8,5/10 kategória bejegyzései

Win Win

Win Win
(Win Win – 2011)

Thomas McCarthy neve eddig nem sokat mondott számomra, hiszen egyedül a hangulatos Up!-ot láttam, melynek a forgatókönyvét jegyzi. Most az írás mellett a rendezőséget is elvállalta, ráadásul a főszerepben Paul Giamattit láthatjuk, akinek viszont már sok kiváló filmet köszönhetünk. A tavalyi év során számos kritikus megkedvelte a Win Wint, ezért is figyeltem fel rá, s azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bánom a megnézését, egy egészen szórakoztató feelgood drámát nézhetnek meg az érdeklődők.

Mike Flaherty életét követhetjük figyelemmel, aki a délelőttök során ügyvédi praxisát gyakorolja – bár nincs túl sok ügyfele -, a délutánonként pedig birkózóedzőként tevékenykedik. Családjával ugyan boldogok, de mégis pénzszűkében vannak, így Mike úgy dönt, hogy elvállalja egy öreg férfi gyámságát a neki juttatott pénzösszegért cserébe, még ha ez nem is túl legális. Amikor azonban felbukkan a férfi unokája, miszerint elszökött otthonról,  a gondok csak fokozódnak, habár hamarosan kiderül, hogy a fiú nagyszerű sportoló.

A független filmek hatalmas erénye, hogy nem akarnak igazán meghatóak és szentimentálisak lenni, inkább csak nyugodt tempóban mesélni, valósághű és természetes pillanatokkal. A Win Win esetében is ez történik, egyszerre lehetünk tanúi egy fejlődéstörténetnek, egy családi drámának és egy sportfilmnek, de minden összhangban van, nem lesz giccses vagy könnyfakasztó, megmarad a maga életű stílusában.

A karakterek gyakorlatilag az első pillanattól megkedvelhetőek, reakcióik és gesztusaik olyanok, mint a való életben, noha ez leginkább a színészeknek köszönhető. Paul Giamatti csak ritkán jut főszerephez, de akkor megmutatja tehetségét, ezúttal is nagyszerűen játszott. A többiekre sem lehet panasz, akadnak nevesebb mellékalakok is, de azért az unoka szerepében, Alex Shaffer volt a másik kiemelkedő.

Mindenképpen megérte megnézni a Win Wint, a tavalyi filmben egy érdekes történetű, hangulatos stílusban előadott feelgood drámát láthattam, kiváló színészek tolmácsolásában. A valósághű környezet és a természetes pillanatok sokat segítettek az igazi szórakozásban, én nagyon élveztem. Pontszámilag talán 8,5/10.

Reklámok

The Help

A segítség
(The Help – 2011)

Nem csak a sport az amerikai filmipar úton-útfélen feltűnő témája, de a diszkrimináció, a fehér és fekete emberek közti feszültség is a forgatókönyvírók kifogyhatatlan forrásának tűnik. Utóbbi kérdéskörrel foglalkozik a The Help is, amely ugyan könyvadaptáció, de mégis magával hordozza a divatos hollywoodi vélekedést is a témához való hozzáállást illetően – ettől még nem lesz rossz, csupán minden pillanatában amerikai.

Az ’60-es évek elején, valahol az Egyesült Államok déli részén, egy Jackson nevű kisvárosban teljesen elfogadott (törvénybe iktatott) a faji megkülönböztetés, s a néger cselédeknek folyamatos megaláztatást kell elszenvedniük gazdag, fehér főnökeiktől, akiket talán pont ők neveltek fel évekkel korábban. Skeeter, a főiskolát végzett, írói terveket dédelgető fiatal lány úgy dönt, hogy a semmibe vett cselédségről ír egy könyvet, bemutatja az ő szemszögüket is a fehérek hatalmával szemben. Segítségére lesznek a környékbeli négerek, közülük is leginkább Aibileen és Minny – akik már láttak egy-s-mást életük folyamán.

