november 2009 hónap bejegyzései

Misfits – 1×01 – a Heroes után szabadon

Misfits – 1×01
(Misfits)

Egy élvezhető Heroes? Ez jutott először eszembe a sorozatról, és talán így is van. Az előbb említett Hősök címet viselő alkotást én már a második évad végén elkaszáltam, a következő évad visszhangját hallva nem is rosszul, de a Misfits igazán kiemelkedik a szuperhősös sorozatok közül, és akkor még nem említettem, hogy angol. Innentől kezdve lehet gondolkodni mit is jelent, de a Skins remekül példázza mit is jelent angol kábeles sorozatnak lenni.

Tehát az alapfelállás szerint van öt nem túl tiszta életű fiatal, akiket közmunkára ítéltek. Az első alkalommal rögtön lecsap rájuk egy vihar, és innentől kezdve szuperképességeik lesznek. Csak semmi időutazás, vagy képességmásolás, a Heroes őrültségei kilőve. Szépen lassan ráébrednek mindezekre, miközben egy megőrült felügyelő is kergeti őket, vagy éppen a drámát adják elő különböző változatokban.

A pilotban jelenleg pont az volt a jó, hogy sikerült eltalálni az arányokat. Kaptunk egész szépen tálalt személyi problémákat, kitűnő előadásmóddal, mivel az előbb említett Skinsszel szemben itt nem nyomják le a torkunkon, és tudják megfelelő mennyiségű humorral keverni. Nincs teljesen sötét hangulata az epizódnak, mivel pont ezek a kisebb-nagyobb poénkodások fel tudják annyira dobni, hogy élvezetes legyen.

A dramedy-t még megszórják jól eltalált ijesztgetéssel, vagy valami hasonlóval, természetesen nem horrorfilmnyi mennyiséggel, de annyival, hogy a légkör komorrá vagy legalábbis sötétebbé váljon. Ezzel a hármas együttessel remekül szerepelnek, s a drámát humorral és félelemmel váltogatva nagyszerű kombinációt sikerült összehozni. Ugyan a történetszálakra kíváncsi leszek, mivel ezzel kapcsolatban nem nagyon adtak támpontot, hogy epizodikusságra, vagy inkább szerializált sorozatra gondoljunk.

A zene külön kiemelendő, rég láttam már ilyen szépen illő dalokat, ugyanúgy, mint a Skinsben. Mindig a megfelelő időben és műfajban szólal meg, nem úgy, mint az amerikai sorozatok nagy részében. De hasonlóképpen fontos megemlíteni a főcímet, hiszen kitűnően felvezeti mivel is találkozhatunk a következő percekben, arról nem is beszélve, hogy nagyon szép. A főszereplőkkel egészen sikerült megbarátkozni, nyilvánvalóan angolok, így kicsit más szempontok szerint castingolnak, és ez be is jön nekik, szinte mindig.

Egy remek első részt sikerült elénk rakni, ami egészen friss levegőt engedett be a sorozatok közé, és az angolokra annyira jellemező tulajdonságokkal. Igazi drámaiság némi humorral és szinte tökéletes zenével. Ha nem követnek el nagyobb hibát, akkor remek sorozat lehet belőle, én mindenesetre folytatom, rendkívül kíváncsi vagyok a folytatásra. Az első rész 8/10.


Transformers: A bukottak bosszúja

Transformers: A bukottak bosszúja
(Transformers: Revenge of the Fallen – 2009)

Nem igazán értem, hogy a teljesen korrekt első rész után a második hogyan sikerülhetett úgy, hogy ami az elsőben rossz volt, az itt is rossz, ami ott jó volt, az itt is rossz. Kivételek vannak, de úgy voltam a nevetségesen hosszú 157 perc alatt, hogy a látványért érte meg a filmet megnézni. Bár amiben jó volt (nem túl sok), abban tényleg jó volt, viszont ezek nem túl fontos momentumok. A folytatás talán ennél jobb lesz, bár a léc nincs túl magasra rakva.

