Legjobb idén látott filmek – 2017

Ha hihetek a naplómnak, idén 92 filmet láttam, ami elég jelentős mértékben kevesebb, mint a tavalyi közel 120 (érdekes, de közben meg minden korábbinál többet olvastam), viszont mintha sokkal koncentráltabban néztem volna filmeket. Vagy másként: mintha ezúttal jobban sikerült volna azokat kiválogatni, amik hosszú távon is maradandó élményt tudnak nyújtani.

Persze lehet, hogy ez csak a számok következménye (minél több film, annál több nem kiemelkedő), mindenesetre tavalyhoz hasonlóan idén sem panaszkodok a filmes évre. (A sorozatosra inkább, bár ez meg lehet annak hatása, hogy az idei év második felében nem néztem túl sok sorozatot.) A két filmes fesztivál, amin részt veszek (Magyar Filmhét, Titanic), idén is szállította a néznivalók sorát, de közben mintha az Oscar-szezon is erősebb lett volna a korábbi éveknél, sőt, mintha egész évben lett volna olyat nézni, ami valószínűleg jó lesz.

Szóval én örülök, következzenek az általam legjobbnak ítélt 2017-es filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) / Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle) / Kereszttűz (Free Fire) / Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)
A 10. helyet évek óta amolyan különdíjnak szánom, amit idén a másodvonalbeli akció-revízióknak adnék. Engem már jó ideje nem tudnak megszólítani a hagyományos akciófilmek, de az idei esztendőre mintha tényleg ez átfogó problémája lenne a zsánernek, viszont cserébe egyre több olyan alkotás készül, ami valamit máshogy akar megfogni. A Baby Driver ennek talán a legkiválóbb példája, mely egészen egyszerűen imádnivaló, de közben ott a Kingsman folytatása, mely talán nem annyira nagyszerű, mint az első, de azért még mindig hatalmas élvezet néni, vagy a Free Fire, mely csodálatosan elborult. A Ritchie-féle Arthur király talán kilóg a sorból (már csak azért is, mert gyengébb az előzőeknél), de én érzem a kapcsolódást, és mindenképpen fontosnak tartom a jelenség szempontjából.

9. Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Bevallom, a bemutató környékén nagyjából semmit sem halottam erről az olasz filmről, de nagyon örülök, hogy végül felfigyeltem rá. Látszólag egyszerű kis kamaradráma egy baráti társaság szokatlan vacsorájáról, de közben nagyon finoman beszél nehéz kérdésekről, és egyszerűen zseniális, ahogy tükröt mutat nekünk.

8. Szólít a szörny (A Monster Calls)
A gyász feldolgozása semmilyen életkorban nem egyszerű, kisgyermekként meg aztán pláne nem az. Siobhan Dowd és Patrick Ness könyve önmagában elképesztően megható és szívszorító, a filmadaptáció pedig remekül érzi az eredeti mű arányait. Nem sokat ad hozzá, de el sem vesz belőle: visszaadja ugyanazt a sűrű bánatot, ami minden jelenetet körülleng, és közben nem felejti el azokat a fontos igazságokat sem, amelyekkel mindenkinek szembe kell néznie élete valamely pontján.

7. A Ghost Story
Nem voltam annyira lenyűgözve az A Ghost Story-tól, miután befejeztem, de valahogy újra és újra azt vettem észre magamon, hogy visszatérek hozzá, a hangulatához, a gondolataihoz. Ugyanúgy a gyász áll a középpontban, mint a Szólít a szörnynél, de David Lowery nem tud vagy nem akar segíteni – vagy legalábbis nem úgy, mint képzelnénk. Brutális, de közben mégis elgondolkodtató, igazi hosszú távú élmény.

6. Némaság (Silence)
Ha az A Ghost Story hosszú távú élmény, akkor a Némaság azonnal hat. Letaglóz, maga alá gyűr, eltemet, majd jól megrugdos még, csak hogy érezd, milyen is lehetett azoknak a keresztény misszionáriusoknak Japánban. Kegyetlenül hosszú és kimért film, a szerzetesekkel együtt mi is formálódunk, és nagyon nem barátságos vagy szép ez a folyamat. Megszenvedünk a befogadással, sőt, még a végső válaszaival is – viszont mindez olyan élményt ad, ami még nagyon sokáig velünk fog maradni.

5. Jackie
Abszolút nem vártam, hogy az Oscar-szezonban valami nagy meglepetés fog érni, de Natalie Portman és Pablo Larraín kettőse egyszerűen lehengerelt. Ellentmondásos, zavaros érzelmekből kibomló film, furcsa arányokkal és nehézkes pillanatokkal, de rejtőzik a mélyén valami annyira emberi, valami annyira fájdalmas és mégis banális, hogy attól nem tudtam szabadulni. Persze nem is nagyon akartam.

4. 20. századi nők (20th Century Women)
Sajnálom, hogy csak a Titanicon jött ez a csoda, pedig örülnék, ha sokan felfedeznék maguknak Mike Mills örömmel és bánattal elég rendesen nyakon öntött alkotását. A 20. századi nők minden képkockájában annyi hangulat, annyi mosoly rejtőzik, hogy muszáj végig vigyorognom. Elképesztően élveztem, tényleg igazi kis csoda volt ez a film.

3. Dunkirk
A Dunkirköt viszont teljesen másként élveztem. Nolan tántoríthatatlan és kíméletlen visszafogottsága olyan döbbenetesen szürke és feszült hangulatot eredményez, ami nagyon sokáig nyomaszt. Hiába nem vagyok minden részével megelégedve, mégis az egyik legzsigeribb, leginkább székhez szegező mozi volt idén, amit bár nem tudom, hogy mikor merek újranézni, de az biztos, hogy arra még rá kell készülnöm.

