Legjobb idén látott filmek – 2009

2009 filmek tekintetében nem volt rossz év. Sok remek alkotást mutattak be, bár talán úgy pontosabb, hogy több nagyszerű művet láttam, mivel egy részük nem idei. Új méreteket öltött a technológia és a látvány, bár ezzel párhuzamosan nem mindig jár együtt a minőség is.

Az alábbiakban a legjobb idén látott filmeket írom, vagy legalábbis azokat, amelyeket ide sorolnék. Bár sajnos idén nem igazán láttam kiugróan (10/10) jó filmet, de ettől függetlenül voltak kitűnőek. Tehát akkor a top 10-es lista, és néhány kiemelendő film.

10. Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Art Thou? – 2000)

Hihetetlen hangulatfilm, már nem egyszer láttam, de végig tudtam másodjára is mosolyogni végig. Nagyszerű humor, zseniális zene, feelgood hangulat és Clooney.

9. District 9 (District 9 – 2009)

A dokumentarista stílus alájátszik a kitűnő megvalósításnak, de mindamellett a mondanivalót nem erőlteti, vagy legalábbis nem nézi a nézőt hülyének, s még az akciófilm része is élvezetes.

8. Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson’s War – 2007)

Amerikai propagandafilm is lehetne, de valójában sokkal inkább egy politikai szatíra komédiába illő pillanatokkal és nagyot alakító színészekkel.

7. Watchmen: Az őrzők (Watchmen – 2009)

Az évvégén még gyorsan megnéztem, de megérte. A képregényfilmek és az akciófilmek keverésével, a zenével és a látványvilággal egységben mutatja be az embereket.

6. A felolvasó (The Reader – 2008)

A lassú tempójú dráma elgondolkoztat és meghat egyszerre, mély gondolatokkal és filozófiai kérdésekkel vezetve mutatja be a szerelem és a tettek fontosságának világát.

5. Gyávák és hősök (Lions for Lambs – 2007)

Beszélgetésekről szól a film, főleg a háborúról és a politikáról.  Csupán kérdésekkel foglalkozik a film, mégis nagy hatással bír.

4. Becstelen brigantyk (Inglorious Basterds – 2009)

Tarantino így képzeli el a háborút, s mi elhisszük neki. A forgatókönyv nagyszerűsége mellett minden passzol. A legjobb idei film számomra, az eddig látottak közül.

3. Vérző olaj (There Will Be Blood – 2007)

Lassú, nyugodt folyása ellenére is feszültséggel teli film. Erőteljes, szuggesztív légköre kiegészül a színészekkel és a kor hangulatával. Hihetetlen erővel bíró alkotás.

2. Kétely (Doubt – 2008)

Szomorkás hangulat és mély tartalom köti össze a filmet a remek színészekkel. Drámai légkör kíséri a komoly témát, melyet sikerül hatásosan kibontani.

1. Frost/Nixon (Frost/Nixon – 2008)

Csupán egy interjúról szól a film. Egy riport a politikáról, amelyet óriási színészek kísérnek. A feszültség és premier plán képek teszik teljessé.

Egyéb kategóriák

Több film is van, amelyek kiemelést érdekelnek, de a top 10-be már nem fértek bele, viszont amelyeket már írtam, azokat nem írom külön kategóriába.

Kategória nélkül meg kell említenem a Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button – 2008) c. filmet, A szabadság útjai (Revolutionary Road – 2008) c. művet, vagy éppen a Vicky Cristina Barcelona (2008) c. alkotást, illetve a Fél Nelsont (Half Nelson – 2006), melyek helye még a listán lett volna.

Az év feelgood filmje: Az igenember (Yes Man – 2008) – a hangulata lenyűgöző

Az év legjobb animációs filmje: Coraline és a titkos ajtó (Coraline – 2009) – a sötét mese

Az év horrorja: Árvaház (El Orfanato – 2007) – Del Toro egy zseni

Az év amerikai animációs filmje: Szörnyek az űrlények ellen (Monsters vs. Aliens – 2009) – én jól szórakoztam

Az év “Tim Burton filmje”: Nagy Hal (Big Fish – 2003)

Az év látványa: 2012 (2012 – 2009) / Avatar (Avatar – 2009) – az utóbbi inkább, de az előbbinek is a kinézete a nagyszerű

