8/10 kategória bejegyzései

The River – 1×01-02

The River – 1×01-02
(The River)

A V és a The Event meglehetősen kétes minősége után nem sikerül igazán felkelteni az érdeklődésemet a high concept sorozatok iránt, így a The Riverre sem voltam különösebben kíváncsi. Azonban az első két rész olyan jól sikerült, hogy várom a folytatást, sőt, mondhatom, hogy az idei év egyik legjobb nyitányát láthattam. Remélem a folytatás is legalább ilyen lesz.

Emmet Cole egy népszerű sorozatot vezet, a stáb követi a világ körül, miközben ő egzotikus helyeket látogat meg, illetve új növényeket és állatokat fedez fel. Utazásaira a családját is magával viszi, állítólag ebben rejlik sikerének titka. Azonban több évtizednyi munka után az Amazonas őserdejében egyszer csak nyomát vesztik. Hónapokig kutatnak utána, de nem találják meg, ezért már éppen feladnák a reményt, amikor hirtelen bekapcsol a jeladója. Felesége, fia és a stáb néhány tagja utána ered, miközben a mentési folyamatot is felveszik – ekkor még nem is sejtik, hogy mi rejlik a dzsungel mélyén.

A kezdés elég nehezen indult be. A készítők hirtelen bedobtak minket az események sűrűjébe, nagyon úgy tűnt, mintha a szálak össze-vissza lennének, a káoszon nehéz volt kiigazodni. Nem mutatták be igazán a karaktereket, így megkedvelni is nehéz volt őket – mondjuk ez a 80 perc végére sem sikerült. A mentés érdektelennek tűnt, de folyamatosan egyre érdekesebbé vált. Mire az első részt befejezhettük, már túl voltunk annyi izgalmas és feszült pillanaton, hogy élvezhető legyen, s ez a második epizód folyamán is csak fokozódott.

A misztikus és természetfeletti témaválasztás remeknek tűnik, hiszen váratlan fordulatokhoz és meglepetésekhez vezethet, ráadásul a mitológia is folyamatosan bővülhet és válhat érdekesebbé. Ehhez társul a sötét, már-már horrorisztikus hangulat is, melyet nagyszerűen ki is használtak a készítők, nem féltek ijesztgetni és félelmet generálni.

Amit viszont egyáltalán nem tudtam hova tenni, az a kamerakezelés. Mivel az egész dokumentum-sorozatos hangulatban készült, a technikai részek is igazodnak hozzá, tehát gyakran láthatjuk egy-egy rejtett kamera vagy a stáb tagjainak kézi kamerájának képét, amelyet kiegészítenek a doktor sorozatából készült felvételekkel. Akit ez zavar, az bele se kezdjen, mindvégig jellemző lesz, én magam sem tudtam szeretni, sokszor inkább zavart. Egy idő után ugyan megbékéltem vele, de kétlem, hogy ez mindenkinek sikerülne.

Összességében a kezdeti gyengélkedések ellenére a végére egy kiváló pilotot láthattunk, az izgalmas pillanatokat jól kiegészítik a félelmetes légkörrel, remélem, hogy a későbbiekben is tudják biztosítani ezt a minőséget. A fényképezés stílusa továbbra is furcsa, nem fog mindenkinek tetszeni, bár ettől még szórakoztató volt a kezdés. A folytatás se legyen rosszabb, nekem az 1×01-02 8/10.

Reklámok

Suszter, szabó, baka, kém

Suszter, szabó, baka, kém
(Tinker Tailor Soldier Spy – 2011)

A hidegháborús politikai dráma mindenképpen a kedvenc műfajaim között található, s ha mindez egy izgalmas krimi-szállal társul, akkor számomra a siker szinte garantált. Ennek ellenére a hosszú című film mégsem nyert meg tökéletesen, minden érdekessége ellenére kicsit lassúnak találtam, viszont ettől még biztosan találkozhatunk vele az Oscar-gálán.

Az angol titkosszolgálat felső vezetőségének, a Köröndnek főnökét, a Control kódnév alatt dolgozó ügynököt meggyilkolják. Helyét más veszi át, lassan feledésbe is merülnek a tettei, azonban a minisztériumban előkerül egy őrültnek tűnő elmélete: az MI6 vezetőinek körében áruló van, aki a szovjeteknek is szolgáltat információt. A tégla kilétének kiderítésére küldik George Smiley-t, a nyugalmazott ügynököt, aki lenyűgöző intelligenciájával, illetve néhány másik kém segítéségével ered az áruló után.

