november 2010 hónap bejegyzései

Pancser Police – zsarufilmek paródiája

Pancser Police
(The Other Guys – 2010)

Rögtön kezdhetném azzal, hogy a meglepően furcsa magyar cím ellenére is megéri megnézni a filmet, de ez nem biztos, hogy így van. Meglehetősen közepes alkotás, amolyan buta amerikai akció-vígjáték amely szerez néhány kellemes percet, de a jövő hétre már el is felejtem. Kicsit keveselltem a humort, de akciót legalább kaptunk, s végre nem vette magát komolyan a film, így még szórakoztatni is tudott.

Danson és Highsmith igazi zsaruk: a város hősnek tekinti őket, elkapják a rosszfiúkat, még ha kockáztatni is kell az életüket. Azonban a film nem róluk szól, sokkal inkább a parancsnokságon a gépük mellett ülő két alakról: Allenről, aki még egyszer sem sütötte el a fegyverét és jobban szereti a papírmunkát, mint az akciót és Terry-ről, akinek túl gyorsan sült el a fegyvere, ezért lefokozták. Azonban a sors eléjük sodor egy nagy ügyet, amit nekik kell felderíteniük.

A film valószínűleg soha nem lesz klasszikus, de önmagában mégis lehet élvezni. Ezerszer látott formulák, közhelyek és sablonok jellemzik, de nem veszi magát komolyan, nem akar sem újat, sem eredetit alkotni, inkább csak elszórakoztatni a maga másfél órájára. Az akció része nem vérzik, hiszen oldschool üldözések és robbantások váltják egymást, olyan eltúlozva, hogy nem lehet komolyan venni a jelenetek nagy részét, így mindez csak tovább fokozza a vígjátékot.

Humorban sincs hiány, hiszen jut elég a jelenetekbe, de mégsem elég. A film közben előfordulnak üresjáratok és unalmas percek, a forgatókönyvírók nem adtak elég alapanyagot a produkcióba, pedig vannak jobban sikerült pillanatai is. Mégis túlerőbe kerülnek az önismétlések és a furcsa jelenetek, amelyek az amerikai humort tükrözik, így nem biztos, hogy mindenki jól tud szórakozni. Korrekt zsaruparodizálás a végeredmény, de ez nem lesz elég a film végéig.

A színészekre nem lehet rosszat mondani, ismert neveket szedtek össze, akik elég profinak bizonyultak vígjáték téren. Will Ferrell és Mark Wahlberg a főszereplők, főleg utóbbinál meglepő a jobb teljesítmény, hiszen nem szokott ilyen alkotásokban játszani. Dwayne Johnson és Samuel L. Jackson a két sztárzsaru, Michael Keaton pedig a parancsnokuk, de még feltűnik Eva Mendes, Rob Riggle, és Damon Wayans Jr. is.

Nem lett rossz film, de kiemelkedő sem. Nem annyira szórakoztató, mint a Due Date, sokkal inkább egyszer nézhető, de legalább lehet jókat nevetni az akciókon és a poénokon. Ha az előbb említett film 7 pont, akkor ez csak 6/10, de a megnézését nem bánom.

Reklámok

Machete – a B-filmek reneszánsza

Machete
(Machete – 2010)

Egy vicc túlkomplikált megvalósítása? Valahogy így lehetne jellemezni a filmet, amely a klasszikus B-filmes akciófilmek paródiájaként indult és olykor működött is, mégis, túl sokat akartak alkotni a készítők és útközben valahol túl komolyan kezdték venni a produkciót. Ez normális esetben nem lenne probléma, de itt mégis az, hiszen a B-filmeket kifigurázó film a benne szereplő tucatnyi közismert név ellenére is csak egy közepes B-kategóriás alkotás lett.

Texas államban nem mindenki kedveli az illegális bevándorlókat. McLaughin szenátor politikai célkitűzése a mexikóiak visszaszorítása és a határátlépések megszüntetése. Machete egyszerű munkásként sétál az utcán, amikor felbérelik, hogy lője le a szenátort. Azonban őt is felültették és menekülnie kell, hogy tisztázza a nevét. Ősellensége, Torrez, a mexikói drogbáró is a nyomában van, azonban segítségére lesz egy Luz nevű taco-árus nő, egy bevándorlásiakkal foglalkozó ügynöknő és a testvére, a helyi pap.

