augusztus 2010 hónap bejegyzései

The Pillars of the Earth – kosztümös katedrális-építés

A katedrális
(The Pillars of the Earth)

Ken Follett regénye nagy sikereknek örvend, sokan dicsérik, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb mozgókép formába öntsék. Én ugyan még nem olvastam a könyvet, de ezek után kedvet kaptam hozzá, ugyanis a The Pillars of the Earth nagyszerűre sikerült. Nem hibátlan, de mindenképpen minőségi alkotás, annak ellenére, hogy nem egyszerű adaptálni egy könyvet, viszont a sorozat készítői jól megoldották a feladatukat, s ha csak 8 részen át is, de jól szórakozhattunk.

A sorozat egy katedrális építését mutatja be a XII. századi, polgárháborúban szenvedő Angliában. Az építkezés közben megismerjük az ország polgárait: a katedrálist építő perjelség szerzeteseit, az építőmester Tomot, s gyerekeit Alfredot és Marthát, a szobrász Jacket, a shiringi grófot és két gyerekét, Richardot és Alienát, az ambiciózus Hamleigh családot és szövetségesüket Walaran atyát, de az események folyamán belekeverednek a bitorló István király és Maud, a jogos örökös közti háború szövevényébe is.

Változatos történet, izgalmak és feszültség jellemzi a sorozatot, noha a 8 résznyi játékidő érezhetően kevés volt. Nem mindig bontották ki eléggé az eseményeket, egyszerűen nem fért bele a játékidőbe, pedig még lehetett volna jobb is. A gyakori időbeli ugrások ugyan kötelező eseményei a történetnek, nyilvánvalóan szükségesek, de mégis megakasztották a folyamatos történetvezetést, és nem sikerült mindig tökéletesen felépíteni a hangulatot. Olykor-olykor a jelenetekben nem éreztem elég életet, csak a profi iparosmunkát, annak ellenére, hogy mindig minőséginek hatott a rendezés.

A hosszú karakterlista nem lesz negatívum, minden szereplőnek jut elég idő, megfelelően tudják őket kezelni és kibontakoztatni. Mindenkit szépen építettek fel, kellően át lehetett érezni és megérteni a cselekedeteiket. Ugyan volt olyan karakter, aki jóval többet érdemelt volna, mint Shiring grófja, Bartholomew, de cserébe kaptunk bőven nagyszerű figurákat. Waleran atya karaktere nem mindig sikerült elég valóságosra, nagyon egysíkú lett, pedig ugyanezt az alakot jobban is ki lehetett volna dolgozni.

A látványra panasz nem lehet, igazi sorozatos minőség, olykor kisebb-nagyobb kilógásokkal, de nem borzalmasan. Ellenben a fényképezés a harci jelenetekben nem lett túl jó, a káosz érzékeltetése ugyan sikerült, de az élvezet kárára, a kapkodó operatőri munka zavaróvá vált. A színészekkel viszont semmilyen gond nem volt. Ian McShane az atya szerepében néha kicsit gyenge lett a karakternek köszönhetően, annak ellenére, hogy egyébként zseniális színészről van szó. A másik nagy név, Donald Sutherland, Shiring grófja szerepét kapta, azonban nem volt elég idő a kibontakozásra. A többiek, Matthew Macfadyen, Rufus Sewell, Eddie Redmayne, Hayley Atwell, Sam Claflin, Liam Garrigan vagy Tony Curran szintén hibátlanok voltak, remek színészi gárdát sikerült összehozni.

A katedrális adaptációja kellemesre sikerült, a 8 rész egy délután alatt megnézhető, és a nézése alatt remekül lehet szórakozni. Minőségi történelmi sorozat, érdekes történettel és jó színészekkel. Kicsit sajnálom, hogy nem több részes lett, hiszen talán még  jobb lett volna plusz 2-3 résszel. Így is megvan a 8/10 nálam.