A történettel pont az a gond, mint az elsőben: rossz. Bár ez így nem pontos, mert nem rossz, csupán káosz. A félig kibontott történetszálakat logikai problémák és történeti lyukak tarkítják, pedig alapvetően nem lenne rossz. A fiatal Samet az első egyetemi napja és az első részből megismert Kocka magába szívása után visszahívják a autobotok, hogy újra meg kellene menteni a világot az álcáktól. Innentől kezdve indul Egyiptom és a fél világ lerombolása, hogy azért élvezzük is.

Érezni az egész filmen, hogy valami tinivígjátékba öntött akciófilmet akartak alkotni, aminek következtében sikerült sok rosszul elsült csöpögést és érzelmet belerakni, miközben a bénán és erőltetve tálalt poénkodás csak ront a helyzeten. A párbeszédek bénasága és ötlettelensége mellett nem igazán találták el a megfelelő korosztályt, és a síró robotokkal és a pincsiként emberlábat dugó géppel tarkított felhozatal nem nagyon növeli az élvezési faktort.

A karakterek elég furán jöttek össze, hiszen Sam két új társat tisztelhet az egyetemről megismert teljesen felesleges kockában és az előző részbe beleőrült ex-ügynökben, de emellett még kaptunk annyi új robotot mindkét oldalon, amennyit nem szégyelltek, és amennyit már követni is nehéz. A fiatal négereket imitáló ikrekkel ellentétben az egyetlen jól sikerült újonc az Röptűz, az idős, fémszakállal és gépmankóval sétáló robot.

Viszont a látvány igazán jól sikerült. Majd’ minden jelenetben szerepel valamilyen mozgó gép és általában szépen is mutatnak. Ráadásul most végre megkapjuk a remekül mutató robotharcokat, amelyek folyamatosan feldobják a gyenge történetet. A kamerát megfelelő helyre rakják, s most végre nem fél méterről nézzük a hatalmas lényeket, így egészen élvezetesek az akciójelenetek, ha más nem is az.

A kevés működő momentum között egyértelműen szerepel a női főszereplő, Megan Fox alakja, s még az olykor feltűnő eyecandy-k is javítják a filmet. Ezzel szemben ott van Shia LaBeouf, aki körüli felhajtást az Indy 4 és a Sasszem óta nem értem, mert ha rossz nem is éppen, de annyira jó sem, s ráadásul még minden második filmben is szerepel. Feltűntek még olyan arcok, akik azért tették a dolgukat, mint John Turturro vagy Kevin Dunn.

Lehetett volna nagyszerű film is, ha nem rombolják le az első rész által felállított dolgokat, s hozzá még nem akarják az egészet elgyerekesíteni a tiniérzelmesség és a céltalan humor eszközeivel. Ellenben a látvány nagyon a helyén volt, s még Röptűz alakja tudta feldobni a képernyőt néha. Talán majd a folytatással javítanak, de ki tudja. Egyébként 6,5/10.


District 9 – sci-fi-vel az idegengyűlölet ellen

District 9
(District 9 – 2009)

Peter Jackson produceri jelenléte jegyzi a filmet, ami ha nem is nagyon, de némileg okot ad a bizakodásra. A kezdő képsorok után egészen felderülünk, hogy mégis kapunk valami kellemes, emészthető és jól megkomponált dolgot, s a történet előrehaladtával a kisebb-nagyobb dramaturgiai és logikai problémák sem tudnak minket izgatni, annyira leköt az idegenek jogaiért kiálló, nagyszerű látvánnyal és sok cinizmussal megáldott sci-fi alkotás.

A világ nagyvárosai helyett a dél-afrikai, kimondottan idegen és menekült-ellenes, bűnözéssel teli Johannesburg felett egyszer csak megáll egy űrhajó, s nem mozdul. A kíváncsi emberek felnéznek a járműre, hogy mégis mi járatban vannak erre, mikor kiderül, hogy tele van alultáplált, félig nyomorék, bűnözésre hajlamos űrlényekkel. Gyorsan menekülttáborba is zárják őket, de 20 év elteltével semmi sem változik, sőt, a helyzet egyre csak romlik. Végül Wikus Van De Merwe-t jelölik ki, hogy költöztesse arrébb a lényeket.

