sorozatkritika kategória bejegyzései

Californication – 1-4. évad

Kaliforgia – 1-4. évad
(Californication)

Aki rendszeresen néz sorozatot, talán már hallott az amerikai Showtime kábeles csatornáról, mely leginkább az egyéni hangulatú szériák és a bennük szereplő tabudöntögetések miatt lett híres. A Tudorok (The Tudors) meglehetősen szabadon mutatja be a kegyetlen VIII. Henrik király uralkodásának éveit, a Nancy ül a fűben (Weeds) egy drogot árusító kertvárosi anya viszontagságos életét meséli el hasonló nyíltsággal, míg a Dexter egy sorozatgyilkos mindennapjaiba enged betekintést – a sorba tökéletesen illik a Kaliforgia (Californication) is, hiszen egyszerre láthatunk egy zseniális komédiát és egy mélyen szomorú drámát is. Viszont szigorúan csak azoknak ajánlom, akik nem idegenkednek, ha merész dolgok történnek a képernyőn.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

Reklámok

The Pillars of the Earth – kosztümös katedrális-építés

A katedrális
(The Pillars of the Earth)

Ken Follett regénye nagy sikereknek örvend, sokan dicsérik, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb mozgókép formába öntsék. Én ugyan még nem olvastam a könyvet, de ezek után kedvet kaptam hozzá, ugyanis a The Pillars of the Earth nagyszerűre sikerült. Nem hibátlan, de mindenképpen minőségi alkotás, annak ellenére, hogy nem egyszerű adaptálni egy könyvet, viszont a sorozat készítői jól megoldották a feladatukat, s ha csak 8 részen át is, de jól szórakozhattunk.

A sorozat egy katedrális építését mutatja be a XII. századi, polgárháborúban szenvedő Angliában. Az építkezés közben megismerjük az ország polgárait: a katedrálist építő perjelség szerzeteseit, az építőmester Tomot, s gyerekeit Alfredot és Marthát, a szobrász Jacket, a shiringi grófot és két gyerekét, Richardot és Alienát, az ambiciózus Hamleigh családot és szövetségesüket Walaran atyát, de az események folyamán belekeverednek a bitorló István király és Maud, a jogos örökös közti háború szövevényébe is.

Változatos történet, izgalmak és feszültség jellemzi a sorozatot, noha a 8 résznyi játékidő érezhetően kevés volt. Nem mindig bontották ki eléggé az eseményeket, egyszerűen nem fért bele a játékidőbe, pedig még lehetett volna jobb is. A gyakori időbeli ugrások ugyan kötelező eseményei a történetnek, nyilvánvalóan szükségesek, de mégis megakasztották a folyamatos történetvezetést, és nem sikerült mindig tökéletesen felépíteni a hangulatot. Olykor-olykor a jelenetekben nem éreztem elég életet, csak a profi iparosmunkát, annak ellenére, hogy mindig minőséginek hatott a rendezés.

A hosszú karakterlista nem lesz negatívum, minden szereplőnek jut elég idő, megfelelően tudják őket kezelni és kibontakoztatni. Mindenkit szépen építettek fel, kellően át lehetett érezni és megérteni a cselekedeteiket. Ugyan volt olyan karakter, aki jóval többet érdemelt volna, mint Shiring grófja, Bartholomew, de cserébe kaptunk bőven nagyszerű figurákat. Waleran atya karaktere nem mindig sikerült elég valóságosra, nagyon egysíkú lett, pedig ugyanezt az alakot jobban is ki lehetett volna dolgozni.

A látványra panasz nem lehet, igazi sorozatos minőség, olykor kisebb-nagyobb kilógásokkal, de nem borzalmasan. Ellenben a fényképezés a harci jelenetekben nem lett túl jó, a káosz érzékeltetése ugyan sikerült, de az élvezet kárára, a kapkodó operatőri munka zavaróvá vált. A színészekkel viszont semmilyen gond nem volt. Ian McShane az atya szerepében néha kicsit gyenge lett a karakternek köszönhetően, annak ellenére, hogy egyébként zseniális színészről van szó. A másik nagy név, Donald Sutherland, Shiring grófja szerepét kapta, azonban nem volt elég idő a kibontakozásra. A többiek, Matthew Macfadyen, Rufus Sewell, Eddie Redmayne, Hayley Atwell, Sam Claflin, Liam Garrigan vagy Tony Curran szintén hibátlanok voltak, remek színészi gárdát sikerült összehozni.