A film legnagyobb erénye és egyben talán legproblémásabb része is a forgatókönyv bonyolultsága. A rendező és az írópáros úgy variálja a cselekményt, hogy nehezen lehessen kiigazodni rajta, a néző jobban összezavarodjon. Nem egyszerű kitalálni még az elején, hogy a szereplők közül ki kicsoda, s ezen felül a különböző idősíkok folyamatosan egybefolynak, a múlt és a jelen eseményeinek megkülönböztetése nehezére esik a regényben nem járatos nézőnek. Visszaemlékezések és múltidézések szakítják meg Smiley nyomozását, melyek nem csak hogy részleteket mutatnak be a rejtélyes ügyből, de tovább árnyalják a hidegháború korszakát.

A kémsztori egy zavaróan szürke és paranoiás kor felidézése is egyben, annak a kornak, amikor még az ügynökök vezetői is állandó félelemben, kétségbeesésben és feszültségben éltek. A légkört erősítik az érzelmeink letörésére és csüggesztésére irányuló képsorok is, melyet segíti az igazán lassú történetvezetés is. Utóbbi olykor izgalmas feszültséget teremt, olykor viszont átfordul kicsit unalomba, melyből ugyan gyakran továbblendül, de mégsem sikerült mindig fenntartani a figyelmet teljes mértékben. Smiley és a néző is apróságokból próbálja összeállítani a képet, mely csak növeli a feszültséget, de a végső jelenetben nem tud feloldódni, s az áruló személye elveszti érdekességét.

A környezet megteremtése viszont hibátlanra sikerült, a hidegháború magányos és gyanakvó világa a film vizualitásában is megjelenik, ezáltal egy idő után már a nézőt is nyomasztja az atmoszféra szürkesége. A színészgárdát kötelező kiemelnem, hiszen még a kisebb mellékszereplők között is nagy nevek tűntek fel, s gyakorlatilag mindenki kiválóan játszott. A főszereplő Gary Oldman, aki már igazán megérdemelne tehetségének elismerésére egy Oscar-díjat, talán majd most. A többiek közül nehéz külön kiemelni bárkit is, mindannyian megérdemlik: a “nagy öreg” John Hurt, az áruló-jelöltek: Colin Firth,  Toby Jones, Ciarán Hinds és David Dencik, a mostanában Sherlock-ot játszó Benedict Cumberbatch, az Amerikában is népszerű Tom Hardy, illetve a végre nem gonosz Mark Strong.

Összességében tehát egy bonyolultan előadott krimit láthattunk, amely sok minden miatt emlékezetes marad, elég ha a cseles forgatókönyvre, a lenyűgöző hangulatra vagy a zseniális színészekre gondolunk – s akkor még nem említettem a magyar neveket a stáblistán. Egyedül maga a nyomozás nem érte el a kívánt hatást, de ettől függetlenül a 8/10 pontot nem érzem soknak.


Warrior

Warrior
(Warrior – 2011)

A sportfilmek manapság kellő népszerűségnek örvendenek, a műfajon belül is a különböző harcművészetekkel foglalkozóak emelkednek ki leginkább. Idén, az Oscar-szezon környékén szerzett magának nevet a The Fighter, mely végül 2 (színészi) aranyszobrocskával távozhatott a ringből. A Warrior is sokban hasonlít hozzá (s egyben gyakorlatilag az összes sportfilmhez), ám mégis képes – ha eredetit nem is – élvezeteset mutatni.

Brendan egy középiskolában tanít fizikát, két lánya és egy gyönyörű felesége van, de mégsem élhetnek boldog életet, ugyanis az a veszély fenyeget, hogy elveszthetik az otthonukat, ha nem fizetnek a banknak. A családfő korábban ketrecharcból élt, míg végül felesége nyomására abbahagyta, de most kénytelen újrakezdeni, hogy elég pénzt teremtsen elő. Tommy régebben a tengerészgyalogságnál szolgált, de abbahagyta egy igazán megrázó élmény után. Visszatér ex-alkoholista apjához, akit évekkel ezelőtt az ital miatt hagyott el, hogy a segítségét kérje egy nagy pénzjutalommal járó ketrecharc-bajnokság megnyeréséhez, ahol ellenfelei között Brandan is ott lesz. Valójában azonban Tommy és Brandan testvérek, még ha az apjuk miatt el is vesztették a közös hangot.