Tate Taylor rendező le sem tagadhatná, hogy alkotásával kritikai elismerésekre, illetve elsősorban az Oscar szobrocskára vágyik. Forgatókönyve kiválóra sikerült, bár közel sem az eredetiséget miatt. Ugyanazokat a sablonokat mutatja be, amelyeket már ezerszer láttunk, meglepően kiszámítható és ismerős fordulatokkal dolgozik, ám mégis olyan formában adja elő, hogy nincs kedvem lázadni miatta. Sikeresen elkerüli az igazán giccses jeleneteket, meglepően ügyesen vált a könnyedebb hangulatú, humoros pillanatokról a drámaibb és meghatóbb momentumokra. Mivel a film gyakorlatilag egyszerre lesz vidám és szomorú is, hiányoznak a pátoszos vagy netalán csöpögős percek, de ez csak előnyére válik a produkciónak.

A történetvezetésben semmi új vagy eredeti sincs, mégis képes ésszerűen és kevésbé tolakodóan elmesélni az erkölcsi tanulságot. Minden didaktikus hajlandóság mellett hiányoznak az igazán realista, emberközeli és letaglózó jelenetek, inkább az amerikai közönség számára könnyen fogyaszthatóan és nagy adagnyi cukormázzal leöntve tálalja a témát. Hiába akadnak dühítően ellenszenves szereplők, akik igazi utálattal viseltetnek a négerek iránt, hiába létezett diszkrimináció és faji gyűlölet, azért a jók számára mindenképpen happy enddel kell zárulnia a történetnek. A kissé túlhúzott befejezés előtt azért elég sok játékidő volt, hogy elég érzelemmel és faji kérdésre adott válasszal árassza el a nézőt, akik között feltehetően szép számmal lesznek az Akadémia tagjai is.

A vizuális megvalósítás viszont hibátlanul sikerült. A kora hatvanas évek világának minden eleme megelevenedik szemünk előtt a tükörfényes Caddilac-ektől a feltupírozott hajú hölgyekig, minden alátámasztja a szép, bár itt-ott problémával küszködő amerikai álmot. A színészek kivétel nélkül kitűnően játszottak, élükön Viola Davisszel és Octavia Spencerrel, akik a társadalmi hierarchiában alul álló cseléd képét testesítik meg. Emma Stone lelkes és szókimondó újságírónője inkább aranyos, mint úgy igazán remek, de a fehér elnyomás szószólója, a már irritálóan eltúlzott karakterű Bryce Dallas Howard már tehetségével is kitűnik a többiek közül. Végül illik még említeni Jessica Chastaint, aki hasonlóan nagyszerű volt, mint kolléganői.

A segítség igazi amerikai film, s ehhez hozzátartozik az emészthető tálalás is, melynek a súlyosabb témákat kísérnie kell. A remek színészek és a hatásos látvány mellett az ügyes forgatókönyv is kevésbé tűnik manipulatívnak vagy zavaróan erőltetettnek, mindenképpen az Oscar-díjak egyik legnagyobb várományosa lehet. Én behódoltam a divatos ízlésnek, talán ezért érzem jogosnak a 8,5/10 pontot is.


The Beaver

A hódkóros
(The Beaver – 2011)

Mel Gibson mostanság sokkal inkább a világraszóló botrányai miatt szerepel a médiában, s talán pont e miatt nem is számítottam rá, hogy közben az év egyik legkellemesebb meglepetését hozza. Márpedig a The Beaver nagyszerűen sikerült, remek élmény volt.

Walter Black élete nem épp a legboldogabb időszakában van. Mély depresszióban szenved, személyes kapcsolatai romokban, felesége inkább elküldi otthonról, de az örökölt vállalkozásában sem tud dolgozni. Kipróbált már mindenféle csodagyógyszert és terápiát, de semmi változást nem tapasztal. Aztán egy nap, mikor már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, talál egy hódbábot. A Hód az önkifejezés eszközévé válik, újra sikeres és boldog lesz, azonban fokozatosan háttérbe szorítja a valós személyiségét.

