március 2010 hónap bejegyzései

Coco Chanel – a divat előtt, az árvaház után

Coco Chanel
(Coco avant Chanel – 2009)

A divat nagyasszonyának, s talán az egyik legismertebb alakjának korai éveit meséli el a film, mely ugyan látszólag egy hangulatos, életrajzi divatfilm, azonban sajnos nem ezt kapjuk, sokkal inkább egy unalmas és vontatott történetet sok hitelességgel, s meglepődéssel együtt tapasztaltam, hogy az amerikai An Education-ben több a francia hangulat, mint egy francia filmben.

A franciául tudók a film címéből kitalálhatták, hogy a film Coco életét meséli el Chanel előtt. A divatvezér előtt csupán egy fiatal varrólányka volt, aki szabad idejében énekelt, s énekesnőként szeretett volna élni később, de sikertelen próbálkozások után enged a könnyebb és fantáziátlan világ lehetőségének, s egy gazdagabb férfival tart a forgó és mozgalmas párizsi világba, amely csak látszólag szép és csillogó, de kérdés, hogy van-e hely benne egy falusi szegény lánynak.

A filmet a romantikus, divatos és életrajzi filmek közé kategorizálhatnánk be, s ezek közül, ha divatot nem is, de szerelmet kapunk. Coco megeleveníti a kitartott szerető és az igazi szerelmes karakterét is, s végigkövethetjük pályájának kezdeteit, mely még sokkal inkább az előkelőségről és a romantikáról szólt, mint a ruhákról vagy a parfümökről. Láthatjuk a klisében gazdag árvaházi gyerekkor után a jobb életet kereső, de nem találó fiatal lányt, aki önmaga mellett felfedezi a párizsi elit ízléstelen ruházatának gyenge pontjait.

A film nem hozza elő a szokásos hollywoodi csillogást és ragyogó élettörténetet, s nem fűszerezi semmivel, s talán ez a legfőbb gond is vele. Törekszik a hitelességre, de a kezdeti időkben semmi érdekes és újító nincs, amivel el lehetne tölteni ezt a 100 percet, de nem is használ ilyen elemeket. Bemutatja az ambíciókat, a motivációkat és körülményeket, de a környezetet nem sikerült hozzá megteremteni, s a francia hangulatot nem éreztem az alkotáson.

A kosztümök ellenben szépek voltak, még ha nem is láthattunk belőlük túl sokat. Coco fiús, újító és nem túl “habcsókos” ruhái szépen megtervezettek, s hozzá a többi jelmez is illik, de ez még nekem kevés a hangulat megalkotásához. A színészek viszont életet dobtak a nem túl ütős képbe, elsősorban Audrey Tautou, a fiús, önhitt és bájos szerepben, mellette Benoît Poelvoorde jól hozza az arrogáns és gazdag figurát, míg Alessandro Nivola kissé háttérbe szorult.

Az alapfelvetés nem lenne rossz, de nem éreztem annyi energiát, történetet és lehetőséget, mint amennyi elkelt volna, s így csak egy történelmileg ugyan hiteles, de nem túl szórakoztató film lett az eredmény. Megnézését ha meg nem is bántam, de nem ajánlanám annyira, kivéve ha valaki fanatikus Chanel rajongó. Részemről ez 5/10, talán a divatasszonyról jobb lett volna filmet készíteni.

Reklámok

Sons of Tucson – pótapás csalás 20 percig

Sons of Tucson
(Sons of Tucson)

Érdekelt ez a sorozat, főleg a főszereplő miatt, aki már a Reaperben is vidám pillanatokat szerzett a nézőknek, itt azonban csak csodálkoztam, hogy mi is történt. Ugyanis a 20 perc alatt nem sokat nevettem, sőt talán egyáltalán nem, s bár volt egy-két vigyorgós pillanat, valahogy az egész sorozat nem tetszett igazán. Van benne potenciál, csak az élvezethez humorosabbnak kellene lennie.

Az alapsztori röviden annyi, hogy van ez a három gyerek, akiknek az apja börtönbe került, s mivel nem akarnak szétszóródni és nevelőszülőhöz kerülni, így felfogadnak egy pótapát a csaláshoz. A jelölt Ron, akinek sürgősen pénzre van szüksége, s egyébként sem megy minden tökéletesen az életében. A szitkom a család mindennapjait meséli el, ugyanis az iskolában bőven akadnak problémák.

