január 2020 hónap bejegyzései

Legjobb 2019-ben látott filmek

2019-ben minden korábbinál kevesebb filmet láttam – a filmes naplóm szerint 46-ot, ami újabb erős csökkenés, tartva az előző évek tendenciáját. Persze nem voltam filmfesztiválon, egyébként is valahogy nem voltam megelégedve a kínálattal, de azért 2020-ban szeretném megfordítani ezt a folyamatot és egy kicsit nyitottabban, többféle alkotással próbálkozni. Ami magát a filmeket illeti, egész évben azt éreztem, hogy valahogy kevesebb az olyan mű, amire felkapnám a fejem, ami megtekintés után is sokáig velem maradna, pedig, visszanézve a listámat, nagyon sok olyat láttam, amit kifejezetten szerettem.

Úgyhogy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2019-es filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2019-ben külföldön vagy itthon bemutatott filmek), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Assassination Nation / Sorry to Bother You
A 10. helyet mindig egyfajta különdíjnak szoktam felfogni, amit most annak a két filmnek szánom, amelyeket kint valójában 2018-ben mutattak be, itthon pedig sosem – és ha 2018-ban látom őket, akkor biztos, hogy előkelő helyen szerepeltek volna az akkori évösszegző listámon. Mindkét film elképesztően hibbant és elszállt, ugyanakkor annyira zseniális megoldásaik vannak, annyira rétegzetten beszélnek egyes problémákról, annyira szenzációs stílusban adják elő magukat, hogy azonnal megnyertek.

9. Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon A Time… In Hollywood)
Tűnődtem egy darabig, hogy befér-e Tarantino a top 10-be, de aztán újra és újra eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én szerettem ezt a filmet. Mert annyira más volt, mint amit megszoktunk; mert annyira üdítően lelkesedett a saját stílusáért; mert annyira érdekesen beszél arról, ami igazából foglalkoztatja. Szorongással és fájdalommal teli, de mégis őszintén rajongó múltidézés, olyan friss és visszafogott hangulatban, amit még Tarantinótól nem láttunk. Viszont nagyon jól áll neki.

8. Drakulics elvtárs
Soha nem hittem, hogy ez a film feljuthat a toplistámra – ez nem az én humorom, ez nem az én témám, ez nem az én világom, gondoltam előre. Aztán még a mozi utáni napokban is bevillant pár jelenete, és fülig vigyorogva emlékeztem vissza a szenzációs pillanataira. Elborult ötletek, parádés karakterek, csodálatos megoldások. A Drakulics elvtársnak minden másodpercében van valami, amiért tényleg lelkesedni tudok: apróságok, amik annyit hozzátesznek a hangulathoz, amik annyira feldobják a humort, hogy nem tudom nem zseniálisnak hívni.

7. Bolti tolvajok (Shoplifters)
Nem mondanám, hogy kifejezetten jól ismerem az ázsiai filmművészetet, de egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi érzelem sűrűsödött ebbe a filmbe. Küszködő figurák, akik úgy élnek összezárva, egymás nyakában, hogy közben mégis nagyon messze vannak egymástól – és ennek ellenére is mindent átjár a szeretet. Szomorú és fájdalmas film, de valahol lelkesítő is az, ahogy a családról mesél.

6. Élősködők (Parasite)
Ázsia egy másik országa, szintén rettentően szegény szereplők, ám egy teljesen más megközelítésben. Pedig család itt is van (rögtön kettő is), de ezúttal inkább a társadalmi különbségek kerülnek a fókuszba. Bong Joon Ho engem a korábbi filmjeivel nem győzött meg eléggé, de itt tökéletesen eltalálta a különböző zsánerek közti arányt, hogy egy valóban rétegzett, eredeti, szenzációs stílusú és egyedi figurákkal teli művet készítsen. Pár jelenetét elég nehéz kiverni a fejemből.

5. Eksztázis (Climax)
Elképzelésem sincs, hogy mi ez a film. Csak azt tudom, hogy úgy nagyjából a harmadik percében elkapott ez a művészi-drogos őrület, és onnan tátott szájjal, olykor döbbenten, olykor sokkolódva, olykor rettegve, olykor nevetve figyeltem, hogy mi minden történik a vásznon. És hát hihetetlen dolgok történtek ott.

