2,5/10 kategória bejegyzései

Red Riding Hood

A lány és a farkas
(Red Riding Hood – 2011)

Olykor magam is eltűnődök, hogy egyes filmeket miért nézek meg, s erre a kérdésre a Red Riding Hood esetében sem biztos, hogy tudnék rendes választ adni. Adott egy korrekt alapötlet, amiből kellően szórakoztató alkotást lehetne összehozni, nagy kár, hogy egyáltalán nem ezt látjuk a mozivásznon.

Valerie egy kis falucskában él családjával, de a települést rettegésben tartja egy szörnyű vérfarkas, akinek a haragját úgy próbálják kordában tartani, hogy minden teliholdkor állatáldozatot mutatnak be. Azonban pont azon a napon, amikor Valerie nagy szerelmével, Peterrel meg szeretne szökni a szülei kívánsága elől, akik egy gazdagabb ifjúhoz, Henry-hez adnák feleségül, 20 éves távolléte után a vérfarkas újra egy megtámad egy helybélit, méghozzá Valerie húgát. A faluba érkezik Solomon atya, hogy elűzze a teremtményt, azonban elárulja, hogy nappali fényben a farkas visszaváltozik emberré – tehát bármelyik lakó lehet a borzalmas tettek okozója.

Az alaptörténet mellett az írók beledolgozzák a Piroska és a farkas mesét is a forgatókönyvbe, de a végeredmény csak nagyon távolról emlékeztet a klasszikus sztorira. Ezzel szemben kapunk nagy mennyiségű romantikát, valamint buta karaktereket, de a rendező nevére rápillantva ez már nem is olyan meglepő. Az a Catherine Hardwicke jegyzi a filmet, aki már elkövetett egy Alkonyatot is, a minőség ezúttal is hasonló. A 100 perces játékidő túl sok, nincs igazi tartalom a jelenetek mögött, csak semmitmondó és unalmas pillanatok követik egymást, miközben a párbeszédek és az őket elszavaló szereplők hihetetlenül ostobák.

Sok műfaj határán próbáltak a készítők mozogni, de a rossz dramaturgia hatására az eredmény is rossz lett. A mesei elemeket annyira lecsupaszították és megerőszakolták, hogy csak álomban fedezhetőek fel, miközben a rémisztőbb kellékek közül csak az ordítozó farkast (meg az atyát, aki béna figurájával azonnal nevetség tárgya lesz) tartották meg, de a rejtélyes-szálra (a farkas kiléte) sem helyeztek hangsúlyt. Ezek helyett viszont a szerelmes-romantikus vonulat került előtérbe, s még ha az érzelmek közlése és a dráma bemutatása nem is sikerült, legalább üresen bámultak egymásra a fiatal színészek.

A nagyon művi díszlet mellé a színészek összeválogatása ezúttal is elég gyengén sikerült. Amanda Seyfried legalább szép és fiatal, más dolga egyébként sincs, de mellette Shiloh Fernandez és Max Irons játékából is hiányzik a karakteresség, az erő és egyáltalán a tehetség. Hogy Gary Oldman mit keres egy ilyen gárdában, számomra örök rejtély marad (bár biztosan van az a pénz, amiért még ezt is be lehet vállalni), béna figurájába ő sem tudott életet lehelni. A mellékvágányon még megtaláljuk Virginia Madsent és Michael Hogant is, akik már a jelenlétükkel is emelték a produkció minőségét.

Az Alkonyat nyomdokain haladó Red Riding Hood üres, unalmas, giccses és annyira művi, hogy rossz nézni. Egy váz, amelyet tartalommal és érzelemmel  nem tudtak annyira megtölteni, hogy éljen és szórakoztasson. A rémisztő és a mesés elemek kavalkádjából ki lehetett volna valami élvezetest hozni (főleg, ha a rejtélyt is jobban erőltetik), de nem ez történt. Bánom az elvesztegetett 100 percet, legfeljebb 2,5/10 pont.

Reklámok

The Cleveland Show – 1×01

The Cleveland Show – 1×01
(The Cleveland Show)

Az első, amit a pilot után tapasztaltam, hogy hamar eltelt ez a 20 perc. A második, hogy ezt, akármennyire nem érzékeltem, nem élveztem. Akárhogyan is nézem, nem sikerült élvezhetővé tenniük. Elvileg egy spinoff sorozat, ami jelen esetben a Family Guy egyik szereplője köré épül. A gond csak az, hogy nem a jó szereplő köré. Nem sokat láttam az előbbi sorozatból, de szerintem ez így rossz ötlet, mert Cleveland karaktere nem annyira jó.