A több szálon futó történet egyszerre lesz realista és már-már brutális erejű sportfilm, s egyben egy megható és emberközeli családi dráma is. Az előbbi vonulat nem mutat sok eredetiséget, bár a testvérküzdelem miatt rengeteg érzelmet kapunk. Nehéz eldönteni, hogy kinek is szurkoljunk valójában: a sötét, megváltást kereső és családi kapcsolataiban ellenszenves Tommy-nak, akit minden hibája ellenére megértünk, már csak a célja miatt is, amelyért harcol; vagy a családapának, aki nem akarja feladni az életszínvonalat, amit gyerekeinek biztosított eddig, s amelyet ő sohasem kapott meg. Ehhez a kettősséghez hozzáadódnak még a zsáner kötelező elemei, mint a felkészülés lelkesedése, a küzdelmek izgalma és a végső harc ereje, s így együtt lesz egy remek alkotás.

Mindez azonban kevés lenne a családi kapcsolatok és érzelmek nélkül. Az iszákos apa megbocsájtást keres fiainál, akiket korábban maga üldözött el maga körül, s most rá kell döbbennie, hogy már rég felnőttek, és ő kimaradt az életükből. De Tommy és Brendan sem fogadja tárt karokkal, s ezen felül még az egymás közti viszonyukon is lehetne mit csiszolni. Utóbbi fiú ugyanis nem menekült el a család többi tagjával együtt, inkább maradt részeges apja közelében – viszont így elvesztette a Tommy szeretetét. A kölcsönös megbocsájtás és bizalom, illetve az újból fellángoló szeretet nem jön létre azonnal, ehhez újra meg kell ismerniük egymást – akár a kevert harcművészeten keresztül.

A legjobb forgatókönyv is elcsúszhat azonban a rossz színészek miatt, de szerencsére itt ez a veszély sem fenyeget. Tom Hardy egyre több szerephez jut, egyre nagyobb hírnévvel büszkélkedhető produkciókban játszik, s erre rá is szolgált. Tommy szerepében csupán apró pillanatai vannak, hogy igazán kibontakoztathassa tehetségét, s él is a lehetőséggel. Joel Edgerton, mint Brendan is hasonlóan kiváló, de a Warrior legjobbja Nick Nolte lesz. Nagyszerűen mutatja be a fiai megbecsüléséért küzdő apát, akinek egyben az érzelmeivel is harcolnia kell. Említésszerűen jelen volt még Jennifer Morrison is, bár sokat nem tett hozzá.

A sportfilmek közül mindenképpen emlékezetes élmény marad, hiszen az érdekes alapkoncepciója mellett a családi dráma is eredményez elég sok érzelmet. Mindezek ellenére akadt egy kevés hiányérzetem is utána, bár nem tudom, hogy mivel lehetett volna többet kihozni a műből. Részemről 8/10.


A majmok bolygója: Lázadás

A majmok bolygója: Lázadás
(Rise of the Planet of the Apes – 2011)

Ugyan láttam néhányat a klasszikus Majmok bolygója-alkotások közül, valahogy sosem éreztem rá késztetést, hogy különösebben megismerjem őket. Az új produkció sem hozott igazán lázba, de miután mindenhonnan csak pozitívat hallottam róla, kezdtem kíváncsi lenni – végül nem is bántam meg a megnézését.

San Francisco egyik kutatóintézetében az Alzheimer és más mentális betegségek elleni gyógyszert keresik, s a kísérletezéshez majmokat használnak. Az egyik tesztelés során különös felfedezést tesznek: nem csak, hogy gyógyítja a kórt, de rendkívüli mértékben megnöveli az intelligenciaszintet is. Az egyik alany, Cézár hihetetlen fejlődést mutat, ám az események következtében kénytelenek bezárni néhány sorstársa közé. Ekkor még gazdái – köztük az egyik orvos, Will – még nem is sejtik, hogy micsoda lavinát indítanak el az evolúció történetében.

Ahogy a bevezetőben is említettem, sosem kapott el a Majmok bolygója-hangulat, nem ismerem a régebbi filmeket, így szinte teljesen a nulláról indultam neki. Ettől függetlenül is élvezetes volt, hiszen a készítők nagyszerűen építették fel a kerettörténetet, megfelelően átgondolták a forgatókönyvet. Tökéletesen megállja a helyét, mint önálló alkotás, de feltételezem a mitológia rajongóinak is szolgál jó néhány szórakoztató perccel. Az erős társadalomkritikát is magába foglaló Lázadás példásan vezeti a cselekményt, nem tartalmaz unalmas vagy felesleges perceket, miközben nem szorítja a háttérbe a karaktereket sem.