Légió – apokalipszis nagyival és angyalokkal

Légió
(Legion – 2010)

Pedig a film nem is lett volna olyan rossz, ha egy jobb rendező kezébe kerül. Vagy esetleg Emmerich lesz a direktor, ő a világvégék specialistája. A Légió ugyanis hihetetlenül rossz film lett, hiszen csak az elfogadható látvány pozitívum, az összefércelt forgatókönyv, a koncepciótlan történetvezetés, a Z-kategóriás horrorokra jellemző pillanatok és a rosszul bemutatott karakterek mind a negatív oldalt erősítik. De legalább az alapötlet még érdekes volt.

A Földön eljön a világvége. Isten megharagudott az emberekre (a baromságaik miatt), ezért az angyalok segítségével az emberekre zúdította az apokalipszist. Néhányan azonban még megmenekültek egy sivatag közepén lévő pihenőben, de ők sem maradhatnak sokáig életben a zombik (angyalok által megszállt emberek) tömegével szemben. De a (bunkó) terhes nő méhében még ott van a remény, hogy az emberiség maradéka megmenekül, s Mihály angyal (és a gépfegyverei) segítségével talán nincs minden veszve, még ha maga (a buzogányos) Gábriel arkangyal indul is a babért.

Az egyszer a jófiúk, míg máskor a rosszak oldalán lévő Mihály és Gábriel angyal harca az emberiségért adná a film legnagyobb pillanatait, gyakorlatilag minden kudarcba fullad. Az akciójelenetek szánalmasak, a zombikkal való küzdelem sokszor inkább nevetséges, mint valóban horrorisztikus (nem lehet megijedni a pörgő buzogánytól, ez bizonyos), de nem ez lenne a legnagyobb gond. A forgatókönyvet nem gondolták rendesen át, egymás után, minden átvezetés és logika nélkül jönnek a jelenetek, míg a cselekedetek valós indítéka gyakorlatilag köde veszik.

A karakterek köré kerekített személyi történetek egyszerűen súlytalanok, a drámát nem lehet komolyan venni, a jégkrémes kocsiból induló zombi-támadások és a nagymama falon mászkálása között feleslegesen van jelen. A komoly pillanatokat nem tudják felvezetni, a nagyobbnak ható bölcsességek csupán közhelyek (és akként is tudják csak előadni), de még csak komolyabb morális mondanivalót sem tudnak felmutatni, kvázi értelmetlen teológiai dolgokkal támasztják alá a látottakat. A horror résztől nem lehet félni, minden mozzanatot előre lehet sejteni, s még a zenével sem tudják ezt segíteni.

A látvány még rendben van, azt éppen nem illeti panasz. A színészek sokat nem tesznek hozzá a produkcióhoz, a testvéri szeretet és a géppisztolyos gyilkosságok dilemmája között vergődő Miály arkangyalt Paul Bettany játssza el, mellette komolyabb szerepet kapott két még nagyobb név, Dennis Quaid és Charles S. Dutton, akik rutinból hozzák a kötelező feladatot, de ez édeskevés. A többiek, Lucas Black, Tyrese Gibson, Adrianne Palicki, Kate Walsh és Willa Holland legfeljebb csak elfogadhatóak, klasszikus B-filmesek.

Csapnivaló forgatókönyv, komolytalan, már-már nevetséges jelenetek és súlytalan személyi drámák (no meg a vérző szájú nagyi) jellemzik a filmet. Rá kellett néznem a rendező nevére, de nem Uwe Boll vezette a produkciót, helyette Scott Stewart szállította ezt a nehezen értékelhető alkotást. 2/10, megtekintését nem ajánlom.


Sárkányvadászok – mese Európából

Sárkányvadászok
(Dragon Hunters – 2008)

Magyarországon ugyan csak idén mutatták be, mégis 2008-as alkotásról van szó. Az idei animációs termés két sárkányos filmje közül az egyikről van szó, ráadásul nem is hollywoodi, hanem francia, így némi újdonság is keveredik a könnyed gyerekmesébe az érdekes, de kimondottan tetszetős látványon és az alapvető sablonokon kívül. Egyszeri megnézésre élvezetes alkotás.

