február 2011 hónap bejegyzései

83. Oscar-gála / 2011.

83. Oscar-díj átadás

Idén is kiosztásra került a legnagyobb hírnévnek örvendő, bár közel sem szakmai díj, az Oscar (vagyis Academy Awards), melyen túl nagy meglepetések most sem voltak. Már a jelölteket, de magukat a nyerteseket is könnyen meg lehetett jósolni a korábbi díjak (BAFTA, Golden Globe) jelöltjeiből. Közöttük a The King’s Speech dominált a 12 jelöléssel, majd a True Grit 10-zel, a The Social Network és az Inception 8-8-cal, a The Fighter 7-tel, illetve a 127 Hours 6-tal.

Tavalyhoz hasonlóan 10 film versenghetett a legjobb film aranyszobráért, de még mindig nem tudom biztosra, hogy ez pozitív-e. Azért mindenképpen jó, hogy több, kevésbé ismert alkotást juttat a reflektorfénybe, s talán kedvencre is találhatunk. Sikeresen meg is néztem a legfontosabb jelölteket, azonban összességében én az idei mezőt gyengébbnek éreztem, mint a tavalyit, sokkal több olyan filmet láthattunk, ami “jó volt, de nem kiemelkedő”. Ettől függetlenül 2010-ben is akadtak kiváló produkciók.

Személy szerint a Black Swannek szurkoltam, utána az Inceptionnek és a True Gritnek, ezeket találtam a legjobbnak. A Toy Story 3 is tetszett, nem meglepő a sikere az animációs kategóriában, elvégre a legjobb filmek között nincs igazán esélye. A The Social Networköt máig nem tudom hova rakni, anno tetszett, de valahogy mégsem éreztem igazán formabontónak, bár kétségtelen, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül. A többi jelölt sem volt rossz, ha rangsorolni kellene, akkor a The King’s Speech jönne sorban, majd a 127 Hours, a The Kids Are All Right, a The Fighter és a végén a Winter’s Bone.

A többi kategóriában túl sok érdekesség nem akadt, Colin Firth, Natalie Portman és Christian Bale győzelme nem meglepő, a forgatókönyvi és a rendezési kategóriák voltak inkább többesélyesek. A jelölések között az egyetlen kakukktojás a The Illusionist volt, mely szerencsére befért az amerikai produkciók közé. Az est nagy vesztesei a True Grit és a 127 Hours voltak, hiszen a számos jelölésük ellenére egy díjat sem vihettek haza, sajnálatos módon. S most akkor nézzük a győzteseket, vagyis inkább a jelölteket, hiszen azok számítanak igazán.

Legjobb film:

A király beszéde (The King’s Speech)
127 óra (127 Hours)
Fekete hattyú (Black Swan)
A harcos (The Fighter)
Eredet (Inception)
The Kids Are All Right
A közösségi háló (The Social Network)
Toy Story 3
A félszemű (True Grit)
Winter’s Bone Olvasás folytatása

Reklámok

Toy Story 3 – a végtelenbe és tovább!

Toy Story 3
(Toy Story 3 – 2010)

Bevallom, hogy nem sokat vártam a Toy Story 3. részétől. Nem véletlenül került az Oscar legjobb filmes-listám végére, nem igazán csigázta fel a várakozásaimat, ráadásul az előző két epizód sem a kedvencem (bár őszintén szólva lehet, hogy a másodikat nem is láttam). Így utólag azonban azt kell mondanom, hogy nem bántam meg a megnézését, hiszen nagyszerűen szórakoztam. Még ha a Pixar legújabb animációja nem is különb társainál, de mégis élvezetes.

Andy játékai, Woody, Buzz és a többiek félelemben élnek. Mostanság a gazdájuk nemigen játszik velük, ráadásul költözni is készül. Felmerül a kérdés, hogy vajon magával viszi-e őket a kamasz fiú, vagy  felrakja a játékokat a padlásra, esetleg csak kidobja a szemétbe a bandát. Mikor úgy tűnik, hogy a legrosszabb sors várja őket, még kínálkozik egy út: a Sunnyside óvoda. Ahol minden szép, a gyerekek játszanak velük és talán sokkalta jobb életük lesz. Azonban nem minden olyan, amilyennek elsőre tűnik.