Különös folyamatnak lehetünk tanúi, hiszen a főszereplőnk valójában egy majom, ezen nincs mit szépíteni. Mégis, kiváló érzékkel hozták közelebb a nézőhöz, végig átlátjuk érzéseit és motivációit, szinte emberként is tekintünk rá. Mikor végre elérkezik a lázadás pillanata, akkor sem tudjuk elítélni vagy utálni – meglepődve vettem észre magamon, hogy inkább szurkolok az emberiség ellen törő csimpánzoknak, mint az embereknek. Nincs is ezzel gond, de ebből látszik, hogy remek munkát végeztek az írók, talán az idei popcorn-filmek között az egyik legjobbat.

Mindezek ellenére egy percig sem tagadom, hogy igazi látványmoziról van szó. A CGI minősége kitűnő, még ha szinte kizárólag a majmokra is kellett koncentrálniuk, azt nagyszerűen kivitelezték. A színészek körében nem követelt meg nagy tehetséget a produkció, főleg nem James Francotól, aki szinte csak mellékszereplőként volt jelen. A főalak, Cézár majom ugyanis könnyedén lejátszotta a vászonról – hogy ez mennyire a technikusok és mennyire Andy Serkis érdeme, azt talán sosem tudjuk meg.

Igen kellemes meglepetés lett A majmok bolygója: Lázadás, hiszen annak ellenére, hogy csak egyszerű blockbuster-moziról van szó, kiválóan végrehajtotta a feladatát. Persze nem hibáktól mentes, de a remek forgatókönyv sok mindenért kárpótol. A 8/10 pontot nem érzem soknak.


Rabbit Hole

Engedd el!
(Rabbit Hole – 2010)

Az Oscar-díjat elsősorban azért szeretem, mert a kevésbé híres, kisebb reklámhadjárattal rendelkező filmekre is ráirányítja a figyelmet. A Rabbit Hole-lal is hasonló a helyzet, hiszen egy-egy Oscar-, illetve Golden Globe-jelöléssel büszkélkedhet, ám ezeken kívül sokat nem lehetett róla hallani – pedig megérdemelné.

Becca és Howie boldog életet élnek egészen a négyéves fiúk, Danny balesetéig. A gyermekük meghal, s ez örökre nyomot hagy a szívükben. Próbálnak megbirkózni a fájdalommal, még terápiás csoportba is elmennek, de a teher folyton rájuk nehezedik, nem szabadulnak  tőle. Kapcsolatuk lassan elhidegül, hónapok elteltével sem jutnak közelebb egymáshoz. Nem tudják folytatni megszokott életüket, nem tudnak elszakadni a fájdalomtól és az emlékektől.

A rövid történetből is kitűnik, hogy nem egyszerű témával foglalkozik a Rabbit Hole. A megvalósításra nem is lehet különösebb panasz, ugyanis a felesleges dráma és konfliktusok helyett az egyszerűség, a nyugodt, békés tempójú történetvezetés a hangsúlyos, nincsenek erőltetett pillanatok, inkább a természetesség, az élethűség játszik fontosabb szerepet. A házaspár belső vívódásai adják a cselekmény főbb elemeit, s hiába nincs igazán világraszóló alapszituáció, az enyhén szomorkás hangulat kárpótol érte.

Az események mégis súlytalanok és unalmasak lennének a színészek nélkül, de szerencsére ők teszik a dolgukat. A két főszereplő Nicole Kidman és Aaron Eckhart kiválóak, kitűnik, hogy miért is örvendenek nagy hírnévnek. Minden pillanatban valóságosan, életszagúan játszanak – a hölgy méltán kapott Oscar-jelölést. Mellettük másnak nem igazán jutott tér kibontakozni, de Dianne Wiest és Miles Teller játékát azért muszáj kiemelni.

Nem lesz az idei év legerősebb drámája, talán évek múltán nem is fogunk rá emlékezni, de mégis élvezetes volt látni minden percét. Nyugodt tempóban fejtették ki a nehéz drámai pillanatokat, nem zuhantunk a sötét mélységekbe, inkább a könnyed szomorúság uralkodott. 8/10 pontot megér.


Batman: 1989-1997

Batman (1989)
Batman visszatér – Batman Returns (1992)
Mindörökké Batman – Batman Forever (1995)
Batman & Robin (1997)

Nem szabad elfeledni, hogy Christopher Nolan Batman-trilógiája előtt is megfilmesítették már a Denevérember kalandjait, méghozzá négyszer is. Ezeket néztem meg az elmúlt napokban, de összességében azt mondhatom, hogy nem baj, hogy Nolan újrakezdte a szériát.

