sci-fi kategória bejegyzései

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia

Timothy Zahn – Thrawn-trilógia:
A Birodalom örökösei / Sötét erők ébredése / Az utolsó parancs
(Heir to the Empire / Dark Force Rising / The Last Command)

Nem titkoltan mindig is jobban kedveltem a fantasy-t, mint a sci-fi műfaját. Azonban, ha a tudományos-fantasztikus témában szeretnék olvasgatni, akkor mindig is a Star Wars univerzum került először terítékre. Nem véletlenül, hiszen egy kiválóan kidolgozott, jól felépített és nem mellesleg nem túlbonyolított világról van szó, melyen belül mindig is kellemes volt olvasni, eddig is jó regények születtek.

A Thrawn-trilógia egy olyan korba látogat el, amelyről még nem született mozgóképi feldolgozás. A jedi visszatér film eseményei után, a II. Halálcsillag elpusztítása után járunk, amikor a lázadók már megalapították az Új Köztársaságot és a változatosság kedvéért már a Birodalom került hátrányba. Az egykori felkelők abban a hitben vannak, hogy már megnyerték  a háborút, csupán az utolsó szálak felgöngyölítse van hátra, azonban hamar rá kell ébredniük, hogy közel sem ilyen rózsás a helyzet: a Birodalom megmaradt csapatainak irányítását Thrawn, a zseniális főadmirális veszi át.

A leírtaknál sokkal bonyolultabb a helyzet, de nem szeretném elvenni a szórakozás lehetőségét. Mindvégig megkapjuk az izgalmas, tartalmas és kalandos cselekményt, nem áll le és nem fullad unalomba egyik kötetben sem, pedig igen terjedelmes könyvekről van szó. A folyamatos eseménykavalkád könnyen megemészthető, a leírás stílusa nem válik sietőssé, nem lesz a trilógia egy galaxisnyi futóverseny. Pedig mindvégig több szálon fut a cselekmény, olykor öt különböző történetfonál is párhuzamosan egymás mellett halad, de az író szépen egymásra épít és mindent megfelelő mértékben fejt ki.

Mindhárom kötet egy kicsit más stílusjegyeket hordoz magán. Az első könyv lassan indult be és még nagyon érezni lehetett rajta a bevezető-jelleget, azt a fajta felvezetést, ami még nem teszi letehetetlenné az adott szöveget, de mégis egyre jobban leköti az olvasót és eléri, hogy érdekfeszítő maradjon. Lassan ismerteti meg a környezetet, ezáltal nem lesz olyan erős, mint a későbbiekben. Azonban ésszerűen felépíti és érdekessé teszi a történetet, hogy arra a későbbiekben is tudjon támaszkodni, hogy ha esetleg gyengülne a minősége (pedig itt még erről sincs szó, tulajdonképpen folyamatosan javul).

A következő epizód maga a tetőpont, a történetszálak és a galaxis méretű cselekmények orgiája. Ez mutatja az igazi sci-fi jelleget: monumentális űrcsaták, szórakoztató, izgalmas és rendkívül érdekes események. A párhuzamosan, térben hatalmas távolságban futó szálak megadják a grandiózusság érzetét, mely tovább fokozza az élvezi értékét. Egy kicsit előtérbe került a politika is (az idegesítőbb fajtából, amikor az olvasó legszívesebben kettévágná egy jól irányzott fénykardcsapással az akadékoskodó politikust), illetve tovább építik a karaktereket, melyeket még az első részben nem éreztem igazán kidolgozottnak.

A harmadik, egyben befejező rész viszont folyamatosan lecsillapszik és egy kicsit komolyabbá válik. Ugyan még mindig fontos szerepet játszik a cselekmény, mely természetesen most is leköti a figyelmet, de folyamatosan előtérbe kerülnek a karakterek (a csempészek mellékszála külön tetszett), melyeket sikerül kellő mértékben árnyalni. Az egész sorozat megkapta ezáltal a méltóságos befejezését, bár nem éreztem eléggé felépítettnek és némileg légből kapottnak tűnt az érzelmi csúcspont megvalósítása. Ennek ellenére remek lezárása a trilógiának, mely méltó folytatása a klasszikusabb világnak.