Valójában a trilógia harmadik része sem különb az amerikai szórakoztatóipar legtöbb termékénél: alapvető sablonokkal megnyeri a gyerekeket, szórakoztatóvá és viccessé teszi, s talán a tanulság elmondása mellett kicsi komolyságot is belefecskendez, hogy a fiatalabb generáció mellett kötelezően ülő szülők se unatkozzanak. Korábban is láthattuk mindezt, a siker kulcsa még mindig ugyanaz, és ezért rettentően profi munka. Tisztában vannak azzal, hogy mivel tudják a mozivászon elé becsábítani a drága jegyre fittyet hányó gyerekeket, de ettől függetlenül ez még mindig szórakoztató.

Képesek arra, hogy megfelelően felhangolják az érzelmeket, szimpatikussá és barátságossá tegyék a karaktereket, s ezáltal közel hozzák a nézőt a zötykölődő játékok világához. Figurái kitűnően működnek, meglepő természetességgel szólalnak meg és viselkednek, még ha a komoly oldalukat is mutatják, melyből szintén nincs hiány (mindez érdekes lehet gyerek-szemszögből, néhány jelenet nem biztos, hogy illik a kicsik világához). Az érzelemgazdag pillanatok mellett itt-ott túl is csordul és átlép a már feleslegesen érzelgős részlegbe, de ez szinte kötelező kellék a mondanivaló közléséhez.

Kiváló poénjainak a titka az időzítés, felváltva nevetteti meg a fiatalokat és az idősebbket, mindenki megtalálja a számára ideális humort. A remek hangulathoz a zene is hozzájárul, de igazán csak a minőségi animáció hozza meg a győzelmet. A közel tökéletesen megrajzolt, zseniálisan mimikájú alakokat nézve semmi nem zökkent ki a számítógéppel rajzol elemek világából: minden hibátlan és minden olyan, amilyennek lennie kell. Az emberi figurák elnagyolása még mindig jellemző, de ez nem lesz zavaró.

Várakozások nélkül ültem le a Toy Story 3 elé, csak egy újabb bugyutaságot vártam (vö. Gru), és valóban meglepődtem, hogy teljesen szerethető, szép animációval és jó poénokkal rendelkező animációs filmet láttam, ami klasszikusan mese, de mégis a felnőttebb generációnak szól. Nekem ezúttal sem kellett csalódnom a Pixarban, részemről ez 8/10-es élmény.


Black Swan – hattyútánc balettban nem mindennapi módon

Fekete hattyú
(Black Swan – 2010)

A film már régóta a listámon szerepelt több indok miatt is. Elsősorban a rendező, Darren Aronofsky és a főszereplőnő, Natalie Portman miatt, azonban csak tovább fokozta a várakozásaimat, hogy sokak nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, ráadásul nem kevés jelölést is bezsebelt. Valójában az év első megnézett alkotása volt a részemről, de csak a második megtekintés után érzem azt, hogy tudnék róla érdemben nyilatkozni. Nagy erejű és letaglózó, bár kissé nehéz.

A Fekete hattyúban egy balett-táncosnő életébe nyerhetünk betekintést. Indul az új szezon és előadják A hattyúk tavát, azonban a régi csillag helyett egy új arc lép majd a porondra. Nina meglehetősen zárkózott, frigid és mindenek előtt maximalista lány, de hibátlanul is dolgozik. Nagyszerűen ahhoz, hogy eljátssza a fehér hattyút, aki az ártatlanság megtestesítője, azonban a főszerepben a fekete hattyút is el kell táncolnia, aki azonban már az érzékiség és a szabadság jelképe. Ninának meg kell küzdenie önmagával, hogy az előadása tökéletes legyen.

Kétségtelen, hogy a film történetében és alapjaiban túl sok újat nem mutat. Láthattuk már a gátlásaival és édesanyja szeretetével küzdő, kitörni vágyó lány alakját, azonban ennyire őszintén és ösztönösen, az érzéseket a tiszta valójukban megmutató alkotást még nem. Hihetetlen ereje talán pont ebből fakad; bemutatja az emberi lényt valóságosan és elképzelhetően, mindezt olyan eszközökkel, amelyek csak fokozzák a hatást, ezáltal letaglózva a nézőt. Feszültsége és belülről fakadó magabiztossága a fotelhez szögez, nehéz kiszabadulni a bűvköréből.