Az év popcorn-filmje: Star Trek (Star Trek – 2009) – a látvány mellett a többire sem lehet nagyobb gond, élvezetes volt

Az év zenés filmje: Rockhajó (The Boat That Rocked – 2009) – angliai kalózrádió zseniális hangulata

Az év “csajos” filmje: Az ördög Prádát visel (The Devil Wears Prada – 2006) – még élvezni is lehetett

Az év csalódása: Avatar (Avatar – 2009) – én jóval többet vártam

Az év legrosszabb filmje: BloodRayne – Az igazság árnyékában (BloodRayne – 2005) – Uwe Bollt nehéz szeretni / Dragonball: Evolúció (Dragonball Evolution – 2009) – gyalázás

Boldog új évet mindenkinek!

A forrás – lenyűgöző film a halálról

A forrás
(The Fountain – 2006)

Az első, ami eszembe jutott róla, hogy nehéz. Bonyolult film, vagy talán túlságosan is művészi, de mégis, a legjobb szóval élve elvarázsol. A több szálon futó történet olykor káoszt alkot, de mégis, nehéz kikerülni a hatása alól, s talán nem is kell. A film nagy részét talán megérteni sem lehet, de játszadozik a nagy gondolatokkal az életről és a halálról, s a nem egységes történetszálat összefogja ugyanaz a hangulat, amitől elállt a lélegzetem.

A film három történetszálat jár végig, azonban úgy, hogy egységes történet szinte egyiknél sincs. A spanyol inkvizíció idején egy lovag, Tomas a királynő parancsára Dél-Amerikába utazik, hogy megkeresse az élet fáját. Valamikor a modernebb világban Izzy halálos betegségben szenved, de férje, Tommy mindent megtesz a gyógyulásáért, és mindent feladva dolgozik az ellenszeren. Egy meghatározhatatlan korban Tom egy haldokló csillag felé tart szerelmével, hogy megtalálja az ellenszert a halálra.

Nehéz összefogni a filmet, mert önmaga sem egységes. Érzéseket, gondolatokat mutat be, de nem közvetlen módon. Nem nézi hülyének a nézőt, kimondottan a képzeletére és a gondolkodására támaszkodik, s közben olyan témákat feszeget, mint a halhatatlanság, az elmúlás vagy a halál elfogadása. Mindezeket csak közvetetten mutatja be, hiszen nem a(z egyébként remek) párbeszédeken van a hangsúly, sokkal inkább az érzéseken és a gondolatokon.

A komoly témát aláfesti Clint Mansell nagyszerű zenéje, illetve a kitűnő vizuális megvalósítás. A jövőben játszódó rész hihetetlenül jól van kidolgozva, de végig remekül operál a különböző színekkel. A színészeken sok múlik, de Hugh Jackman és Rachel Weisz, mint a két főszereplő nagyon jól mutatja be a karaktereket, s azoknak az érzéseit. Elsősorban Jackmanen van nagyobb teher, de jól megállja a helyét.

Nem könnyű a filmről nyilatkozni, ezért nem is próbálkozok tovább. Látni kell, mert a különböző témákat hihetetlenül adja elő, de a látvány még önmagában is lenyűgöző. Nehéz megérteni, mégis tud az érzelmekkel dolgozni. Másodszori megnézés után vagyok, de még biztos, hogy meg kell néznem párszor, annyira magával ragad. 8,5/10 pontot adok, de csak a nehézsége miatt. Meg kell nézni, egyszerűen minőségi darab.

Watchmen: Az őrzők

Watchmen: Az őrzők
(Watchmen – 2009)

Be kell vallanom, hogy nem olvastam a képregényeket, így csak homályos képekkel rendelkeztem a film története felől, de legnagyobb örömömre nem is szükségeltetik hozzá komolyabb előtudás. A film továbbviszi az elmúlt évek képregényfilmjeiből (Batman, Vasember, stb.) szerzett tapasztalatot, s azt a legjobb módon alkalmazza is. A sötét tónusú világba ezúttal morális dilemmát és remek látványt töltöttek, amiből az év képregényfilmje lehet.

Az alternatív hidegháború éveiben Nixon (szuperhősi segítséggel) megnyerte a háborúit, azonban a világnak két szuperhatalomtól (Szovjetunió és USA) kell félnie. A nukleáris holokauszt már csak négy percnyire van hátra, de a törvény által tiltott maszkos igazságosztók sem tétlenkednek. A Komédiás halálával előtérbe kerül egy összeesküvés, amely után a már elfeledett szuperhősök, Rorschach, Égi Bagoly és Selyem Kísértet nyomoznak.