A katedrális adaptációja kellemesre sikerült, a 8 rész egy délután alatt megnézhető, és a nézése alatt remekül lehet szórakozni. Minőségi történelmi sorozat, érdekes történettel és jó színészekkel. Kicsit sajnálom, hogy nem több részes lett, hiszen talán még  jobb lett volna plusz 2-3 résszel. Így is megvan a 8/10 nálam.


Happy Town – 1. (és egyetlen) évad

Happy Town – 1. évad
(Happy Town)

Pedig ebből jó is kisülhetett volna. Sajnos így kell kezdenem az évadértékelést, hiszen a rejtélyes sorozatban valami nagyon félresiklott. A pilot még elég semmilyen volt, bárhogy folytatódhatott volna, azonban nem úgy tette, ahogy azt kellett volna. Érdektelenség, idiotizmus és rengeteg butaság uralta az egészet, már-már azon kezdtem tanakodni, hogy nem-e paródiának készült.

A helyszín egy kisváros, névszerint Haplin, ami az elmúlt években rendkívül boldog és békés hely volt, azonban előtte rejtélyes eltűnések forgatták fel a hangulatot – az emberrabló (s feltehetően gyilkos) soha nem került meg. Azóta eltelt idő alatt mindenki biztonságban érezte magát, most viszont újrakezdődtek az események, vagy legalábbis mindenki így gondolja, ráadásul a titokzatos magic man még szabadon garázdálkodhat. Közben a város életébe új lakók költöznek, mint Henley vagy éppen Merrit Grieves, a filmrajongó úriember.

Az első részben még megkaptuk a kötelező bemutatkozásokat, megismertük a városka fontosabb lakóit, ami viszonylag korrektre sikeredett, onnan vezethetett volna tovább jó irányba is. De nem ez történt, hiszen folyamatosan egyre butább ötletekkel álltak előre. Nem jutottunk előrébb, közben reménykedhettünk, hogy a végére összeáll a nagy kirakós, és minden megértünk. A 8. rész végére a nyitva hagyott kérdésekkel együtt csak annyit értünk el, hogy rámutattak egy karakterre, hogy “ő a magic man”, de ennyi erővel bármelyikük lehetett volna.

A karaktereket nem sikerült normálisan megírni, a részek alatt a személyes kapcsolatokkal foglalkoztak, hogy a következő jelenetben valami ellentéteset állítsanak, ami megváltoztatja a dolgokat. A főbb karakterek, élükön a seriffel, rémesek lettek, az idiotizmus és a gondolkodás hiánya lényeges tényező volt személyiségükben. Ráadásul egyre több és több alakot hoztak be, így még esélyük sem volt a kevéske epizód alatt normális jellemekre. Pedig voltak érdekesnek kinéző karakterek, mint Merrit Grieves tipikus összeesküvő alakja, vagy Dan Farmer rendőré, akik többet érdemeltek volna egy gyenge figuránál.

Mindezek ellenére mondhatom, hogy a kisvárosi hangulat megvolt, a környezetet szépen megteremtették, de ez közel sem elég a sikerhez.  A színészek nem kaptak igazi teret, de azért meg kell emlékeznem Lauren German eyecandy-karakteréről, aki legalább egy kis színt vitt a sorozatba. Sam Neill megint uralkodott, mindenkit lesöpört a képernyőről, s talán ő kapta még meg a legnormálisabb figurát, talán miatta nem sajnálom az évad megtekintését. A többiek, Geoff Stults, Amy Acker, Abraham Benrubi, M.C. Gainey (Justifiedban azért emlékezetesebb volt) meg legalább jelen voltak.

Megtekintésre nem ajánlom, a készítők nem is próbálkoztak igazi válaszokat adni a lerövidített évadban, pedig nem sok esély mutatkozott a folytatásra. A végén rámutattak a varázslóra, és.. ennyi. Sam Neill emlékezetes marad, de még miatt sem tudok több pontot adni, mint 4/10. Nem sajnálom, hogy nincs több epizód.


FlashForward – vége a sorozatnak

FlashForward
(FlashForward)

A sorozat, mely remek lehetett volna, de valahol az írók tollvonásai között elveszett. Rengeteg potenciál lakozhatott volna benne, de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább eldobják mindezt és egy buta, gyenge megvalósítású, agyatlan sorozatot dobnak össze, mely sem izgalmat, sem feszültséget nem tud fenntartani 5 percnél tovább, hiszen rögtön elszúrják valamivel, hogy még véletlenül se szórakozzunk jól.