A kilátástalanságból való kilábalás és a Hód együtt különös hangulatot teremt. Ennek ellenére nagyon komoly dráma A hódkóros, ahol egyszerre jelenik meg a szomorú és depresszív légkör a szinte kellemesen nyugodttal, mely már-már vidámba is átfordul. De minden könnyedebb pillanatra jut kettő mélyebb, ahogy Walter életében is –  minden öröm mellett ott vannak a szomorú, a kétségbeejtő momentumok is. A jelenetek az abszurdhoz közelítenek, pedig megjelennek a szintementális és – amolyan hollywoodi módon – a giccsre hajazó érzelemgazdag másodpercek is.

Az édesapa fanyar humorú története mellett párhuzamosan fut egy kevésbé jelentősen előadott, ám annál fontosabb szál is, mégpedig az idősebb fiáé. A kamasz apjával való viszonyán sokat lehetne javítani, az iskolavezetéssel is meggyűlik a baja, s eközben szerelmi gondokkal küszködik. Nagyon elsikkadt ez a történetszál, sokkal jobban is ki lehetett volna fejteni. Pedig sok érdekes lehetőséget rejtett magában, s hasonlóan komoly témákat boncolgattak, mint az apánál. Ennek ellenére nem volt rossz, csupán jobb végeredmény is születhetett volna – így megmaradt az egyszerű, korrekt, de kissé súlytalan formában.

A film igazán nagy alakja – talán kissé meglepő módon – Mel Gibson. Remek játéka minden jelenetben tökéletesen működik, élettel tölti meg a pillanatokat  vagy éppen a mély depresszió állapotába zuhanunk vissza. Jodie Foster a rendezői szék mellett magára vállalta Walter feleségének szerepét is, rá sem lehet panasz. Anton Yelchin, mint az idősebb fiú is nagyszerű alakítást nyújt, nagy kár, hogy nem kapott jobb karaktert.

Látszólag nem több, mint egy egyszerű megváltástörténet, de mégis rejt magában annyi pluszt, hogy kiemelkedik a drámák közül. Mel Gibsonról lassan elfeledkezünk, pedig még mindig ott van a legjobb színészek között, ezt nagyon jól bizonyítja A hódkóros. Emellett egy kiváló mű is, részemről 8,5/10 pont mindenképpen.


Super 8

Super 8
(Super 8 – 2011)

J. J. Abrams nem csak a sorozatok között járatos, hanem olyan produkciókat is rendezett már, mint a Mission: Impossible III, vagy éppen a Star Trek. Utóbbi talán a 2009-es év egyik legjobb popcorn-mozija volt, s a Super 8 is hasonló vonalon halad: szórakoztató, könnyed és kikapcsol.

A 80-as évek amerikai kisvárosában néhány fiatal fiú és lány zombifilmet készít, amikor a forgatás helyszínéül szolgáló elhagyatott vasútállomáson hatalmas robbanásokkal kísérve kisiklik egy vonat. Az amatőr filmesek nem beszélnek a látottakról, de amikor megjelenik a légierő, s titokzatos eltűnések történnek, a sors úgy hozza, hogy ők is az események középpontjába csöppennek és kénytelenek nyomozni az eset után.

A Spielberg nyomdokain járó rendező egy hangulatos sci-fi mozit rendezett, amely nem több, mint az E. T. kicsit modernebb verzióban. A gyerekek miatt könnyen megszerethető, nincs felesleges öldöklés és gyilkolászás, egyszerűen csak korrekt tempóban és egészen értelmes módon zajlanak az események. Reálisan cselekednek a szereplők, a párbeszédek elég élethűek és pont a megfelelő mértékben adagolja a különböző szórakoztatási elemeket. Ha kell, van családi dráma és gyerekszerelem, ha kicsit izgalmasabb rész szükséges, akkor akad űrlény és lövöldöző hadsereg is.