2. A régi város (Manchester by the Sea)
Még egy gyásszal foglalkozó film, szintén az Oscar-szezonból – viszont talán a legerősebb mind közül. Figyeljük ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és mire a végére érünk, úgy érezzük, mintha mindent tudnánk ezekről a szereplőkről, amit csak tudni lehet. A hétköznapi csodák és a tengernyi bánat filmje, melyek mögött rengeteg érzelem lakozik, viszont ezekből mégsem látunk semmit a felszínen.

1. anyám! (mother!)
Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Sokáig tűnődtem az első három sorrendjéről, és nem tagadom, az anyám! végülis a szélsőségessége miatt került előre. Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, és én is elég nehezen jutottam el odáig, hogy bátran tudjam mondani: nagyon élveztem ezt a filmet. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is úgy érzem, hogy megérdemelten hívom az év legjobbjának.

Egyéb kategóriák

Szívem szerint a fentiek közé rejtettem volna valahova az Éjszakai ragadozókat (Nocturnal Animals) is, de 2016-os bemutatása miatt nem akartam nagyon csalni, viszont tényleg az év egyik legintenzívebb élménye volt. No meg a Titanic merítéséből muszáj még megemlítenem a Nehéz szívvel (Hjartasteinn), a Számi vér (Sameblod) és A lélek saját társat választ (A Quiet Passion) filmeket, melyek mind kiválóak.

Az év thrillere: Széttörve (Split) – borzongatóan feszült és izgalmas

Az év meglepetése: Power Rangers – senki nem akarja nekem elhinni, de nagyon sok szempontból szerethető ez a film

Az év magyar filmje: Kincsem és Brazilok – de mondjuk rajtuk kívül is több “elég jó” magyar filmhez volt idén szerencsénk

Az év sci-fije: Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets) – én abszolút élveztem Luc Besson legújabb agymenését

Az év koncepciója: Kong – Koponya-sziget (Kong: Skull Island) – nem sok hiányzott, hogy a blockbusterek revíziójaként köszönthessük a Kongot, mert nagyon ambiciózusnak tűnt olykor

Az év leghidegebb filmje: Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River) – mintha csak egy Cormac McCarthy regényt látnánk Skandináviában

Az év szuperhősös filmje: Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) – az idei folytatásoktól nem voltam lenyűgözve, de Pókember jó szórakozás volt

Az év legrosszabb filmje: A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda) – ne nézzetek brazil trashfilmeket

Reklámok

Legjobb idén látott filmek – 2016

Az elmúlt években egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a filmekre csak másodlagos mozgóképes alkotásokként tekintek a sorozatok mögött – az okokról talán majd egyszer egy külön bekezdésben elmélkedek, de mindenesetre a tendencia (legalább bennem) egyértelmű. 2016-ban ezen félig tudatosan szerettem volna változtatni: próbáltam minél több filmet megnézni, hátha visszatér a hitem.

Mivel ez nem történt meg, logikus lenne, ha tavaly után idén is azt mondanám, hogy nem volt túl jó évünk. Ugyanakkor, talán pont az alacsonyabb elvárások miatt, 2016-ban mintha nem csalódtam volna akkorát, mintha jobb lenne az összkép. Többet voltam moziban, egyben több filmet is láttam (szám szerint 120-at, ami eléggé rekord-közeli), mint a korábbi években, ezért szerintem több jó filmet is láttam, bár az arányok továbbra sem változtak (mint ahogy több kedvencet sem találtam). Viszont személyes sikernek könyvelem el, hogy sokkal többet néztem a hazai mozikba nem kerülő filmekből – bár volt köztük jobb és rosszabb is, valahogy sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a mainstream művek.

Ha a toplistát nézzük, a nagyobb válogatás miatt nem volt olyan nehéz összeszedni a tíz legnagyobb élményt – de talán beszéljenek inkább maguk az alkotások. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2016-os filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az egyéb kategóriák; a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Fivérek (Brødre / Brothers)
Amikor beírtam a filmes naplómba, elsőre simán mellébiggyesztettem, hogy 10/10, de aztán mégis leszedtem, és maradt pontszám nélkül. Képtelen vagyok értelmesen beszélni a Fivérekről – ezt a 10. helyet amolyan különdíjként szánom neki. Aslaug Holm gyönyörű és mégis iszonyatosan fájdalmas dokumentumfilmje valószínűleg a lehető legjobbkor talált meg, és ahogyan beszél az élet értelméről (illetve annak hiányáról) a mai napig visszhangzik bennem. Két felnövés és egy kudarc tökéletes szerzői filmje.

9. Félvilág
Kicsit csalás, mert valójában még 2015-ös film, de a televízió után idén még a mozikba is került. Ami egyébként igen örvendetes, legalábbis remélem, hogy így még többen felfigyeltek erre a hármas karakterdrámára. Nagyon ügyesen összerakott (hiába, mindig öröm nézni ilyen jól megírt forgatókönyvet – de tényleg, magyar műveknél néha már az felér egy csodával, ha nemcsak elviselhetőek, de kifejezetten jók a párbeszédek), egészen zsánerfilmes alkotás, hibátlan színészi alakításokkal és persze mindenek előtt fojtogató hangulattal. Ha ez a minőség lenne az alap a magyar filmgyártásban, nem kellene szégyenkeznünk… bár szerintem mostanság egyébként sem kell.

8. Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)
Őszintén szólva, egyelőre nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy itt a helye Kubónak. Az év utolsó napjaiban néztem ugyanis meg, és ilyenkor mindig kérdéses, hogy csak a friss élménynek vagy valóban a filmnek szól a lelkesedésem. Akárhogy legyen is, abban biztos vagyok, hogy ritkán látni ennyire mély, szép és a lelket is simogató animációs filmet. Kreatív és okos, de nem veszíti el a szívét közben, mer mély emberi drámáról és érzésekről beszélni, ám mégis megmarad a gyerekeknek szóló stílusnál és hangulatnál. Egyszerűen csodálatos.

7. Bone Tomahawk
Az itthon nem igazán bemutatott zsánerfilmek közül ez maradt meg bennem a legmaradandóbban – a meghatározás egyébként azért is ilyen körülményes, mert úgy volt, hogy eredetileg nem kap bemutatót, aztán mégis megnézhettük a Titanicon (én is ott láttam), aztán végül csak bejutott a legtöbb moziba… No mindegy, a lényeg, hogy ritkán látni vásznon ennyire ütős horror-westernt. Bár egy 10-20 percet lehet, hogy a feszültség érdekében én kivágtam volna belőle, azért engem nagyon megragadt a hangulata: zsigeri, kemény és menő.

6. Steve Jobs
Kevés olyan filmes van, akiket nagyon szeretek, és gondolkodás nélkül látni akarom az összes filmjüket, de Aaron Sorkin és Danny Boyle köztük van. Nomármost, ha ők ketten összeállnak egy filmre, akkor talán mondanom sem kell, hogy milyen magasra ugrik a várakozásom… A Steve Jobs pedig pontosan olyan, amilyennek lennie kell: intelligens, váratlan és elegáns, mint nagyjából minden, amit Sorkin csinált; továbbá hangulatos, magával ragad és egyenesen lüktet, mint Boyle legjobbjai. Tökéletes kombináció, emlékezetes élmény.

5. Egy tökéletes nap (A Perfect Day)
Nem hiszem, hogy sokaknak lesz ismerős az Egy tökéletes nap, pedig kapott itthon mozis bemutatót is. A délszláv háborúk utáni Boszniában egy egészen elképesztő dramedy-t mutat be Benicio Del Toro és Tim Robbins csapata: folyamatosan mosolygunk, néha hangosan nevetünk, pedig valójában igen komoly dolgokról van szó. Nagyszerűen játszik az érzelmeinkkel, és furcsa módon nem a váratlan húzásai, hanem a szerethető, egészen mindennapi jelenetei miatt lesz olyan maradandó. Egyszerű, de annál szebb alkotás.

4. Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)
Rég volt olyan, hogy egyet értettem az amerikai filmes akadémiával az Oscar-díj kapcsán, és talán most sem a Spotlightnak adtam volna, de azért nem tudok sajnálkozni, hogy Tom McCarthy filmje nyert. Nagyon fontos témáról beszél, igen okosan: tetszett, hogy nem annyira tipikus a megközelítése, és hogy ennyi teret hagy a színészeknek, akik aztán élnek is a lehetőséggel. Klasszikusan az a film, amit mindenkinek látnia kellene.

3. A nagy dobás (The Big Short)
Gyengém a gazdasági téma, nem tagadom, de én A nagy dobásnak adtam volna az Oscart. Adam McKay egy kicsit szárazabban és másként fontos témáról beszél, mint mondjuk a Spotlight, de ettől még egy pillanatig sem válik gyengébbé. Újfent csak azt tudom mondani, hogy okos film: nem nézi hülyének a nézőjét, ügyes megoldásokkal dolgozik, jól eltalált szereplőkkel és fókuszokkal. Kivételesen fontosnak tartom, hogy a forgatókönyvet is díjazták: ott szerintem már nagyon sok minden eldőlt.

2. Érkezés (Arrival)
Így belegondolva, ha másodjára is megnézném az Érkezést, nem biztos, hogy megkapná a második helyet. De aktuálisan ez nem annyira érdekel, hiszen elsőre nekem nagyon ütött: persze a minimalista, finom megközelítése miatt már rögtön nagy előnnyel indult Villeneuve, és ezen aztán csak javítani tudott. Rajongok azért, hogy mindig csak épp nem azt adta, amit vártunk; hogy képes volt működő érzelmeket belevinni egy ennyire sajátos történetbe is; hogy (jó, talán egy-két apróságot leszámítva) sem vált hiteltelenné és végig tudta vinni a koncepcióját. De örülnék, ha minden sci-fi legalább ilyen jó lenne…

1. Ernelláék Farkaséknál
Gyűlölöd, szereted, kínlódsz rajta, nevetsz, feszeng, forgolódsz, de mégis imádod: az Ernelláék Farkaséknál annyi érzelmet pendített meg bennem a moziban, mint nagyon régen bármi. Hihetetlenül őszinte, minden rezdülésén érezni a lelket benne, ráadásul annyira jól beszél bizonyos témákról, hogy már csak ezért is mindenképpen helye lenne a top 10-ben. Komplex élmény, kétszer kellett megnéznem, hogy minden a helyére kerüljön, de talán nem meglepetés, ha azt mondom: a kedvenceim között fogom számon tartani. Magával ragadó érzelmi gazdagság, igazán szerethető film: az idei évben az Ernelláék Farkaséknál tetszett a legjobban.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akadt még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A váratlanul jó Oscar-mezőnyből még muszáj megemlítenem a Mustangot és a 45 évet (45 Years). A Titanicról nem mehetek el szó nélkül A nevem Emily (My Name Is Emily), A meghívás (The Invitation) vagy A bérgyilkosság (Assassination) mellett.