A sorozat egyértelműen a karakterekre épít. A főszereplő Ron nagydumás, lúzer, de dörzsölt és ravasz figurája elméletileg mindent megnyer, gyakorlatilag valahogy nem tudom eléggé kibontakozni, és túl sok idő terelődött a gyerekekre. Akik ugyan nem rosszak, s hasonlóképpen ravaszok, de valahogy mégsem szállítanak vidám perceket és nem sikerült őket érdekessé tenni, így az egész sótlannak és ötlettelennek érződött a szememben.

Érdekes tény, hogy az unaired pilotból kivettek két gyereket, és másik kettőt ültettek a helyükre, de nem éreztem, hogy ezzel túl sokat nyertek, hiszen így sem voltak annyira viccesek. A főszereplő Tyler Labine ugyan jól hozza a karakterét, de ő egyedül kevés a sikerhez, de még a mellé rakott állandó női szereplő is kevés.

A kezdés eléggé döcögős lett, valahogy az egész ritmusát nem vették fel, s nem voltak sem elég kreatívak, sem elég humorosak a teljes élvezethez. Jónak tűnt előre, s van is benne lehetőség a remek szituációs komédiához, de ezt az első részben nem sikerült megmutatni, így én még maradok 1-2 rész erejéig. Ez így nekem csak 4,5/10.


Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak

Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak
(Percy Jackson & the Olympians: The Lightning Thief – 2010)

Megmondom őszintén, ez nekem csalódás volt. Azon tűnődtem, hogy vajon Chris Colombus felejtett el rendezni az egészen jó családi filmjei óta, vagy csak én értettem félre a filmet, s eredetileg is paródiának készült volna. Ugyanis olyan idiótaságokat műveltek, amelyeket Uwe Boll óta nem láttam, s egyébként is már a sírva röhögős kategóriába mentek a szánalmas dolgai. Hollywoodban divat lett a népszerű fantasy-k kiherélése, ez a film sem lett kivétel.

Percy Jackson egy amerikai fiatal, aki ugyan diszlexiával és hiperaktivitással küzd, de a vízben otthon érzi magát. Kiderül, hogy valójában ő Poszeidón isten fia, s nagy szükség lenne rá, hiszen Zeusz villámait ellopták, tettesként őt üldözik, de valaki azt szeretné, ha az olümposzi istenségek egymásnak esnének, s elpusztítanák a földet.  Percy és kis csapata útra kel, hogy kiszabadítsák Percy anyját, akit közben elfogtak, s úgy mellesleg szerezzék vissza az ellopott villámokat.

Őszintén szólva nem igazán értem, hogy engedhették meg maguknak azokat a logikai ballövéseket, egyszerű és könnyen kitalálható fordulatokat és idióta megoldásokat, amelyek a filmet jellemezték. Pedig a lehetőség nagyon megvolt benne, ugyanis a görög mitológia modern keverése, valamint a szép színészi felhozatal együtt jó párost alkotott volna, de ehelyett csak nevettem az őrültségein, vagy éppen a szájbarágós tanulságain.

Az irreálisan hosszú cím mellé, hasonlóan irreális játékidő is párosul, ugyanis a 120 perc alatt több az üresjárat, mint az élvezhető rész. Néhány jobban előadott akcióval ugyan találkozhatunk, még ha a karakterek nem sok fantáziával lettek megáldva, az egész történet folyamán szinte véletlenszerűen egymás után következő közhelyekkel találkozunk. A minősíthetetlen poénok mellett állandóan ráismerhetünk valamely pillanatra egy népszerűbb filmből, a Shrektől kezdve a Harry Potterig.

Élvezhető pillanat nem sok akadt az alkotásban, bár a zene egészen jól lett megalkotva és a látványa is teljesen korrekt egy családi fantasy-hez képest, de más pozitívum nincs. A színészi gárda, élükön Logan Lerman és Alexandra Daddario főszerepével az alsó szintet nyújtotta, bár a mellékalakok között Sean Bean, Pierce Brosnan, Rosario Dawson vagy Uma Thurman tűnnek fel, akik ugyan nem sokat, de legalább néhány vidámabb pillanatot szereznek.