A karaktereket megfelelő mértékben felépíti, s még ha nem is éppen a legeredetibbek, de legalább megismerjük őket annyira, hogy szurkoljunk nekik. Pedig a gyerekek miatt féltem kicsit tőle, de egyáltalán nem zavaróak, sőt, talán pont az ő szerethetőségük menti meg a filmet. A kivitelezés profi és annyira nem nézi hülyének a nézőt Abrams, hogy még az előforduló hatásvadászatot is kellemes körítéssel mutatja be. A rejtélyből mindig annyit adagol, hogy legyen elég feszültség és izgalom, de közben nem fél nyugodtan mesélni és kidolgozni a figurákat.

Jól működik ugyanúgy a részletekben, mint a fő szálon, bár utóbbi sem túl sablonmentes, de legalább szórakoztató. Látványorgiát nem nézhetünk a vásznon, de ahol szükség van rá, ott minőségi munkát láthatunk. A gyerekszínészekkel sincs gond, valójában meglepően jól alakítanak. Egyértelműen rajtuk van a hangsúly, hiába akad még néhány felnőttebb szereplő is. Mégis rajtuk múlik minden, és nem is rontják el a filmet.

Összességében nagyon kellemes alkotás, nem tör túl nagy babérokra, de a maga módján remekül szórakoztat. Nyugodtan mesél, jut idő a karakterépítésre is, miközben a szörnyes történet is izgalmas. Nincs két óra, de a játékidejének szinte minden perce jó kikapcsolódás, talán jobb is, mint az utóbbi idők popcorn-filmjei. Részemről 8,5/10, még jöhetne idén hasonló.


Californication – 4. évad

Kaliforgia – 4. évad
(Californication)

A Showtime idén is megcsinálta? Még mindig tartom, hogy a Californication ott van a legjobb sorozatok között, amit idén is bebizonyított. A tavalyival egy szinten lévő évad tele volt humorral és mellette nem erőltették túl a drámát, nagyszerűen lehetett szórakozni az abszurd és nevetséges pillanatokon, de a komolyabb és mélyebb gondolatvilággal rendelkező jeleneteken is. Remélem, hogy jövőre is tudják ezt folytatni.

Spoilerek nélkül annyit tudok elmondani, hogy idén egy korábban már felvezetett történetszálat zártak le. A Miával való kapcsolat következményét végre levezették és döntésre jutottak. De emellett Hank sem tétlen, továbbra is fejest ugrik minden őrültségbe, egymást követik az abszurdabbnál abszurdabb szituációk, miközben Becca és Karen próbálja elviselni.

Kétség kívül a komédia része most is hiba nélkül zajlott. Rengeteget lehetett nevetni, de eközben a drámai szál is ott lebegett a háttérben. Érezhető volt, hogy nem önfeledt ez a humor, és előbb-utóbb lecsap Damoklész kardja. Ez csak a vége felé történt meg, még ha korábban is megpedzegették, de az utolsó néhány részben komolyan vették és bemutatták, hogy ezen a vonulaton is jók a forgatókönyvírók. Át lehetett érezni, reálisnak hatott, még ha nem is mentek túl mélyre, ami nem is feltétlenül gond.

A karakterek listáját idén is bővítették néhány névvel, akiknek a feltűnése most sem tett rosszat a sorozattal, sőt, tovább színesítették és gazdagították. Az állandó alakok, főleg Hank családja kicsit háttérbe szorult, ami Becca részéről nem olyan szerencsés, hiszen már korábban is jó szálakat szőttek köré, viszont Karan esetében már nem akkora gond. Talán a készítők is sejtik, hogy valamit kellene kezdeni a párral, mert így nem működik túl jól. Tavalyhoz hasonlóan, Charlie-ék szála most is megfelelő mennyiségű és minőségű volt, nem untam a bénázásaikat.

Az arányokat ebben a szezonban is pontosan találták el, nem volt sok sem a humor, sem a dráma. Még szívesen néztem volna az évadot, de a végére kicsit talán elfáradt, míg a fináléban mindent szépen elrendezett. Nagyszerű évad volt, remélem a következő is legalább ilyen jó lesz. 8,5/10.