Az év legkellemesebb meglepetése: Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet (Rogue One: A Star Wars Story) – a 7. rész után nem vártam igazán, de nagyon örültem, hogy megszületett az eddigi legjobb SW film

Az év legabszurdabb drámája: A homár (The Lobster) – imádnivalóan beteg (azért a Swiss Army Man csak hajszálnyival maradt le…)

Az év szuperhősös filmje: Deadpool – nem tökéletes, de pont olyan, mint vártam: elszállt, humoros és stílusos

Az év látványa: Amerika kapitány – Polgárháború (Captain America: Civil War) – vessetek meg, de én szerettem a Polgárháborút a sajátos megközelítése miatt

Az év színészi jutalomjátéka: A Bigger Splash – klasszikus értelemben vett filmként értékelhetetlen, de mégis folyton eszembe jut

Az év vígjátéka: Rendes fickók (The Nice Guys) – örülnék több hasonlóan jól összerakott mókázásnak

Az év sci-fi akciója: Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond) – abszolút korrekten összerakott mozi, igazán szórakoztató élmény

Az év legszebb animációs filmje: Anomalisa – valamiért picit elment mellettem, de megközelítésével és hangulatában simán űberelt sokakat

Az év legbetegebb animációs filmje: Virsliparti (Sausage Party) – hatalmas WTF ez a film, még mindig nem tudom, mit láttam

Az év legkreatívabb filmje: Zootropolis – Állati nagy balhé (Zootopia) – idén kiemelkedően jó animációkat láttam, muszáj megemlítenem a Zootropolist is

Az év legrosszabb filmje: Egyiptom istenei (Gods of Egypt) – nem vártam én semmit, de ez annyira rossz volt, hogy az már fájt


Országos újoncok: 2016/17

Upfronts után járunk, és bár én évről évre egyre csökkenő kedvvel böngészem a listákat (köszönhetően annak, hogy az elmúlt években teljesen elszakadtam az országos csatornáktól a kábel javára), azért mindig találok pár érdekesnek tűnő újoncot. Ezek közül válogattam: mik érdekelnek, melyek lesznek azok, amiket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok – legalább pár rész erejéig.

NBC

Timeless: időutazás, plusz akció és kaland. Ha szerencsénk van, még lehet belőle amolyan guilty pleasure-szerű könnyed szórakoztatás. A készítők között ott a Revolution és a Supernatural feje is… ennek nem tudom, örüljek-e. 2016 ősz.

Midnight, Texas: ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy jó legyen, de hát láttunk már csodákat – jó, azért természetfeletti ide vagy oda, csak akkor próbálom be, ha jókat hallani róla. Vámpírok, boszorkányok, médiumok, angyalok? Fájni fog, érzem. 2016 midseason.

Powerless: tudom, engem mindenféle szuperhős-kötődéssel meg lehet etetni, de azért komédia nem tudom, hány éve keltette fel utoljára az érdeklődésem. Ráadásul DC-kötődés és átlagemberek! 2017 midseason.

Plusz az Emerald City, ami nem is tudom, hogy hány éve vár már.

FOX

Making History: újabb időutazás, ezúttal komédia, ami inkább növeli a várakozási faktoromat (legalábbis nehéz a koncepciót másként elképzelni). Remélem, kellően elszállt lesz (plusz sokat fognak mászkálni az időben), mert különben nem leszünk jóban. 2017 midseason.

ABC

Designated Survivor: véletlenül elnökké váló Kiefer Sutherland és összeesküvések? Ha valóban a thrillerre koncentrálnak, és nem a családi drámára, akkor bírni fogom. 2016 ősz.

Time After Time: ó, még egy időutazós sztori, nahát! A “Wells és Hasfelmetsző Jack a jelenben” koncepció még érdekes is lehetne, ha jól eltalálják a hangulatot (és nem a kultúrsokk lesz az állandó poénforrás). Kevin Williamson neve még jót is sejtethet. 2017 midseason.

CBS

Két ügyvédes, egy bűnügyi, egy orvosos – és MacGyver. Plusz CBS-komédiák. Nekem itt nem terem semmi, köszönöm.

CW

Frequency: a változatosság jegyében egy időkavarós bűnügyi sorozat. Igazából egyedül az időmachinálós aspektusa érdekel, egyébként félek, hogy halál unalmas heti krimi lesz, ismert színészgárda ide vagy oda. 2016 ősz.

Riverdale: kivételesen nem a képregényes kötődés keltette fel az érdeklődésem (egyébként is, Archie Comics?), hanem a rejtélyes kisváros. Persze, két rész után úgyis kaszálok, mert annyira vállalhatatlanná válik a szappan-faktor. 2017 midseason.


Legjobb idén látott filmek – 2015

Bár az utóbbi pár évben inkább lelkesedtem az adott évi filmtermés kapcsán, idén valahogy nem vagyok maradéktalanul boldog. Pedig mintha több filmet sikerült volna megnéznem, mint arra számítottam (szám szerint 72-t, amiből azért 18-at a Titanic hozott magával, no meg az újranézésekről ne is beszéljünk), de valahogy nagyon kevés kiugróan jó művet láttam. Pedig az Oscar-szezon egészen korrekt volt, év közben is be-beestek érdekesebb produkciók, s bár a blockbusterek többségét inkább felejthetőként könyveltem el, azért ott is volt néhány kiemelkedő alkotás.

