem zavartak a szövődő szerelmek, kimondottan fogyaszthatóan tálalták ezeket a szálakat is. Kicsit guilty pleasure-érzetem van, de egyáltalán nem negatív formában, mindvégig kellemesen szórakoztam.

A kémkedés nem zavart túl sok vizet, hiszen a hat főszereplő közül csak egyiküket érintette, viszont pont akkora hangsúlyt kapott, amelyre szükség volt. Feldobta a szappanos részeket, kevéske izgalmas és feszültséget is kevert a romantikához, a megfelelő arányban. A karakterek mindannyian könnyen megkedvelhetőek, ami az őket alakító színészekre is igaz, természetesen és szimpatikusan játszottak.

Mindösszesen 14 epizódról volt szó, ám remek kikapcsolódást jelentett. A mondvacsinált drámákat nem éreztem erőltetettnek, abszolút pozitív légkör uralkodott, hiszen a szerethető figurák és a korabeli atmoszféra garantálta a vidám hangulatot. Kicsit sajnálnám, ha nem lenne folytatás, még ha kevés esély is van második évadra. Így az első legyen 7,5/10.

Reklámok

Awake – 1×01

Awake – 1×01
(Awake)

Mi is kell egy remek sorozathoz? Mindenek előtt egy érdekes alapötlet, utána a megfelelő írógárda, akiktől a megfelelő minőséget várjuk el, végül pedig a színészek, akik miatt megkedveljük a szereplőket. Az Awake első epizódja után úgy tűnik, hogy minden egyben van egy szórakoztató sorozat lehetőségéhez, s már csak reménykedhetünk, hogy a későbbiekben is legalább ilyen élvezetes részeket láthatunk.

Michael Britten nyomozó balesetet szenved a családjával, és az egyik hozzátartozója meghal. Azonban előtte sem világos, hogy a felesége vagy a fia élte túl, ugyanis mindkettejükkel együtt tölti a napot. Egyszerre él két párhuzamos világban, s míg az egyikben eltemette a nejét és próbál túllépni a tragédián a fiával együtt, addig a másikban pont fordítva történt és felesége marad vele, az egyetlen különbség, hogy hol ébred fel. Más tekintetben rendkívül hasonlóak az egyes univerzumok, ugyanúgy jár pszichológushoz és végzi a rendőri munkáját, vagyis mindkettőt valóságosnak érzi, ám természetesen nem lehet mindegyik az, habár ezzel a legkevésbé sem akar szembenézni.

A koncepció engem azonnal megnyert. Mindig is érdekelt az alternatív világok keveredése, itt ez különösen nagy szerephez jut. A készítők úgy variálják a szálakat, hogy mindkettő kellően izgalmas legyen, viszont gyakorlatilag egy nyomozós sorozat köntöse alatt történik minden, vagyis részemről máris csökken az érdeklődés. Bár nem fektettek túl nagy hangsúlyt a gyilkossági ügyekbe, inkább a különböző világokból nyert információra hegyezték ki az eseményeket, azért a legunalmasabb perceket az eseteknek köszönhetjük, még ha kettő is volt belőle egyszerre. Remélem a későbbiekben sem akarják ezeket előtérbe helyezni, én biztos nem díjaznám.

A drámai történet viszont annál jobbnak bizonyult. Nagyszerűen valósították meg Britten nyomozó drámáját, akinek egyszerre kell megbirkóznia szerettei elvesztésével és létével, s próbál valahogy egyensúlyt teremteni a két világ között, de nem is akar tőlük elszakadni, elvégre így még mindkét családtagjával együtt lehet. Vívódásai és érzelmei átérezhetőek, ebben sokat segít Jason Isaacs kiváló játéka is.

Az egész pilotot kellően átgondoltnak és profinak éreztem, minden a helyén volt, hogy felkeltsék a figyelmet, viszont nem vagyok abban biztos, hogy ez sokáig kivitelezhető lesz, egy idő után kifullad az ötlet, ha csak nem bővítik még tovább. Mindenesetre az első részen jól szórakoztam, talán 7,5/10 pont, még folytatom egy darabig.


Másnaposok 2

Másnaposok 2
(The Hangover Part II – 2011)

Alig két éve mutatták be a Másnaposok első részét, s szinte mindenki csak dicsérni tudta. Ugyan nincs benne semmi újítás, de mégis nagyszerűen működött a humor, még ha R (18 éven felülieknek) besorolást is kapott. Miután a stúdió megelégedett a befolyt pénzzel, hozzá is kezdtek a folytatás elkészítéséhez.