A nagy vonalakban felvázolt történet még több dolgot is rejt, de tud úgy dolgozni a történetszálakkal, hogy nem esik (nagyon) szét az egész koncepció. A párhuzamos események nem ütnek zavaróan, pedig a nem túl nézőbarát két és fél óra alatt lehetőség lenne, de még csak unalomba se fullad a hosszú játékidejű történet.

A kissé sötét végkifejlet tartalmazza magában a morális dilemmát, amire a film kihegyezi a történetfolyását, de folyamatosan érezhetjük az emberiségre utaló gondolatokat, még ha nem is mindig pozitívan. A karaktereket sikerül eléggé kidolgozni, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak, lehetőség szerint meg is értjük Dr. Manhattan eltávolodását, vagy éppen Rorschach elveit.

A nagyszerűen sikerült látványba egy kicsit több brutalitás keveredett, mint amennyit hirtelen elviselnénk, de nem estek át zavaróan a ló túlsó oldalára. A néhol furcsán alkalmazott lassítás-gyorsítás keveredés felüdítette az akciójeleneteket, de a hangeffektekre sem lehet panasz, legalábbis a törő csont hangja kitűnő aláfestésnek bizonyult olykor. A zeneválasztás néha melléfogott, de legalább merésznek bizonyult, s az esetek többségében célba talált, hasonlóan a főcímhez, mely az egyik legjobb, amit láttam.

A nem túl ismert színészek szerepeltetése ellenére nem volt gond velük, sőt, remekül megoldották a feladataikat, főleg Jackie Earle Haley, mint Rorschach, vagy Jeffrey Dean Morgan, mint A Komédiás. Egyedül Matthew Goode játéka nem győzött meg Ozymandias szerepében, hiszen inkább nagyravágyó pojácának tűnt, mint idealista szuperhősnek.

Részemről teljesen megnyert a film magának, a 163 perc alatt végig a székhez szögezett. A látványvilága a zenével párosulva tökéletes egységet alkottak, de a történetvonalra sem lehet panasz. Nem vagyok benne biztos, hogy a képregény ismeretével is így vélekednék. Részemről megér 9/10 pontot, az év képregényfilmjeként.

Misfits – 1. évad

Misfits – 1. évad
(Misfits)

Nem lehet eléggé éltetni az angliai sorozatgyártást, hiszen nagyszerű alkotásokat nézhetünk folyamatosan. A Misfits könnyen lehetne az angol Heroes, de mégis, az egész annyival jobban van előadva, hogy össze sem lehet hasonlítani őket. A végén nem mondom, hogy sajnáltam, de lehet, hogy elkélt volna még néhány epizód, ugyanis a 6 részes első évad elég karcsú volt. Látszott, hogy tudták volna még fokozni, de majd csak jövőre.

Szinte hihetetlen, de ez alatt a 6 rész alatt is érdekessé tudták tenni a szereplőket. A karaktereket eléggé emberiek ahhoz, hogy érdekeljen is a sorsuk, s így az egész sorozat tetszeni fog. A történet drámaiságát is erősítik a személyek mélységét, s ahogy valami komolyabb témához nyúlnak, rögtön hihetővé is válik, s valóban elkezdek izgulni egyes alakok jövőjét illetően. Ez az, amit a legtöbb sorozat nem tudott elérni.

Amit a pilotban is hangsúlyoztam, az folyamatosan jelen volt az évad folyamán. Kitűnően találják el az arányt a különböző műfajok között. A drámát megfelelően hozzák össze a komédiával, és az átmenet megfelelően van megalkotva. Azonban ami még fontosabb, hogy mind a kettő a saját terén belül komolyan vehető. A dráma igazi mélységei érződnek, s nincsenek annyira a levegőben, mint az amerikai sorozatok többségénél.

Az epizodikusság jellemezte a sorozatot leginkább, természetesen a háttérben néhány rejtéllyel, és átívelő szállal, amit szintén remekül hoztak össze. Nem akadt meg a folyamat az epizódtörténet és a nagy szál között, és állandóan mentek mind a két oldalon a történések. Ennek ellenére az évad vége nem tekinthető lezárásnak, és nagyon állva hagyták a főbb szálakat. Kiderült Nathan képessége (én tudtam az időutazástól kezdve!), ami a végére vagyes cliffhangert hagyott maga után. Egyrészt drámai, de pont a karakter miatt enyhe komikus vonallal van fűszerezve.