Egy különös világról szól a történet, ahol sziklák és törmelékek repülnek mindenfele, sárkányok, bárányok és nyuszik kukucskálnak a lebegő káposztaföldeken. Lian-Chu és Gwizdo, a két kalandor (és a kékbundás sárkány-kutya), pénzkeresésként sárkányokra vadásznak, amikor találkoznak a gazdag úr unokahúgával, Zoéval, aki álomvilágában az Ezüstlovaggal harcol együtt. A világra azonban nagy veszély közeleg, a világfaló sárkány hamarosan felébred, s csak a furcsa csapat állhat az útjába.

Amerikával ellentétben itt nem a sima rutinos megoldásról van szó. Jóllehet itt is vannak szép számmal közhelyek és sablonok, a történetvezetés pofonegyszerű és kiszámítható, de mégis, megdobják itt-ott egy szerethető motívummal, egy meglepő megoldással, ezzel némi újdonságot és egyéniséget visznek bele. Olykor kicsit felpörög a film, néha unalomba fullad, s közben egetverő tanulságokkal tömítik el a kisgyerek agyát, de kellemesen szerethető és még talán szórakoztató is a film.

A karakterek kellően buták és kedvelhetőek a maguk módján, kivételt képez ez alól a kislány, aki hihetetlen módon idegesítő, és a film 90%-án át zavarja a nézőt, s csak a hatalmas toleranciaszint vagy a 10 éves kor mentheti meg a nézőt az öngyilkosságtól. Pedig a többiek rendben vannak, a jószívű, macis állovag, a kicsit zsugori és csaló társa, a vak öreg, és a gonoszkinézetű szolgája, de még a bundás kutya is megfelelő humorforrás. A fehér juhok és a vörös denevérek még kicsit a hangulatot is segítik.

A zene sokat javít az összhatáson, a kínai stílus és a hatásos dallamok megfelelően aláfestik a légkört. A látvány önmagában rendkívül furcsa lehet, meg van az az érzése a nézőnek, hogy egy hollywoodi animációs cég gyakornoka is jobbat csinál. A karakterek nem túl kidolgozottak, annál szebb viszont a háttér és a környezet. Szívesen néztem volna még a teremtett világot, esztétikailag igen szépen sikerült.

Nem mondom, hogy az évtized animációs filmje, sokkal inkább egy könnyed gyerekmese némi európai újdonsággal és mástípusú látványvilággal, mint amit megszoktunk. Egyszeri megtekintésre alkalmas, de világ nem vált meg. 5,5/10 a pontszám, de azért a végét nem tudom mire vélni.


Fanboys – Rajongók háborúja

Fanboys – Rajongók háborúja
(Fanboys – 2008)

Nehéz bármilyen kategóriába is besorolni a Fanboyst, hiszen a roadmovie alapot gyenge drámával és egész korrekt geek-komédiával fűszerezték. A film legnagyobb problémája, hogy nem tudja, mit is akar valójában. Humoros rajongói filmet, sok utalással és röhögéssel, vagy érzelmes drámát, amit néha kevés viccel felengednek. Két szék közé esett a Fanboys, noha voltak kimondottan jó pillanatai, s a játékidő felében jól lehetett szórakozni.

1998-ban, a 4. és egyben első Star Wars film megjelenése előtt a rajongók állandó lázban égtek, hiszen a Baljós árnyakkal folytatódik a filmes eposz. Néhány fiatal, Hutch, Linus, Eric és Windows számára a Star Wars jelent mindent, és mindennél jobban várják az új filmet. Azonban egyiküknek már nem lesz lehetősége a moziban megnézni a várva várt előzményfilmet, így elhatározzák, hogy átvágnak a fél országon a Lucas farmig, és megszerzik a kópiát.