A korábban már megismert kis csapat, Phil, Alan, Stu és Doug újra esküvőre készül. Ezúttal Stu házasodik (ráadásul Thaiföldön), ám a korábbiakból tanulva nem engedi, hogy legénybúcsút tartsanak. A terv szerint csupán egy-egy sört isznak meg a parton a nagy nap előtt, s 20 perc múlva visszatérnek a hotelbe – azonban valahogy másnap mégis erős fejfájással, emlékek nélkül, idegen helyen, valamint egy majom társaságában ébrednek. Indul az előző este történtek kinyomozása, ugyanis alig van idő az esküvőig, s a társaság egyik tagja ezúttal is eltűnt.

Az előző részt ismerők számára rögtön egyértelmű, hogy tulajdonképpen ugyanaz a történet csak más helyszínen előadva. Fel is merülhet a kérdés, hogy vajon élvezetes-e lehet még egyszer ugyanaz, lesz-e benne annyi frissesség és új ötlet, hogy a nézőközönség jól szórakozzon. A válasz a részemről egyértelműen igen, most is jókat tudtam nevetni, nem éreztem sem erőltetettnek, sem unalmasnak. A régen is kiválóan működő humor mellett nem vesztették el a kreatív oldalukat az írók, akadt bőven olyan poén is, amit nem az előző filmből vettek át.

Thaiföld megadta azt a frissességet, amely ahhoz kellett, hogy ne szimpla másolásnak tűnjön a folytatás, az egzotikus helyszín elég idegen és furcsa volt mindenkinek. A karakterek nagyszerűek, s szerencsére nem erőltettek más mellékszereplőket, csupán azt, aki korábban is humoros volt. A színészek közül most is elsősorban Zach Galifianakist érdemes kiemelni, de mellette Bradley Cooper és Ed Helms szállította a poénokat, s Paul Giamatti feltűnése is tartogatott meglepetéseket.

Összességében nekem ugyanolyan remek szórakozás volt a Másnaposok 2, mint az előzmény, még ha nem is ért fel annak a színvonaláig, azért rengeteg emlékezetes szituációt láthattunk most is (talán a film végi giccset felejtsük el) . Ha az első rész 8 pontot kapott, akkor most a 7,5/10 megérdemelt.


Zöld lámpás

Zöld lámpás
(Green Lantern)

Az idei év bővelkedett képregényfilmekben, hiszen akadt itt egy korrekt Thor, egy kicsit jobb Amerika kapitány, de egy egészen szórakoztató X-Men is – s akkor még csak a Marvel produkciókat említettem. Nem maradhatott ki a konkurens vállalat sem, a DC Comicstól már nyár közepén bemutatták a Zöld lámpást, amely jól illeszkedik a sorba.

Az univerzumban nem vagyunk egyedül. Valójában rengeteg, furcsábbnál furcsább faj és nép él a különböző galaxisokban, s az ő békéjüket őrzik a zöld lámpások, akik az akaraterő zöld színének segítségével tartják a rendet. Azonban Parallax, a félelem sárga színével az egész világot el akarja pusztítani, s ugyan börtönbe zárták, de mégis kiszabadul. Rátámad egykori legyőzőjére, Abin Surra, aki halálosan megsebesül – menekülése a Föld bolygóra viszi, ahol a gyűrűje, mely a hatalmat hordozza új lámpást választ: Hal Jordant, a felelőtlen pilótát, aki folyton hangoztatja, hogy semmitől sem fél.

Mindenek előtt leszögezném, hogy a film nem rossz. A legnagyobb hibája, hogy semmitől sem különbözik a korábban említett három szuperhősös produkciótól: ugyanazt a szórakoztató, izgalmas, de különösebb pluszt nem hordozó szintet hozza. Hiába a majd’ 120 perces játékidő, kellemesen pörög, végig történik valami, nincsenek komolyabb üresjáratok, ellenben jól bemutatja mind a háttértörténetet, mind a főszereplő igazi hőssé válását (bár utóbbi szál azért elég buta néhol). A kisebb logikátlanságok ellenére is  élvezetes, érdekes világot és szerethető karaktereket ad.

Persze közel sem tökéletes, többek között a forgatókönyv sem sikerült éppen kiválóra. Túlságosan erőlteti a kötelező sablonokat, amelyektől nem mer eltérni, nehogy véletlenül ne feleljen meg minden elvárásnak. A céltalan szerelmi szál mellett a törvényszerű “mély” mondanivaló sem maradhat el a főhős jellemfejlődésével, bár legalább a családi szálat nem erőszakolták bele annyira a sztoriba (a kisgyerek feltűnésénél erősen megrettentem). A humor kellően oldja a (romantikus) feszültséget, a gonoszt már-már sajnáljuk, vagyis minden úgy van, ahogy a tankönyvben meg van írva, mégis hiányzik az a plusz, ami miatt emlékezetes élmény marad.