Talán túl sok jót írtam a sorozatról, de valójában a sci-fi műfajban keretein belül (nem mintha túlzottan tájékozottnak mondanám magam) kiemelkedőre sikerültek. A kezdeti bizonytalanságok után magára talált, míg végül fokozatosan egyre jobb lett. Pontozni nehéz egy teljes trilógiát, de legyen 8,5/10. Star Wars berkeken belül alapmű, érdemes elolvasni.

Reklámok

Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület

Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület
(Lois McMaster Bujold – Shards of Honor)

A címlapon bőszen hirdetik, hogy az írónő többszörös Hugo-, és Nebula-díjas, azt azonban elfelejtik említeni, hogy nem ez a könyve kapott díjat. Nem mintha különösebb gond lenne a könyvvel, hiszen a kialakulási céljának tökéletesen megfelel, de ennél nem több. Leginkább egy sci-fi környezetbe ültetett ponyva jut róla eszembe, ami szórakozásnak tökéletes, de másra semmiképpen sem jó. Ha nem várunk sokat, talán még szórakozhatunk is.

A mű tulajdonképpen egy szerelmi történeten keresztül vezeti az olvasót egy űropera világába. Cordelia Naismith, a bétai kapitánynő éppen egy felderítő expedíciót vezet egy idegen bolygón, mikor belecsöppennek egy háború előzményébe, s menekülni kénytelenek. Cordelia a bolygón maradt egy ellenséges katona, Aral Vorkosigan társaságában, akit valamiért nem tud gyűlölni, s együtt kénytelenek valahogy menekülni.

A kibontakozó cselekmény legszebb szóval is unalmasra sikerült. Sem a bolygó leírása, sem a karakterek alapvető jellemezése nem teljesen fogyasztható, azonban a történet előrehaladtával egyre inkább beindul. Az első száz oldal után, miután a mű túllépett a kötelező körökön, és kibontja a cselekményt, már-már izgalmas is lesz, vagy lenne, ha meg nem szakítaná meg a történetet időbeli kihagyásokkal.

A karakterek jellemének kifejtése sajnos csak a két főszereplőben sikerült, de még ők sem lettek túlságosan sokoldalúak. Bár némi háttértörténetet és mélyebb érzelmeket kaptak, mégis, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy hiányzik valami. Cordelia szinte idillikusra sikerült az idealizmusával, az eszével és a szenvedélyével, bár furcsa volt a vége felé a gondolatait olvasni, amely már szinte őrültségről tanúskodott. A leírásmód a könyvben folyamatosan változik, és egyre inkább a nő szemlélete (és érzései) kerülnek előre.

Ezzel szemben Lord Vorkosigan izgalmas jellemet kapott, s nem bántam volna, ha ő lesz a főszereplő. Viszont kimondottan zavaró volt a mellékszereplőkkel való bánásmódja az írónőnek, hiszen néhány, jóval többet érdemlő mellékalak csak vázlatosan volt felépítve, és nem lehet túlságosan háromdimenziósnak nevezni őket. Ráadásul olykor csak eszközként vannak használva, és a korábban jobban előtérbe hozott alakok sorsa nincs megfelelően megírva.

Azonban a háttérben zajló háborús és politikai eseményeket szépen ábrázolja, és élvezetesen is sikerül előadni, még ha a történet vége előre ki is volt számítható. Bár az utójátékot teljesen feleslegesnek és funkciótlannak tartom, amellett, hogy rendkívül telítve van érzelmekkel, de a végére nem hagy maga után kellemes ízt. A sorozatnak ez még csak egy előzménykötete, melyet később is írt a szerző, mint a Vorkosigan-sagát, amely a most megismert szereplők fiát helyezi középpontba.

