december 2011 hónap bejegyzései

Mozis hölgyek 2011-ben

A tegnapi sorozatos összeállítás mellett elkészült a filmes hölgyekből álló lista is. Az általam látott filmekből állt össze, s bizony van, amiket még pótolnom kell, ugyanis többek között nem láttam az A Dangerous Methodot sem, így nem kerülhetett fel Keira Knightley sem. Itt a tavalyi lista, most pedig jöjjön az idei:

10. Rachel McAdams

Idén a Midnight in Paris c. Woody Allen filmben szerepelt, illetve a Sherlock Holmes második részében is láthatjuk majd.

Olvasás folytatása

Reklámok

Sorozatos hölgyek 2011-ben

Minden évben feltűnnek gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek a sorozatokban, így a tavalyi után idén is készült egy összeállítás az általam legszebbnek ítélt színésznőkből. Csak azokból a sorozatokból válogattam, melyeket az elmúlt évben néztem legalább 3-4 részen át, így maradhatott ki többek között Zooey Deschanel is.

10. Laura Vandervoort

Az idei év folyamán a V-ben láthattuk – gyakorlatilag másért nem is nagyon érte meg nézni a sorozatot.

Olvasás folytatása


The Help

A segítség
(The Help – 2011)

Nem csak a sport az amerikai filmipar úton-útfélen feltűnő témája, de a diszkrimináció, a fehér és fekete emberek közti feszültség is a forgatókönyvírók kifogyhatatlan forrásának tűnik. Utóbbi kérdéskörrel foglalkozik a The Help is, amely ugyan könyvadaptáció, de mégis magával hordozza a divatos hollywoodi vélekedést is a témához való hozzáállást illetően – ettől még nem lesz rossz, csupán minden pillanatában amerikai.

Az ’60-es évek elején, valahol az Egyesült Államok déli részén, egy Jackson nevű kisvárosban teljesen elfogadott (törvénybe iktatott) a faji megkülönböztetés, s a néger cselédeknek folyamatos megaláztatást kell elszenvedniük gazdag, fehér főnökeiktől, akiket talán pont ők neveltek fel évekkel korábban. Skeeter, a főiskolát végzett, írói terveket dédelgető fiatal lány úgy dönt, hogy a semmibe vett cselédségről ír egy könyvet, bemutatja az ő szemszögüket is a fehérek hatalmával szemben. Segítségére lesznek a környékbeli négerek, közülük is leginkább Aibileen és Minny – akik már láttak egy-s-mást életük folyamán.

Tate Taylor rendező le sem tagadhatná, hogy alkotásával kritikai elismerésekre, illetve elsősorban az Oscar szobrocskára vágyik. Forgatókönyve kiválóra sikerült, bár közel sem az eredetiséget miatt. Ugyanazokat a sablonokat mutatja be, amelyeket már ezerszer láttunk, meglepően kiszámítható és ismerős fordulatokkal dolgozik, ám mégis olyan formában adja elő, hogy nincs kedvem lázadni miatta. Sikeresen elkerüli az igazán giccses jeleneteket, meglepően ügyesen vált a könnyedebb hangulatú, humoros pillanatokról a drámaibb és meghatóbb momentumokra. Mivel a film gyakorlatilag egyszerre lesz vidám és szomorú is, hiányoznak a pátoszos vagy netalán csöpögős percek, de ez csak előnyére válik a produkciónak.

A történetvezetésben semmi új vagy eredeti sincs, mégis képes ésszerűen és kevésbé tolakodóan elmesélni az erkölcsi tanulságot. Minden didaktikus hajlandóság mellett hiányoznak az igazán realista, emberközeli és letaglózó jelenetek, inkább az amerikai közönség számára könnyen fogyaszthatóan és nagy adagnyi cukormázzal leöntve tálalja a témát. Hiába akadnak dühítően ellenszenves szereplők, akik igazi utálattal viseltetnek a négerek iránt, hiába létezett diszkrimináció és faji gyűlölet, azért a jók számára mindenképpen happy enddel kell zárulnia a történetnek. A kissé túlhúzott befejezés előtt azért elég sok játékidő volt, hogy elég érzelemmel és faji kérdésre adott válasszal árassza el a nézőt, akik között feltehetően szép számmal lesznek az Akadémia tagjai is.