A látványra nem tudok panaszkodni, szépen mutattak a földi és a földönkívüli jelenetek is, a CGI nem tűnt ki annyira. A zenét viszont elég jellegtelennek éreztem, mint ahogy a színészek sem tettek az alkotásba többet, mint amennyit muszáj volt. Ryan Reynolds ugyan jól eljátssza mindkét szerepét, de ennél nem több, mint ahogy Blake Lively is inkább csak szép. Az idegen maszkok mögött a színészeket nem egyszerű észrevenni, ám az emberi alakok között még feltűnt Peter Sarsgaard is.

A Zöld lámpás egy kellemes iparosmunka, amely egy pillanatig sem lesz több, mint egy átlagosan szórakoztató képregényfilmtől várnák. Az ezerszer látott sablonokhoz nem tesz hozzá semmit, ami igazán maradandóvá tenné, bár az is igaz, hogy rossz sem lesz tőlük. Pontszámilag talán 7,5/10-et érzem jogosnak, a folytatás is a kötelező módon már tervbe van véve.


Weeds – 7. évad

Nancy ül a fűben – 7. évad
(Weeds)

Az évek során Nancy sorozata volt fenomenálisan jó és borzalmasan rossz is, idén azonban a szokottnál is vegyesebb összképet mutat. A tavalyi kimondottan szórakoztató 6. évad után egy meglehetősen lassú kezdést követően újra rátalált az útjára – de a fináléra megint nem tudom, hogy mi is történt.

Az elmúlt szezonokban nálam a mexikói 5. évad járt a legmélyebben az unalomban, amit a tavalyi remek szórakozás után valamennyire el is feledtem. Bizakodva tekintettem az idei 13 részre – hogy aztán a kezdés után rögtön nagyot is csalódjak. Nem találta a helyét a sorozat New Yorkban, nem azokat a szálakat erőltették, amelyet kellett volna, helyette inkább rámentek a biztos, de már ezerszer látott útra. Kevés volt a humor, a drámát pedig még a korábbinál is jobban kerülték a készítők, arról nem is szólva, hogy a karakterekkel látványosan nem tudtak mit kezdeni.

Ezek után számomra is meglepetésként ért, hogy valahol az évad felétől kezdve újra élvezetes epizódokat láthattam. Ahogy bekapcsolódott Michelle Trachtenberg is a történetbe, a vele járó változások a klasszikus “minden összejött” Weeds-re emlékeztetett. Nancy és kis csapata az összes lehetséges problémával szembenéz, mindenféle zűrbe és bajba belekeveredik, hogy aztán valamilyen egyszerű húzással még mélyebbre süllyedjen. Sokkal többet és könnyebben lehetett nevetni, s bár a drámai részek továbbra sem működtek, legalább a hangosan röhögős poénokkal már fenntartották a figyelmemet.

A fináléra viszont megint nem tudom, hogy mi történt. A 12. részben megint összeszedték a gondokat, amelyek egyszerre zúdultak rá a Botwin-családra, s talán ezért a befejezésre már nem maradt elég puskapor. Értem az egyszerű megoldás szükségességét, de túl éles kontrasztban áll a korábbiakkal, bár ettől eltekintve sem stimmelt igazán az epizód, hiába volt annyira elszállt és őrült, amennyire elvártuk már. Kíváncsi leszek, hogy a cliffhanger után mire számíthatunk, legalábbis erősen kétlem, hogy az utolsó másodpercben látottakat meglépik. Innen sokat javulhat, de sokat romolhat is a Weeds.

Spoilermentesen csak ennyit tudtam írni, mindenesetre én maradok a következő szezonra is – már ha lesz. Idén volt sok pozitívum és negatívum is, bár talán a mérleg mégis a szórakoztatóbb pillanatok felé billen. Meglátjuk, hogy mi lesz jövőre. 7,5/10 pont az évad.


Az igazság ára

Az igazság ára
(The Lincoln Lawyer – 2011)

Ritka az izgalmas ügyvédes-tárgyalótermes film, hiszen nem biztos, hogy érdekes lesz egy ilyen műfajú alkotás másfél-két órán át. Ezért inkább a sorozatok között kell keresgélni, ha valaki jogi eszmecserére kíváncsi, pedig a The Lincoln Lawyer azt mutatja, hogy érdemes lehet foglalkozni ezzel a stílussal is.

Mick Haller tipikusan az az ügyvéd, aki bárkit megvéd, ha eleget fizet, de a munkáját jól csinálja, ezért rendkívül büszke és arrogáns is. Főleg kisebb ügyeket vállal, de amikor beajánlják egy gazdagabb családhoz, azonnal kap az alkalmon. Egy lány megverésével és megerőszakolásával vádolják a gazdag ifjút, de a szálak messzebb vezetnek, mint azt Mickey eredetileg gondolta, s ráadásul mind a családja, mind a barátai élete veszélyben lehet.