Sokféle űrből érkezett idegennel találkoztunk már. Voltak gonoszak és jók egyaránt, barátságosak, háborúzók, s kísérletezők szép számmal, de lenézett, és segítségre szorulók még nem. Neill Blomkamp rendező idegenjei azonban pont ilyenek, s az emberek általános idegen és különbözőség-gyűlöletére építve a filmet, a végére még meg is kedveljük őket. A fő mondanivaló is e köré csoportosult. Sikeresen bemutatja a nézőknek önmagukat, vagyis az emberiség általános ellenszenvét az idegenek ellen.

A megvalósítás különösen figyelemre méltó lett. Folyamatosan megkapjuk az áldokumentarista-stílust, a híradó-betéteket, a kézikamerás-pillanatokat. Az operatőri munka kiemelkedő, és ezek miatt az apró részletek miatt szinte átérezhetjük a helyzetet. A nigériai bűnbandák és az idegen faj lenézése csak hozzásegít az elképzeléshez, olyan remek lendülettel, hogy szinte ott érezzük magunkat az űrlény-gettóban.

Azonban a film alapvetően nem akar nagyot alkotni, és az egész ironizálása háttérbe szorul, ugyanis ezek mellett egy nagyszerű akciófilmet kapunk. A korhatár megengedi, hogy az idegen és emberi fegyverek által okozott sérüléseket, a felrobbanó embereket és végtagokat teljességében mutassák (persze nem ettől lesz nagyszerű). A jól felépített végső akciójelenet és a jellemfejlődés teljes hiányát mutató főhős is erősíti a popcorn-film jelleget.

Viszont muszáj lesz kitérnem a látványra, ami szintén remek lett. A gyakran mutatott lények sem tűnnek ki a valóságból, vagy legalábbis nem annyira, hogy zavarjon. Az effektek a helyükön voltak, nem lehetett érezni komolyabb kilógást, pedig volt rá lehetőség bőven. A színészek hiánya nem okoz gondot, hiszen Sharlto Copley szinte egyedül elviszi a hátán a filmet, még ha olykor mosolygásra is késztet a ténykedése.

Meglepően nagyszerű film. A látvány és a megvalósítás egyszerűen mindent visz, az egész dokumentarista stílusa lenyűgöz. Az empátia az idegen faj iránt már-már természetesként hat, de a mondanivalót háttérbe szorító akciófilm is jól sikerült. Folytatásért kiált, de kérdés, hogy mennyire kellene, bár ha ilyen minőségi lenne, akkor kérjük. Ez így 8,5/10 élményileg.


Az idei évad

Lassan három hónapja beindult a 2009/2010-es televíziós évad, s valójában én sem maradtam tétlen. Próbálom magam folyamatosan tartani a szinten, s bár viszonylag sok sorozatot nézek, büszke vagyok magamra, mert a lemaradásaimat csak a feliratok hiányának köszönhetem.

Gondoltam írok némi áttekintést, hogy mi történt az idén, s hogy milyenek az idei évadok. Még évad előtt írtam egy listát, úgy tűnik nem lett minden olyan, mint képzeltem. Próbálom “várási-szint” szerint sorba rakni.

Egyértelműen várt, majdnem rögtön nézős sorozat

House – 6. évad: a hét legjobban várt sorozata, a tavalyi év végi szinten jelentősen túllépett már, és folyamatosan remek epizódokat hoz. (írások)

Stargate Universe – 1. évad: nem is nagyon vártam, az eddigi Stargate sorozatokat nem nagyon követtem, de ez megnyerte a tetszésemet. Van benne hiba bőven, de tudom élvezni és remek szórakozást nyújt. (Pilot)

Californication – 3. évad: a harmadik évad nagyszerű, jobb mint az első kettő. Folyamatosan nevetek, az írók sziporkáznak, és tényleg remek.

Legend of The Seeker – 2. évad: az évadnyitó borzalmas volt, a második rész már annyira nem, de a tavalyi évad után megérdemli a bizalmat, és remélem, hogy folyamatosan jobb lesz. Olykor zavarnak a hibái, s bár eddig csak két rész ment le, lehet látni a változásokat. Nem vagyok benne biztos, hogy jobb lett, de ki tudja, később talán bizonyít.