4. A kedvenc (The Favourite)
A 2019-es Oscar-szezon viszonylag kevés olyan filmet tartogatott, amiért különösebben lelkesedni tudtam volna, olyat pedig pláne nem nagyon, amit szívesen felraktam volna az éves toplistámra – A kedvenc kivételével. Lanthimos alkotásaira egy ideje nagyon érdemes figyelni, de hozzám most került a legközelebb; az egyedi figurák, a szélsőséges szituációk, a remek párbeszédek és a kiváló színészek most forrtak össze Lanthimos izgalmas stílusában egy olyan egyveleggé, ami hosszú távon is maradandó élményt eredményezett.

3. Joker
Némileg meglepődve figyeltem, ahogy a kritika főleg a szuperhős-dekonstrukcióra és a társadalmi különbségek tematizálásra próbál figyelni a Joker esetében, miközben számomra a legerősebb pont abban volt, ami a magától értetődő rétege: a karakterdrámában. Egy olyan szélsőséges figura életének, traumáinak, szorongásainak, fájdalmainak bemutatásában, aki az őrültség (valamelyik) határán állva iszonyatosan ellentmondásos. A film pedig bátran rájátszik erre, az egész koncepciót ennek az ellentmondásnak rendeli alá, így egy rendkívül sajátos filmélményben lehet részünk.

2. FOMO – Megosztod, és uralkodsz
Ellentmondásosság a FOMO-ban is akad, bár teljesen más stílusban. Nagyon bíztam abban, hogy kedvemre való film lesz, de végül minden várakozásomat felülmúlta, összetett érzelmeivel, kényelmetlen szituációival, durva felismeréseivel és nehéz válaszaival teljesen lenyűgözött. Bátran rájátszik a film a meglehetősen ellenszenves szereplőire, kendőzetlenül mutat reakciókat és motivációkat, amitől nagyon közel kerül hozzánk. Bizonyos értelemben az Eufória sorozat párdarabja: újabb réteget érthetünk meg a 21. századból.

1. Házassági történet (Marriage Story)
Látszólag rém egyszerű az egész: egy házaspár válni készül. Mégis ritkán látni annyi feszültséget, szorongást, fájdalmat, magányt és szeretetet a vásznon, mint ebben a bő két órában. Egyszerre megrázó és csodálatos nézni ezt a két embert, ahogy kibomlik előttünk az életük – ahogy sorsukon keresztül egy hangányit közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is valójában az élet.

Egyéb kategóriák

Szívesem emelem még ki a szintén 2018-ról átcsúszó Utoya, július 22. (Utøya 22. juli) és Az első ember (First Man) filmeket – mindkettőben óriási a feszültség, ám míg előbbi sokkol és megdöbbent, utóbbiban rád telepszik, fojtogat. A zavarba ejtő című Szívek királynője (Dronningen) egy nagyon erős drámát és egy nagyon kellemetlen témát rejt, míg A két pápa (The Two Popes) nagyon barátságosan és szerethetően mesél.

Az év vicces filmje: Éretlenségi (Booksmart) – óvatosan bánok a vígjáték megnevezéssel, de imádtam ennek a filmnek a humorát

Az év sci-fije: Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra) – eléggé elkapott a hangulata, még ha sok ponton nem is szerettem

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame) – sok különbséget nem érzek a Marvel kapitányhoz vagy a Pókemberhez képest, de a Bosszúállók esetében már az is csoda, hogy nem roskadt össze önmaga alatt

Az év lírai élménye: At Eternity’s Gate – az Oscar-szezonban túl sok reflektorfény nem jutott ennek a filmnek, pedig töredezett, szokatlan hangulatával nagyon izgalmas művészet-élmény

Az év csalódása: Star Wars: Skywalker kora (Star Wars – The Rise of Skywalker) – nem vártam túl sokat tőle, de azt sikerült alulmúlnia