A hattyúk tava remek választásnak bizonyult. Megmutatja az emberi lét különböző oldalait, amelynek bemutatása hasonlóan színvonalasra sikerült. Ezáltal a mondanivaló közlése gördülékeny, nem kelt fennakadást a történet folyásában. Az ismert elemekből való építkezés ellenére nem lesz unalmas vagy érdektelen a film, még ha ki is találjuk, hogy mi történik majd a végén. Talán nem lep meg, de Aronofsky kitűnő rendezése hatására ugyanúgy lenyűgöz. Jól fogja össze a különböző klisére hajazó szálakat, nem lesz egyik sablonossága sem zavaró, sőt, igazán csak együtt lesz igazán eredeti. A felkészítő mozzanatok folyamatosan erősítik egymást, még tovább fokozva a rendkívüli hatást a végső csúcspontra.

A körítés is segíti a megdöbbenést: látványvilága esztétikailag tökéletesen megvalósított és a vágások hibátlanok. A zenéjének alapja Csajkovszkij dallamai, azonban igazán nagyszerűvé csak Clint Mansell kezei között váltak. A nagyzenekari szólamok mellé horrorra emlékeztető pillanatok kerültek, melyek a hatásvadászat határán mozogva is növelik az élvezeti értéket. Viszont a Black Swan ilyen minőségi létrejöttéhez a legtöbbet Natalie Portman játéka tett. Amellett, hogy fizikailag megfelel a nehéz feladatra, a tehetsége hatására zseniálisan is végezte el azt. Alakítása mellett Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey és Winona Ryder asszisztált.

Nehéz beszélni a filmről, látni kell. A rendező alkotásai nálam nem keltettek osztatlan sikert, nem mindegyik produkció nyert meg, azonban a Fekete hattyú mindenképpen meggyőzött. Hihetetlenül erős, lenyűgöző és az ismert elemek ellenére is hatásos, melyhez a zene és a színészi játék is hozzájárult. Részemről 9,5/10, az Oscar-szezon legjobbja talán.


The Fighter – személyi dráma boksszal és hírnévvel

A harcos
(The Fighter – 2010)

Az Oscar-szezon következő filmje is bővelkedik jelölésekben, szám szerint hetet tudhat magáénak a legnevesebb díj jelölései közül, s azt kell mondanom, hogy ezúttal is megérdemelten. Komoly, életrajzi drámáról van szó, valós történések alapján, de korrekt megvalósítással, még ha leginkább a színészek teszik is a filmet fogyaszthatóvá. Az ő rendkívül erős jelenlétük miatt nem fullad a film unalomba, vagy legalább totális érdektelenségbe.

A film egy bokszoló famíliáról szól. A nagyobbik fiú régen jónak számított, mára azonban lecsúszott és kisebb mentális problémákkal is küzd, elsősorban a drog miatt. A fiatalabbik fiú viszont most lenne élete csúcspontján, azonban nincs szerencséje. Rosszabbnál rosszabb meccsek követik egymást, nem kap elég támogatást, ráadásul sokkal inkább háttérbe kerül a híresebb bátyja mögött. Azonban megismerkedik egy lánnyal, összeveszik a családjával és így úgy tűnik, hogy mégis lehet esélye a világhírnévre.

Kicsit nehezen indul be az alkotás, annak köszönhetően, hogy nem a főszereplőre koncentrálnak. Az öregebb fivér kerül a középpontba és az ő személyi drámáját próbálják erőltetni, ami a nézőben kevés rokonszenvet ébreszt. Sokkal inkább sajnálatot érzünk az elnyomott és sikertelen öcs iránt, aki nem tud kikerülni a családja befolyása alól. Azonban a film folyamatosan előtérbe helyezi az igazi főalakot, így egy sokkal emberibb és érzelemdúsabb történetet pendít meg.

A két véglet nagyon erősen elkülönül, hiszen a drogos és őrültséggel küszködő férfi drámája egyértelműen távol marad a külső szemlélőtől, nehéz átérezni a személyi problémákat. Viszont ahogy áttér a produkció a némileg könnyedebb és érzelemgazdagabb, de még mindig komoly történetre, úgy válik egyre érdekesebbé és közelibbé is. Még ha az utóbbi vonulatban nincs is elég ahhoz, hogy kilógjon a sorból és kiemelkedjen az életrajzi drámák világából. Szerethetőbb és élvezhetőbb, de nem mutat újat vagy eredetit ahhoz, hogy igazán formabontó legyen.

