5,5/10 kategória bejegyzései

Terra Nova – 1. évad

Terra Nova – 1. évad
(Terra Nova)

Elég kalandos élete volt eddig a sorozatnak, hiszen a hosszú készítési fázis után alig mutatták be, máris rengeteg negatív hangot lehetett hallani. Én sem voltam teljesen megelégedve vele, túl sok hibával küszködött annak ellenére, hogy olykor egészen szórakoztató is tudott lenni Az első évad után pedig főleg nem örülök, nagyon vegyes az összkép.

A történet szerint a Shannon család a XXII. századból számos társukkal együtt visszautazott a múltba, a dinoszauruszok korába. Ott csatlakoztak az újonnan alapított közösséghez, Terra Novához, ahol azonban számtalan probléma és konfliktus is adódik. Gyakran dinók fenyegetik az életüket, máskor a múltbéli környezet hatásai veszélyeztetik a lakókat, olykor pedig egy Terra Novából kivált ellenséges közösség, a Hatosok akadályozzák a mindennapi békességet. Utóbbiak nagyszabású tervét sokáig homály fedi, ám a fináléban sok mindenre fény derül – még ha továbbra is adódnak kérdések.

Mindenek előtt kezdeném azzal, hogy minden hibái ellenére korrekt kikapcsolódást nyújtott ez a 13 rész. Nem lett kedvenc, nem döbbentem le minden rész végén, de egy közepes vagy annál valamivel jobb szórakozást végig tartott. Ahhoz elég volt, hogy ne érezzek késztetést az azonnal kaszálásra, de annyira nem volt sok, hogy különösen várjam az egyes epizódokat. Pedig az alapkoncepcióba rengeteg lehetőség van, jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle, de mégsem így történt. Megmaradtak az egyszerű sablonoknál, nem próbáltak újítani vagy igazán eredetit alkotni. A karakterek terén továbbra sem mutattak fel fejlődést az írók, a pilot óta nem sok változott. Igazi karakterfejlődés nincs, szimpla közhelyként léteznek a figurák, nincsenek igazán kidolgozva. Ennek ellenére akad közöttük érdekesebb alak is, bár többségében inkább a negatív oldalon.

Sajnos a forgatókönyv sem remek, a konfliktusok sokszor rettentően súlytalanok, nincs feszültség vagy izgalom, de a kiszámítható résztörténetek mellett az átívelés sem tökéletes, bár kétségtelen, hogy a duplafináléban rengeteg előrelépés történt. Mégis, valószínűnek tartom, hogy ha lesz következő évad, akkor újra visszaesünk a jelentéktelen epizódokba, az átíveléssel (s ezzel együtt az érdekesnek ígérkező mitológia kibővítésével) legfeljebb évad végén foglalkoznak. Nem is lenne ezzel gond, ha a heti részek biztosítani tudnák a megfelelő mennyiségű élvezetet – de nem tudják.

Összességében a Terra Nova készítői egy izgalmasnak és ötletesnek ígérkező koncepcióból nem tudtak mit kihozni, a faék egyszerűségű forgatókönyvhöz rosszul kidolgozott karakterek társultak. A befejező részekben felvetett kérdések később érdekesek lehetnek, bár ettől függetlenül nem várom a folytatást. Az évad legyen talán 5,5/10.

Reklámok

Lopott idő

Lopott idő
(In Time – 2011)

Azt hiszem, hogy nyugodtan kijelenthetem: idén tobzódunk az érdekes alapötletű, ám rettentően középszerű megvalósítással rendelkező filmekben – elég ha csak a Sorsügynökségre vagy a Forráskódra gondolunk. Sajnos a Lopott idő is illik a sorba, sőt, talán még kevésbé tudta hozni az elvárt szintet.

Valahol a távoli jövőben az egyetlen pénznem az idő lesz. Az emberek 25 éves koruk után nem öregednek, ám ha elfogy az idejük, akkor azonnal meghalnak. Ugyan az idő egyetlen kézfogással átadható, de a gazdagok szinte halhatatlanok is lehetnek, míg az igazi szegények napról napra és óráról órára élnek, s ezért minden percükért harcolnak. Will véletlenül találkozik egy igazi időmilliomossal, aki átadja neki az idejét – viszont senki nem hiszi, hogy önszántából tette, ezért menekülni kényszerül oldalán bájos kísérőjével.