A zene még mindig nagyszerű, remekül kombinálják a dalokat. A főcím önmagában is kitűnő, szerintem a legjobbak között van, legalábbis remekül felvezeti az egész sorozat hangulatát. A színészek önmagukban nem túl ismertek, de ez sem probléma, hiszen jól megoldják a feladatukat. Hihetően, és szinte valóságosak, a fiatalabb szereplők ellenére is érzékeltetni tudják a drámát.

A végére csak sajnálni tudom, hogy 6 rész készült az első évadra, mert elbírt volna még néhány hasonló minőségű epizódot. A cliffhanger így kicsit furán sikerült, főleg, hogy a fő történettel nem haladtak jelentősen előre, de majd jövőre reméljük több minden kiderül. Pontozni nehéz, mert a dráma nehezen emészthető, még ha komédiával vegyítik is, de ez a jobb-féle 8/10-et megérdemli.

Spirit – A sikító város – a műfaj paródiája?!

Spirit – A sikító város
(The Spirit – 2008)

A film komoly okot ad a kételkedésre. Végig azon gondolkodtam, hogy a film egy paródia lenne-e, de valahogy mégsem lehet az. Az egész koncepció elnagyolt és nem vehető komolyan. Fura így filmet nézni, mely kvázi a képregényfilmek kigúnyolása, de közben próbál komolynak mutatkozni, pedig egyedül a látvány az, mely okot enged az élvezetre. Ennek ellenére nem rossz film, egyszerűen csak nem kell komolyan venni. Már ha ez lehetséges.

Danny Colt, a zsaruból lett szuperhős szeretett városában próbálja őrizni a rendet, mint Spirit, a város lelke. Különösebb képessége nincs, csupán halhatatlan. Két harc között a nőket keresi, azonban ellenségei közül az őrült Octopusnak nagyobb tervei vannak, mint estéről estére megmérkőzni a hőssel, s ráadásul még Spirit múltjának darabkái is felbukkannak a fekete-fehérbe öltözött valóságban.

A műfaj paródiájának könnyen lehetne nevezni, hiszen a hősünknek képessége nincs, de a nők után állandóan megy, emellett a főgonosz nem kicsit elmebajos és meglepő módon állandóan poénokat szór, a nem kevésbé hibbant segítői idétlen kövér klónok, akik állandóan nevetnek. Spirit sem teljesen komplett, neki még a halál is nőnemű, hogy a városról ne is beszéljünk, de hogy harc közben is vécékagylót húznak rá, az már kimondottan meglepő.

A film humorossága normális esetben negatívum lenne, azonban az egyéb hibák miatt még élvezetessé is teszik a filmet. A történetszálak nincsenek rendesen összerakva és szétszórt, de még így is közhelyesek és sablonosak, hasonlóan a dialógokkal, amelyek még gyengébbé teszik a produkciót, egyedül a humor dobja néha fel, aminek köszönhetően komolyan lehetetlen venni.

A látvány viszont kimondottan újító, ami elég meghökkenésre ad okot. A fekete, a fehér és a vörös színekkel játszadozik, s a színek teljes hiánya (vagy éppen erőteljes mattsága) még jobban növeli a képregényes stílust. A színészek között Scarlett Johansson kiemelkedő, mivel Samuel L. Jacksont nem lehet komolyan venni.

A film a humor olyan forrását használja, s ráadásul olyan mértékben, hogy lehetetlen komolyan megítélni a filmet. Szétszórt koncepció, elnagyolt szereplők, nagy adagnyi humorszórás jellemzi a filmet. Ha paródia lenne, nagyszerűen mutatna, de félek, hogy komolyan gondolták, s így csak 5,5/10-et tudok adni.

Avatar – ez nem 2009 filmje

Avatar
(Avatar – 2009)

Minden várakozás ellenére azt kell mondanom, hogy ez nem lett 2009 filmje. Ennek ellenére még mindig jobb az átlagnál az Avatar, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem a nevetségesen szép látványának köszönhető. James Cameron jegyzi a filmet, és a rendező a Titanic és a Terminátor filmek mellett ezt sem néhány millióból készítette, s így kaphattuk meg 2009 leglátványosabb filmjét.

