január 2012 hónap bejegyzései

Grimm – 1. évad fele – kasza

Grimm – 1. évad fele – kasza
(Grimm)

Az a baj a Grimmel, hogy a pilot véleményezése közben leírtak egyáltalán nem vesztették el aktualitásukat, gyakorlatilag alig változott valamit az első rész óta. Akkor azt írtam, hogy ha nem történik minőségi előrelépés, én nem maradok sokáig – az idei első, vagyis összességében a 8. epizód után úgy döntöttem, ideje végleg kiszállni.

Az alapszituáció még mindig változatlan, vagyis a legendás Grimmek leszármazottja a modern korban üldözi a különös lényeket, akiket csak ő lát. Napközben rendőrként tevékenykedik, azonban ha eljön az alkalom, akkor szörnyvadászként is megállja a helyét. Ellenfelei az ogre-szerű teremtményektől kezdve a hörcsögökig elég sokfélék, de a háttérben körvonalazódik egy rejtélyes nagyobb terv is.

Pedig úgy tűnt, hogy a koncepció rejt magában elég lehetőséget hetente 40 percnyi kellemes szórakozáshoz, viszont a készítők bizonyították, hogy mégsem így van (vagy ők nem tudtak mit kezdeni a feladatukkal). A történetek önmagukban nem elég izgalmasak, s a szörnyes-mesehősös világ sem tartalmaz annyi ötletet, hogy elvigyen a hátán egy epizódot. A karakterek közül egyedül az állandó mellékszereplővé előlépett “farkas” Monroe a szimpatikus (kiváló jeleneteket tudtak neki írni), a többiek túl unalmasak, hogy valóban érdekeljen a sorsuk. A hangulat sokat enyhült, alig-alig láthatunk borzongatóbb vagy horrorisztikusabb pillanatot, így összességében nincs miért maradni.

Az utolsó részekben már egyedül a farkas figurája szórakoztatott, a körítés nem érte meg azt a 40 percet. Gyakorlatilag végigunatkoztam a jelenetek többségét, a nyomozás nem volt sem izgalmas, sem eredeti, a szörnyes világgal való kapcsolat pedig egyszerű sablonná degradálódott a fél év során. Az 1×08-ig talán 4/10 pont, tovább nekem nincs rá energiám.

Reklámok

Suszter, szabó, baka, kém

Suszter, szabó, baka, kém
(Tinker Tailor Soldier Spy – 2011)

A hidegháborús politikai dráma mindenképpen a kedvenc műfajaim között található, s ha mindez egy izgalmas krimi-szállal társul, akkor számomra a siker szinte garantált. Ennek ellenére a hosszú című film mégsem nyert meg tökéletesen, minden érdekessége ellenére kicsit lassúnak találtam, viszont ettől még biztosan találkozhatunk vele az Oscar-gálán.

Az angol titkosszolgálat felső vezetőségének, a Köröndnek főnökét, a Control kódnév alatt dolgozó ügynököt meggyilkolják. Helyét más veszi át, lassan feledésbe is merülnek a tettei, azonban a minisztériumban előkerül egy őrültnek tűnő elmélete: az MI6 vezetőinek körében áruló van, aki a szovjeteknek is szolgáltat információt. A tégla kilétének kiderítésére küldik George Smiley-t, a nyugalmazott ügynököt, aki lenyűgöző intelligenciájával, illetve néhány másik kém segítéségével ered az áruló után.

A film legnagyobb erénye és egyben talán legproblémásabb része is a forgatókönyv bonyolultsága. A rendező és az írópáros úgy variálja a cselekményt, hogy nehezen lehessen kiigazodni rajta, a néző jobban összezavarodjon. Nem egyszerű kitalálni még az elején, hogy a szereplők közül ki kicsoda, s ezen felül a különböző idősíkok folyamatosan egybefolynak, a múlt és a jelen eseményeinek megkülönböztetése nehezére esik a regényben nem járatos nézőnek. Visszaemlékezések és múltidézések szakítják meg Smiley nyomozását, melyek nem csak hogy részleteket mutatnak be a rejtélyes ügyből, de tovább árnyalják a hidegháború korszakát.