Nem lett jó film, kimondottan nagyot csalódtam. Gyenge történet és szinte már kínos pillanatok társultak jó zenével és szép vizuális megvalósítással, s bár az ismertebb színészek feldobják a jelenetüket, de az általános klisék és sablonok lerontják az összképet. Megtekintését utólag hibának érzem, s remélem legközelebb a hollywoodi tinifantasy asztalán valami jobbat tesznek le. Ez így csak 3,5/10 nekem.


Millió dolláros bébi – boksz és melodramatika

Millió dolláros bébi
(Million Dollar Baby – 2004)

A négy Oscar-díj nyertes alkotás (köztük a legjobb filmért, vagy legjobb rendezőért kapott) nem véletlenül nyerte el sokak tetszését. Visszafogott, kevésbé mozgalmas alkotás, melyben az igazán fontos dolgok mélyebben zajlanak, s a felszínen jóval kevesebb történik. Erős feszültséggel és komoly drámával telített alkotásról van szó, ahol a tökéletes képhez a rendező által szerzett zene és a két Oscar-díjjal kitüntetett színészek asszisztálnak – nagyszerűen.

Frankie Dunn igazi legendának számít: sok bokszoló útját egyengette edzőként, noha senkit sem a bajnoki címig. A lányával való kapcsolata rossz, nem is beszélnek egymással, s egyetlen igazi barátja Hepaj, aki régen maga is bokszoló volt, de most csak az edzőtermet tartja rendben. Egyszer csak megjelenik Maggie, aki hányattatott sorsa ellenére -vagy pont amiatt- hatalmas kitartással és erővel rendelkezik, és minden adott arra, hogy bajnok legyen, de ő edzőnek egyedül Frankie-t akarja, aki viszont ellenkezik.

A film fő gondolata lényegében a mester életfilozófiája: mindig védd magad. A két szereplő közös élete során egymásban megtalálják az elvesztett családot, s együtt könnyebben tudják feldolgozni a múltat, mely mindkettejüket kísérti. Az esélytelenek világába kalauzolja el a nézőket a film, s a dramatikus pillanatok mellett helyet kapnak a mély gondolatok a kitartásról, az álmokról, a belső megnyugvásról és megbocsájtásról vagy akár az eutanáziáról.

Profin valósította meg Clint Eastwood az egyszerű, karakterizáló történetet. A kevés szereplős történethez remek párbeszédek lettek írva, s az olykor előtűnő humoros, komikus jelleghez tökéletesen passzol a vége felé teret nyerő melodramatikus érzelemvilág. Az érzelemdús és erőteljes környezethez remekül illenek a jól megalkotott karakterek, mint a múltját feledni akaró férfi és a jövőjét megvalósítani akaró és az utolsó esélyt megragadó lány.

Az egyszerűnek tűnő történethez nagyszerű képi megvalósítás párosul, elsősorban a fényekkel, árnyékokkal való játéknál. Így erősíti fel a világot, melyre a súlyát a zene is rányomja. A színészek erős kisugárzása is ad az élményhez, elsősorban Clint Eastwood és Morgan Freeman zseniális összjátéka. Mellettük Hilary Swank is meglepően jól teljesít, de én kicsit haloványabbnak éreztem a többiek mellett.

Mindenképpen kiemelendő alkotás, s Eastwood ezzel a filmmel is bebizonyította, hogy kitűnően rendez. Jól összerakott momentumokkal, remek párbeszédekkel és jó színészi játékával büszkélkedhet a film, mely összességében nem tökéletes, de mindenképpen nagyszerű élvezetet nyújt, és érdemes többször is megnézni. Részemről 9/10.


Ahol a vadak várnak

Ahol a vadak várnak
(Where The Wild Things Are – 2009)

Erről a filmről elég sok jót hallottam, ezért is kezdett el érdekelni. Ennek ellenére sokáig halogattam a megtekintését, pedig nem kellett volna, ugyanis kimondottan kellemes film. Szívet-melengető történet, de ezalatt némi szomorúsággal és magányossággal. Mélyebb mondanivalót fejteget egy aranyos történet alatt, mely valójában csak egy mese, de sokkal inkább szól felnőtteknek, mint gyereknek, hiszen a szőrmókok alatt igazi gondolatok is rejlenek.