A film klasszikus roadmovie-ként indul, de az egyszerű alapot tovább bonyolítják a drámai szállal. Nehéz eldönteni, hogy akkor működött volna jobban, ha kisebb, vagy éppen akkor, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek erre a vonulatra, azonban így semmiképpen sem volt szerencsés. Az érzelmesebb vonulat súlytalannak, komolytalannak érződött, miközben a humoros mókázás lendületét vesztette, és folyton megtorpant, amikor egy drámaibb pillanat következett.

A karakterek igazi sablonok, a közhelyes kocka-figurák megtestesítői: nőkkel nem tudnak bánni, a Star Wars az életük, folyton utalgatnak a filmekből, s még a Trekkesekkel is állandóan harcolnak. Ezzel még nem is lenne igazán gond, főleg, hogy a négy baráthoz csatlakozik Zoe, aki a kötelezőnek is mondható, bár rémisztően semmilyen szerelemi szálat hozza magával, de ettől függetlenül a gúnyolódásokkal és viccekkel kicsit segít a hangulaton. Pedig a humorral nem lenne gond, lehet nevetni a baromságokon és az agyatlan poénokon, de a körítés nem sikerült tökéletesre.

A színészi gárdával nincs gond, megoldják a dolgukat, főleg a film után felkapott Jay Baruchel, de mellette Sam Huntington, Chris Marquette és Dan Fogler sem volt vészes. Kristen Bell fekete hajjal kicsit furcsa, de még mindig aranyos volt. Egy-egy cameora feltűnt Seth Rogen, William Shatner és Danny Trejo is.

Nézhető film, lehet rajta nevetni is, de a jó hangulat és a rengeteg utalás és poén nem tesz remekké egy filmet. A lelkizős bölcsességek és az unalmas tanulságok sokat rontottak rajta, s azért az új filmről is kaptunk néhány humoros megjegyzést. 6/10, de lehetett volna jobb is.


A szupercsapat – szórakoztató popcorn-mozi a javából

A szupercsapat
(The A-Team – 2010)

Bevallom, ez nekem tetszett. A nyár egyik legszórakoztatóbb filmje az agyatlan akcióvígjáték kategóriában, s ha talán nem is a legjobb alkotás, mégis, a maga 120 percében folyamatosan élveztem. A sokak által ismert sorozatból készült, de adaptációnak is kimondottan jó, még ha nem is hozza vissza teljesen a sorozat hangulatát, viszont önmagában is jól szórakoztat. Kicsit elszállt és őrült, meglehetősen túlzó és realitást nélkülöző, de kiváló popcorn-mozi.

A történetből megismerhetjük, hogyan is lett a 4 katonából a szupercsapat. Az összeismerkedésüket Mexikóban hosszú katonai élet követte, ahol ők lettek a legjobb csapat. Azonban, ahogy szokott lenni,  belekeverednek Bagdadban egy pénzmosási akcióba, és bajba sodrónak a CIA segítségével, megjárják a börtönt és hatalmas akciókat eszelnek ki.

Teljesen agyatlan szórakozás a film, mindenféle realitástól mentes, komolytalan, elrugaszkodott és őrült. Tele képtelenségekkel, amit remekül előadott, pörgős akciókkal fokoznak. A párbeszédek ütősek, hatalmas beszólásokkal és utalásokkal a régi sorozatra. Mindamellett tele van közhelyekkel és gyorsan kiszúrható sablonokkal, valamint furcsán előadott bölcsességekkel, de nem tud zavarni, mert a körítés pazar, csak hátra kell dőlni és élvezni az őrült akcióvígjátékot.

A karakterek jól lettek megalkotva, noha volt honnan építkezniük. Az agyafúrt és szivarozó Hannibal, a nőcsábász  Szépfiú, az erőszakos és morcos Baracus, de a bolond Murdock is tökéletes adja az elvárt figurát, az őrült és komolyan-vehetetlen, de önironikus alakot. Súlytalan és látvány-orientált akciókkal van tele, de  a látványi résszel nincs gond, hibátlan a CGI. Az operatőri megoldások nekem túlságosan modernek, a kusza és kapkodó kameravezetés nem igazán tetszett.