Az évad alatt nem sokat változott az alapszituáció, hiszen egy kis közösség életét követhetjük végig attól a naptól kezdve, amikor az összes ember elájult 2 perc 17 másodpercre, hogy betekintést nyerjen az évvel későbbi jövőbe. Az FBI-nyomozással folyamatosan sokak életét megváltoztatta ez a kitekintés, többeknek pozitívan, hiszen van aki szerelemet talált, míg még többeknek negatívan, ugyanis jobban járt volna, ha nem tudja, hogy mi lesz április végén.

Az igazság az, hogy az írók túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Sokat akartak bemutatni, sok karaktert és sok személyes történetet szerettek volna megeleveníteni, s mindezt úgy, hogy még értelme is legyen, a gond csak az, hogy mindez nem sikerült. Sokszor dobtak be buta és logikátlan megoldásokat, amit csak tetőztek az állandó részvégi cliffhanger-parádéval. Majd’ minden rész végén láthattunk egy-egy érdekesebb momentumot, amit a következő rész végén teljesen jelentéktelenül és érdektelenül elintéztek, így aztán egy idő után még véletlenül sem sikerült felkelteni az érdeklődést.

Emellett folyamatosan voltak olyan húzásaik, amikre még véletlenül sem lehetnének büszkék, hiszen a B-filmes hatásvadászattól (Mark fut a fináléban) a karakterekkel való mostoha bánásmódig minden olyanra volt példa, amit nem lett volna szabad elkövetni. A karakterek egy része csupán üresjáratként, funkciótlan mellékszálként működött (pedig Gabriel jóval érdekesebb lehetett volna), de még ezeket sem sikerült érdekessé tenniük. A Bryce-Nicole-Keiko hármasból aranyos, bájos szerelmi történetet lehetett volna kihozni, ehelyett regéltek egyet a sorsról és a végzetről, s teljesen véletlenszerűen léptek.

Ez pedig az egész évadra igaz volt, hiszen minden egyes pillanat vagy szereplő, csak előbukkant a semmiből és mindenféle érzelmi vagy akár értelmi töltet nélkül cselekedtek, s még csak a végső alkalmat sem sikerült úgy felépíteni, hogy azt lehessen mondani, valamit ért az eddigi szenvedés, és nem csak a nyomozás közti tölteléket szolgáltatta. Egyedül a Szakáll-féle lánykeresésnek (ami egyébként kicsit giccses, de korrekten felépített volt) lehetett eredménye, de az is csak a következő évadban vált volna teljesen világossá.

Pedig a karakterek közti motivációkat és vívódásokat jobban is kifejthették volna, ugyanis maradt volna tér bőven. Ehelyett már-már random megléptek dolgokat, és még véletlenül se fejtettek ki semmit. Az egész súlytalan és céltalannak érződött, ez különösen megnyilvánul Oliviánál, akinek a Lloyd és Mark közötti játékával érdekesebbé is tehették volna a végső pillanatot, de ehelyett a karaktert lebutították, s ez ugyanúgy jellemező majdnem mindenkire, már csak azért is, mert nem akarták bonyolítani, vagy tovább mozgatni őket, hiszen még a beteljesüléseket is gyengén oldották meg.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy annyira rossz még sem volt ez a 22 részes évad, hiszen nekem a szintén high concept V-nél jobban tetszett. Nehéz lenne megindokolni, mégis valahogy érdekesebb volt nézni a különböző reagálásokat az ájulásokra, de már maga a főszál (okozók, indítékok, különböző személyek szerepe) is jobban le tudott kötni. A sok céltalanság ellenére a karakterek is jobban érdekeltek (mondjuk Szakáll vagy Mark legkevésbé), vagy legalábbis jó volt nézni a Bryce-féle lányokat a céljuk keresése közben, vagy éppen Simon igazságkeresését, hiszen utóbbi személy talán az egyik legkorrektebb figura lett.

Talán legkevésbé a látványra lehet panaszkodni, hiszen még ha nem is volt sok nagyobb látványelem, ami volt, azt azért jól megoldották. Még a színészek is tették a dolgukat, mint Joseph Fiennes, John Cho, Zachary Knighton, Jack Davenport, Dominic Monaghan a férfiaktól, vagy Peyton List, Sonya Walger, Christine Woods a lányoktól, még ha csak eyecandyként is voltak jók. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mit kezdtek volna a következő évadban, s habár láttuk az alapját, reménykedni lehetne, hogy tanulnak a hibájukból és normálisabban adják elő.