A film egy kisfiúról szól, név szerint Maxről, akinek a helyzete nem éppen tökéletes, de valójában csak a fiú gondolja így. Édesanyja egyedül neveli a nővérével, így nem jut elég idő rá. Az egyik veszekedés után elszökik otthonról, s egy szigeten köt ki, ahol hatalmas, furcsa és vad lények élnek, mint egy nagy család. Maxet a királyukká teszik, s velük tölt néhány napot, de végül rájön, hogy a család a legfontosabb.

Az előzetesek alapján én jóval vidámabb és mosolygósabb filmre számítottam, de a végeredmény nem lett ilyen feelgood. Sokszor önti el a filmet a szomorúság, a bánat vagy éppen az egyedüllét érzete, s a szívmelengető képsorokból elég gyakran érződött lehangoltság és feszültség. A film vége felé elszabadulnak az indulatok, s ezzel együtt minden probléma és érzelem is kitör, így lesz igazán sötét és mély a film.

A vad karakterek remekül lettek megalkotva. Mindannyian Max egy való világbeli ismerősét, vagy önmagának egy tulajdonságát jelképezi. Közülük Carol áll legközelebb a fiúhoz, hiszen lényegében ő a vad megfelelője, így jól tükrözi Max összetett személyiségét is. A többiek inkább csak eltúlozva vannak jelen, mint egy-egy eltúlzott változat. Közben megszólalnak a mélyebb mondanivalók is, a családról vagy a belső szenvedélyről és vadságról.

A megjelenítése hihetetlenül jó lett. A vad dolgok kimondottan érzelemdúsra, kifejezőre és szerethetőre sikerültek, melyhez a vizuális megvalósítás tökéletes illik. A zene ezzel együtt remek lett, mindvégig illeszkedik a hangulathoz és eseményhez. A vadak hangjai olyan nevek lettek, mint James Gandolfini, Catherine O’Hara, Forest Whitaker vagy Paul Dano.

A film egyben fantasztikus, érzelmes, megható és elgondolkodtató. Igazi mese az álmokról, s a minket körülvevő világról, melyhez szép vizualitás és zene társul. Sajnálom, hogy eddig nem láttam, de még biztos, hogy újranézés lesz belőle, jóval többet tud adni, mint amit egy nézésre felfogtam. Így nekem 8,5/10.


White Collar – 1. évad – csalás és elegancia New Yorkban

White Collar – 1. évad
(White Collar)

Anno már a pilotnál is lelkendeztem a sorozatért, de a 17 részes évad alatt nem kellett nagyot csalódnom. Való igaz, hogy hullámzó volt, hiszen találkozhattunk nagyszerű és elég gyenge résszel is, de mégis az előbbiek voltak túlnyomórészt, így a megítélése elég pozitív a részemről. Jó karakterek és remek kapcsolatok, ügyes átívelő szál és humor jellemezi a sorozatot, s remélem még lesz 2. is.

Az alapszituáció változatlan, hiszen Neal Caffrey, műkincshamisító és -tolvaj együttműködik az FBI ügynökével, Peter Burke-kel, s közben elfognak számos bűnözőt, a gyilkostól a csalóig mindenkit. Az átívelő szál pedig Neal szerelmével, Kate-tel kapcsolatos, akit valaki elkapott, s a szélhámos szaktudását szeretné felhasználni. A terv végrehajtásában segítségére van Mozzie, a mindenes társ és Alex, a bájos orvgazda.

A szálakat szépen megoldották, hiszen élvezhetően kombinálják az átívelő szálat és az éppen aktuális ügyet. Emiatt elég a 17 rész, többel már nagyon széthúzták volna a történetet. A kisebb ügyek színvonala viszont jelentősen változó. Néha sikerül különösen jól megírniuk, míg máskor teljesen idiótának nézik a nézőt, s ez rányomja a bélyegét az egészre. Nem mindig sikerül okos bűnözőket írniuk, bár valójában ez lenne a sorozat értelme, de néha nagyot esik a minőség.

A karakterek viszont folyamatosan jól teljesítenek. Burke és Caffrey között hihetetlen összhang és dinamika van, amit jól kihasználnak. Az egymás közötti játék mindig humoros és mosolyogtató jeleneteket ad, ezzel megteremtve az alaphangulatot. Az első részből kiírták az újoncot, s helyére egy másik hölgy érkezett, de Burke csapata inkább csak háttérként funkcionál Neal ténykedései mellett, s nem fektetnek túl nagy hangsúlyt rájuk. Ezzel szemben Moz végig jelen volt, s ráadásul vidám jelenetek kötődnek hozzá.