Az egyszerű akciómozi köntöse alatt némi társadalomkritikai szemlélet is megbúvik, hiszen a film az egyes emberek közti óriási különbségeket és az egyenlőtlenül elosztott javakat volt hivatott bemutatni. Többé-kevésbé sikerült is ez, bár ezen kívül másban nem nagyon remekelt. Hiába volt adott egy alapvetően érdekes alapkoncepció, azt nem dolgozták ki eléggé, maradtak megválaszolatlan kérdések (az olyan alapvetésektől kezdve, hogy miként jutott el a Föld eddig az állapotig, egészen az olyan elvontabbakig, hogy honnan jön, termelődik-e az idő) és logikai ellentmondások – de talán ezek voltak a legkevésbé zavaróak.

Nem jutott idő (nem szóvicc!) a jól felépített történetnek vagy a kidolgozott karaktereknek, a cselekmény inkább egy másfél órán át tartó rohanásnak tűnik, mintsem egy logikusan átgondolt forgatókönyv eredményének. Az emberi karokon pergő másodpercek hatásosabbak is lehetnének, még a feszültség fokozása is csak a legalapvetőbb és legkiszámíthatóbb sablonokban sikerült. Az egyszerű üldözési közhelyeken és a mondanivalóból előhúzott kliséken nem jutottak túl a készítők, a szerelmi szál is csak üres frázisokban merült ki.

Az unalmas percekben a színészek többsége sem tudott mit kezdeni magával. Justin Timberlake újabban inkább a mozivásznat választja a zenei színpadok helyett, pedig talán ott több babér teremne számára. Amanda Seyfried sem mutatott meg sokat tehetségéből, de Cillian Murphy-nek sem kellett megerőltetnie magát az időrendész szerepében. Mellékszereplőnek csupa sorozatos arc jutott, Olivia Wilde huszonöt éves anyukaként, Matt Bomer depressziós milliomosként, míg Johnny Galecki alkoholista gettólakóként köszönt vissza.

A kreatív ötletek helyett a kommersz pillanatok kerültek előtérbe, pedig ennél jóval többet is ki lehetett volna hozni a koncepcióból. Jól átgondolt sci-fi helyett csak egy egyszerű hollywoodi produkciót láthattunk, mely inkább a mozilátogatók pénztárcáját szeretné megdolgoztatni, mint az agyukat. Nem lett több 5,5/10-nél.


Luther – 1-2. évad

Luther – 1-2. évad
(Luther)

A brit sorozatok mindig is elütöttek az amerikai társaiktól, nincs ez másként a Luther esetében sem, hiszen bár a klasszikus nyomozós szériák szolgálnak az alapjául, mégis jóval sötétebb és komorabb a bűnüldözéshez háttérül szolgáló környezet, s a főszereplő sem mindennapi.

John Luther az angol rendőrség egy nyomozója, de egy gyerekgyilkossági ügy alatt olyan önbíráskodó tettet visz véghez, mely erősen megkérdőjelezi, hogy a törvény melyik oldalán is áll. A kényszerszabadsága után visszatér régi munkájához, azonban a történtek után is elsősorban sorozatgyilkosságokkal foglalkozik, miközben továbbra sem fél bemocskolni a kezét, ha úgy hozza a szükség.

Sosem volt nagy kedvencem a krimi, ezt már többször leírtam, de ettől függetlenül érdeklődve vágtam bele a Luther nézésébe. Azonban az első részek után csalódtam, hiszen hiába remek a sötét és komor hangulat vagy érdekes és eredeti a főszereplő karaktere, de valahogy mégsem áll össze egy egésszé. Talán a túl hosszú, 50 perces játékidő tehet róla, hogy az epizódok gyakran unalomba fulladtak, leült a feszültség, vagy sokszor megteremteni sem sikerült.