Szó sincs arról, hogy nagyon rossz lenne, csupán arról, hogy lehetett volna jobb is, hiszen a jelenlegi szituáció közel sem volt kielégítő, ugyanis a karaktereken már rögtön elbukott a sorozat. Sokat akartak, de mindezt nem tudták értelmesen és szórakoztatóan előadni, noha talán kevesebb szereplővel jobban működhetett volna. Jobban örültem volna, ha ebből lesz következő évad, s nem a V-ből. Ez így nekem 6,5/10, csak mert több, mint az előbbinek.


Maffiózók – a minőségi gengsztersorozat

Maffiózók
(The Sopranos)

Erőszak, olaszok, New Jersey és maffia? Erről szól a Maffiózók, s ráadásul mindez a HBO-n. A 6 évad és 86 rész alatt megismerhettük az olasz maffia alakjait, a gengsztertől a családapán át az üzletemberig, hiszen a Családban mindegyikből akad bőven. Feszültséggel teli, olykor erőszakos, míg máskor megható és érzelemdús sorozat, amelyben remekül érződik a minőség.

A címből látszik, hogy a Soprano család életét mutatja be a sorozat. Bővebben az egész New Jersey-i maffia életét, amelyben bizony nem minden működik tökéletesen. A főnök, Anthony Soprano, pánikrohamokkal küzd, emiatt Dr. Jennifer Melfihez, egy pszichiáterhez jár, de a másik pillanatban könnyedén megöl hidegvérrel egy embert. Emellett jó taktikai és stratégiai érzékkel rendelkezik, de állandóan valami baj történik. Fő kapitánya, Silvio Dante, a tipikus sztereotip maffiózó. Előugró állával együtt sokkal inkább a háttérből ad tanácsokat, de megbízható és okos. A másik kapitány, Paulie Gualtieri, családja ugyan nincs, de mindenféle babonái és furcsaságai vannak.

Tony rokona, Christopher Moltisanti egyre feljebb tör a ranglétrán, de filmes ambíciói mellett nem mindig jön ki jól a főnökkel. Junior Soprano, a nagybácsi szintén a  maffia tagja, de egyre öregszik és már már az egészsége sem tökéletes. Carmela, Tony felesége, valamint A. J. és Meadow, a gyerekei szintén tevékeny részét alkotja a sorozatnak, ugyanis az léha és idealista ifjakkal is gyakran van gond, míg a feleséggel való kapcsolat sem mindig tökéletes. A családfő testvére, Janice is feltűnik, hasonlóképpen az édesanyjához, Liviához, akinek remek karaktert írtak, de June bácsi sofőrje, későbbi tag, Bobby Baccalieri is fontos személy lesz.

A népes karakterlista miatt folyamatosan feltűnnek kisebb-nagyobb mellékszálak, amelyek szintén színesítik a történetet. Nincs mindig jelentős átívelő szál az évadon át, sokkal inkább egy-egy személy köré épülnek az epizódok, legalábbis fel-feltűnnek minden évben új személyek, mint Ralph Cifaretto vagy Johnny Sack. Sokszor több részen keresztül zajlik egy-egy incidens, vagy folyamatosan látjuk a következményeit, hiszen olykor összetűzésbe kerülnek az FBI vagy a New York-i maffia erőivel.

A karakterek nagyszerű kidolgozására muszáj folyamatosan visszatérnem, hiszen szinte a kisebb mellékszereplők is remekül ki lettek alakítva, árnyaltak és valóságosak. A reakcióik, és a motivációik is be van mutatva, s ezáltal ismerjük meg jobban őket. Tulajdonképpen a sorozat Tony-nak a pszichiáternővel folytatott beszélgetéseire épül, de az évadok múlásával egyre kisebb teret kap, de ezt nem feltétlenül tartom nagy bajnak. Az elején még jól látszódott a kontraszt az elmesélt és a való világ között, de egy idő után feleslegessé is vált.

Az első 5 évad egyenként 13-13 részből állt, amely alatt nagyszerűen el tudtak mesélni mindent. Ugyan az epizódok tovább tartottak, mint a szokásos 40-42 perc, többször volt egy órás is, de ez nem lett zavaró, vagy unalmas. Végig sikerült fenntartani a figyelmet, hiszen az izgalmakat és a feszültségeket kellő arányban adagolták. Végig éreztem a minőségi megvalósítást, mind a párbeszédekben, mind az eseményekben. Mindig megtalálták, hogy hol van a végpont az adott jelenetben, s nem raktak mellé felesleges és időhúzó perceket. A logikus felépítésű jelenetekben nem nézték hülyének a nézőt, ami kimondottan nagy előnyére van a sorozatnak.