Mindent összevetve, annak ellenére, hogy negatív dolgokat írtam, a végére egész szórakoztató könyv lett, feltéve, ha nem várunk túl sokat, és eltekintünk az esetleges hiányosságaitól. Az első részen túlrágva magunkat, talán még élvezhetjük is az érzelmek és a történet kibontakozását. Eléggé ponyva jellegű könyv, csak egy olvasásra szánt, de legyen 6/10. A sorozat folytatása talán még érdekel is, ha a kezembe akad.


James Luceno – A gonosz útvesztője

James Luceno – A gonosz útvesztője
(James Luceno – Labyrinth Of Evil)

Az egyre bővülő Star Wars univerzum mellett senki sem mehet el figyelmetlenül, hiszen az általános popkultúrai utalások mellett a kisméretű Yoda-babákig mindenhol találkozhatunk vele. Ez a könyv méltó előzménye az A Sith-ek bosszújának, annak minden hibájával együtt. Az író azonban jól oldja meg feladatát: megtartja a megfelelő arányt a harc és az átvezető részek között, s bár olykor egy galaxisnyi futóversenyre emlékeztet, élvezetes mű.

A könyv az A klónok támadása után néhány évvel játszódik, a Klónháború tetőpontján. Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker egy bevetésen időzik a Cato Neimoidián, mikor fontos nyomra bukkannak a Sith Nagyúr, Darth Sidious kilétét (és létezését) illetően. Megkezdődik a nyomozás az egész galaxison át, azonban az ellenség, a sötét oldal sem tétlenkedik és egyre-másra érik a nagyobbnál-nagyobb csapások a Köztársaságot.

A könyv nem ad többet, mint ígér: nagy űrcsatákat, villódzó fénykardokat és a híres Jedik kalandját. Azonban sikerült eltalálnia az arányt a kalandos részek, a humor, a csaták és a kicsit mélyebb, múltidéző és motiváció-leíró részek között. Egy kicsit jobban megismerjük a nevesebb karaktereket Grievous tábornoktól Bail Organa szenátoron át Shaak Ti Jedi-mesterig. Ezek azok a részek, amelyek engem jobban megnyertek, és a személyek gondolatain át kicsit jobban átérezhető az egész.

A tartalom a helyén volt, és általában fenn tudta tartani az izgalmat és a feszültséget, szinte a végéig. Kicsit sietősre sikerült a könyv, s bár a sok helyszín jópont, mivel jobban megismerhetjük az egész univerzumot, és lakóit, de ezt a sok helyszínt nem sikerült úgy kidolgoznia, ahogy kellett volna. A Jedik versenyt futottak az író sebességével, s szusszanni sem volt idejük, máris továbbrepültek a következő bolygóra.

Az előzmények legnagyobb hibája, hogy ismerjük, mi lesz a történet vége. Az írónak nem kell a kiszámíthatatlanságra, a csavarokra ügyelnie, csak szépen, tisztán elővezetnie a történéseket. A tapasztalt James Luceno jól végezte a dolgát, és néhány apróbb pillanat kivételével nem is hibázott. Olyan érzésem volt az olvasás közben, hogy csak meg akart felelni, de semmi több. Profi munka, azonban hiányzott az egésznek az összefogó ereje, ami után nem érezzük úgy, hogy csak túl akart esni az egészen.

Folyamatosan éreztem Luceno úr felkészültségét, mivel a következő regényben, vagy akár a képregényekben említett helyszínek többsége újra előkerül, még ha csak említés szinten is. Azonban ez megint rányomja a bélyegét a profi munkára, mert nem éreztem, hogy újat akarna írni. Nem tudott újat mutatni akár helyszínekben, akár karakterekben, és ez kicsit hiányérzetet hagyott bennem.

Abba már nem kötök bele, hogy a Sith a regényben Szith-nek lett fordítva, míg a korábbi és későbbi művekben ilyenre nem láttam példát, de ez már csak kötözködés. Kellemesen kalandos regény, megfelelően eltalált vázlattal, de az olykor unt történetbe nekem egy kis hiányérzet is vegyült. Többet vártam. A következő részhez elég hasonló (bár jobb és rosszabb dolgok akadnak mindkét részben), ezért legyen ez is 6,5/10.