2154-ben, mikor a Föld más bolygókra látogat, felfedezi a Pandora bolygót is, ahol olyan természeti kincset találnak, amelyért hatalmas összegeket fizetnek a földlakók. Azonban az idegen planétának vannak őslakói is, méghozzá a hatalmas termetű, kék Na’vi nép személyében, akiknek a falujuk alatt található a legnagyobb lelőhely. Megindul a folyamat, hogy valamilyen módon kitelepítsék az idegeneket, de a harc mellett a másik lehetőség az Avatarok létrehozása, akik lényegében emberi irányítás alatt álló Na’vi testek. Egy lebénult tengerészgyalogos is kap egy Avatart, azonban a “beépülés” közben egyre jobban rájön, mi is az igazi érték.

A 166 perc játékidő alatt két dolgot tehet az egyszeri néző. Vagy hagyja magát beszippantani a lélegzetelállító univerzum súlya alatt, vagy csak a második helyre erőszakolja a látványt, és kicsit a lebegő sziklák mögé tekint. Egyértelműen az elsőt kell tenni, hiszen arra nem lehet panasz, ellentétben minden mással. A közhelyeket és giccseket egymásra halmozó történet önmagában  nem sokat ad, s ennek még a sablonos történetvezetés sem szabhat gátat.

Azonban a történetnek a legnagyobb erénye az időzítés. Megérte Cameronnak éveket ülni a forgatókönyv felett, hiszen kitűnően ki tudta számolni a történet lefolyását. Minden akkor következik, amikor kell, s nem fulladunk bele állandóan a felesleges problémákba. Megkapta a helyét a szerelmi szál, a gonoszok ténykedése és az ütközet is, így az alapból problémás történet nem lett túlságosan is rossz.

A logikai problémákat felesleges lenne felvetni, hiszen szinte hozzátartoznak korunk filmjeihez, bár az arcunkba erőszakolt tanulság már elgondolkodtató. A főszereplő (túl) gyors átlényegülése mellett zavaróan adagolták a környezetvédelmi mesét, de érdekes volt egyszer rossz szerepben látni az USA-t. Azonban az érzelmekre ható, leginkább hatásvadász elemeket tudja eléggé kiegészíteni a környezet.

A giccses jelenetek és a papírmasé mellékalakok nincsenek zavaróan kiemelve köszönhetően a látványnak, ami rögtön lehengerli a nézőt. Hihetően tárul a szemünk elé a Pandora bolygó, a különleges növényzetével és állatvilágával együtt. A gyönyörű vidék lebegő sziklái, vagy éppen repülő medúzái már-már valósághűen ábrázolnák a valóságot, ha létezne ilyen hely.

A zenét James Horner szolgáltatja, nem is rosszul. Remekül aláfestik a jeleneteket, emellett önmagában is kiemelkedő. A színészeket szinte el is felejthetjük, hiszen a film nagy részében CGI-lények láthatóak, s csak olykor tűnik fel Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez vagy Stephen Lang kiemelkedő (vagy legalábbis észrevehető) színészi játéka.

Úgy tűnik, hogy a rendező nem hiába szórta két kézzel a 300-500 millió dollárt, s ha más nem is, a látvány megérte. A kérdés most már csak költői, hogy vajon lesz-e második rész, de nyilvánvaló a válasz: lesz. Csak a minősége a kérdéses, de a következő epizódok nem kisebbítik az elsőt. Olykor hatásvadász, közhelyes és giccses, de senkit nem érdekel, mivel olyan nagyszerű látni Pandorát. Részemről 8/10, mivel eléggé csalódtam.

Kaliforgia – 3. évad

Kaliforgia – 3. évad
(Californication)

A legjobb Californication évad? Részemről mindenképp, ugyanis nagyszerűen tanult az előző évad hiányosságaiból, és pont azokat a dolgokat hozta, amelyekre szükség volt. Rég szórakoztam már ilyen jól, s szinte kivétel nélkül, ez a 12 rész remek volt. A végét kicsit összecsapottnak éreztem, főleg a hirtelen behozott drámai szál miatt, de minden hatásvadászata ellenére kitűnően illesztették be az eddigi történetekbe. Ha a következő évad is ilyen lesz.. megnyalhatjuk a szemgolyónkat.