Luther figurája valóban nagyszerű, az intelligens nyomozó, aki nem tud uralkodni az ösztönei felett, bár nagyon ismeri az embereket: ő az, akinek a tettei még valamennyire fenntartják a figyelmet, s ehhez Idris Elba is kiválóan passzol. Azonban a heti egy gyilkos nem elég az izgalomhoz, s habár az első évad végén történtek érdekes momentumok (a finálé kitűnő volt), a többi nem elég jó ahhoz, hogy megragadjon. A két évad csak 6+4 epizód, de a második évadra a légkör is enyhül, és egyfajta sötét cinizmus veszi át a helyét, így viszont még kevésbé tudott lekötni.

Sajnos nem volt elég izgalmas, s a feleslegesen hosszú epizódok még tovább rontották a helyzetet. Talán egy feszesebb vágás jót tett volna a nagyobb feszültséghez, mindenesetre a 10 rész alatt túl sokat unatkoztam ahhoz, hogy tovább folytassam. A sötét, thrillerbe hajló krimik kedvelőinek érdemes lehet, nekem ez a két évad csak 5,5/10.


Wilfred – 1×01

Wilfred – 1×01
(Wilfred)

Egy ausztrál remake, amely az Egyesült Államokban a kábelen megy, méghozzá az FX-en, s ez már ok lehet a bizakodásra, hiszen a csatorna olyan sorozatokat vetít a tévéképernyőkön, mint a Sons of Anarchy vagy a Justified. Nem hiába próbálok nem a sorozatról írni, hiszen a Wilfredet nem egyszerű jellemezni.

Ryan, a főszereplő egy depressziós, a környezete és a társadalom elnyomása alatt álló, az elvárásoknak megfelelni próbáló fiatal férfi, aki öngyilkosságba akar menekülni. Sikertelen kísérlete után találkozik a szomszéd lánnyal, aki megőrzésre odaadja neki a kutyáját, Wilfredet. Furcsa módon Ryan beszélő embernek látja a kutyát, míg mindenki másnak csak egy normális állat. Elkezdődik a közös kalandjaik sora, s talán a kutya által Ryan is rátalál a kiútra a kilátástalan életéből.

Nehéz besorolni a sorozatot, nem nevezhető egyértelműen sem szituációs komédiának, sem drámának. 20 perces és tele van jobbnál jobb szövegekkel, ami talán az előbbi kategóriát indokolná, de annyira nem tipikus, annyira kilóg a sorból, hogy nem merem szitkomnak nevezni. De ez nem is fontos, hiszen a Wilfredet be kell próbálni, könnyen lehet kedvenc, de sokan fognak menekülni is az őrült, szinte beteges hangulata elől.

A légköre egyedi és új, amelyhez a furcsa főhős is tökéletesen passzol. Nem könnyen megkedvelhető, próbál kiszabadulni a mély apátiából és élni az életét úgy, ahogy neki tetszik, s ebben nagy segítéségére van a kutya is. Nagyszerű párbeszédek és humoros jelenetek váltják egymást,  miközben érezzük a háttérben húzódó drámát, amit nem hangsúlyoznak, de mégis jelen van. Elijah Wood remek főszereplőként, de a jobb karaktert Jason Gann kapta, aki szintén megoldja feladatát.

Engem nem győzött meg teljes mértékben, pont a furcsa és bizarr hangulat miatt nem tudtam megkedvelni. Nem is próbálok többet írni, el kell kezdeni nézni ahhoz, hogy bármiféle fogalmunk legyen róla. Pontozni sem tudom egyszerűen, talán 5,5/10.


Men of a Certain Age – 1×01-02

Men of a Certain Age – 1×01-02
(Men of a Certain Age)

Sokan tartják a sorozatot az egyik legalulértékeltebb drámának, de először nem nagyon láttam, hogy mi is lehet érdekes és szórakoztató ebben szériában. Az első rész után nem tudtam egyértelmű véleményt mondani, de a második után sem vagyok jobb helyzetben: még mindig nem tudom, hogy mi a jó a Men of a Certain Age-ben.