Túl komolyan kezdtem a történet leírásába, de komolyságról szó sem lehet. Pörög az akció állandóan, a levágott végtagok és fröcsögő művér percenkénti mennyisége hatalmas, de mindez csak agyatlan szórakozás lenne, ha működne. De mégsem igazi az élvezet, hiszen a paródia hangulatát érezzük, de maga a humor és a múltidézés csak néhány helyen köszön vissza. A kaszabolások köré írt sztorit túl komolyan vették, pedig elég lett volna ha kikacsintásokat normálisan megírják, de inkább szánalmassá vált.

Minden a B-filmes jelleget idézi, hiszen a karakterek is alátámasztják mindezt. A főhős vérbeli macsó, aki megdönti a filmben szereplő nőket, a hölgyek úgy harcolnak, mintha kiképzést kaptak volna, közben nagyobbnál nagyobb közhelyeket pufogtatnak. Klasszikus akciófilmes jellemzők alkotják a film gerincét, nem is szabad másra várni. Nyílegyenes történet, látványos (és bugyuta, sőt, szánalmas) akciók, nyakon öntve annyi vérrel, amennyi a raktáron volt.

A színészek nagy része ismerős lehet mindenki számára, majd’ minden fontosabb szereplő ismert név, még ha a hasonlóan gyengébb filmeket is ismerik jobban. A főszereplő Danny Trejo, mellette a legnagyobb név, Robert De Niro személyesen. A hölgyek vonalát Jessica Alba, Michelle Rodriguez és Lindsay Lohan erősíti. De még mindig akad ismerős, a B-filmek mestere, Steven Seagal, s feltűnik még Jeff Fahey, Cheech Marin és Don Johnson, de még Antal Nimród is beköszön egy cameo erejéig.

Bevallom, de a műfaj nem a zsánerem. Mármint az alapműfaj, a 90-as évek B-kategóriás lövöldözős akciófilmjei egyszerűen nem állnak közel hozzám. Ettől függetlenül voltak jobb pillanatai, de a paródia jelleget még sem éreztem olyan erősnek, és útközben a Machete nem tudott túllépni az alapon. Részemről 5/10, de aki szereti a műfajt, annak viszont nyugodt szívvel tudom ajánlani.


Weeds – 6. évad

Nancy ül a fűben – 6. évad
(Weeds)

Mégis mi történt idén a Weeds-ben? Illetve nem is, inkább úgy kérdezem, hogy eddig mi volt a sorozattal? Ugyanis ebben az évben rendkívül élveztem a füves kalandokat, s az igazság az, hogy visszatért az első néhány évadban megismert hangulat és fergeteges szórakozás. Ugyan az elmúlt két-három szezon nem sikerült túl fényesen, de hajlandó vagyok elnézni, ha jövőre is folytatódik ez a minőség.

Szeretnék spoilermentes maradni, így csak nagy vonalakban írok a történetet. Tulajdonképpen nem is lenne szükséges, hiszen ahogy megszokhattuk, a Botwin család minden elképzelhető zűrbe és bajba belekeveredik. Ezúttal is megpróbálkoztak egy jelentős váltással, s még ha az évad vége táján olyan érzésem is volt, hogy megijedtek; mégis jól sikerült, hiszen folyamatosan történtek események és állandóan haladt valamerre a sztori, így biztosítva volt, hogy nem válik unalmassá, mint az előző évadokban megtette.

Valójában nem is tudnék visszaemlékezni egy fáradtabb vagy kevésbé szórakoztató epizódra sem. Remekül sikerült évad volt, minden rész tartogatott magában élvezetet és humoros pillanatot. Szerencsére idén sem erőltették a drámát, noha voltak komolyabb pillanatok, de még sem ezen volt a hangsúly, sokkal inkább a poénokon, a komédiába illő szituációkon és humoros párbeszédeken.

A mexikói irányvonal minimálissá szűkítése a  lehető legjobb ötlet volt a forgatókönyvírók részéről, Esteban nélkül szórakoztatóan működött a sorozat. Még ha az évad végére némileg megijedtek a saját vonaluktól a készítők, így is jól jött ki a lépés. A finálé kellemes perceket hozott, olyan utolsó pillanattal, amire már nagyon régóta várok. Lehet reménykedni, hogy marad a minőség? Jövőre kiderül.