Úgyhogy nem egészen tudom, miért vagyok negatív – talán az új kedvencek hiányoztak, talán csak a csalódások nyomták rá a bélyegüket a többiekre, talán egyszerűen az zavar, hogy egy jobb évben a toplistából elég sokan kiesnének, mindenesetre azért annyira nem esett nehezemre kiválasztani a tíz legnagyobb élményt 2015-ből. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2015-ös filmek (amiket idén mutattak be itthon) – a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. holtversenyben A csend képe (The Look of Silence) és Citizenfour
Dokumentumfilmeket ritkán nézek, de az idei év határozottan megerősített abban, hogy ezt rosszul teszem. A csend képe egy hihetetlenül sokkoló, megrázó, és úgy az egész emberiséget átértékelő film (mint a legtöbb, ami tömegmészárlással foglalkozik), ráadásul Indonéziát nem ismerjük, úgyhogy már csak ezért is előnye volt Oppenheimernek – fájdalmas élmény. A Citizenfour pedig talán napjaink egyik legjelentősebb és legaktuálisabb témáját, a lehallgatások-adattárolások-elemzések körüli botrányt taglalja, legalább annyira megrendítően, mintha tömegmészárlásról beszélne. Kevés fontosabb filmet láttam idén, mint ez a kettő.

9. Mad Max – A harag útja (Max Max: Fury Road)
Nem értettem, hogy mire ez a felhajtás. Nem érdekelt (emberek kocsikon száguldanak, közben ölik egymást – és?), nem akartam megnézni. Aztán valahogy mégis bekeveredtem a moziba, és egy egészen elképesztő élményt kaptam. Nem érzem tökéletesnek, lehetett volna még inkább a kedvemre való, de nem tudok szó nélkül elmenni a film elképesztő kreatív töltete, sebessége és hangulata mellett. Évtizedek múltán is mérföldkőként tartjuk majd számon a legújabb Mad Maxet.

8. Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)
A Titanic Filmfesztivál minden évben képes meglepni, de idén ennek örültem a legjobban – egyébként valószínűleg simán kihagytam volna az év egyik legszórakoztatóbb és leghumorosabb komédiáját. Persze már az alapkoncepció (miszerint egy áldokumentumfilm keretében vámpírokat követünk) is tetszik, és szerencsére sikerült a végletekig elvinni. Garantált nevetés, ügyes ötletek – ennél nem is kell több.

7. Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Januárban mutatták be, de nekem egészen decemberig tartott, mire elértem az év egyik legjobb akciókomédiájáig. Ilyenből egyébként nem volt hiány 2015-ben (lásd még később), de amúgy teljes rejtély, hogy miért nem csaptam már le rá korábban – legalább Matthew Vaughn nevének meg kellett volna ragadnia bennem. Valójában itt sem történik más, mint a Kick/Ass esetében: kétórányi esztelen, őrült paródia, szélsőséges szatíra, egy olyan műfajé, amire egyébként is ráfér már a ráncfelvarrás. Iszonyúan élveztem.

6. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Tűnődöm, hogy a Sicario csak azért ragadt meg bennem, mert nem túl régen pótoltam, a hype és az általános elragadtatás után, vagy egyébként is ilyen remek élmény lett volna. Ez már soha nem derül ki, az ellenben biztos, hogy ha feszültséget, izgalmat, igazi lélegzet visszafojtva várt eseményeket keresünk, akkor itt kell nézelődni – hogy a Sicario nem áll meg itt, hanem az erkölcsi és lélektani kérdések felé tereli a mondanivalót, az különösen szimpatikus.

5. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Én bírom Guy Ritchie-t. Tudom, hogy mások annyira nem, különösen nem az UNCLE miatt, de én szeretem ezt a baromi stílusos, elegáns, magával ragadó akciókomédiát. Hiszen ez sem több, mint a Kingsman, csak más – itt is a paródián van a hangsúly, de ezt képes túlzás nélkül, a közel-hihető események talaján tálalni, képes önállóan is működő filmet bemutatni. No meg remek akciójelenetekkel, zenével, kamerával… várom legközelebb is Ritchie-t.

4. Agymanók (Inside Out)
A Pixar az elmúlt pár évben egyre furcsább irányokat vesz, amit nem tudok teljes mellszélességgel támogatni, de az Agymanókkal (áh, már a címet is szeretem) megmutatták, hogy bizony még mindig ők az első számú amerikai animációs filmstúdió. A “mi lenne, ha az érzelmeknek lennének érzelmei” nemcsak reklámszöveg, tényleg elképesztő finomságról, empátiáról és érzelmi hullámvasútról tesz tanúbizonyságot ez a film – mondjuk ki: ilyet nem várnánk animációtól. Az ilyenek miatt hajlamos vagyok megbocsátani a Pixarnak.

3. Liza, a rókatündér
Tavaly egyenesen az év meglepetésének jelöltem a “magyar filmet”, Utóéletestől, VAN-ostól, Szabadesésestől, és szerencsére ez a tendencia idén is folytatódni látszik. Mondjuk én a Saul fiától nem vagyok elragadtatva, de kétségtelenül örülök a nemzetközi sikerének – engem a Liza sokkal inkább meg tudott ragadni. Szerethetősége, szimpatikus-könnyed hangulata, finom árnyalatai, zenéje: minden együtt van ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes szülessen. Még ilyet!

2. Whiplash
A 2015-ös Oscar-szezontól ugyan nem voltam elájulva (leginkább amiatt, mert a két legjobbat még 2014-ben láttam), voltak jobb és rosszabb művek is, de a Whiplash toronymagasan kiemelkedik köztük. Értem én, hogy elcsépelt sportfilm dramaturgia, meg hatásvadász feszültségkeltés, de a Whiplash annyira belém vág, annyira mélyen eltalál, hogy az valami elképesztő. Simmons és Teller kettőse zseniális, nagyon emlékezetes élmény.