A komorabb Hannibalt előadó Liam Neeson jól alakított, de senkire sem lehet mondani, hogy rossz lett volna. Bradley Cooper remek Szépfiú volt, Quinton ‘Rampage’ Jackson tudja helyettesíteni Rosszfiúként Mr. T-t., de még Sharlto Copley sem volt rossz Murdock. Egyedül a szép Jessica Biel volt kicsit erőtlen, de őt nem a színészi tehetsége miatt szeretjük.

Folyamatosan pörög, percnyi nyugtunk sincs, hiszen a jó dialógusokkal és ütős akciókkal tarkított Szupercsapat nagyszerű nyári popcorn-film, amiben ugyan van hiba bőven, de még sem tud igazán érdekelni, hiszen végig szórakoztam a film alatt. Soknak érzem, de legyen 8/10 pont.


A hercegnő és a béka – a Disney visszatért?

A hercegnő és a béka
(The Princess and the Frog – 2009)

A klasszikus, 2 dimenziós mesék legnagyobbja, a Disney az utóbbi években nem tökéletes, de már 3D-s filmekkel jelentkezett, most viszont újra megpróbálkoztak a régi idők animációjával. Vissza talán nem is tért a korábbi önmagához, de ha továbbra is ezen az útvonalon marad, néhány év múlva újra régi dicsőségében szerethetjük a mesegyárat. A hercegnő és a béka tipikus Disney, annak minden előnyével és hátrányával.

Mindenki ismeri a klasszikus békakirály történetét, akit ha megcsókol egy igazi hercegnő, akkor visszaváltozik a daliás királyfivá. Az amerikai New Orleans-ban a főszereplő hölgy a legkevésbé sem hasonlít egy hercegnőre: rengeteget dolgozik, szórakozni nem jár, csupán az álmát hajszolja, ugyanis egy éttermet akar nyitni apja emlékére. Azonban az események folytán mégis megcsókol egy beszélő békát, most viszont nem a nyálkás kétéltű lesz herceg, hanem a pincérlány válik békává.

A történet nem sok csavart ígér, nem is kapjuk meg. Tulajdonképpen nem sok eredetiség, vagy újítás van a filmben, a rengetegszer használt Disney-sablonokat alkalmazza. Közhely- és giccs-rengeteg, kötelező happy end és már-már bárgyúan ható történetvezetés. Egy-két mese ismerete után könnyedén megjósolhatjuk a következő jelenetet, azonban mindez nem válik igazán zavaróvá, ha engedjük a bennünk lakozó gyermeket szórakozni. Kissé üres és semmitmondó, ezeréves bölcsességeket és kliséket hangoztat, de talán közben egy kicsit elbájol is.

A karakterek sem hordoznak túl sok értelmet és újdonságot, inkább papírmasé jellemeket fedezhetünk fel. Az afroamerikai főhősök már az új Disney-t hirdetik,  mellettük a főgonosz olyan, amilyennek lennie kell. Azonban csapódott hozzájuk egy jó kedélyű, sokszor kimondottan vicces aligátor, illetve a hősszerelmes, de humoros szentjánosbogár, akik ketten feldobják az egész film kellemes hangulatát.

A még nem modern mesékben igen gyakran találkozhattunk dalbetétekkel, most is van belőle bőven. Lépten-nyomon felcsendül egy-egy dal, szinte már musicalnek ható módon, s még ha ez inkább időhúzásnak is minősül, azért folyamatosan fenntartotta a vidám légkört és még tovább javított a hangulaton. A látvány tökéletes, igazi 2D-s animáció, nagyszerűen mutat. Igazán készíthetnének többet is, de majd talán e film után.