Animációs sorozat, tehát nyilvánvalóan nem túl bonyolult történet. Cleveland és fia, Cleveland Jr. kiköltöznek (válás az oka), és elindulnak Kaliforniába, hogy valóra váltsák az álmukat. Útközben megállnak az öreg tiniszerelménél, természetesen kiújul a szerelem, és maradnak. A nőnek egyébként van még két fia, meg néhány érdekes szomszédja.

A karakterekre nem mondhatnám, hogy nagyon rádolgoztak volna. A főszereplő unalmas, miközben a fia teljesen felesleges. A nő sem túl bízható, ellentétben a fiával, akiben elég sok gonosz, “rosszcsont” gén is található, míg a lánya majd a klasszikus apa-lánya dolgokra kell. Viszont a szomszédban olyan alakok laknak, mint a tanyasi férfi nagy puskával, egy medvecsalád és egy idős, dúsgazdag férfi, aki az anyjával ér.

A probléma egyértelműen a humoron vérzik el. Tényleg, nevetni nem tudtam az egész epizód alatt, bár néhányszor elmosolyodtam, de ez így még nagyon kevés volt. A szomszéd társaság szállította (vagy szállítani fogja előreláthatólag) a humor többségét, főleg a medvék adhatnak okot a nevetgélésre, más kérdés, hogy eddig nem adtak igazán. A többi karakterben nem érzem azt a potenciált, hogy élvezhetően adnának elő valamit.

Az alap a Family Guy, tehát aki azt szerette, az próbálkozzon ezzel is, de nekem ez így nem. Sem a humor, sem a karakterek nem szimpatikusak, bár lehetőség van, de talán később jobb lesz, és jobban kihasználnak mindent. Ez így csak 2,5/10 (mert pl. a King of The Hill-nél jobb), és erősen kétlem, hogy folytatnám.


Szuperhős kerestetik – 1. évad

Szuperhős kerestetik – 1. évad
(Who Wants to Be a Superhero?)

Adott egy remek ötlet, és hozzá egy rémisztően rossz megvalósítás. Lényegében ezzel mindent el is mondtam, mert a sorozat tényleg ennyi. A nagyszerű alapszituáció mellett minden már rémesen gyenge, és én meg folyamatosan azon gondolkodok, hogy mégis miért nézem. Valójában a végére a guilty pleasure részből a pleasure ki is esik, annyira rossz. Nehéz sok jót gondolnom róla.

A reality alapötlete abban merül ki, hogy a képregények főmuftija, Stan Lee (olyan képregények alkotója, mint a Hulk, az X-Men vagy a Spiderman) egy versenyt hirdetett, ahol a jelentkezőknek egy saját szuperhőst kellett kitalálni, és ezt megszemélyesíteni. A 12 legjobb vesz részt a sorozat első évadában, ahol nagy nyereményekért (a nyertesről képregény és film készül) egymás ellen versenyeznek.

Kicsit olyan személyiség ellenőrző sorozat hangulata van, hiszen Stan Lee a szuperhősök erkölcsére és erényeire kíváncsi. A 6 részes első évad nagy előnye, hogy a szereplők elég gyorsan esnek ki (2 hős egy 45 perces részben), így van egy kis pörgése az egésznek.

Nem mondom, hogy sokat nevettem, mert nem így volt. Kínos helyzetek és már nekem ciki pillanatok váltották egymást, miközben a karakterek sem sokat értek. Bár láthattuk a valóságshow-kban jellemző momentumokat, a szokásos emberekkel. Ez még nem is lenne nagyobb gond, ha kicsit jobban játszanának az emberek, mert a valóságshow részből kissé kimaradt a valóság.

A versenyszámok alapvetően ötletesek, de az egész olyan pocsék dolgokkal párosul, hogy én szégyellem magam a készítők helyett. Nem igazán tudom, hogy ezt így komolyan gondolták-e, mert a sorozat lényegét Stan Lee fogalmazta meg egy hősre gondolva: olyan, mintha egy paródia lenne. A hősök (leginkább Major Victory) maga a közhely, míg a többiek ugyan ötletesek, de sok értelmet nem sikerült csepegtetni.

Őszintén bánom a perceket, amiket rászántam, de mégsem tudom megmondani, hogy miért folytattam. Az egész olyan gagyi volt, hogy leginkább egy paródiára hasonlított, miközben csak az alapötlet volt jó. Stan Lee meg otthonról irányított mindenkit. Talán 2,5/10.