Először egy szórakoztató, könnyed tárgyalótermes mókának tűnik, ami jó hangulatban és sok  jogi csűrés-csavarással szórakoztatja a nézőket, azonban ahogy telik az összességében majd’ két órás játékidő, egyre izgalmasabb és rejtélyesebb lesz. Nagyszerűen ki tudja használni a feszültség és a titok diktálta atmoszférát, így megfelelő mértékben fordulatosan, bár olykor kissé sablonosan, de korrektül működik, szívesen néztem is volna hosszabb ideig bizonyos részeit. A thriller vonulat nem bontakozik ki teljesen, de nem is baj, nem volt szükség még nagyobb feszültségre, így sincs üresjárat vagy unalmas jelenetek a filmben.

Szerencsére inkább Mickey életének a munka általi részére koncentráltak az alkotók, és nem terhelnek feleslegesen a magánéleti szálakkal (azért egy keveset még így is kaptunk belőle). Ezzel a feladattal Matthew McConaughey is megbirkózott, még ha eddig nem gyakran láthattuk komolyabb szerepekben. Az ügyfelekét Ryan Phillippe alakította, nem is rosszul, s kisebb-nagyobb mellékszerepben feltűnt még Marisa Tomei, William H. Macy és Frances Fisher is.

Nem lesz világmegváltás Az igazság ára, de a maga 118 percére kellemes kikapcsolódást jelent. Izgalmas és fordulatos sztori, amely mellé megfelelő mértékben kidolgozott karakterek és korrekt színészek társultak. Nem bántam a megnézését, 7,5/10 pontot szívesen megadok.


Rango

Rango
(Rango – 2011)

Nehéz dolgom van, hiszen elég nehéz besorolni ezt az animációs filmet. Ha a tényeket nézzük, akkor muszáj megemlíteni, hogy a Karib-tenger kalózai első 3 részét rendező Gore Verbinski jegyzi ezt az alkotást is, ami ok lehet a bizakodásra. Valójában a Rangoban meg is kapjuk azt, amit elvárhatunk: szórakozást, animációt, állatokat és westernt.

Rango meglehetősen magányos, de legalább kényelmes életét éli egy terráriumban, amíg a sivatag közepén húzódó úton nem történik egy kis baleset, ami után ott ragad a pusztában és sehol nem talál vizet. Egy kis falucskába érkezik, ahol furcsa, pisztollyal, csizmával és kalappal járó állatok élnek, akik szintúgy vízhiánnyal küszködnek. A polgármester kinevezi a hősködő gyíkot seriffé, de a falu lakói benne látják az utolsó reményüket: talán ő vezeti el őket a vízhez.

Mint már említettem, elég nehéz besorolni a filmet. Egyrészt animáció a kisebb korosztálynak, hiszen a kissé didaktikus tanmese jelleget nem tudják eléggé elfedni. Másrészt animáció a felnőtteknek, hiszen sok kikacsintást, utalást és olyan poént tartalmaz, amit talán csak az idősebbek értenek meg, s bizony kétes, hogy a gyermekek is tudják-e élvezni. Harmadrészt hamisítatlan western, amit kiegészít a könnyed humor és a kissé erőltetett szerelmi szál. Mindez egybegyúrva adja ki a Rangot, mely dinamikus és gördülékeny történetvezetése ellenére is tartalmaz lejtmenetet és unalmasabb perceket, de mégis szórakoztat.

Humor tekintetében sem egyszerű jellemezni. Kiparodizálja a westerneket, gyakran utalgat más alkotásokra, miközben nem veti meg az elsősorban kisebbeknek szóló helyzetkomikumot sem. Ugyan a történet nem túl bonyolult, s a karakterek kidolgozására sem fektettek komolyabb hangsúlyt, de mégis jól működik, élvezni lehet a fel-feltünedező mariachi-zenekart és a remekül kivitelezett látványt. Magyar szinkronnal láttam, így nem tudok nyilatkozni az eredetiről, de az biztos, hogy Johnny Depp, Alfred Molina, Bill Nighy és Timothy Olyphant adják a hangjukat a szereplőknek.

Az animációs filmek új generációját határozná meg a Rango? Nem vagyok biztos benne, mindenesetre lehetett szórakozni és élvezni a filmet, habár kétségtelenül voltak bizonyos hibái is. Könnyed western-hangulat, nyakon öntve sokféle poénnal és beszélő állatokkal, érdemes megnézni. 7,5/10-nél többet nem tudok adni.