A vizuális megvalósítás viszont hibátlanul sikerült. A kora hatvanas évek világának minden eleme megelevenedik szemünk előtt a tükörfényes Caddilac-ektől a feltupírozott hajú hölgyekig, minden alátámasztja a szép, bár itt-ott problémával küszködő amerikai álmot. A színészek kivétel nélkül kitűnően játszottak, élükön Viola Davisszel és Octavia Spencerrel, akik a társadalmi hierarchiában alul álló cseléd képét testesítik meg. Emma Stone lelkes és szókimondó újságírónője inkább aranyos, mint úgy igazán remek, de a fehér elnyomás szószólója, a már irritálóan eltúlzott karakterű Bryce Dallas Howard már tehetségével is kitűnik a többiek közül. Végül illik még említeni Jessica Chastaint, aki hasonlóan nagyszerű volt, mint kolléganői.

A segítség igazi amerikai film, s ehhez hozzátartozik az emészthető tálalás is, melynek a súlyosabb témákat kísérnie kell. A remek színészek és a hatásos látvány mellett az ügyes forgatókönyv is kevésbé tűnik manipulatívnak vagy zavaróan erőltetettnek, mindenképpen az Oscar-díjak egyik legnagyobb várományosa lehet. Én behódoltam a divatos ízlésnek, talán ezért érzem jogosnak a 8,5/10 pontot is.


Warrior

Warrior
(Warrior – 2011)

A sportfilmek manapság kellő népszerűségnek örvendenek, a műfajon belül is a különböző harcművészetekkel foglalkozóak emelkednek ki leginkább. Idén, az Oscar-szezon környékén szerzett magának nevet a The Fighter, mely végül 2 (színészi) aranyszobrocskával távozhatott a ringből. A Warrior is sokban hasonlít hozzá (s egyben gyakorlatilag az összes sportfilmhez), ám mégis képes – ha eredetit nem is – élvezeteset mutatni.

Brendan egy középiskolában tanít fizikát, két lánya és egy gyönyörű felesége van, de mégsem élhetnek boldog életet, ugyanis az a veszély fenyeget, hogy elveszthetik az otthonukat, ha nem fizetnek a banknak. A családfő korábban ketrecharcból élt, míg végül felesége nyomására abbahagyta, de most kénytelen újrakezdeni, hogy elég pénzt teremtsen elő. Tommy régebben a tengerészgyalogságnál szolgált, de abbahagyta egy igazán megrázó élmény után. Visszatér ex-alkoholista apjához, akit évekkel ezelőtt az ital miatt hagyott el, hogy a segítségét kérje egy nagy pénzjutalommal járó ketrecharc-bajnokság megnyeréséhez, ahol ellenfelei között Brandan is ott lesz. Valójában azonban Tommy és Brandan testvérek, még ha az apjuk miatt el is vesztették a közös hangot.

A több szálon futó történet egyszerre lesz realista és már-már brutális erejű sportfilm, s egyben egy megható és emberközeli családi dráma is. Az előbbi vonulat nem mutat sok eredetiséget, bár a testvérküzdelem miatt rengeteg érzelmet kapunk. Nehéz eldönteni, hogy kinek is szurkoljunk valójában: a sötét, megváltást kereső és családi kapcsolataiban ellenszenves Tommy-nak, akit minden hibája ellenére megértünk, már csak a célja miatt is, amelyért harcol; vagy a családapának, aki nem akarja feladni az életszínvonalat, amit gyerekeinek biztosított eddig, s amelyet ő sohasem kapott meg. Ehhez a kettősséghez hozzáadódnak még a zsáner kötelező elemei, mint a felkészülés lelkesedése, a küzdelmek izgalma és a végső harc ereje, s így együtt lesz egy remek alkotás.