A kémsztori egy zavaróan szürke és paranoiás kor felidézése is egyben, annak a kornak, amikor még az ügynökök vezetői is állandó félelemben, kétségbeesésben és feszültségben éltek. A légkört erősítik az érzelmeink letörésére és csüggesztésére irányuló képsorok is, melyet segíti az igazán lassú történetvezetés is. Utóbbi olykor izgalmas feszültséget teremt, olykor viszont átfordul kicsit unalomba, melyből ugyan gyakran továbblendül, de mégsem sikerült mindig fenntartani a figyelmet teljes mértékben. Smiley és a néző is apróságokból próbálja összeállítani a képet, mely csak növeli a feszültséget, de a végső jelenetben nem tud feloldódni, s az áruló személye elveszti érdekességét.

A környezet megteremtése viszont hibátlanra sikerült, a hidegháború magányos és gyanakvó világa a film vizualitásában is megjelenik, ezáltal egy idő után már a nézőt is nyomasztja az atmoszféra szürkesége. A színészgárdát kötelező kiemelnem, hiszen még a kisebb mellékszereplők között is nagy nevek tűntek fel, s gyakorlatilag mindenki kiválóan játszott. A főszereplő Gary Oldman, aki már igazán megérdemelne tehetségének elismerésére egy Oscar-díjat, talán majd most. A többiek közül nehéz külön kiemelni bárkit is, mindannyian megérdemlik: a “nagy öreg” John Hurt, az áruló-jelöltek: Colin Firth,  Toby Jones, Ciarán Hinds és David Dencik, a mostanában Sherlock-ot játszó Benedict Cumberbatch, az Amerikában is népszerű Tom Hardy, illetve a végre nem gonosz Mark Strong.

Összességében tehát egy bonyolultan előadott krimit láthattunk, amely sok minden miatt emlékezetes marad, elég ha a cseles forgatókönyvre, a lenyűgöző hangulatra vagy a zseniális színészekre gondolunk – s akkor még nem említettem a magyar neveket a stáblistán. Egyedül maga a nyomozás nem érte el a kívánt hatást, de ettől függetlenül a 8/10 pontot nem érzem soknak.


Alcatraz – 1×01-02

Alcatraz – 1×01-02
(Alcatraz)

Először is: én mintha át lettem volna verve. Az előzetesekből egy izgalmas rejtélyekkel foglalkozó, az átívelő szálra építő sorozatot harangoztak be, közbe közel sem ezt kaptuk. Nehéz lenne tagadni, hogy ez egy nem túl egyszerű nyomozós széria, amelyet ugyan kicsit megbonyolítottak a háttértörténettel, de attól még krimi marad.

1963-ban az Alcatraz szigorúan őrzött börtönt a hivatalos verzió szerint végleg bezárták. A rabokat máshova helyezték át, s minden tevékenység megszűnt a fegyintézetben. Azonban ez csak a hivatalos történet. Valójában ’63-ban a rabok, fegyőreik és az épület minden más dolgozója nyomtalanul eltűnt. Napjainkban, több mint negyven évvel később ezek a gyilkosok újra feltünedeznek, s folytatják azt, amit börtönbe zárásuk előtt elkezdtek. Az FBI egy kis csoportja próbálja felkutatni őket, s közben egyre többet derítenek ki a titokzatos eltűnések hátteréről.

