december 2014 hónap bejegyzései

Legjobb idén látott filmek – 2014

Eltelt 2014, és én újra egy olyan évet zárok, amikor elégedett vagyok a filmekkel. A meglehetősen gyenge 2012 után a 2013 már sokkal erősebb volt, s szerencsére ezt a tendenciát vitte tovább a 2014-es filmes év is: számos igen ütős alkotást láthattunk, annak ellenére (az elmúlt években ez nem így szokott legalábbis működni), hogy az Oscar-szezonból nem túl sok maradandó élményt tudnék felsorolni. Viszont év közben meglepően sok olyan filmet láthattam, amit egészen biztosan szívesen néznék majd újra majd évek múltán is.

Egyébként is elég sok filmet láttam idén, a klasszikusok pótlása projektem mellett is próbáltam mindig időt szakítani, ennek okán idén már a nyár elejéig több filmet néztem meg, mint 2013-ban egész évben – noha ettől függetlenül a december újfent a pótlások jegyében telt. A toplistában szokás szerint csak azok játszanak (többé-kevésbé), amit idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban) – az irányadó ezúttal is a filmes naplóm lehet. Következzék tehát a top 10, utána néhány kiemelkedő alkotással.

10. Nebraska
Alexander Payne továbbra is az az amerikai rendező, aki érzi, milyen a “keserédes” mozi. A Nebraska fáj, megtörsz benne, fekete-fehér képei egészen a depresszió széléig repítenek, hogy közben végig valamiféle idióta mosoly játsszon a szád szélén. Nincsenek illúziók, csak a valóság: ez pedig máris jóval több, mint amit fél Hollywood elmondhat magáról.

9. A jogász (The Counselor)
Kicsit csalás, A jogász ugyanis még a tavalyi évről maradt 2014-re, de egyszerűen nem hagyhattam ki. Cormac McCarthy forgatókönyve alapján baromi tehetséges színészek (avagy sztárok) mondtak olyan őrjítően kemény dolgokat, hogy azt hittem, szétszakad közben a vászon. Itt nincs más, csak reménytelen kétségbeesés, erőszak és nihil, meg persze az állandó emberi vétkek. Nem tudom, mennyire Ridley Scott érdeme, de nagyon jól sikerült A jogász.

8. Az üldözött (Most Wanted Man)
Anton Corbijn már Az amerikaival felhívta magára a figyelmet, de Az üldözöttel most végre a csúcsra ért: nem is tudom, láttam-e már ennyire ütős thrillert. Nemcsak azért, mert a krimi / kémregény műfaji szabályait a maximumra pörgeti, s annyira eláraszt feszültséggel és izgalommal, hogy alig kapok levegőt, hanem azért is, mert közben fájóan pontos látleletet ad a valóságunkról, mindenféle elnézés vagy optimizmus nélkül. Darabokra tör, s aztán meg sem próbál összerakni.

7. Átmeneti állomás (Short Term 12)
“Szívmelengetően szórakoztató film, egyszerűen élvezet nézni” – írtam fel az Urániában a Titanic Filmfesztiválon az Átmeneti állomás megnézése után, s azóta sem tudok többet elmondani róla. Megvan az az optimizmus benne, ami az előző filmekből teljesen hiányzik: hogy hiába történik velünk baromi sok rossz, hiába vág újra és újra földhöz a sors, azért végső soron mégis jó élni. Mégis jó legalább lélegzetet venni, és szeretni, és örülni, és nevetni. Szeretem ezt a filmet.

6. Holtodiglan (Gone Girl)
Olykor azt hinné az ember, hogy David Fincher képtelen hibázni, ugyanis a Holtodiglannal megint egy nagyon erős filmet tett le az asztalra. Látszólag thriller, méghozzá a jobbik fajtából: feszült, izgalmas, ütős, hatásos. A felszín alatt azonban sokkal inkább karakterdráma, két olyan megtört emberről, akik akár mi is lehetnénk. Mert így tesszük tönkre egymás életét, mert így nyomorgatjuk egymást – hogy aztán ne várjon más, csak az üres mosolygás. Talán Jonathan Franzen készítene ilyen filmet.

5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Kicsit kakukktojás a drámák tengerében, de A galaxis őrzői azon ritkaság a képregényfilmek tömegében, amit muszáj külön kiemelni. Két órányi nettó szórakozás, ráadásul tényleg abból a fajtából, ami nem néz hülyének, mer bátor lenni, de közben nem felejti el, hogy mégiscsak alapvetően azért ülsz be a moziterembe, hogy jól szórakozz. Paródia és szuperhőstörténet, baromi szimpatikus szereplőkkel és a kötelező körökkel – amelyeket mégis szívesen nézel, mert úgy rakták össze. Soha rosszabb képregényfilmet.