Mindez azonban kevés lenne a családi kapcsolatok és érzelmek nélkül. Az iszákos apa megbocsájtást keres fiainál, akiket korábban maga üldözött el maga körül, s most rá kell döbbennie, hogy már rég felnőttek, és ő kimaradt az életükből. De Tommy és Brendan sem fogadja tárt karokkal, s ezen felül még az egymás közti viszonyukon is lehetne mit csiszolni. Utóbbi fiú ugyanis nem menekült el a család többi tagjával együtt, inkább maradt részeges apja közelében – viszont így elvesztette a Tommy szeretetét. A kölcsönös megbocsájtás és bizalom, illetve az újból fellángoló szeretet nem jön létre azonnal, ehhez újra meg kell ismerniük egymást – akár a kevert harcművészeten keresztül.

A legjobb forgatókönyv is elcsúszhat azonban a rossz színészek miatt, de szerencsére itt ez a veszély sem fenyeget. Tom Hardy egyre több szerephez jut, egyre nagyobb hírnévvel büszkélkedhető produkciókban játszik, s erre rá is szolgált. Tommy szerepében csupán apró pillanatai vannak, hogy igazán kibontakoztathassa tehetségét, s él is a lehetőséggel. Joel Edgerton, mint Brendan is hasonlóan kiváló, de a Warrior legjobbja Nick Nolte lesz. Nagyszerűen mutatja be a fiai megbecsüléséért küzdő apát, akinek egyben az érzelmeivel is harcolnia kell. Említésszerűen jelen volt még Jennifer Morrison is, bár sokat nem tett hozzá.

A sportfilmek közül mindenképpen emlékezetes élmény marad, hiszen az érdekes alapkoncepciója mellett a családi dráma is eredményez elég sok érzelmet. Mindezek ellenére akadt egy kevés hiányérzetem is utána, bár nem tudom, hogy mivel lehetett volna többet kihozni a műből. Részemről 8/10.


Terra Nova – 1. évad

Terra Nova – 1. évad
(Terra Nova)

Elég kalandos élete volt eddig a sorozatnak, hiszen a hosszú készítési fázis után alig mutatták be, máris rengeteg negatív hangot lehetett hallani. Én sem voltam teljesen megelégedve vele, túl sok hibával küszködött annak ellenére, hogy olykor egészen szórakoztató is tudott lenni Az első évad után pedig főleg nem örülök, nagyon vegyes az összkép.

A történet szerint a Shannon család a XXII. századból számos társukkal együtt visszautazott a múltba, a dinoszauruszok korába. Ott csatlakoztak az újonnan alapított közösséghez, Terra Novához, ahol azonban számtalan probléma és konfliktus is adódik. Gyakran dinók fenyegetik az életüket, máskor a múltbéli környezet hatásai veszélyeztetik a lakókat, olykor pedig egy Terra Novából kivált ellenséges közösség, a Hatosok akadályozzák a mindennapi békességet. Utóbbiak nagyszabású tervét sokáig homály fedi, ám a fináléban sok mindenre fény derül – még ha továbbra is adódnak kérdések.

Mindenek előtt kezdeném azzal, hogy minden hibái ellenére korrekt kikapcsolódást nyújtott ez a 13 rész. Nem lett kedvenc, nem döbbentem le minden rész végén, de egy közepes vagy annál valamivel jobb szórakozást végig tartott. Ahhoz elég volt, hogy ne érezzek késztetést az azonnal kaszálásra, de annyira nem volt sok, hogy különösen várjam az egyes epizódokat. Pedig az alapkoncepcióba rengeteg lehetőség van, jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle, de mégsem így történt. Megmaradtak az egyszerű sablonoknál, nem próbáltak újítani vagy igazán eredetit alkotni. A karakterek terén továbbra sem mutattak fel fejlődést az írók, a pilot óta nem sok változott. Igazi karakterfejlődés nincs, szimpla közhelyként léteznek a figurák, nincsenek igazán kidolgozva. Ennek ellenére akad közöttük érdekesebb alak is, bár többségében inkább a negatív oldalon.