Ugyan már 1989 előtt is születtek Batman-adaptációk, de elsősorban a tévéképernyőre készültek, így talán az első film, amelyet említeni érdemes az a Tim Burton rendezésében készült Batman (magyarul Denevérember). A rendező neve biztatóan csenghet, s talán ő is mentette meg az alkotást. Enyhén szürreális, de erősen groteszk és bizarr világot teremtett, amelyben a bűn az uralkodó. Azonban feltűnik egy hős, Batman, aki megleckézteti a gonosztevőket, és békét teremt Gotham városában. Michael Keaton is passzol a denevérhez, bár egy kicsit lehetett volna karizmatikusabb, noha lehet, hogy csak a főellenség halványítja el (de a maszk sem sok kibontakozási lehetőséget ad neki).

Hiszen a Batman sokkal inkább az ellenfél, Joker filmje. Egyszerre őrült, elmebeteg, de mégis zseniális karakter, akit Jack Nicholson személyesít meg, nem is akárhogyan. A vigyorgó alak és színésze együtt uralja a vásznat, remek szórakoztatást biztosít. A fő szálon kívül korrekten valósították meg a drámaibb pillanatokat, s még Kim Basinger talpraesett riporterként is helyt tudott állni. Összességében ha nem is tökéletes, de kellemes kikapcsolódás az 1989-es film, s Joker miatt legalább emlékezetes is.

Miután már megismerték és elfogadták a köpönyeges és gumiruhás igazságosztót Gothanben, az 1992-es Batman visszatérben új gonosz tűnik fel. Michael Keaton ellenfele ezúttal a Pingvin, akit Danny DeVito játszik. Ketten viszont nem elegek, szükség van még a Macskanőre, aki ugyan más típusú, de hasonlóan karakteres személyiség, mint Joker. A hármas együtt a legtöbbet tudja kihozni az adaptációból, a négy film közül mindenképpen a legérdekesebb lesz. Nem erőltetik a nem odaillő elemeket, akciódús és hangulatos marad mindvégig.

A macskajelmezes Michelle Pfeiffer alakítása remek, az egyszerre romantikus és ellenséges kapcsolatukat Batmannel nagyszerűen sikerült felépíteni. Talán Tim Burton rendezése lendíti előre a filmet, vagy csak a forgatókönyv sikerült jól, de teljesíti a feladatát, és szórakoztat. Ezúttal is jellemző a direktorra a környezet, pont annyira irreális, amennyire szükséges. Később ez eltűnik, hiszen a következő produkciókat már Joel Schumacher jegyzi, aki nem találja el a megfelelő légkört, ugyan próbálja utánozni Burtont, de csak túlzottan őrült és nevetséges lesz.

1995-ben bemutatják a Mindörökké Batmant, amely már elborul annyira, hogy nem lehet komolyan venni. De talán még nincsenek akkora gondok, a forgatókönyv valamennyire egyben van, a dialógusok sem vészesek, csupán a karakterek vesztették el zseniális őrültségüket, s helyette egyszerűen bolondok voltak. Hiába jó Tommy Lee Jones, mint Harvey ‘Két-arc’ Dent vagy Jim Carrey, mint Rébusz, a figurájuk nem elég erős (még ha ketten vannak is), hogy kisegítsék az önmagában túl gyenge Batmant.

Elképzelhető, hogy pont emiatt lépett be a képbe Robin, aki ugyan próbálná élettel feltölteni az üres jeleneteket, de csak tovább ront a helyzeten. Mindezek ellenére még mindig megmarad az elviselhető színvonalon a film, pedig nem csak a rendezőt cserélték le, a Denevérember jelmezét is immár Val Kilmer ölti magára (az egyetlen állandó Michael Gough, vagyis Alfred). Sok feladata nincs, a maszk mindent eltakar, a felelősség inkább az új társára hárul, akit Chris O’Donnell testesít meg (a következő filmben is), nem is olyan rosszul. Az összképhez hozzátartozik, hogy Nicole Kidman is sok pozitívumot jelent, hiszen még a karakterét sem fércelték össze annyira szörnyen.