A hangulat kimondottan nem drámai, sokkal inkább a humoros, vidám és feelgood légkör mentén van, de Neal figurája jelentősen megalapozza ezt. Az ő elegáns és sármos karaktere folyamatosan uralja a teret, még ha olykor drámaibb jeleneteket is írnak rá. A színészek remekül teljesítenek, főleg Matthew Bomer és Tim DeKay, akik kvázi kétszereplős sorozatot teremtenek az egymás közötti kémiával.

Engem megnyert magának a sorozat, ezzel a mosolyogtató és szélhámoskodó világgal, mellyel tényleg minden adott a jó sorozathoz. Olykor kicsit eltértek a céltól, és gyengébb részeket is szállítottak az írók, s remélem a következő évadban ezt valahogy kiküszöbölik. A végére a cliffhangerrel várakozást teremtettek, így nekem 8/10 ez az évad.


Valkűr – megölni Hitlert nem túl egyszerű

Valkűr
(Valkyrie – 2008)

Megtörtént eseményről nehéz filmet készíteni, főleg akkor, ha az adott momentum egy olyan fontos időszak alatt játszódik, mint a II. világháború. Bryan Singer filmje egy Hitler-elleni merényletre összpontosított, s talán még a történelemből ketteseknek is kitalálható, hogy mi a film vége, vagyis nem a végkifejlet lesz a fontos, hanem a megvalósítás. A rendezőnek sikerült, s egy feszültségben gazdag, mozgalmas, bár nem tökéletesen kivitelezett filmet készített.

1943 és ’44 között már látszódott, hogy a háború hova vezet. Egy kisebb csoport úgy döntött, hogy valahogy megakadályozza a Führer őrültségét. A Hitler-elleni merénylet vezetője Claus von Stauffenberg lett, akit nem feltétlenül követendő nézetei miatt Észak-Afrikába küldtek, de megsebesült és a tartalékos haderő vezetője lett. Mellette még fontosabbnál fontosabb náci vezetők is részt vettek a tervben, melynek a lényege Hitler megölése és a hatalom átvétele volt.

Az ismert történet miatt a hangsúlyt a kivitelezésre és a részletek kidolgozására fektették. Kellően megismertük a szituáció hátterét, hasonlóképpen a főszereplőt is. A többiek már nem túl erősek, hiszen a többi vezető elég egysíkú és egyszerűre sikerült, s sem a gondolataikat, sem a motivációkat nem lehetett eléggé átérezni, bár a színészek nagyszerűségének köszönhetően nem lett az egész zavaró. A köztük lévő kapcsolaton még munkálkodhattak volna még, de a film légköre kárpótolni tud.

A feszültség és a komor hangulat végig jelen volt a filmben, sőt uralkodott, így végig lehetett élvezni a terv kezdetétől a végig. A folyamatosan múló idővel és az óriási tét miatt sikerült elég pörgőssé és izgalmassá tenni az alkotást. Nekem kicsit kevésnek tűnt az előzmény és maga a Valkűr-hadművelet kidolgozása, de a vége már jól lett eltalálva. A környezet talán kicsit sterilre, de mutatósra sikeredett, köszönhetően a német egyenruhákban flangáló statisztáknak és a jól kinéző városképnek.

A színészek viszont nagyszerűek voltak, s mindannyian elboldogultak a rájuk osztott szereppel. A főszereplő Tom Cruise nem volt rossz, bár annyira jó sem, de tudta hozni a nemest. A mellékszereplők szinte kivétel nélkül jól árnyalták és életet leheltek az egyébként nem tökéletes karakterekbe, hiszen Bill Nighy, Kenneth Branagh vagy Tom Wilkinson játszott, s nem tehetnek róla, hogy a szerepük nem túl fantáziadús.

Minden problémája ellenére jó film a Valkűr, talán egy kis hiányérzetet hagy maga után, még ha megindokolni nem is sikerül. A karakterekre rá fért volna egy alaposabb írás, de a feszültség és a színészek élvezhetővé, mi több szórakoztatóvá tenni az amerikai produkciót. Talán egy német kézben jobb lett volna, de még ez is így 8/10 pontot megér, ha nem többet.