True Grit – western egy kicsit más köntösben

A félszemű
(True Grit – 2010)

Kicsit nehezen békülök meg a Coen testvérek alkotásaival, hiszen olykor nagyon tetszik a filmjük, olykor meg kevésbé, azonban mégis az előbb említett rendezőpáros a legfőbb oka, hogy vártam a True Gritet: nem alkottak még olyat, ami mellett el lehet menni szó nélkül. A félszemű, egy western köntösét magára húzó bosszúfilm nagyszerűen sikerült, a remek forgatókönyv átlendíti a kevésbé tökéletes momentumokon is, de összességében egy profin kivitelezett mű.

Egy 14 éves kislány, Mattie Ross nem mondható átlagosnak. Miután apját megölik és a gyilkos elszökik, úgy dönt, hogy ő maga fog utána eredni. Felbéreli Rooster Cogburn békebírót, aki szintén nem mindennapi. A békés megoldások helyett inkább az erőszakot és a fegyveres megoldást részesíti előnyben, ezáltal lesz tökéletes személy a lány bosszújára. Mr. LaBoeuf , a texasi törvény embere is segítségére siet, még ha az út nem is mindig úgy alakul, ahogy azt a hármas tervezi.

A Coen fivérek egyedi nézőpontja egy kicsit háttérbe szorul, de ettől függetlenül profin oldották meg feladatukat. Egy percre sem unatkozunk, a lassú tempójú film végig leköti a nézőt, még ha eltart majd’ 2 órán át is. Klasszikus western-hangulatot idéz, melybe szervesen beletartozik a lovak vágtatása, a pisztoly-párbajok hatása és a vadnyugati légkör. A kitűnően megírt forgatókönyvet a vászonra hasonló minőséggel ültették át, a párbeszédek jól átgondoltak, nem semmitmondóak és a még a szellemesen abszurd humor sem hiányzik belőlük.

A jól kidolgozott karakterek adják az alapját a filmnek, hiszen a Coen testvérekre jellemző módon semmi gond nincs a lélekábrázolással és a karakterépítéssel. A marsall lecsúszott, marcona, de mégis hősies alakja pont olyan, aminek lennie kell ahhoz, hogy a nézőt érdekelje a sorsa, míg a lány eleven, felvágott nyelvű és makacs lénye tökéletes párosítás. A Texas Ranger már elhajlik a komikum és a komolyan vehetetlenség irányába, de ez az enyhén parodisztikus figura is alásegíti a légkör megteremtését.

A westernhez hozzátartozik a művészien fényképezett tájak, a lemenő nap kliséje és a gyönyörűen lekapott lovaglások, természetesen most is megkapjuk ezeket a jellemzőket, az operatőr nagy teljesítményt nyújtott. A lassú tempóban kiváló aláfestést nyújt a zene, de a színészek játéka is mindenképpen kiemelendő. Jeff Bridges, mint főszereplő, ha nem is hiba nélküli, de remek alakítást nyújtott, és Matt Damon is megbirkózik a szerepével. Hailee Steinfeld kislánya meglepően jól szerepel, de nem szorulhat háttérbe Josh Brolin főgonosza sem.

A remek ritmusban haladó film újra feleleveníti a vadnyugat korát, mely ugyan inkább a párbeszédekre helyezi a hangsúlyt, mint a fegyveres konfliktusokra, de ettől függetlenül végig működik és hozza az elvárt minőséget. Talán nem fog túl sok díjat kapni a 10 Oscar-jelölés ellenére sem, de mégis megéri megnézni, hiszen egy kihalóban lévő műfaj legújabb próbálkozását láthatjuk – igen jó színvonalon. A magam részéről 8,5/10 pont.


Timothy Zahn – Thrawn-trilógia

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia:
A Birodalom örökösei / Sötét erők ébredése / Az utolsó parancs
(Heir to the Empire / Dark Force Rising / The Last Command)

Nem titkoltan mindig is jobban kedveltem a fantasy-t, mint a sci-fi műfaját. Azonban, ha a tudományos-fantasztikus témában szeretnék olvasgatni, akkor mindig is a Star Wars univerzum került először terítékre. Nem véletlenül, hiszen egy kiválóan kidolgozott, jól felépített és nem mellesleg nem túlbonyolított világról van szó, melyen belül mindig is kellemes volt olvasni, eddig is jó regények születtek.