1. Ifjúság (Youth)
A 2013-as toplistámra csak a második helyen került fel A nagy szépség – ezt azóta is sajnálom, pedig csupán arról volt szó, hogy még nem tudtam annyira helyre rakni magamban. Azóta az kedvenc filmmé vált, én meg tűkön űlve vártam a legújabb Sorrentino-képeskönyvet. Audiovizuális orgia, olyan tartalommal, hogy még jópárszor újra kell néznem, hogy igazán összeálljon bennem. Első megtekintés után színtiszta elképedés, katarzis és ámulat – másodjára sem kevesebb. Egyértelműen az év filmje nálam.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A Titanicról az X+Y (A Brilliant Young Mind) még sokáig a “szerethető dráma” etalonja lesz, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl) pedig az egyik legjobb indie film, amit idén láttam.

Az év leginkább zavarba ejtő folytatása: Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens) – kommentár nélkül; azt hiszem, egyértelmű

Az év legaranyosabb animációja: Hős6os (Big Hero 6) – egyértelműen a gyerek célközönségre kiszámított, magával ragadóan aranyos alkotás

Az év akciófilmje: Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation) – a fene hitte, hogy MI rész valaha ide kerül, de ez tényleg remek volt (lásd még: az év legjobb Bond-filmje)

Az év sci-fije: Mentőexpedíció (The Martian) – hurráoptimista Mars-járás, szinte tökéletes adaptáció

Az év szuperhősfilmje: Hangya (Ant-Man) – sokszor bevált recept, de még működik

Az év blockbustere, egyben az év látványa: Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron) – sokat lehet szidni ezt a filmet, de engem még mindig megtalál a Marvel

Az év legfurcsábban jó filmje: Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) – iráni vámpírfilm. Ezzel mindent elmondtam.

Az év legzseniálisabb borzalma: Kung Fury – elmondhatatlan, értékelhetetlen, iszonyatos

Az év legnagyobb csalódása/kihagyott lehetősége: holtversenyben Chappie, Holnapolisz (Tomorrowland), 007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre) – hát én már nem is tudom, hogy mit jelöljek

Az év legrosszabb filmje: Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) – nem is értem, ez miért készült el


Újoncok: 2015/16

Már jó ideje véget ért az upfronts (olyannyira, hogy mindjárt kezdődik a szezon…), ahol megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk; ráadásul az is kiderült, hogy mik lesznek az újoncok. Azok közül válogattam, amelyek jobban érdekelnek, vagyis ideális esetben mik lesznek azok, amiket ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok. (Egyébként az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorulnak az országos sorozatok a kábelesekhez képest – úgy tűnik, a tendencia csak tovább erősödik nálam.)

NBC

Rendőr-akciók, orvosok, ügyvédek és szitkomok. Rémisztően nem hoz lázba – hiába, a heti esetek nekem nagyon kevesek újabban. De a Heroes: Reborn még mindig várakozik tavalyról.

FOX

Lucifer: hívószavak: képregény, Sandman, és nem mellesleg némi pokoli hangulat. De azért remélem, a heti ügyeket valahogy érdekes tudják adagolni. A Californication készítője miatt plusz pontról indul. 2016 tavasz.

ABC

Of Kings and Prophets: jó, ez nyilván legjobb esetben is csak guilty pleasure lesz, de engem az ilyesmivel mindig meg lehet fogni. Ha jól van előadva, a bibiliai hangulat is lehet remek (lásd még: Kings). 2015 ősz.

CBS

Limitless: de csak mert a filmet alapvetően szerettem, és kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki a koncepcióhoz. Kétlem, hogy hosszú távon érdekes lehet, de ki tudja. 2015 ősz.

Supergirl: képregényes és szuperhősös, ez persze instant várakozást jelent. CBS, szóval fogalmam sincs, hogy merre akarják elvinni – félek egy gyengébb Smallville-felé, de meglepetések mindig érhetik az embert. De legalább nem tinisorozat lesz. 2015 ősz.

CW

DC’s Legends of Tomorrow: akkor a The CW-n most már minden évben érkezik valami szuperhősös spinoff? Az Arrow az egyre gyengébb minőség ellenére nézős, a The Flash viszont szórakoztató – úgyhogy persze, mindenképp megéri bepróbálni. De mondjuk nem bántam volna, hogy mellékszereplők helyett inkább újra a nulláról kezdenek mindent. 2016 midseason.


Legjobb idén látott filmek – 2014

Eltelt 2014, és én újra egy olyan évet zárok, amikor elégedett vagyok a filmekkel. A meglehetősen gyenge 2012 után a 2013 már sokkal erősebb volt, s szerencsére ezt a tendenciát vitte tovább a 2014-es filmes év is: számos igen ütős alkotást láthattunk, annak ellenére (az elmúlt években ez nem így szokott legalábbis működni), hogy az Oscar-szezonból nem túl sok maradandó élményt tudnék felsorolni. Viszont év közben meglepően sok olyan filmet láthattam, amit egészen biztosan szívesen néznék majd újra majd évek múltán is.

Egyébként is elég sok filmet láttam idén, a klasszikusok pótlása projektem mellett is próbáltam mindig időt szakítani, ennek okán idén már a nyár elejéig több filmet néztem meg, mint 2013-ban egész évben – noha ettől függetlenül a december újfent a pótlások jegyében telt. A toplistában szokás szerint csak azok játszanak (többé-kevésbé), amit idén mutattak be itthon (vagy az Egyesült Államokban) – az irányadó ezúttal is a filmes naplóm lehet. Következzék tehát a top 10, utána néhány kiemelkedő alkotással.

10. Nebraska
Alexander Payne továbbra is az az amerikai rendező, aki érzi, milyen a “keserédes” mozi. A Nebraska fáj, megtörsz benne, fekete-fehér képei egészen a depresszió széléig repítenek, hogy közben végig valamiféle idióta mosoly játsszon a szád szélén. Nincsenek illúziók, csak a valóság: ez pedig máris jóval több, mint amit fél Hollywood elmondhat magáról.