A karakterek ezúttal nem jelentettek terhet, tudtak köréjük épelméjű történeteket írni, s ezek közül egyik sem volt üresjárat vagy unalmas. Elfelejtették végre a Celia-vonalat, és végre a Botwin családra (és Dougra) koncentráltak. Shane 5 évad után végre értelmet nyert és az eddig feleslegesnek ható karakterét normálisan kiépítették. Silas, Andy és még Doug is jó pillanatokat kaptak, nem volt annyira erős a karakterizálás velük, pont eleget foglalkoztak velük. Nancy pedig maradt önmagának, de ezúttal a hisztis és szeszélyes nő is megfelelő volt.

Nem mondom, hogy tökéletes évad volt, de a sorozat visszatalált önmagához. Nem az eddigi vonalon indultak tovább, ami rengeteg nagyszerű pillanatot eredményezett. A humor a Weeds legnagyobb erőssége, ezt idén ki is használták, még ha a drámai vonal is itt-ott megjelent. Én is kicsit sokallom, de én megadom az évadnak a 9/10-et. Legyen jövőre is ilyen.


Bored to Death – 2. évad fele – kasza

Író és kamuhős – 2. évad
(Bored to Death)

Tragédiaként élem meg, hogy ezt a sorozatot nem tudom szeretni. Nem szoktam, vagy csak nagyon ritkán kaszálok évad közepén, s noha most volt a Bored to Death fináléja, én még csak a 8 részes évad 4. részénél tartok, nem is igazán tervezem befejezni. Egyszerűen nem jön már át, s ami egy évadon keresztül egész jó volt, az most már nem élvezetes. Nem tudok úgy szórakozni, pedig érzem a minőségét és látom, hogy a megvalósítása remek, de nem az én világom.

Nem írtam az első évadról sem, ugyanis nem nagyon sikerült magamban elrendeznem ezt a sorozatot. Egyrészről akad egy nagyszerűen kivitelezett minőségi szituációs komédiai rész, amit ha valaki élvez, akkor ez az ő sorozata. Azonban közel sem a kommersz poénokról van szó, nagyon kevés a hangosan röhögős vicc, alig van fizikai humor, sokkal inkább iróniáról, humoros dialógusokról van szó. Nehézen körbeírható világa van, de ha a néző tudja élvezni, akkor érdemes bepróbálni.

Három fő karakterre építkezik a sorozat, akik annyira elütnek egymástól, hogy jól tudnak együttműködni. Jason Schwartzman, Zach Galifianakis és Ted Danson színészi játéka briliáns, és működik is a sorozat olykor, de annak ellenére, hogy látom a humor helyét, de nem sikerül élvezni és nevetni rajtam. Egy-egy vigyorgás még előfordul, de a hamisítatlan szórakozás elkerüli a Bored to Death sorozatot.

Nem tudok mit írni, látni kell. Meg kell próbálkozni néhány epizóddal, kiderül, hogy kinek mennyire tetszik, de nem tudom mindenkinek ajánlani, hiszen nem lesz mindenkinek a kedvence. Minőségi szituációs komédia, csak ínyenceknek, ez nem a kommersz világ. Nem szívesen pontozok, de legyen a 2. évad első négy része egy 6/10.


Terhes társaság – ami a Másnaposokba nem fért bele

Terhes társaság
(Due Date – 2010)

Szerintem kicsit be lett kategorizálva a film. Mindenhol úgy hirdették, mint a Másnaposok rendezőjének új filmjét, ráadásul az egyik főszereplőt is úgy reklámozták, mint “a vicces pasi a Másnaposokból”. Így nem olyan nagy csoda, hogy én az előbb emlegetett filmhez hasonló humorparádét és remek szórakozást vártam, de csalódással kellett tapasztalnom, hogy erről szó sincs. Nem rossz film a Due Date, de nem is az év vígjátéka.

A film egy utazás története. Peter Highman felesége hamarosan világra hozza kisbabájukat, és a férj gyorsan haza szeretne repülni Amerika másik feléből. Szerencsétlenségére azonban a reptéren összefut Ethan Tremblay-vel, aki miatt nem teheti meg a hazafelé tartó utat repülővel. Együtt vágnak útnak az autópályán, azonban ahogy lenni szokott, a közös autókázás közel sem zökkenőmentes.