Tehát az első két rész alapján az derült ki, hogy minden részben új rabbal fog foglalkozni a csapat, akiket végül vagy elkapnak vagy nem (gondolom főleg azért az előbbi), s a nyomozás során egyre közelebb jutnak a nagy rejtélyhez. Leginkább attól félek, hogy ez hosszú távon kevés lesz. Hiába működik még az elején, nem tudom, hogy egy idő után tudnak-e még újat és érdekeset mutatni, lesz-e elég epizódtörténet mindig, vagy esetleg a mitológia bővítésével fenn tudják-e mindig tartani a figyelmemet. Mindenesetre a pilot és a második rész még remek volt.

Számomra is meglepő, de az Alcatraz sok mindenben erős. Egyrészt a heti nyomozás egyelőre még érdekes, az előbukkanó gyilkosok indítékai, háttere és tetteik úgy tűnik, hogy elviszik a hátukon az egyes epizódot. Másrészről a karaktereket nagyszerűen eltalálták a készítők. A főszereplő nyomozónő kellően határozott és magabiztos, hogy uralja a képernyőt, mellette a civil szakértő is kellemes színt visz a sorozatba. Nem másról van szó, mint Jorge Garciáról, aki már a Lostban is kiváló figurát kapott, most sincs másként. A harmadik fontos szereplő még a Sam Neill alakította FBI főnök, aki mint mindig, most is az összeesküvés fontos alakja, bár fogalmunk sincs, hogy miért.

Harmadjára a légkör adja a legtöbb plusz élményt. A börtön atmoszférája, majd a 2000-es évekre való váltás kellemes kontrasztot alkot, melyet a zenével is szeretnek hangsúlyozni. Emlegettem már egy kicsit, de külön kiemelném, hogy a hangulat megteremtésében sokat segítenek a gyakori visszaemlékezések a ’60-as évekre és az akkori Alcatrazra. Egyre jobban megismerjük az egykori rabok életét és börtönbeli tevékenységét, remélem a későbbiekben is megtartják ezt a stílust.

Összességében tehát egy remek kezdést láthattunk, nekem mind a két rész tetszett még a második kicsit ad hoc jellegű megoldása miatt is. Az viszont biztos, hogy én hamar lépni fogok, ha már a heti epizódokat nem teszik érdekessé, hiszen önmagában a hangulat és a karakterek (no meg az átívelés) miatt nem gondolom, hogy megéri maradni. De ez majd akkor kiderül, addig is úgy átlagosan az 1×01-02 7/10 pontot kaphat.


Hell on Wheels – 1. évad vége felé

Hell on Wheels – 1. évad vége felé
(Hell on Wheels)

Nem olyan régen végeztem a sorozat 8. epizódjával is, s hiába van már csak két epizód hátra az évad végéig, én már nem kívánom megnézni őket. A pilot után még bizakodtam a széria sorsát illetően, ha láttam is problémáit, inkább a kezdés rovására írtam, azonban muszáj volt tudomásul vennem, hogy sok minden nem változott azóta sem.

Ahogy azt az első rész után vártam is, a szimpla bosszútörténet tovább bővült, s inkább a kerekeken guruló város mindennapi ügyleteibe tekinthetünk be. Az amerikai polgárháború után még mindig erős az ellentét a négerek és a fehér emberek között, mint ahogy utóbbiak belső köreikben is állandóak a konfliktusok Dél és Észak ellenségeskedése miatt. A vasúttársaság vezetője gondokkal küzd, kétes ügyletekbe keveredik, miközben a város más tagjainak is megvan a saját bajuk.

Hiába az érdekesnek tűnő felvetések, ha a megvalósítás sok kívánnivalót hagy maga után. A számos szál között a legtöbbet nem sikerült kellően izgalmassá alakítaniuk, a 40 perces részeknél túl sokat unatkozok ahhoz, hogy valóban élvezetes és szórakoztató legyen a sorozat. Pedig néha megvillan az írók tehetsége, akadnak igazán remek párbeszédek és jelenetek, de sajnos a legtöbb nem ilyen.