9. A jogász (The Counselor)
Kicsit csalás, A jogász ugyanis még a tavalyi évről maradt 2014-re, de egyszerűen nem hagyhattam ki. Cormac McCarthy forgatókönyve alapján baromi tehetséges színészek (avagy sztárok) mondtak olyan őrjítően kemény dolgokat, hogy azt hittem, szétszakad közben a vászon. Itt nincs más, csak reménytelen kétségbeesés, erőszak és nihil, meg persze az állandó emberi vétkek. Nem tudom, mennyire Ridley Scott érdeme, de nagyon jól sikerült A jogász.

8. Az üldözött (Most Wanted Man)
Anton Corbijn már Az amerikaival felhívta magára a figyelmet, de Az üldözöttel most végre a csúcsra ért: nem is tudom, láttam-e már ennyire ütős thrillert. Nemcsak azért, mert a krimi / kémregény műfaji szabályait a maximumra pörgeti, s annyira eláraszt feszültséggel és izgalommal, hogy alig kapok levegőt, hanem azért is, mert közben fájóan pontos látleletet ad a valóságunkról, mindenféle elnézés vagy optimizmus nélkül. Darabokra tör, s aztán meg sem próbál összerakni.

7. Átmeneti állomás (Short Term 12)
“Szívmelengetően szórakoztató film, egyszerűen élvezet nézni” – írtam fel az Urániában a Titanic Filmfesztiválon az Átmeneti állomás megnézése után, s azóta sem tudok többet elmondani róla. Megvan az az optimizmus benne, ami az előző filmekből teljesen hiányzik: hogy hiába történik velünk baromi sok rossz, hiába vág újra és újra földhöz a sors, azért végső soron mégis jó élni. Mégis jó legalább lélegzetet venni, és szeretni, és örülni, és nevetni. Szeretem ezt a filmet.

6. Holtodiglan (Gone Girl)
Olykor azt hinné az ember, hogy David Fincher képtelen hibázni, ugyanis a Holtodiglannal megint egy nagyon erős filmet tett le az asztalra. Látszólag thriller, méghozzá a jobbik fajtából: feszült, izgalmas, ütős, hatásos. A felszín alatt azonban sokkal inkább karakterdráma, két olyan megtört emberről, akik akár mi is lehetnénk. Mert így tesszük tönkre egymás életét, mert így nyomorgatjuk egymást – hogy aztán ne várjon más, csak az üres mosolygás. Talán Jonathan Franzen készítene ilyen filmet.

5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Kicsit kakukktojás a drámák tengerében, de A galaxis őrzői azon ritkaság a képregényfilmek tömegében, amit muszáj külön kiemelni. Két órányi nettó szórakozás, ráadásul tényleg abból a fajtából, ami nem néz hülyének, mer bátor lenni, de közben nem felejti el, hogy mégiscsak alapvetően azért ülsz be a moziterembe, hogy jól szórakozz. Paródia és szuperhőstörténet, baromi szimpatikus szereplőkkel és a kötelező körökkel – amelyeket mégis szívesen nézel, mert úgy rakták össze. Soha rosszabb képregényfilmet.

4. A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)
Wes Anderson sosem volt nagy kedvencem: értettem én, hogy mit szeretne, illetve hogy mások miért szeretik, de valahogy sosem kapott el a hangulat, sosem éreztem át igazán az ő műveit. Aztán jött A Grand Budapest Hotel, és rögtön levett a lábamról: ügyesen, mi több, intelligensen szórakoztat, minden jelenetén és beállításán érződik valami játékos finomság, ami teljesen elvarázsolt. Az pedig csak hab a tortán, hogy mennyi ismert arc feltűnt a filmben.

3. Birdman (Avagy a mellőzés meglepő ereje)
Ugyan itthon majd csak jövő év elején mutatják be, de a forgalmazó jóvoltából már láthattam december végén a Birdmant, ami tippre elég sok jelölést is el fog vinni az Oscar-felhajtásban. Mondjuk ezt egy pillanatig sem sajnálom tőle, ugyanis az utóbbi idők legokosabb filmje volt: zseniális párbeszédei, nagyon értelmesen bemutatott jelenetei és a mindent átszövő humor (szintén az intelligensen szórakoztató fajtából) pedig levett a lábamról. Elképesztően élveztem.

2. Éljen a szabadság! (Viva la libertà)
A nagy szépség révén beleszerettem az olasz filmművészetbe, az Éljen a szabadság! pedig elmélyítette ezt a kapcsolatot. Vagy csak Toni Servillo nyűgözött le újfent. Akárhogy is, ez a hangulatos, politikában gazdag és költői film úgy szórakoztatott, ahogy csak kevés alkotás képes (mint mondjuk az előző Birdman). Remek színészi játék, okos forgatókönyv, magával ragadó humor, és persze az a pici olasz attitűd, ami mindent átjár. Olyan jó, hogy ha nem nézik hülyének a nézőt a mozikban.

1. Sráckor (Boyhood)
És akkor itt van az egyértelmű első helyezett, Richard Linklater monumentális vállalkozása, ami egyszerűen nem szól másról, csupán az életről. 12 év kevesebb, mint három órába sűrítve, olyan töménységgel és olyan őszinteséggel, amit, azt hiszem, még nem láttam mozifilmben. Itt minden színész, minden karakter együtt lélegzik velünk, mi pedig érezzük, hogy ez főleg róluk szól. Pedig nincs semmi különösebb dráma, semmi eredeti vagy megdöbbentő fordulat, csupán minden úgy történik, ahogy a valóságban is történne. Ennél ugyanis nem kell több: adjuk a valóságot. Őszintén. Tisztán. Erről szól a mozi.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

Kezdve rögtön az Oscar-szezon műveivel, melyek ha nem is hibátlanok, azért érdemes őket megnézni: A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street), az Augusztus Oklahomában (August: Osage Country) vagy A vadászat (Jagten) önállóan is remek volt, de még a színészi brillírozás iskolapéldája, az Amerikai botrány (American Hustle) is mindenképpen fontos film volt idén. A Titanic Filmfesztiválon látott Joe is mindenképpen megérdemli a kiemelést.