Sajnos a forgatókönyv sem remek, a konfliktusok sokszor rettentően súlytalanok, nincs feszültség vagy izgalom, de a kiszámítható résztörténetek mellett az átívelés sem tökéletes, bár kétségtelen, hogy a duplafináléban rengeteg előrelépés történt. Mégis, valószínűnek tartom, hogy ha lesz következő évad, akkor újra visszaesünk a jelentéktelen epizódokba, az átíveléssel (s ezzel együtt az érdekesnek ígérkező mitológia kibővítésével) legfeljebb évad végén foglalkoznak. Nem is lenne ezzel gond, ha a heti részek biztosítani tudnák a megfelelő mennyiségű élvezetet – de nem tudják.

Összességében a Terra Nova készítői egy izgalmasnak és ötletesnek ígérkező koncepcióból nem tudtak mit kihozni, a faék egyszerűségű forgatókönyvhöz rosszul kidolgozott karakterek társultak. A befejező részekben felvetett kérdések később érdekesek lehetnek, bár ettől függetlenül nem várom a folytatást. Az évad legyen talán 5,5/10.


Conan, a barbár

Conan, a barbár
(Conan the Barbarian – 2011)

Robert E. Howard fantáziájához számos neves hős fűződik, köztük Conan is, akinek a kalandjai több feldolgozást is megéltek már. Leghíresebbek talán az 1980-as években készült Arnold Schwarzenegger főszereplésű filmek, de Hollywood úgy gondolta, hogy még mindig van elég lehetőség a kimmériai barbár figurájában.

Valamikor az ősi időkben, már Atlantisz elsüllyedése után, de még az ókori civilizációk létrejötte előtt volt egy különös maszk, amely felruházza viselőjét minden elképzelhető hatalommal. Ám a maszk széttört, s egy nagyúr mindent megtesz a darabok felkutatásáért. Barbár falukat dúl fel, ártatlanokat mészárol le, hogy az övé legyen az uralom a szellemvilág felett. A fiatal Conan szülőföldje is erre a sorsra jut, ezért a harcos bosszút esküszik apja gyilkosa ellen, s útra kel, hogy felkutassa és megölje.

A faék egyszerűségű történet nem csak látszólag vázlatos, gyakorlatilag is összefoglalható egy mondatban. Nincs igazi cselekmény, csupán látványos akciójeleneteket pakoltak egymás után, bár ez még közel sem elegendő egy filmhez. Az írók sokszor még a fáradtságot sem vették, hogy értelmes összekötést teremtsenek két harc között, a történetszálak között nem akad közepesnél jobban kidolgozott. A karakterek csak éppen léteznek, nincs sem normális bemutatás, sem ésszerű jellemfejlődés. Még a főszereplő Conan is csak vázlatosan jelent meg – egyik pillanatban megszületik, következőben gyerekként gyilkol, harmadikban pedig felnőttként írtja az ellenséget.

A gyakorlatilag legyőzhetetlen harcos minden komolyabb sérülés nélkül túlél minden harcot, s azon kívül, hogy bosszúra szomjazik, szinte semmit nem tudunk meg róla. Ugyan akad egy gyengén kivitelezett szerelmi rész is a produkcióban, de nincs igazán megalapozva, nem érezzük a kapcsolatot a figurák között. A forgatókönyv tele van logikátlanságokkal, mint ahogyan a dialógusok többsége is semmitmondó és buta. Pedig tényleg nem váram sokat ettől a Conan remake-től, de legalább egy közepesen értelmesen összerakott szkript sokat nyomott volna a latba, s még talán a kisebb problémákkal is megbékélnék.

Nem 3D-ben néztem, így arról nem tudok nyilatkozni – viszont örülök, hogy nem adtam ki pénzt rá. Ennek ellenére a látvány szép volt, a készítők az összes létező ókori harci jelenetet felvonultatták a közel két órás játékidő alatt. A másik viszonylag erős pont a filmben a színészekhez fűződik, leginkább Jason Momoa-hoz, akire nagyon ráillik Conan szerepe. A profi férfi részleg, Stephen Lang és Ron Perlman is hozta a tőle elvárhatót, ha már a nőkre nem jutott korrekt figura.