Az érdekes pillanatok leginkább Bohannon, illetve a vasúttársaság igazgatójához fűződnek, de utóbbit is feleslegesen terhelik szerelmi szállal, s a politikai ügyletekre nem helyeznek elég hangsúlyt. A feszültségre kihegyezett momentumokban nincs elég izgalom, üresen és súlytalanul hatnak a komolyabb drámák is. Nem érzem, hogy tétje lenne, vagy legalábbis igazi érzelmeket mutatnának be.

Mást nem is tudok hozzáfűzni, egyszerűen nem érdekel annyira, hogy nézzem, s helyette mindig akad valami jobb. A lehetőség benne lenne, s olykor úgy tűnik, mintha a készítők valóban ki is akarnák aknázni mindezt, de egyelőre nem hiszem, hogy érdemes maradni. A 8 nézett rész talán érdemel 6/10 pontot.


Legjobb idén látott filmek – 2011

Nem szerettem volna ezt írni, de 2011 nem volt egy remek év filmes szempontból. Hiányoztak az igazán jó produkciók, sajnos a középszer és az éppen szórakoztató alkotások kerültek túlsúlyba. Ugyan lehet, hogy csak én szúrtam pont ki a gyengébbeket, mindenesetre nagyon kevés kiemelkedő vagy legalábbis a korrekt iparosmunkánál jobb filmet láttam. Ilyen tekintetben az Oscar-díj miatt nevesebb művek is inkább csak csalódást okoztak: nagy részük nem volt rossz, de a profi munkánál nem mutattak jobbat – márpedig nekem ez még kevésnek tűnik.

Szokásomhoz híven decemberben próbáltam pótolni az év korábbi részében kimaradtakat, de még így is csak nehezen gyűlt össze 10 olyan film, amelynek a toplistában való szereplését jogosnak érzem. Tehát a továbbiakban 2011-ben bemutatott (hazánkban vagy az Államokban) produkciókat írok, egyébként a filmes naplómat idén is rendszeresen frissítettem. Íme a top 10-es lista és néhány kiemelendő film:

10. A király beszéde (The King’s Speech)

A 10-es lista legaljára került, bár őszintén szólva egy erősebb évben nem biztos, hogy egyáltalán rákerült volna. Hiába a profi forgatókönyv és a remek színészek, mégis hiányérzetem maradt utána. Ettől függetlenül méltán nyert Oscar-díjakat, hiszen a dadogós királyról szóló történet megvalósítása kitűnően sikerült.

9. A félszemű (True Grit)

A Coen testvérek ha vissza nem is hozták, de legalább újra megidézték a western műfajának szellemét. Kiváló párbeszédek és remek színészek jellemzik a filmet, bár az igen magas minőség ellenére valahogy mégsem érzem maradéktalanul elégedettnek magam.

8. Warrior

Elsőre csupán egy egyszerű sportfilmnek tűnik, ám már az első percek elteltével is tisztázódik, hogy itt jóval többről van szó. A ketrecharc álarca mögött egy mély családi dráma bontakozik ki, melyben az alkoholista apa és a sokat látott fiai küzdenek egymásért és a szeretetért.

7. Super 8

Igazi ifjúsági kalandfilm, ahol a kellemes szörnyes történet mögött igazi érzések is lappanganak. A szerethető karakterek mellé értelmes forgatókönyv társult, egy kicsit régimódi, de még mindig szórakoztató és élvezetes stílusban. J. J. Abrams megint bizonyította, hogy a legjobb popcorn-film rendezők között kell számon tartanunk.

6. Engedd el! (Rabbit Hole)

Az Oscar-díj jelöltjei között lehet igazán gyöngyszemekre bukkanni, a Rabbit Hole is a női főszereplő jelölésével vonta magára a figyelmemet. Klasszikus dráma, de mégsem akar igazán nagy dolgokat előadni, inkább csak nyugodt tempóban mutatja be a maga szomorkás hangulatvilágát.