Középkategória

V – 1. évad: újonc űrlényes sorozat, de így három rész után egy kicsit csalódás. Valahogy az egész íve nem tetszik, s nem vagyok benne biztos, hogy jó fele kezdenek el menni. Ráadásul meglepő módon a képünkbe vágják az összes információt, így még a Lost-stílus rejtélyessége is elmarad. (Pilot)

FlashForward – 1. évad: nagyon jónak indult, de folyamatosan elindult a lejtőn, és most már szinte érdektelenségbe fulladt az egész. A nyomozási részt nem tudják megfelelően kombinálni a magánélettel, az arányt folyton elrontják. Lehetne jobb, de egy jó forgatókönyv nem ártana. (Pilot)

Gary Unmarried – 2. évad: folyamatosan javulás jellemzi, és látszik, hogy értelmes írók ülnek asztalainknál. Normálisan megírt történet egy szituációs komédiánál, már ez is kuriózum. Ráadásul az utóbbi részeken tényleg lehetett nevetni, kimondottan jól sikerültek. (1. évad)

The Big Bang Theory – 3. évad: nekem nagyon ellaposodott az egész, nem érzem már azt a dinamikát, humorosságot, szellemességet, amiért az első két évadban nagyon szerettem. Epizódonként egy-két nevetés még van, de ez már nekem kevés, vagy bizonyosan volt jobb is. (írások a sorozatról)

White Collar – 1. évad: egyetlen nyomozós sorozat, amit nézek, köszönhetően a remek karaktereknek és a köztük lévő összhangnak. Bár ez kissé kezd eltűnni, még mindig tartja a szintjét, és kellemes szórakozás. (Pilot)

Bored to Death – 1. évad: humoros, ironizáló magánnyomozás heti 20 percben. Az évadnak már vége is lett 8 rész után, amelyben kb. fele aranyban volt zseniális és unalmas rész is. (Pilot)

Sorozatok, melyeket lassan már csak megszokásból nézek

Eastwick – 1. évad: már bizonyos, hogy nem lesz 13 résznél több, amiből 7 már adásba is került. Meg van benne az a guilty pleasure érzés, amit a hangulatos, vidám légkör is növel. Már sokszor el akartam kaszálni, de több kiemelkedően jó részt is hozott, így valahogy sohasem vettem rá magam. (Pilot)

Accidentally on Purpose – 1. évad: tényleg vannak jó momentumai, de lassan már olyan kevés, hogy kaszálni fogom. Bizonyos részeken hangosa nevetek, másokon meg el sem vigyorodok. Kár érte, mert már volt rá példa, hogyan kellene ezt megírni, csak nem mindig sikerül. (Pilot)

Star Wars: The Clone Wars – 2. évad: tökéletes példája a rossz sorozatnak, ugyanis annyi idegesítő hibával van tele, hogy egyszerűen nem értem miért nézem. Feltehetően a Star Wars iránti elfogultságból, még ha ez csak egy rossz animációs sorozat. Nálam fiatalabbaknak készítették.(Pilot1. évad)

Glee – 1. évad: hihetetlen, de egyszerűen elvesztette minden varázsát. Az énekeket nem tudom élvezni, s a magánéleti szálak hidegen hagynak. Bekövetkezett, amitől tartottam, és ez az éneklés így már kevés. Az utóbbi néhány részben már talán el sem mosolyodtam. (Pilot1×021×03)

Többiek

Doctor Who: most ilyen felemás évadban vagyunk, csak néhány különkiadást kaptunk idén. Jövő év elejétől lesz az új évad, bár most novemberben volt egy remek special.

Mercy – 1. évad: egy részen vagyok túl, de jelenleg egyedül a feliratok hiányának köszönhetően, s folytatnám. (Pilot)


Árvaház – horrort nézni jó. horrort nézni jó?!

Árvaház
(El Orfanato – 2007)

Én és a horror nem vagyunk kibékülve, pedig most bizonyított. A vérengzős, bélkicsordulós, testrész-kaszabolós stílus szerencsére itt sem volt túl erős, sőt, kimondottan keveset kaptunk, így inkább thrillernek nevezhető. Guillermo Del Toro miatt néztem meg a filmet, aki ugyan most sem rendező, sem író, hanem “csak” producer, de a lehengerlő alkotáson felfedezhető keze nyoma.