Klasszikus road movie-ról van szó, én kimondottan szeretem a műfajt, feltéve, ha jól van megvalósítva. A Terhes társaság esetén sincs különösebb gond, hiszen jól lehet szórakozni és élvezni lehet az ökörködéssel töltött perceket, de a film másfél óráját nem sikerült ilyen pillanatokkal kitölteni. Jutott minden 10 percre egy-egy nagyobb poén, de ez kevésnek bizonyult és a maradék időben sokszor vontatottá és erőltetetté vált a hangulat. Nem mindig volt elég vicces, s ez rányomta a bélyegét a légkörre.

A másfél órát nem tudták kihasználni, nem volt elég muníciójuk a forgatókönyvíróknak, pedig egy feszesebb vágás használt volna. Kénytelenek voltak drámaibbnak tűnő jeleneteket is bevetni, de ezek csak még jobban megtörték az egyébként is gyakran unalomba fulladó atmoszférát, ráadásul a férfibarátság enyhén közhelyes pillanatai tovább gyengítették a néha azért jónak tűnő hangulatot. A két karakter bohóckodásában nem volt probléma, egyszerűen csak nem írtak nekik folyamatosan olyan jeleneteket, ami el tudta volna vinni a hátán a produkciót.

Ez nem a színészeken múlott, a két főszereplő profin oldotta meg feladatát, mindketten könnyedén alakították a figurájukat. Robert Downey Jr. adta a film alapját, humoros, de néha tahó szerepével jól elboldogult.  Zach Galifianakis pedig az utóbbi időkben több hasonló karaktert is bemutatott, kicsit talán kibújhatna ebből a skatulyából, még ha jó is benne. A többiek mellettük jól tudtak asszisztálni, hiszen a két fontosabb mellékszereplő Michelle Monaghan és Jamie Foxx volt.

Nem rossz film, a 100 perc többségében lehet szórakozni, még ha vannak gyenge pillanatai is. A néha leülő hangulatot jól tudják kompenzálni a profi színészek, de azért nem tökéletes vígjáték. Ráfért volna még némi ötlet, vagy legalábbis egy nagyobb vágás, így csak a közepesnél némileg jobb kategóriába fért bele. Pontszámilag nálam 7/10. Legközelebb kevesebb szirupot és több poént.


The Walking Dead – 1×01

The Walking Dead – 1×01
(The Walking Dead)

Nem titok, hogy a horrorfilmes témák nem a  kedvenceim. A zombikat is ide sorolom, őszintén szólva a pilot előtt nem igazán tudtam, hogy lehetséges-e, hogy The Walking Dead-et szeretni fogom. De elég nagy hype és még nagyobb pozitív visszhang kísérte a sorozat bemutatóját, így én is kíváncsi lettem. A megtekintés után egyértelműen mondhatom, hogy a tőlem messze álló téma ellenére is tetszik a sorozat, s örülök, hogy belekezdtem.

A történetet egy rendőr szemén keresztül követjük. A férfit meglőtték egy ámokfutó leszerelése közben, majd meghatározhatatlan idő múltán egy kórházban ébred. Azonban amikor emberek után néz, nem talál senkit, csupán vérfoltokat és rengeteg lepellel letakart holtat. Némi séta után rá is ébred a szomorú szituációra: a város lakosságának egy része meghalt vagy elhagyta a környéket, míg a másik része sétáló halottá vált és egyetlen vágyuk a még élők elpusztítása. Ebbe a szörnyű helyzetbe csöppen bele az egykori seriff-helyettes.

Nincs szó klasszikus horrorról, ez volt az első megállapításom a pilot után. Ez viszont nagyon jó, hiszen nem próbálkozik olcsó és rosszul mutató húzásokkal rémületbe kergetni vagy legalábbis megijeszteni a nézőket. Helyette a hangulat dolgozik, és lassan emésztjük meg a látványt, ami nagyon erősre sikerült. Általában nem pörögnek gyorsan az események, inkább lassabb tempóban és nyugalmasabban (már amennyire ez lehetséges) halad a cselekmény hiszen az atmoszféra így tud igazán érvényesülni.

Nem tudom honnan eredeztetni, de a Boardwalk Empire-höz hasonlóan itt is volt egy kevés idegenkedő érzetem. Nem tudott teljesen beszippantani az egész, mert valahogy műnek és idegennek tűnt az egész. Pedig ez nem az írók hibája, hiszen itt a karaktereket is nagyszerűen építették fel. A drámát és a komoly pillanatokat helyezték előtérbe, nem az egyszerű ijesztgetést, így több erős és ütős jelent is előfordult a több, mint egy órás első rész alatt.