Kétség kívül a színészek teszik megemészthetővé a filmet, az ő közvetítésükkel még az egyébként nehéz szálak is sokkal jobban megérthetőek. Ebben remekel igazán Christian Bale, aki a báty mellékszerepébe bújva uralja a filmet, mindenkit lejátszik a vászonról. Valójában az egyébként kiváló Mark Wahlberg a főszereplő, de mégis Bale a legnagyobb és a legjobb alakja az alkotásnak. A két jelentősebb női mellékalak szintén rendkívül profi, Amy Adams a barátnő szerepében bájos és támogató, míg Melissa Leo a családanya figurájában kellően unszimpatikus és idegesítő.

Nem egy könnyű film a The Fighter, komoly életrajzi dráma, ami kezdetben nehéz és az érdektelenség határát súrolja, azonban folyamatosan belesüpped az érzelmesebb és ezáltal élvezetesebb, viszont sokkal inkább átlagos környezetbe. Christian Bale miatt lesz igazán emlékezetes, de nem érzem igazán kiemelkedőnek A harcost. Nem is tudok többet adni, mint 7/10 pont.


True Grit – western egy kicsit más köntösben

A félszemű
(True Grit – 2010)

Kicsit nehezen békülök meg a Coen testvérek alkotásaival, hiszen olykor nagyon tetszik a filmjük, olykor meg kevésbé, azonban mégis az előbb említett rendezőpáros a legfőbb oka, hogy vártam a True Gritet: nem alkottak még olyat, ami mellett el lehet menni szó nélkül. A félszemű, egy western köntösét magára húzó bosszúfilm nagyszerűen sikerült, a remek forgatókönyv átlendíti a kevésbé tökéletes momentumokon is, de összességében egy profin kivitelezett mű.

Egy 14 éves kislány, Mattie Ross nem mondható átlagosnak. Miután apját megölik és a gyilkos elszökik, úgy dönt, hogy ő maga fog utána eredni. Felbéreli Rooster Cogburn békebírót, aki szintén nem mindennapi. A békés megoldások helyett inkább az erőszakot és a fegyveres megoldást részesíti előnyben, ezáltal lesz tökéletes személy a lány bosszújára. Mr. LaBoeuf , a texasi törvény embere is segítségére siet, még ha az út nem is mindig úgy alakul, ahogy azt a hármas tervezi.

A Coen fivérek egyedi nézőpontja egy kicsit háttérbe szorul, de ettől függetlenül profin oldották meg feladatukat. Egy percre sem unatkozunk, a lassú tempójú film végig leköti a nézőt, még ha eltart majd’ 2 órán át is. Klasszikus western-hangulatot idéz, melybe szervesen beletartozik a lovak vágtatása, a pisztoly-párbajok hatása és a vadnyugati légkör. A kitűnően megírt forgatókönyvet a vászonra hasonló minőséggel ültették át, a párbeszédek jól átgondoltak, nem semmitmondóak és a még a szellemesen abszurd humor sem hiányzik belőlük.

A jól kidolgozott karakterek adják az alapját a filmnek, hiszen a Coen testvérekre jellemző módon semmi gond nincs a lélekábrázolással és a karakterépítéssel. A marsall lecsúszott, marcona, de mégis hősies alakja pont olyan, aminek lennie kell ahhoz, hogy a nézőt érdekelje a sorsa, míg a lány eleven, felvágott nyelvű és makacs lénye tökéletes párosítás. A Texas Ranger már elhajlik a komikum és a komolyan vehetetlenség irányába, de ez az enyhén parodisztikus figura is alásegíti a légkör megteremtését.

A westernhez hozzátartozik a művészien fényképezett tájak, a lemenő nap kliséje és a gyönyörűen lekapott lovaglások, természetesen most is megkapjuk ezeket a jellemzőket, az operatőr nagy teljesítményt nyújtott. A lassú tempóban kiváló aláfestést nyújt a zene, de a színészek játéka is mindenképpen kiemelendő. Jeff Bridges, mint főszereplő, ha nem is hiba nélküli, de remek alakítást nyújtott, és Matt Damon is megbirkózik a szerepével. Hailee Steinfeld kislánya meglepően jól szerepel, de nem szorulhat háttérbe Josh Brolin főgonosza sem.