4. A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)
Wes Anderson sosem volt nagy kedvencem: értettem én, hogy mit szeretne, illetve hogy mások miért szeretik, de valahogy sosem kapott el a hangulat, sosem éreztem át igazán az ő műveit. Aztán jött A Grand Budapest Hotel, és rögtön levett a lábamról: ügyesen, mi több, intelligensen szórakoztat, minden jelenetén és beállításán érződik valami játékos finomság, ami teljesen elvarázsolt. Az pedig csak hab a tortán, hogy mennyi ismert arc feltűnt a filmben.

3. Birdman (Avagy a mellőzés meglepő ereje)
Ugyan itthon majd csak jövő év elején mutatják be, de a forgalmazó jóvoltából már láthattam december végén a Birdmant, ami tippre elég sok jelölést is el fog vinni az Oscar-felhajtásban. Mondjuk ezt egy pillanatig sem sajnálom tőle, ugyanis az utóbbi idők legokosabb filmje volt: zseniális párbeszédei, nagyon értelmesen bemutatott jelenetei és a mindent átszövő humor (szintén az intelligensen szórakoztató fajtából) pedig levett a lábamról. Elképesztően élveztem.

2. Éljen a szabadság! (Viva la libertà)
A nagy szépség révén beleszerettem az olasz filmművészetbe, az Éljen a szabadság! pedig elmélyítette ezt a kapcsolatot. Vagy csak Toni Servillo nyűgözött le újfent. Akárhogy is, ez a hangulatos, politikában gazdag és költői film úgy szórakoztatott, ahogy csak kevés alkotás képes (mint mondjuk az előző Birdman). Remek színészi játék, okos forgatókönyv, magával ragadó humor, és persze az a pici olasz attitűd, ami mindent átjár. Olyan jó, hogy ha nem nézik hülyének a nézőt a mozikban.

1. Sráckor (Boyhood)
És akkor itt van az egyértelmű első helyezett, Richard Linklater monumentális vállalkozása, ami egyszerűen nem szól másról, csupán az életről. 12 év kevesebb, mint három órába sűrítve, olyan töménységgel és olyan őszinteséggel, amit, azt hiszem, még nem láttam mozifilmben. Itt minden színész, minden karakter együtt lélegzik velünk, mi pedig érezzük, hogy ez főleg róluk szól. Pedig nincs semmi különösebb dráma, semmi eredeti vagy megdöbbentő fordulat, csupán minden úgy történik, ahogy a valóságban is történne. Ennél ugyanis nem kell több: adjuk a valóságot. Őszintén. Tisztán. Erről szól a mozi.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni: A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), az Augusztus Oklahomában (August: Osage Country) vagy A vadászat (Jagten) önállóan is remek volt, de még a színészi brillírozás iskolapéldája, az Amerikai botrány (American Hustle) is mindenképpen fontos film volt idén. A Titanic Filmfesztiválon látott Joe is mindenképpen megérdemli a kiemelést.

Az év sc-fije: Csillagok között (Interstellar) – közel sem tökéletes, valójában sokkal inkább Speilberg, mint Nolan, ám mégis: hiányzik az ilyesmi a mozikból

Az év szuperhősös filmje: A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2) – valamit nagyon tud ez az új széria, engem ugyanis rendszeresen elvarázsol

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes) és X-Men – Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past) – avagy azért Hollywoodban még mindig tudnak olyan szórakoztató filmeket csinálni, amitől nem verem a fejem a falba

Az év zenés filmje: Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis) – hangulatmozi, csupán folk/blues dalok, meg egy emberi sors

Az év meglepetése: a magyar film (Utóélet / VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan / Szabadesés / Délibáb / Fehér isten) – ki gondolta volna, hogy az elmúlt évek hányattatásai után ennyi érdekes magyar film kerül a mozikba? néhány még kifejezetten jó is volt

Az én rajzfilmje: Szél támad (Kaze tachinu) – hiába, Miyazaki Hayao-ra még mindig lehet számítani, ha jó rajzfilmről van szó

Az év posztmodern filmje: holtversenyben a Borgman és a Valahol Angliában (A Field in England) – holland és angol, de mindkettő igazi szürreális, posztmodern alkotás, és hát valahol zseniális is

Az év európai filmje: Lovak és emberek (Hross í oss) – Izlandról egy olyan abszurd és őrült drámát nézhettünk meg idén, amire egészen biztosan nem számítottunk

Az év csalódása: Noé (Noah) – én hittem abban, hogy Aronofsky jól fog blockbustert rendezni: de kár volt, mint kiderült

Az év kihagyott lehetősége: Transzcendens (Transcendence) – annyira érdekes és okos film lehetne, de ehelyett megmaradt az egyszerű unalom világában; nagy kár érte

Az év legrosszabb filmje, egyben az év látványa: Transformers: A kihalás kora (Transformers: Age of Extinction) – persze nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis katasztrofálisat kaptam, viszont legalább szép volt