Három ötvenedik évéhez közeli férfiról szól a sorozat, akiknek nincs különösebb izgalmas életük, csupán próbálnak valahogy boldogulni. Egyikük egy lecsúszott színész, aki kora ellenére még mindig a fiatal hölgyek társaságát keresi – és találja is. Másikuk egy apa, aki két gyereke és a felesége mellett még próbálja elviselni a főnöke – az apja – kivételezését és elvárásait, miközben házát is felújítják, tehát kilépni sem tud. Végül a harmadik egy válófélben lévő férfi, akinek ugyan van két gyereke, de nem velük él. Vállalkozása korrekten jövedelmezik, de a legtöbb megszerzett pénzt szerencsejátékra költi.

A korábbiakból kiderül, hogy nem a történeten van a hangsúly, sokkal inkább a karaktereken. Pedig a szereplők nem túl szimpatikusak, a szerencsejátékos kimondottan idegesítő, a sajátos modora miatt túl sok kínos  jelenet fűződik hozzá, és ez az összkép tekintetében egyáltalán nem pozitív. Az ex-színész is csak elviselhető, sokat nem tesz hozzá a szórakozáshoz, bár el sem vesz. Egyedül a családos férfi tudja valamennyire megnyerni a nézőket, szimpatikus és viszonylag boldog tud lenni az életében, s ezért a hozzá fűződő dráma előadása sem okoz kellemetlen perceket.

A hangulat nem áll össze, a figurák túl különbözőek, s mint ahogy említettem, nem is igazán élvezetes nézni a kalandjaikat, csak bizonyos pillanatokban (azok a jelenetek is csak a családos apához kapcsolódnak). A színészek pedig hozzák az elvárhatót, rájuk nem lehet igazán panasz. Ray Romano rendkívül idegesítő, Scott Bakula megvalósítja a nőcsábász, régi hírnevéből élő szerepet, míg Andre Braugher elég barátságos és emberközeli, de mindez közel sem elég.

Nem tudok igazán mit írni, hiszen a két rész után még nekem sem állt össze eléggé a sorozat képe. Legjobb kifejezéssel is furcsa, mind hangulatában, mind történetében, mind karaktereiben. Számomra nem tartalmaz elégséges mennyiségű szórakoztatást, túlságosan a negatív oldalra dől az összkép.  Pontszámilag 5,5/10 mind a két epizód.


Paul

Paul
(Paul – 2011)

A Superbad rendezőjének legújabb filmje, a Paul nem sokban különbözik az említettől: főszereplői ugyanúgy kockák, található benne szerelmi szál, a humora hasonlóan nehezen emészthető, habár ezúttal csajozás helyett egy űrlényen van a hangsúly. Sajnos csak közepesre sikerült ez a vígjáték, pedig nem lehet a készítők szemére hányni, hogy nem próbálkoztak.

Graeme és Clive két kocka Angliából, akik a Comic Conra az Egyesült Államokba látogattak. A találkozó után úgy döntöttek, hogy sorra látogatják azokat a helyeket, ahol UFO-t láttak. Útközben nagy meglepetésükre találkoznak egy igazi idegennel is, aki éppen a kormány elől menekül. Segítenek neki és útnak indulnak az ismeretlen cél felé, miközben az ügynökök és egy elrabolt lány vallásos apja a sarkukban lihegnek, de természetesen a nagy menekülés közben sok humoros kalandba is keverednek.

Az a legnagyobb baj a Paullal, hogy kevés a jó poén. Az altesti humort és a káromkodásokat erőltették, de azt sem tudták mindig a vicces formában tenni. A különböző áthallások, utalások szintén nagy számban voltak jelen, így a film teljes élvezetéhez érdemes képben lenni az elmúlt évek sci-fi produkcióival. Az űrlény személye ugyan sok vigyorgós pillanatot szerez, azonban a körítés elég gyengére sikerült. A történet egyben lenne paródiája a road-movie és az űrlényes sci-fi műfajának is, sajnos ezt megvalósítani csak nyomokban sikerült. Nem volt elég élet a csak elégségesen kidolgozott forgatókönyvben, túl sok üresjárat és unalmas perc maradt benne.