A remek ritmusban haladó film újra feleleveníti a vadnyugat korát, mely ugyan inkább a párbeszédekre helyezi a hangsúlyt, mint a fegyveres konfliktusokra, de ettől függetlenül végig működik és hozza az elvárt minőséget. Talán nem fog túl sok díjat kapni a 10 Oscar-jelölés ellenére sem, de mégis megéri megnézni, hiszen egy kihalóban lévő műfaj legújabb próbálkozását láthatjuk – igen jó színvonalon. A magam részéről 8,5/10 pont.


Timothy Zahn – Thrawn-trilógia

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia:
A Birodalom örökösei / Sötét erők ébredése / Az utolsó parancs
(Heir to the Empire / Dark Force Rising / The Last Command)

Nem titkoltan mindig is jobban kedveltem a fantasy-t, mint a sci-fi műfaját. Azonban, ha a tudományos-fantasztikus témában szeretnék olvasgatni, akkor mindig is a Star Wars univerzum került először terítékre. Nem véletlenül, hiszen egy kiválóan kidolgozott, jól felépített és nem mellesleg nem túlbonyolított világról van szó, melyen belül mindig is kellemes volt olvasni, eddig is jó regények születtek.

A Thrawn-trilógia egy olyan korba látogat el, amelyről még nem született mozgóképi feldolgozás. A jedi visszatér film eseményei után, a II. Halálcsillag elpusztítása után járunk, amikor a lázadók már megalapították az Új Köztársaságot és a változatosság kedvéért már a Birodalom került hátrányba. Az egykori felkelők abban a hitben vannak, hogy már megnyerték  a háborút, csupán az utolsó szálak felgöngyölítse van hátra, azonban hamar rá kell ébredniük, hogy közel sem ilyen rózsás a helyzet: a Birodalom megmaradt csapatainak irányítását Thrawn, a zseniális főadmirális veszi át.

A leírtaknál sokkal bonyolultabb a helyzet, de nem szeretném elvenni a szórakozás lehetőségét. Mindvégig megkapjuk az izgalmas, tartalmas és kalandos cselekményt, nem áll le és nem fullad unalomba egyik kötetben sem, pedig igen terjedelmes könyvekről van szó. A folyamatos eseménykavalkád könnyen megemészthető, a leírás stílusa nem válik sietőssé, nem lesz a trilógia egy galaxisnyi futóverseny. Pedig mindvégig több szálon fut a cselekmény, olykor öt különböző történetfonál is párhuzamosan egymás mellett halad, de az író szépen egymásra épít és mindent megfelelő mértékben fejt ki.

Mindhárom kötet egy kicsit más stílusjegyeket hordoz magán. Az első könyv lassan indult be és még nagyon érezni lehetett rajta a bevezető-jelleget, azt a fajta felvezetést, ami még nem teszi letehetetlenné az adott szöveget, de mégis egyre jobban leköti az olvasót és eléri, hogy érdekfeszítő maradjon. Lassan ismerteti meg a környezetet, ezáltal nem lesz olyan erős, mint a későbbiekben. Azonban ésszerűen felépíti és érdekessé teszi a történetet, hogy arra a későbbiekben is tudjon támaszkodni, hogy ha esetleg gyengülne a minősége (pedig itt még erről sincs szó, tulajdonképpen folyamatosan javul).

A következő epizód maga a tetőpont, a történetszálak és a galaxis méretű cselekmények orgiája. Ez mutatja az igazi sci-fi jelleget: monumentális űrcsaták, szórakoztató, izgalmas és rendkívül érdekes események. A párhuzamosan, térben hatalmas távolságban futó szálak megadják a grandiózusság érzetét, mely tovább fokozza az élvezi értékét. Egy kicsit előtérbe került a politika is (az idegesítőbb fajtából, amikor az olvasó legszívesebben kettévágná egy jól irányzott fénykardcsapással az akadékoskodó politikust), illetve tovább építik a karaktereket, melyeket még az első részben nem éreztem igazán kidolgozottnak.

A harmadik, egyben befejező rész viszont folyamatosan lecsillapszik és egy kicsit komolyabbá válik. Ugyan még mindig fontos szerepet játszik a cselekmény, mely természetesen most is leköti a figyelmet, de folyamatosan előtérbe kerülnek a karakterek (a csempészek mellékszála külön tetszett), melyeket sikerül kellő mértékben árnyalni. Az egész sorozat megkapta ezáltal a méltóságos befejezését, bár nem éreztem eléggé felépítettnek és némileg légből kapottnak tűnt az érzelmi csúcspont megvalósítása. Ennek ellenére remek lezárása a trilógiának, mely méltó folytatása a klasszikusabb világnak.