A Thrawn-trilógia egy olyan korba látogat el, amelyről még nem született mozgóképi feldolgozás. A jedi visszatér film eseményei után, a II. Halálcsillag elpusztítása után járunk, amikor a lázadók már megalapították az Új Köztársaságot és a változatosság kedvéért már a Birodalom került hátrányba. Az egykori felkelők abban a hitben vannak, hogy már megnyerték  a háborút, csupán az utolsó szálak felgöngyölítse van hátra, azonban hamar rá kell ébredniük, hogy közel sem ilyen rózsás a helyzet: a Birodalom megmaradt csapatainak irányítását Thrawn, a zseniális főadmirális veszi át.

A leírtaknál sokkal bonyolultabb a helyzet, de nem szeretném elvenni a szórakozás lehetőségét. Mindvégig megkapjuk az izgalmas, tartalmas és kalandos cselekményt, nem áll le és nem fullad unalomba egyik kötetben sem, pedig igen terjedelmes könyvekről van szó. A folyamatos eseménykavalkád könnyen megemészthető, a leírás stílusa nem válik sietőssé, nem lesz a trilógia egy galaxisnyi futóverseny. Pedig mindvégig több szálon fut a cselekmény, olykor öt különböző történetfonál is párhuzamosan egymás mellett halad, de az író szépen egymásra épít és mindent megfelelő mértékben fejt ki.

Mindhárom kötet egy kicsit más stílusjegyeket hordoz magán. Az első könyv lassan indult be és még nagyon érezni lehetett rajta a bevezető-jelleget, azt a fajta felvezetést, ami még nem teszi letehetetlenné az adott szöveget, de mégis egyre jobban leköti az olvasót és eléri, hogy érdekfeszítő maradjon. Lassan ismerteti meg a környezetet, ezáltal nem lesz olyan erős, mint a későbbiekben. Azonban ésszerűen felépíti és érdekessé teszi a történetet, hogy arra a későbbiekben is tudjon támaszkodni, hogy ha esetleg gyengülne a minősége (pedig itt még erről sincs szó, tulajdonképpen folyamatosan javul).

A következő epizód maga a tetőpont, a történetszálak és a galaxis méretű cselekmények orgiája. Ez mutatja az igazi sci-fi jelleget: monumentális űrcsaták, szórakoztató, izgalmas és rendkívül érdekes események. A párhuzamosan, térben hatalmas távolságban futó szálak megadják a grandiózusság érzetét, mely tovább fokozza az élvezi értékét. Egy kicsit előtérbe került a politika is (az idegesítőbb fajtából, amikor az olvasó legszívesebben kettévágná egy jól irányzott fénykardcsapással az akadékoskodó politikust), illetve tovább építik a karaktereket, melyeket még az első részben nem éreztem igazán kidolgozottnak.

A harmadik, egyben befejező rész viszont folyamatosan lecsillapszik és egy kicsit komolyabbá válik. Ugyan még mindig fontos szerepet játszik a cselekmény, mely természetesen most is leköti a figyelmet, de folyamatosan előtérbe kerülnek a karakterek (a csempészek mellékszála külön tetszett), melyeket sikerül kellő mértékben árnyalni. Az egész sorozat megkapta ezáltal a méltóságos befejezését, bár nem éreztem eléggé felépítettnek és némileg légből kapottnak tűnt az érzelmi csúcspont megvalósítása. Ennek ellenére remek lezárása a trilógiának, mely méltó folytatása a klasszikusabb világnak.

Talán túl sok jót írtam a sorozatról, de valójában a sci-fi műfajban keretein belül (nem mintha túlzottan tájékozottnak mondanám magam) kiemelkedőre sikerültek. A kezdeti bizonytalanságok után magára talált, míg végül fokozatosan egyre jobb lett. Pontozni nehéz egy teljes trilógiát, de legyen 8,5/10. Star Wars berkeken belül alapmű, érdemes elolvasni.