A 6 évad eltért a többitől, ugyanis a szokásos epizódszámot növelték, és 21 részes lett az évad (bár a 12. és a 13. rész sugárzása között eltelt majdnem egy év). Ezt a lépést nem egészen értem, hiszen végében még bőven lett volna potenciál egy különálló évadra, így sajnos a minősége megsínylette egy kicsit. Az utolsó részeket kapkodósnak és sietősnek éreztem, mintha a maradék ötleteket mind bedobták volna, és gyorsan meg is oldották volna. Volt szál, mely szerintem többet érdemelt volna (New York-i incidens), de az utolsó évad is kerek egész, melyben a fura (de annál jobb) sorozatzárás feltette az i-re a pontot.

A zenét végig jól eltalálják a sorozatban. Az epizódvégi jelenetek, illetve a stáblisták alá a hangulathoz tökéletesen illő zenéket raknak, melyek minden epizódot jobbá tesznek. A színészek végig remekelnek, a családfő James Gandolfini főleg, de felesége, Edie Falco, vagy lánya, Jamie-Lynn Sigler is végig jó. A többiek is mind megérdemelnek említést, mint Michael Imperioli (Chris), Lorraine Bracco (Dr. Melfi), Tony Sirico (Paulie), Dominic Chianese (June bácsi) vagy éppen a tipikus gengszterkinézetű Steve Van Zandt (Silvio).

Nehéz meghatározni a sorozatot, hiszen még a kisebb pillanatok is kitűnően lettek megírva, de a fináléig minden együtt volt a tökéletes szórakozáshoz. Nekem a kedvenc évadom a 3. és az 5., mindkettő rendkívül erősen és jelentősen van jelen a sorozatban, bár ez elmondható lenne mindegyikre. Mindenképpen megéri a rászánt időt, s szerintem még senki nem csalódott, aki végig nézte. Nekem mindenképpen 10/10 pontos, másfelől az újranézési lehetőség is magas, biztos, hogy végig fogom még nézni.


Spirál

Spirál
(Spiral)

Az egyik legjobb anime, amit ismerek. Rendkívül szerethető hangulat árad belőle, izgalmas, olykor akciódús pillanatokkal, elég mély mondanivalóval, és érdekes történettel, valamint remek karakterekkel van teli, mondanom sem kell, hogy szinte kötelező darab. Az izgalmas, rejtélyekkel teli háttértörténet kibontakozása során az érzelmek kerülnek előtérbe, miközben a mély gondolatok kibontakoznak. Folyamatosan erősödik drámai vonal, s így a humoros, izgalmas nyomozós sztori egy kissé visszaszorul.

A történet főszereplője Narumi Ayumu, a fiatal, de rendkívül tehetséges, szinte zseni srác, aki azonban nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a bátyja mindenben jobb nála. Ez a megfelelni akarás, és a hit önmagában folyamatosan végigkíséri a történteket. Ayumu testvére azonban rejtélyes körülmények között eltűnt, s csak annyit mondott, hogy a dolgoknak köze van a Végzet Gyermekeihez.

Így most a sógornőjével él együtt, Madokával. Azonban Ayumu élete nem kerülheti el, hogy a újra belefusson a Végzet Gyermekeibe. Találkozik velük, megismeri őket, bár ők az életére törnek.

A Végzet Gyermekei többen vannak, s mind ismerik a sorsukat, de megpróbálnak tenni ellene, és megváltoztatni azt. Lassan derül ki, hogy miért teszik folyamatosan próbára Narumit, hogy vajon mi áll a rejtély hátterében, és mi köze van mindehhez, Ayumu bátyjának. Kisebb eseményeken keresztül vezet a történet, mely önmagában is élvezhető és izgalmas.

Narumi zseniális elméje minden kérdésre megadja a választ (“A logika mindig felfedi az igazságot!”), még ha a helyzet teljesen kilátástalan is. Ayumu legnagyobb, -elsősorban- lelki támasza Hiyono, aki mindig ott van mindenhol, és mindig próbál segíteni Naruminak. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek egyre előtérbe az érzelmek, úgy lesz egyre drámaibb, összetettebb a történet is.