Igen nagy csalódás a Conan, a barbár, még egy korrekten szórakoztató popcorn-film szintjét sem tudta hozni. A meglepően rossz és buta forgatókönyvet semmi sem tudja menteni, pedig számos érdekes és élvezetes küzdelemmel próbálkoztak az alkotók. Nem tudom milyen lehetőséget látott Hollywood a figurában, ebből nem sok derült ki. Talán 5/10.


A majmok bolygója: Lázadás

A majmok bolygója: Lázadás
(Rise of the Planet of the Apes – 2011)

Ugyan láttam néhányat a klasszikus Majmok bolygója-alkotások közül, valahogy sosem éreztem rá késztetést, hogy különösebben megismerjem őket. Az új produkció sem hozott igazán lázba, de miután mindenhonnan csak pozitívat hallottam róla, kezdtem kíváncsi lenni – végül nem is bántam meg a megnézését.

San Francisco egyik kutatóintézetében az Alzheimer és más mentális betegségek elleni gyógyszert keresik, s a kísérletezéshez majmokat használnak. Az egyik tesztelés során különös felfedezést tesznek: nem csak, hogy gyógyítja a kórt, de rendkívüli mértékben megnöveli az intelligenciaszintet is. Az egyik alany, Cézár hihetetlen fejlődést mutat, ám az események következtében kénytelenek bezárni néhány sorstársa közé. Ekkor még gazdái – köztük az egyik orvos, Will – még nem is sejtik, hogy micsoda lavinát indítanak el az evolúció történetében.

Ahogy a bevezetőben is említettem, sosem kapott el a Majmok bolygója-hangulat, nem ismerem a régebbi filmeket, így szinte teljesen a nulláról indultam neki. Ettől függetlenül is élvezetes volt, hiszen a készítők nagyszerűen építették fel a kerettörténetet, megfelelően átgondolták a forgatókönyvet. Tökéletesen megállja a helyét, mint önálló alkotás, de feltételezem a mitológia rajongóinak is szolgál jó néhány szórakoztató perccel. Az erős társadalomkritikát is magába foglaló Lázadás példásan vezeti a cselekményt, nem tartalmaz unalmas vagy felesleges perceket, miközben nem szorítja a háttérbe a karaktereket sem.

Különös folyamatnak lehetünk tanúi, hiszen a főszereplőnk valójában egy majom, ezen nincs mit szépíteni. Mégis, kiváló érzékkel hozták közelebb a nézőhöz, végig átlátjuk érzéseit és motivációit, szinte emberként is tekintünk rá. Mikor végre elérkezik a lázadás pillanata, akkor sem tudjuk elítélni vagy utálni – meglepődve vettem észre magamon, hogy inkább szurkolok az emberiség ellen törő csimpánzoknak, mint az embereknek. Nincs is ezzel gond, de ebből látszik, hogy remek munkát végeztek az írók, talán az idei popcorn-filmek között az egyik legjobbat.

Mindezek ellenére egy percig sem tagadom, hogy igazi látványmoziról van szó. A CGI minősége kitűnő, még ha szinte kizárólag a majmokra is kellett koncentrálniuk, azt nagyszerűen kivitelezték. A színészek körében nem követelt meg nagy tehetséget a produkció, főleg nem James Francotól, aki szinte csak mellékszereplőként volt jelen. A főalak, Cézár majom ugyanis könnyedén lejátszotta a vászonról – hogy ez mennyire a technikusok és mennyire Andy Serkis érdeme, azt talán sosem tudjuk meg.

Igen kellemes meglepetés lett A majmok bolygója: Lázadás, hiszen annak ellenére, hogy csak egyszerű blockbuster-moziról van szó, kiválóan végrehajtotta a feladatát. Persze nem hibáktól mentes, de a remek forgatókönyv sok mindenért kárpótol. A 8/10 pontot nem érzem soknak.