5. A segítség (The Help)

December végén már kezdtem igen nagy gondban lenni, a 10-es listában még mindig üres helyek tátongtak, s én nagy zavaromban lecsaptam az első érdekesen hangzó, kritikai elismeréssel is büszkélkedhető műre.  Nem bántam meg döntésemet, s ez a néger cselédség hányattatott életét bemutató mű minden hollywoodi vonása ellenére is szórakoztató és megható tudott lenni.

4. A hódkóros (The Beaver)

Erős kétkedéssel fogadtam volna, ha valaki azt állítja, hogy Mel Gibson fogja szállítani 2011 egyik legjobb alkotását, ám végül mégis így lett. A hódkóros egy kissé komikus alapötletre építő komoly dráma, tele rengeteg érzelemmel, no és persze az elmaradhatatlan hóddal.

3. Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Woody Allen neve csalogatott a film megnézésére, s nem is kellett csalódnom a rendezőben. Egyedi hangulatú stílusában adja elő ezt a párizsi romantikus múltidézést, s miközben görbe tükröt tart a művészvilág és a nosztalgiázás elé, addig a nézők is elmerülhetnek a varázslatos világában.

2. Élve eltemetve (Buried)

A film címe tulajdonképpen leírja tartalmát is, ám ahhoz látni kell, hogy érezzük azt a rendkívüli feszültséget, amely végig jellemezi az alkotást. Ryan Reynolds egyedül játszik másfél órán át, s a tavalyi év egyik legmeghatározóbb élményét mutatja be.

1. Fekete hattyú (Black Swan)

Aronofsky hihetetlen erejű és lenyűgöző műve egyben az év első megnézett filmje is volt, s azóta gyakorlatilag nem is volt kétséges, hogy ki kerüljön a dobogó legfelső fokára. Natalie Portman és a hattyútánc kombinációjánál idén nem láttam jobbat.

Egyéb kategóriák

Több film is akad, amelyek a top 10-be már nem fértek bele, de mégis érdemes őket külön kiemelni.

Mindenek előtt még kategória nélkül említeném a 127 óra (127 Hours), illetve A harcos (The Fighter) c. műveket, amelyek tökéletesen példázzák az idei Oscar-jelöltekkel szemben érzett ellenérzésemet: profi munkák, remek színészekkel, de mégis hiányzik az a plusz, amely miatt igazán emlékezetesek maradnak.

Az év legjobb animációs meséje: Toy Story 3 – amilyennek egy elsősorban gyerekeknek készült animációs filmnek lennie kell

Az év legjobb animációs filmje: Rango – beszélő állatok és western, s egyben meglepően eredeti, ötletes és humoros; miatta muszáj ketté venni a kategóriát

Az év vígjátéka: Másnaposok 2 (The Hangover Part II) – gyakorlatilag ugyanaz a film másodjára is előadva, de még mindig nagyon szórakoztató

Az év “popcorn-filmje”: A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes) – egyben az év meglepetése is, a majmos történetből nem hittem volna, hogy ilyen kellemes produkciót is lehet összehozni

Az év képregényfilmje: X-Men: Az elsők (X-Men: First Class) – idén rengeteg képregényfilm született, de nagy részük nem lett jobb az egyszer nézhetőnél, még talán ez volt a legszórakoztatóbb

Az év művészi akciója: Hanna – idén jó akciófilmből sem sokat láttam, bár legalább művészieskedő próbálkozások akadtak, s míg a Drive nekem túl lassú és unalmas volt, addig a Hannát valamivel jobban élveztem

Az év látványa: Álomháború (Sucker Punch) / Transformers 3 (Transformers: Dark of the Moon) – gyakorlatilag ugyanaz a stílus: észbontó látvány, de minden más tragikus

Az év legjobb folytatása: Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész (the Deathly Hallows: Part 2) – nem csak az I. rész, de a második is kiváló volt

Az év legrosszabb filmje: A lány és a farkas (Red Riding Hood) – nem is tudom, hogy mire számítottam, mikor megnéztem