Nem tökéletes, sokszor elég bután és sablonosan hat, de a remek látvány, a jó humor és a kellemes dalbetétek nagyrészt kárpótolnak. Talán több erőfeszítéssel kikiálthatnánk a Disney stúdió visszatérését, egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy majd egyszer visszatér. 6,5/10-nél többet nem érzek jogosnak, de ettől függetlenül jól szórakoztam, s bizton állíthatom, hogy tökéletes gyerekfilm.


A varázslótanonc – könnyed nyári szórakozás

A varázslótanonc
(The Sorcerer’s Apprentice – 2010)

A nyár első igazán pozitív meglepetése lett A varázslótanonc, ami talán nem az év filmje, nem fogunk ódákat zengeni róla, de könnyedén elszórakoztatta a nézőket, még ha a szokásos közhelyeket vetette is be. Talán egy kicsit kevesebb Disney, és több Jerry Bruckheimer, s még jobb lesz, de a maga 100 percében végig lehetett szórakozni, nem erőltettük meg magunkat, de a fejünket se fogtunk a film szörnyűsége miatt, mint Az utolsó léghajlítónál.

Dave Stutler nem a legmenőbb srác a főiskolán. A fizikáért rajong, s élete legnagyobb lehetősége a szerelemre úgy tűnik, hogy elveszett. Azonban a sorsnak köszönhetően varázslatos dolgokba csöppen: kiderül róla, hogy mágikus ereje van. Ő lehet a legalkalmasabb a feladatra, hogy megállítsa az ellenséget, aki a világuralomra tör, ebben segítsége Balthazar Blake lesz, aki talán a legnagyobb élő mágus.

A film tipikus sablonokra épít, de ezen túl kell tennünk magunkat. Azonban ha a közhelyeken túllépünk, egészen jól szórakozhatunk. Az elénk táruló világot gördülékenyen ismerjük meg, a mester-tanítvány viszony és a szerelemi szál köreit gyorsan letudjuk, s még kimondottan idiótán sem hat. A kellően hatásos akciók és a meglepően korrekt dialógusok tesznek az élvezetért, s még ha nem is túl újító, vagy túlságosan nagyot mondó, de a feladatát tökéletesen teljesíti és a játékidejére ez a fantasy-tinivígjáték koktél élvezetes marad.

A meglepetések körébe tartozik a humor is, ami a legtöbb esetben hibátlanul működött, az itt-ott felbukkanó utalások és viccek segítették a humorként funkcionáló gonosz karaktert, Drake Stone-t. A tinédzser-párost nem bonyolították túl, a legegyszerűbb sablon működött, s az olykor zavaróan ható romantikus tinielemek sem sikerültek rosszra. A mester, Blake személye elég potenciált tartalmaz, ennek megfelelően szépen (noha klisék mentén) építették fel és aknázták ki a lehetőségeket. A gonosz, Maxim Horvath lett talán a legjobb, jó szövegeket és karizmatikus figurát kapott.

A látványra nem lehet panasz, tökéletes Bruckheimer-minőség, amelyet nem túl karakteres, de legalább nem is rossz zenével támogattak meg. A főszerepet Jay Baruchel kapta meg, aki 30. életévéhez közeledve is elbírt a tinédzserrel, s ha más nem is emelhető ki, legalább nem rontott a produkción. Nicolas Cage, akinek az utóbbi időben több melléfogása is akadt, idén a Kick-Ass-ben már megmutatta, hogy még van benne lehetőség. Alfred Molina kiválóan játszotta az ellenfelet, mellette Toby Kebbell sem volt olyan gyenge. Teresa Palmer és Monica Bellucci inkább az eyecandy-vonulatot erősítették, de ez legyen a legnagyobb gond.

Meglepetésként ért, hogy nem rossz film, legfeljebb komolytalan. Nézhető, sőt, kimondottan szórakoztató is, de semmiképpen sem szabad várni világmegváltást. A maga fantasy-tinivígjáték műfajában élvezhető, amihez nem kicsit járult hozzá a nagyszerű látványvilág, és a két nagyobb színész, Nicolas Cage és Alfred Molina. Meg merem kockáztatni a 7,5/10-et.