Laura egy kis, tengerparti árvaházban nőtt fel, s miután férje és fia is lesz, úgy dönt, hogy visszaköltözik az azóta kihalt házba. Tervei szerint beteg gyerekeket fog gondozni, de a megnyitó napjának közeledtével kiderül, hogy a házban nincs minden rendben. A fiú képzeletbeli barátaival beszélget, akik azonban Laurát múltjára emlékeztetik, míg végül megtörténik a tragédia.

Fiatal gyerekkel riogatni egy kihalt, de elég nagy házban nem új dolog, de mégis hatásosan sikerült tálalni az egészet. A rendező inkább a rémisztő hangulatú zenét, a hirtelen zörejeket és hangokat alkalmazta, és tényleges horrort nem, vagy csak nagyon keveset láthattunk, ami még nem feltétlenül probléma. A gyermeki, vagy éppen felnőtt fantázia képzelgéseit felhasználva érzékeltette a drámai oldalt.

A drámaiság ugyanis jelen volt, nem is kicsit, elsősorban a karaktereket (leginkább Laura) sikerült eléggé közel hozniuk a nézőkhöz, és személyükön át éreztük meg az igazi érzelmeit a filmnek, amelyek az izgalom és a feszültség mellett szintén jelen voltak. A Faun labirintusánál is érzékelt kicsinyke határvonal a képzelet és a valóság között itt kicsit jobban elkülönült, ami nem tudom mennyire volt jó, én talán kicsit jobban örültem volna a varázslatosabb, képzeletbeli pillanatoknak is.

A horror részt nem tudom eléggé értékelni, mivel a nemrégiben látott az Az Álmosvölgy legendáján kívül nincs tapasztalatom a műfajjal, de talán inkább tekinthető thrillernek, ugyanis hiányzottak a vérengzős pillanatok. A filmzenének a remeksége minden izgalmat és feszültséget megteremtett, és tökéletesen fenntartotta az ijesztgetős, horrorisztikus atmoszférát, amelyhez az eddig nem túl ismert (mondhatni ismeretlen) spanyol színészek (mint a Faunnál) is jelentős mértékben hozzátettek.

Nehéz mihez viszonyítani, talán a legközelebb a Del Toro rendezésű Faun labirintusához áll, pont a személyi drámák, a csodálatos zene és a képzeletet a valóssággal  elválasztó kicsinyke határvonal elvékonyulása miatt. Hatással van az emberre, magával ragad és elvarázsol, mindezt igazán minőségien. 8,5/10 pontot megér.


Mercy – 1×01

Mercy – 1×01
(Mercy)

Az év legkellemesebb meglepetése? Anno írtam arról, hogy bepróbálom, de a szeptember végi kezdés óta nem nagyon néztem feléje, és mivel nem is volt túl sok pozitív visszhang, így egyelőre hagytam is a raktárban, hogy majd egyszer. House-t néztem előtte, és azt kell mondanom, hogy egész szépen összeillenek, még ha a Mercy egy kicsit gyengébb is. Guilty pleasure hatással érvényesült élvezetes sorozat.

Alapvető szituációt nem kell komolyan venni, egyszerűen egy nővéres sorozat sok szappannal felhígítva. Kaptunk egy szerelmi háromszöget némi iraki háborús háttértörténettel az egyik nővérnél, aki engem House-ra emlékeztetett. Van még egy fekete nővérke, némi pasiügyekkel, és ott van a közhely, a kezdő nővér, akinek még bele kell tanulni a szakmába. Az orvosokra nincs különösebb hangsúly fektetve, de nem is baj.

A karakterekkel próbálják eladni a sorozatot, így aztán kaptunk annyi komolyan-vehetetlen szappant, amennyit nem szégyelltek, de nem vagyok benne biztos, hogy ez rosszul állt. A humor az első negyed órában magával vitte a sorozatot, ugyanis a három nővérnek voltak zseniális beszólásai, a további fél óra viszont csak sodródott, és nagyon össze-vissza pakolták a dolgokat. A káoszos hangulat eluralkodott rajta, és nem nagyon sikerült kibontani az egészet részleteiben.