Az év sc-fije: Csillagok között (Interstellar) – közel sem tökéletes, valójában sokkal inkább Speilberg, mint Nolan, ám mégis: hiányzik az ilyesmi a mozikból

Az év szuperhősös filmje: A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2) – valamit nagyon tud ez az új széria, engem ugyanis rendszeresen elvarázsol

Az év legszórakoztatóbb blockbustere: A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes) és X-Men – Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past) – avagy azért Hollywoodban még mindig tudnak olyan szórakoztató filmeket csinálni, amitől nem verem a fejem a falba

Az év zenés filmje: Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis) – hangulatmozi, csupán folk/blues dalok, meg egy emberi sors

Az év meglepetése: a magyar film (Utóélet / VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan / Szabadesés / Délibáb / Fehér isten) – ki gondolta volna, hogy az elmúlt évek hányattatásai után ennyi érdekes magyar film kerül a mozikba? néhány még kifejezetten jó is volt

Az én rajzfilmje: Szél támad (Kaze tachinu) – hiába, Miyazaki Hayao-ra még mindig lehet számítani, ha jó rajzfilmről van szó

Az év posztmodern filmje: holtversenyben a Borgman és a Valahol Angliában (A Field in England) – holland és angol, de mindkettő igazi szürreális, posztmodern alkotás, és hát valahol zseniális is

Az év európai filmje: Lovak és emberek (Hross í oss) – Izlandról egy olyan abszurd és őrült drámát nézhettünk meg idén, amire egészen biztosan nem számítottunk

Az év csalódása: Noé (Noah) – én hittem abban, hogy Aronofsky jól fog blockbustert rendezni: de kár volt, mint kiderült

Az év kihagyott lehetősége: Transzcendens (Transcendence) – annyira érdekes és okos film lehetne, de ehelyett megmaradt az egyszerű unalom világában; nagy kár érte

Az év legrosszabb filmje, egyben az év látványa: Transformers: A kihalás kora (Transformers: Age of Extinction) – persze nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis katasztrofálisat kaptam, viszont legalább szép volt


Újoncok: 2014/15

Már jó ideje véget ért az upfronts, megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk, ráadásul az is kiderült, hogy melyek lesznek az újonc szériák. Ezek közül válogattam: mik érdekelnek, melyek lesznek azok, amiket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok. (Tényleg csak négy őszi sorozat, minden más 2015 midseason? Nahát.)

NBC

Constantine: képregényes démonvadászat? Ha kellő lazaság lesz benne, akkor még nagyon jó is lehet, egyelőre csak reménykedek a Sleepy Hollow után. 2014 ősz.

Aquarius: egy ’60-as évekbeli krimi nem különösebben érdekel, de David Duchovny még jó is lehet. Főleg, ha a sorozatgyilkosos szálat sem hanyagolják el. 2015 tavasz.

Emerald City: jól értem, sötét hangulatú, modern Óz Dorothy-val? Nem is hangzik rosszul. 2015 tavasz.

Heroes: Reborn: az eredeti Heroes-t egy idő után feladtam, de egy reboot még működhet is, ha ezúttal nem követik el ugyanazokat a hibákat. 2015 tavasz.

FOX

Gotham: najó, instant győztes. Persze tudom én, hogy Gary Oldman nélkül nem lesz ugyanaz, de élveznék egy szórakoztató képregényes krimit. Plusz sok crossoverrel. 2014 ősz.

Hieroglyph: mágia, Egyiptom és high concept? Nem is tudom, hogy milyen hívószó kellene még ahhoz, hogy jobban várjam. Csak ne legyen bugyuta. 2015 tavasz.

Gracepoint: csak és kizárólag David Tennant miatt. De az sem elhanyagolható, hogy a Broadchurch-öt szerettem. Remélem jó hangulata lesz. De lehet, hogy nem hetiben kellene nézni. 2014 ősz.

The Last Man on Earth: egy ideje nagyon unom a szitkomokat, szóval magas az ingerküszöböm, de egy ilyen koncepció megüti. 2015 tavasz.

ABC

Agent Carter: hiába, gyengém a képregényes vonatkozás. Viszont ha unalmas lesz a főszereplő vagy ez a heti ügyes koncepció, én biztosan kiszállok. 2015 tavasz.

The Whispers: Ray Bradbury neve jól hangzik, meg a “gyerekeket megszálló idegenek” koncepciója is, de sok múlik a castingon. 2015 tavasz.

CBS

Hát ez halál unalmasnak tűnik: csupa középszerűnek ígérkező nyomozós, ami akár még jó is lehet, de a pilot megnézéséig sem jutok el, ha nem hallok róluk elképesztően jókat.

CW

The Flash: woo-hoo. Az Arrow-t is szeretem, szóval ha legalább olyan szinten szórakoztat, én biztos maradok sokáig. Crossovereket! 2014 ősz.

iZombie: Rob Thomas neve jól hangzik, meg a koncepció is, de ebből még bármi lehet. Főleg a csatorna miatt félek – de persze ettől egy próbát még megérhet. 2015 tavasz.

The Messengers: újjáéledő emberes apokalipszis? A koncepció sok mindent rejthet magában, de CW, szóval erős kétkedéssel nézek a sorozat elé. 2015 tavasz.