“Ez a háború nem más, mint a gonosz útvesztője…” – Yoda


Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja

Matthew Stover – A Sith-ek bosszúja
(Matthew Stover – Revenge of The Sith)

Ha sci-fi, akkor Star Wars. A Csillagok háborúja univerzum jeles képviselője a sci-fi világoknak, még ha nem is teljesen science-fiction. A könyv tulajdonképpen a film történéseit írja meg, kicsit összetettebben, a karakterekre, a Jedikre, és a Sith-re koncentrálva. A problémája azonban itt kezdődik, hiszen, csak a film történéseit írja le, de ha nem láttam volna már, akkor bajba lennék.

Egyszerűen nem tud izgalmas, és eseménydús maradni, ami bizonyos esetben nem is lenne probléma, de itt az. Az általam eddig olvasott könyveknek az volt a remek tulajdonsága, hogy a cselekményt úgy írja le, hogy a film nélkül is maradéktalanul tudom élvezni. Itt azonban az események leírása unalomba fullad, nem tud izgalmas maradni. Ugyan kapunk folyamatosan információkat a Sith-ről és a Jedi Rendről, az Erőről, a harcstílusokról, mégis, valahogy az események leírása akadozik, talán pont ezek miatt.

Stover úr annyi mindent szeretett volna pluszba írni, hogy pont a történéseket nem sikerült úgy kifejteni, hogy remekül szórakoztam volna. Ezen kívül azonban remek munkát végzett. A karakterek, a háttérinformációk, mind rendkívül ki lett dolgozva, sokkal összetettebben és jobban megismerhettük a karakterek motivációit, a döntéseik okai, mint a filmekben.

A történetet, ha valaki nem ismerné, annak én sem tudok sokat írni. A háború tetőpontjánál tart, a Jedi Rend maroknyi csapata harcol a gonosz, a sötét oldal ellen, de ez mind egy sokkal hatalmasabb terv része. Anakin Skywalker a tehetséges ifjú jedi, és volt-mestere, Obi-van Kenobi, a háború két fő alakja harcol Dooku gróf, és Grievous tábornok ellen, a Szeparatisták vezetői ellen, miközben Palpatine szenátor egyre nagyobb hatalomra tesz szert a Szenátusban és Anakin életében is. Ezzel végre teljessé válik a Star Wars történet, a legsötétebb, legdrámaibb történettel bezárul a kör.

Karakterek, karakterek, bennük rejlik a könyv nagyszerűsége. Ha már túltobzódtunk romantikus jelenetekben, ha már kezdjük unni Anakin nevetséges naivságát, könnyen átolvashatjuk a nagy csatákat, amit ugyan nehéz átérezni, de legalább cselekmény. Emellett viszont tragikus és drámai tud lenni néhol, miközben itt-ott kellemesen el is vigyorodhatunk. A mély gondolatok nagyot dobnak rajta, folyamatosan jelen van a sötét gonoszság, a drámai, komoly mondanivaló.

Nem nagyon tudok róla értelmes gondolatokat összeszedni. Olykor unalmas tud lenni, még egy űrcsata kellős közepén is. Nem nagyszerű? A karakterek kibontása és háttérinformációk tudja adni az igazi erejét, de mivel filmadaptáció, igazából vásznon jobban néz ki. Nehéz pontozni, talán 6,5/10.

“A sötétség nagylelkű és türelmes.
A sötétség plántál kegyetlenséget az igazságosságba, csöppent megvetést az együttérzésbe, mérgezi meg a szerelmet a kétely mosolyával.
A sötétség nyugodtan lehet türelmes, mert az első esőcsepp nyomán szárba szökkennek ezek a magok.
Az eső, pedig eljön, a magok szárba szökkennek, mert a sötétség a termőcsillag, melyben nőnek, a sötétség a felhő fölöttük, s a sötétség a csillag mögött, amitől a fényt kapják.
A sötétség türelme végtelen. Előbb-utóbb minden csillag kialszik.”