A kibontások hiányába a drámák buktak bele, ugyanis nem tudom mikor volt utoljára, hogy ennyire nem izgatott egy ember halála. Ezt sem igazán lehetett eléggé komolyan venni, mivel egyszerűen nem adták úgy elő, hogy érdekeljen. Nincs meg benne az a komolyság, amivel kellően kiegészíthetnék a humoros, szappanosabb részt, s ez egyértelműen lejjebb viszi az értékét.

A színészek igencsak teszik a dolgukat, még az eddig nem túl ismert Taylor Schilling is, mint a főszereplő nővérke, de mellette James Tupper, a Men is Trees-ből adja az ismert arcot a történethez. Michelle Trachtenberg, mint a fiatalabb ápolónő nekem egy House vendégszerepből volt ismert, de kellően elesett és kétségbeesett szerepet kapott, hogy elboldoguljon vele.

Nem rossz sorozat, és a guilty pleasure hatás megadja azt a hangulatot, azt a feelgood légkört, ami kellően kompenzálja a komolytalanságot, a nagy mennyiségű szappant és a drámai lehetőségek elpuskázását. Sebaj, később még talán darálok, vagy hasonló, egyelőre ez 6,5/10.


Becstelen brigantyk

Becstelen brigantyk
(Inglourious Basterds – 2009)

Be kell vallanom, hogy sem Tarantinoért, sem a háborús filmekért nem rajongok, pedig ez a film pont az előző kettő keveréke, és mégis, rettentően élveztem. A film remek kombinációját adja az izgalmas és feszültséggel teli légkörnek, a nagyszerű színészi alakításoknak és a jól kidolgozott forgatókönyvnek. Most elkezdtem gondolkodni, hogy mi hiányzott, de nem tudnám megmondani.

Több szálon is futnak az események. Először is, ott vannak a becstelen brigantyk, akik lényegében nácikat ölnek halomszámra, ráadásul különös kegyetlenséggel. Eközben egy fiatal zsidó lány belecsöppen a náci elit életébe, míg végül az események egy Hitler-elleni merénylet-tervbe torkollnak, de nagyszerűen, profin előadva.

A forgatókönyvben meglepő módon nincsenek felesleges dolgok. Azért meglepő, mert a 2 és fél órás film teret adna rá, de egy percét sem lehet könnyen megunni, az élvezetes és tartalmas párbeszédek, valamint a cselekmények megfelelő gyorsasága és kitűnő bemutatása nem enged pihenni. A brutalitás és a literszámra folyó művér olykor előkerül, de sehol sem viszik túlzásba, és mindig megtalálják az egyensúlyt.

A hangulat is a helyén volt. A háborús, nácikkal dúsított légkört a kor atmoszféráját megidéző alakok csak tovább erősítik, valamint a humort szolgáltató karakterek üde színfoltot biztosítanak az egyébként komor levegőjű alkotásnak. Elsősorban Aldo figurája ad némi könnyedebb színt a filmnek, hiszen akcentusával és a keresztapát idéző álltartásával mindig mosolyt csalt az arcokra.

Itt már elő is bukkannak a színészek, akik tényleg remekeltek. Profi gárdát hozott össze Tarantino, köztük a legfeltűnőbb Brad Pitt, aki, mint Aldo, brillírozik. Azonban a film egyértelműen legjobbja Christoph Waltz, aki színre lépésével mindig lenyűgözött, zseniális modorával, beszédével, s az egész színészi játékával. Sok kiemelendő arc van, mint a szépséges Mélanie Laurent, vagy a másik hölgy, Diane Kruger. A brigantyk között Daniel Brühl, Til Schweiger, Gedeon Burkhard (fura volt látni filmben), de még Eli Roth jól alakított.

Így a végére még mindig nem tudok negatívumot mondani, egyszerűen jó film volt. Üresjáratok, felesleges dolgok nélkül, kitűnő forgatókönyvvel és színészekkel. Az izgalmas és gördülékeny jelenetekbe humor vegyül, ami csak jót tesz a filmnek. Az idei filmtermés talán legjobbja, pontszámilag legyen 9/10.