Aki elviszi a hátán a filmet, az egyértelműen Paul, de nem elég a tökéletes szórakozáshoz. Ellenben a kidolgozása remek, a CGI-technika ezúttal is kitett magáért. A két nagy név, Nick Frost és Simon Pegg játéka nem vitt elég színt a produkcióba, talán túlterhelték magukat, hiszen a forgatókönyvet is ők írták a két főszerep eljátszása mellett. A mellékszerepben feltűnő Jane Lynch és Sigourney Weaver viszont kellemes meglepetés volt.

Összességében a Paul szórakoztató perceket jelenthet annak, aki vevő a testiségre épülő poénokra és a filmes áthallásokra, de a folyamatosan hangosan röhögős vígjátékok kedvelői nem biztos, hogy megtalálják az új kedvencüket. Talán 5,5/10.


Episodes – 1×01-02

Episodes – 1×01-02
(Episodes)

Már régóta tudom, hogy a többkamerás szitkomok az igazi zsánerem, a kommersz szórakoztatásban vagyok igazán vevő a komikumra, de ettől függetlenül folyamatosan próbálkozok kevésbé egyszerű poénokat felvonultató sorozatot is megszeretni. Az Episodes tökéletes lehetőség lenne, melyet az első két rész megtekintése közben nem éreztem viccesnek, vagy humorosnak, de mégis folyamatosan vigyorogtam, bár nem talált igazán célba nálam.

Az alapkoncepció szerint egy sorozat háttérmunkálatait követhetjük nyomon az íróik szemén keresztül. Adott Sean és Beverly Lincoln, akik egy Angliában sikeres komédiát – Lyman’s Boys – írnak, kapják is érte a díjakat, és ezen népszerűség után Amerikába hívják őket, hogy készítsék el a remake-t. Azonban nem minden működik ugyanúgy, folyamatosan le kell nyelniük a változtatásokat és kompromisszumokat kell kötniük – már rögtön a főszereplő személyében, akit Matt LeBlanc alakítana.

Egyértelműen insider, tehát tulajdonképpen egy sorozatot láthatunk egy sorozat készítéséről. Ez lehet érdekes, és legfőképpen humoros – hiszen a forgatókönyvírók olyanról írnak, amit nagyon ismernek: önmaguk. Azokat a problémákat vonultatják fel, amelyek őket is zavarják, az Episodes bemutatja, hogyan szívatják és akadályozzák a munkájukat, miközben ő próbálja kihozni a legjobbat a produkcióból, de a csatorna nem engedi.

A tévéképernyőn is érzékelhető mindez, szórakoztató tud lenni a maga különc karaktereivel és képmutató világával, mely igen erős poénforrás, de igazából még sem vagyok teljesen lenyűgözve. Ez a fajta humor nem a kedvencem, kétségtelen, habár ettől függetlenül voltak remek pillanatok a két rész alatt, de kicsit kínos vicceivel nem nyűgözött le. Pedig a hazugságokkal teli, sikerhajhászó és művészetgyilkos környezet sokat segít a mosolygásban.

Egyedi figurái is sokat dobnak az élményen, még ha igazából senkit sem találok különösebben szimpatikusabbnak (talán csak LeBlanc-ot, de ő is inkább csak ismertsége miatt). A színészek jól boldogulnak a karaktereikkel, Matt LeBlanc főszerepében természetesen Matt LeBlanc játszik, mellette a két író Stephen Mangan és Tamsin Greig, mellettük még John Pankow és Kathleen Rose Perkins alakítása fontosabb.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, még ha nekem nem is jött be igazán, mert könnyen el tudom képzelni, hogy másnak tetszeni fog. Egy sorozat egy sorozatról, kicsit kínos és furcsa poénokkal, melyeket végig lehet vigyorogni, de valaki bizonyosan hangosan nevet. Részemről 5,5/10, de ez senkit ne tántorítson el.