A vizuális megvalósítás szinte hibátlanra sikerült, nagyon jól megvalósították a pusztítás áldozatául esett és kihalt várost. Még a zombik sem olcsó mutatványok, meg van a valóság érzete a nézőben. A színészek is a helyükön voltak, még ha nem is dolgozik túl sokkal a sorozat. A főszereplő Andrew Lincoln, mellette a legismertebb talán Jon Bernthal. Feltűnik még Sarah Wayne Callies, Jeffrey DeMunn és Laurie Holden is.

Jó indítás ez egy high concept sorozatnál, most kellene még jobb részeket produkálni. Valami nekem hiányzott a kezdő epizódból, ez az idegenség nem tudta garantálni a teljes szórakozást, de később még ez megszűnhet, feltéve, ha a folytatás is hasonlóan remek lesz, mint a pilot. A hírek szerint lesz második évad is, ettől nem kell tartani. Nekem 8/10 a kezdés.


A kilencedik légió – brutális öldöklés Britanniában

A kilencedik légió
(Centurion – 2010)

A film nem ígér sokat: esztelen öldöklést 90 percben. A végeredményt tekintve ezt meg is kaptuk, s őszintén szólva élvezni tudtam a koncepciótlan gyilkolások bemutatását. Annak ellenére, hogy olykor erőteljesen súrolta a nevetséges és a szánalmas határát, s természetesen elköveti a legalapvetőbb hibákat, A kilencedik légió mégis szórakoztatni tud a saját kategóriáján belül.

Hadrianus római császár uralkodása alatt a Birodalom meg akarja hódítani Britannia teljes területét. Azonban ez nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik, hiszen a vidék északibb részén élő pikteket nem könnyű legyőzni. Meg tudják állítani a római hadseregeket és kíméletlen vereségeket mérnek az eddig legyőzhetetlennek hitt katonákra. A kilencedik légiót is ez a sors sújtja, de néhány katona túléli a szörnyű mészárlást és haza akar jutni nyomukban pikt üldözőikkel.

A film igazi akciómozi. Nem telik el 10 perc gyilkosság nélkül, realista, bár néha túlzó módon prezentálja ezeket a jeleneteket a rendező, akinek emellett nem ártott volna az átkötő jelenetekre is figyelmet fordítani. A harcok közötti idő néha igen csak unalomba fullad, amellett, hogy előre ismert sablonokat és közhelyeket halmoz. Nem is várnék tőle eredetiséget, nincs szó világmegváltásról, egyszerűen csak agykikapcsoló másfél óráról, még ha a vége zavaróan összecsapottnak és bugyutának hat az eltelt idő öldöklései után.

A film a végére némileg elveszti a lendületét, látványosan nem tudják kitölteni a játékidő utolsó negyedét. Az izgalom és a kirobbanó tesztoszteronbombák már nem tudnak igazán hatni, s az új karakter színre lépésével inkább unalmassá válik, mint érdekesebbé. A látványra viszont nem lehet panasz, végre nem szorították a rendezőt a PG-13-as keretek, és realistán tudta ábrázolni az ókor brutalitását, még ha néha ez kissé szánalmasan, vagy legalábbis nevetségesen mutat a vásznon.

Ezeken túllépve viszont csodálhatjuk a skót tájakat, miközben a cselekmények szerint a főhőseink némi A Gyűrűk Ura után érzettel futnak. A zene sem ad okot panaszkodásra, sőt, határozottan növelte az élményt, már ahogy az Ilan Eshkeri (Stardust) dallamaitól elvárható. A színészekre sem lehet panasz, noha nem is kellett sokat teljesíteniük. A főszerepben Michael Fassbender, mellette feltűnik Olga Kurylenko, Dominic West, Noel Clarke, Liam Cunningham és Imogen Poots is.

Nem szabad várni semmit, hiszen tulajdonképpen esztelen öldöklésről szól a film, de mindezt meg tudják úgy valósítani, hogy élvezhető legyen. Az üldözés filmje, tartogathat a nézőnek néhány szórakoztató percet, annak ellenére, hogy azért hibákban sincs hiány. Közepesnél kicsit jobb, egy pozitív 6/10.