Talán túl sok jót írtam a sorozatról, de valójában a sci-fi műfajban keretein belül (nem mintha túlzottan tájékozottnak mondanám magam) kiemelkedőre sikerültek. A kezdeti bizonytalanságok után magára talált, míg végül fokozatosan egyre jobb lett. Pontozni nehéz egy teljes trilógiát, de legyen 8,5/10. Star Wars berkeken belül alapmű, érdemes elolvasni.


A király beszéde – színészek a dadogós királyért

A király beszéde
(The King’s Speech – 2010)

Amikor először a filmről hallottam, valamilyen oknál fogva egyfajta politikai drámát képzeltem el, amolyan Frost/Nixon hangulatban. Azonban némi utánaolvasás után nagy meglepetésemre kiderült, hogy A király beszéde közel sem a politikáról szól, de még csak nem is a klasszikus értelemben vett dráma. A film megtekintése után viszont bizton állíthatom, hogy ez nem gond, sőt, így is tökéletesen működött és nem véletlenül lett az Oscar-díj egyik nagy esélyese.

A királyi család tagjainak tudniuk kell jól beszélni. György, a yorki herceg problémákkal küzd e téren, dadogása súlyosan akadályozza. Szerencséjére nem ő a trónvárományos, így nem kell az egész nemzet előtt szónokolnia túl gyakran, de még így is kínos pillanatokat él meg egy-egy beszéde során. Azonban a király halála után trónra lépő örökös nem felel meg kormánya elvárásainak, ezért Györgynek kell a helyére lépnie, tehát kénytelen lesz beszélni is. Miután a hagyományos kezelési módok nem válnak be, a felesége felkeres egy logopédust, aki talán képes lesz segíteni a jövendőbeli királynak.

Nem véletlenül említettem most sem az Oscar-jelöléseket. A nyertesekkel lehet egyetérteni vagy épp az ellenkezőleg, de az biztos, hogy a jelöltek között értékes filmek akadnak. A király beszédével sincsen ez másként: jó film, köszönhetően a kiváló rendezésnek, a korrekt történetvezetésnek és a zseniális színészi játéknak. Lassú tempója mellett sem válik unalmassá, témája mindvégig érdekes és élvezetes marad, nem lesz sem banális, sem túl érzelgős, annak ellenére, hogy erre gyakran adódna alkalom. Profi kivitelezésében nincs hiba, ügyesen ötvözi a kosztümös elemeket a történelmi mondanivalóval.

Főszereplő karaktere hamar szimpatikus lesz, átérezzük problémáit és együtt szorítunk vele kényes helyzeteiben. A film angolos humora mellett könnyedén bontakozik ki a logopédus és a királyi sarj közti kapcsolat, mely mellé a politikai helyzet súlya adja a komoly vonalat. A kicsit kimért stílusát remekül feldobja a hangulatos és részletgazdagon kidolgozott környezet, mely szépen bemutatja a század első felének világát, melybe tökéletesen illeszkedik a feleség és a kormány többi tagjának viselkedése.

Alexandre Desplat zenéje kellemesen aláfesti a jeleneteket, melyekbe igazán életet nem a forgatókönyv visz, mely talán túl rideg légkört teremt, hanem a színészek. Colin Firth játéka egyértelműen kiemelkedő, VI. György megformálása hibátlan. Mellette Geoffrey Rush hasonlóan színvonalasan alakítja a logopédust, míg a király feleségének bőrébe a finom arcjátékkal remekelő Helena Bonham Carter bújhatott. Érdemes megemlíteni a többi kiváló angol színész nevét is, akik kitűnően egészítették ki a trió bravúrozását. Michael Gambon, Timothy Spall, Guy Pearce és Derek Jacobi alkotják a mellékszereplők javát.

Remek alkotás A király beszéde, azonban minden kiválósága és profizmusa ellenére sem rendkívül kiemelkedő, sokkal inkább a színészi játék miatt marad igazán emlékezetes. A történet megvalósítása által válik esélyessé a díjkiosztó gálákon, személy szerint 8/10 pontra értékelném.