Ayumun kívül megismerjük a többi karaktert is, elsősorban a Végzet Gyermekeit, akik folyamatosan a sorsukon rágódnak. Vajon a sorsunk előre el van rendelve, és nem változtathatunk a végzetünkön? Mi is valójában a létezés értelme? Ilyen kérdésekre keresik a választ, s az anime mély gondolatait is ezek adják. Lassan merenghetünk a válaszokon.

Bár minden bizonnyal vannak hibái is, bár valahogy még sem veszem észre őket, és a nyilvánvaló hibái sem igazán hibák. Az izgalmas részek között előbukkannak az unalmasok is, de valahogy ezek még sem unalmasok. Vidám, humoros jelenetek váltják egymást, s a mély dráma mellé szükség is van egy kis vidámságra.

A grafikáját tekintve nem lehet panasz, s a zenéje is rendkívül hangulatos, és illik az animéhez. Minden összevetve egy hangulatos, izgalmas, mély gondolatokat tartalmazó anime, bár egy apró hiányérzetem még mindig maradt. Így ez 9/10. Bár most néztem másodjára.


Crusoe

Crusoe

Nagyon sajnálom, hogy lelőtték ezt a sorozatot, pedig jobb sorsa érdemes. Persze ezt össze sem lehet hasonlítani pl. a Losttal, hiszen a Crusoe egy epizodikus kalandsorozat egy szigeten, általános átívelő szállal, és szövevényes háttértörténettel. Ugyan nem tudom, hogy az első 13 rész után mit lehetett volna kezdeni vele, mégis kíváncsi lettem volna rá. Hangulatos, néha izgalmas és kalandos sorozat, ami ugyan nem világmegváltó, de szórakoztat.

Azonban a mércét nem kell magasra tenni, hiszen nagyot lehetne vele koppanni, de ha nincsenek nagy elvárások, minden bizonnyal élvezni lehet a sorozatot. A történet szerint Robinson Crusoe 6 éve hajótörést szenvedett egy szigeten, s azóta ott él. Találkozott a néger majdnem-kannibállal, akit elnevezett Pénteknek.

Hazavágyakozik, s közben mindenféle bajba belekeveredik. Ugyanis nem olyan egyszerű az élet egy csendes szigeten. Mint ahogy maga Robin is mondja: “Csak kannibálokkal és kalózokkal harcolok hat éve.”

Találkozik spanyol kalózokkal, angol lázadókkal, kannibálokkal, meg más néger törzzsel is. Nem is baj, sikeresen megoldották, és az “egy epizód – egy történet” megoldását választották. Szerintem ezzel nincs is semmi gond, a Lost után szívesen néztem az ilyen megoldást. Viszont ezalatt a 13 rész alatt szinte meg is ölték az összes lehetséges ellenfelet, s a folytatásban már csak új ellenfelekkel lehetne találkozni, talán jó is, hogy nincs folytatás.

A részek alatt folyamatosan megismerjük Crusoe múltját, a családjával, a barátaival és a hamis barátaival együtt. A vége fele már nem is flashbackek, visszaemlékezések szólnak Angliáról, hanem láthatjuk, hogy míg ő a szigeten hadakozik, a családjával mi történik. Kiderülnek a Crusoe család titkai, míg végül egy dupla befejezésben elég sok minden megoldódik, de igazi befejezést nem kaptunk, inkább csak ilyen fél-hepiendet. Talán nem is illene hozzá.

A sorozatban viszont folyamatosan láthatunk szép tájakat, illetve remek kosztümöket. Crusoe ötletesen mindenből képes valamit összebarkácsolni, és egy gödör aljáról is kiszed egy farönköt, ha a szükség úgy kívánja. A kaland mellé némi romantika, és kicsit több humor is párosul, egészen sikeresen.

A színészek között olyan nevek vannak, mint Sam Neill, aki valamiért sosem szerepel jó szerepben, sőt még Sean Bean is feltűnik, mint Robin apja. A főszereplők különösen nem tudtak megnyerni, még Péntekkel nincs is gond, azonban Philip Winchester engem nem igazán tudott megnyerni, de ez persze az én gondom.

Könnyed kalandsorozat, talán némi guilty pleasure beütéssel, humorral és romantikával. A 13 rész nem olyan sok, szerintem jól lehet rajta szórakozni. Sajnálom, hogy elkaszálták. A sorozat nekem úgy 6,5/10.