Ezek után következik az 1997-es év, és a teljes tragédia a Batman & Robin keretein belül. A forgatókönyvön tátongó óriási réseket új szupergonoszokkal és -hőssel próbálják betölteni, de egyáltalán nem sikerül. Logikátlanságok, unalmas párbeszédek és következetlen figurák jellemzik. Utóbbiakat nem tudják eléggé felépíteni, csak bedobják a történetbe, “lesz, ami lesz” módon, de így csak eluralkodik a zűrzavar és jóval többet érdemlő alakok sikkadnak el egyszerű mellékszerepben. Ahol mégis boncolgatnák a kapcsolatokat és motivációkat, ott rossz a megvalósítás, mintha forgatás közben kerestek volna valami ócska klisét. Batman szerepében ezúttal George Clooney, nem ő tehet a borzalmakról.

A forgatókönyvírók próbálkoztak izgalmat teremteni, ezért a két óra alatt feltűnt Batgirl (Alicia Silverstone) a jók oldalán, míg a gonoszok között Fagy (Arnold Schwarzenegger) és Bane (Vész / Átok) is Poison Ivy (Méregcsók) mellett, akit nagyobb odafigyeléssel érdekes is lehetett volna, már csak Uma Thurman miatt is. A dráma annyira súlytalan, hogy nevetnem kell tőle, miközben próbálnák komolyra venni a hangulatot, de ettől még nem lesz olyan, mint Burtonnél, egyszerűen csak béna.

Elég vegyes összképet mutat ez a négy alkotás, hiszen míg a kezdeti alkotások (8/10) egészen bizalomgerjesztőek és szórakoztatóak voltak, addig egy közepes (6/10) átvezetésen át az utolsó részre (4/10) teljes lett a káosz. A két Burton-produkció nem rossz kikapcsolódás, lehet élvezni a maga nemében (még ha el is marad a Nolan-féle filmektől), de Schumacher adaptációit inkább el kell temetni. Jobb is, hogy nem folytatták már.


Suits – 1×01

Suits – 1×01
(Suits)

A nyár legnagyobb meglepetése? Nem vagyok különösebben nagy barátságban az ügyvédes sorozatokkal, az idei The Defenderst sem folytattam, ahhoz nem volt elég szórakoztató. A Suits-ban sem volt túl nagy bizodalmam, de a pozitív vélemények hatására belekezdtem, és egyáltalán nem bántam meg.

A történet szerint Harvey Specter, egy nagymenő, kicsit bunkó és öntelt ügyvéd előléptetést kap, ezért maga mellé kell vennie egy kezdőt, azonban harvardi körökben nem talál csak béna és unalmas alakokat. Mike Ross egy munkanélküli fiatal, aki a remek memóriájának köszönhetően rendkívül okos, viszont tehetségét nem kamatoztatja. Teszteket ír meg mások helyett, illetve elvállal egy füves ügyletet, de még időben ráébred, hogy nem erre az életre vágyott. Találkozik Harvey-val, aki érdekesebbnek találja, mint a rásózott egyetemistákat, ezért felveszi.

Nem különösebben bonyolult az alaphelyzet, de mégis nagyon jól működik. A pilot bő 80 perces, ezért kényelmesen fel tudják építeni a karaktereket, volt idő elmesélni a hátterüket és a stílusukat, ami által két nagyon szimpatikus figurát hoztak össze a készítők. A nagymenő ügyvéd kellően stílusos, csak a győzelem érdekli, bár azért egy kicsit foglalkozik a tanítványával is, akivel az érzelmi töltetet próbálják biztosítani. A drámákat egyelőre inkább köré építik, ami nem baj, hiszen a másikhoz nem is illene, ellenben a tárgyalótermi lehengerléseket rá bízzák, amivel könnyedén elboldogul.

A humor is jelentős tényező, elegánssá és stílusossá teszi, az a fajta szellemesség jellemzi, mint a White Collart. A hangulat könnyed, amit a kicsit komolyabb szálak sem gyengítenek, nagyszerűen megférnek egymás mellett. A két főszereplő mellé társul egy másik főnök is, aki a humor vonalat zseniálisan kiegészíti a szívatásokkal és cselekkel, de akad még gyakornoktárs és asszisztens is, pont olyan mértékben háttérbe szorítva, amennyire kell. A színészek is jól teljesítenek, az előbb említett komikus Rick Hoffmant érdemes leginkább kiemelni.

Rendkívül hangulatos, stílusos és szellemes kezdést láthattam, nagy meglepetés lett a Suits. Élvezet volt nézni minden percét, remekül szórakoztam. Remélem ez a felállás marad a későbbiekben is, kevés tárgyalóteremmel és nagyszerű karakterekkel. Részemről 8/10, a folytatás nem is kérdés.