november 2011 hónap bejegyzései

The Beaver

A hódkóros
(The Beaver – 2011)

Mel Gibson mostanság sokkal inkább a világraszóló botrányai miatt szerepel a médiában, s talán pont e miatt nem is számítottam rá, hogy közben az év egyik legkellemesebb meglepetését hozza. Márpedig a The Beaver nagyszerűen sikerült, remek élmény volt.

Walter Black élete nem épp a legboldogabb időszakában van. Mély depresszióban szenved, személyes kapcsolatai romokban, felesége inkább elküldi otthonról, de az örökölt vállalkozásában sem tud dolgozni. Kipróbált már mindenféle csodagyógyszert és terápiát, de semmi változást nem tapasztal. Aztán egy nap, mikor már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, talál egy hódbábot. A Hód az önkifejezés eszközévé válik, újra sikeres és boldog lesz, azonban fokozatosan háttérbe szorítja a valós személyiségét.

A kilátástalanságból való kilábalás és a Hód együtt különös hangulatot teremt. Ennek ellenére nagyon komoly dráma A hódkóros, ahol egyszerre jelenik meg a szomorú és depresszív légkör a szinte kellemesen nyugodttal, mely már-már vidámba is átfordul. De minden könnyedebb pillanatra jut kettő mélyebb, ahogy Walter életében is –  minden öröm mellett ott vannak a szomorú, a kétségbeejtő momentumok is. A jelenetek az abszurdhoz közelítenek, pedig megjelennek a szintementális és – amolyan hollywoodi módon – a giccsre hajazó érzelemgazdag másodpercek is.

Az édesapa fanyar humorú története mellett párhuzamosan fut egy kevésbé jelentősen előadott, ám annál fontosabb szál is, mégpedig az idősebb fiáé. A kamasz apjával való viszonyán sokat lehetne javítani, az iskolavezetéssel is meggyűlik a baja, s eközben szerelmi gondokkal küszködik. Nagyon elsikkadt ez a történetszál, sokkal jobban is ki lehetett volna fejteni. Pedig sok érdekes lehetőséget rejtett magában, s hasonlóan komoly témákat boncolgattak, mint az apánál. Ennek ellenére nem volt rossz, csupán jobb végeredmény is születhetett volna – így megmaradt az egyszerű, korrekt, de kissé súlytalan formában.

A film igazán nagy alakja – talán kissé meglepő módon – Mel Gibson. Remek játéka minden jelenetben tökéletesen működik, élettel tölti meg a pillanatokat  vagy éppen a mély depresszió állapotába zuhanunk vissza. Jodie Foster a rendezői szék mellett magára vállalta Walter feleségének szerepét is, rá sem lehet panasz. Anton Yelchin, mint az idősebb fiú is nagyszerű alakítást nyújt, nagy kár, hogy nem kapott jobb karaktert.

Látszólag nem több, mint egy egyszerű megváltástörténet, de mégis rejt magában annyi pluszt, hogy kiemelkedik a drámák közül. Mel Gibsonról lassan elfeledkezünk, pedig még mindig ott van a legjobb színészek között, ezt nagyon jól bizonyítja A hódkóros. Emellett egy kiváló mű is, részemről 8,5/10 pont mindenképpen.

Reklámok

Zöld lámpás

Zöld lámpás
(Green Lantern)

Az idei év bővelkedett képregényfilmekben, hiszen akadt itt egy korrekt Thor, egy kicsit jobb Amerika kapitány, de egy egészen szórakoztató X-Men is – s akkor még csak a Marvel produkciókat említettem. Nem maradhatott ki a konkurens vállalat sem, a DC Comicstól már nyár közepén bemutatták a Zöld lámpást, amely jól illeszkedik a sorba.

Az univerzumban nem vagyunk egyedül. Valójában rengeteg, furcsábbnál furcsább faj és nép él a különböző galaxisokban, s az ő békéjüket őrzik a zöld lámpások, akik az akaraterő zöld színének segítségével tartják a rendet. Azonban Parallax, a félelem sárga színével az egész világot el akarja pusztítani, s ugyan börtönbe zárták, de mégis kiszabadul. Rátámad egykori legyőzőjére, Abin Surra, aki halálosan megsebesül – menekülése a Föld bolygóra viszi, ahol a gyűrűje, mely a hatalmat hordozza új lámpást választ: Hal Jordant, a felelőtlen pilótát, aki folyton hangoztatja, hogy semmitől sem fél.

Mindenek előtt leszögezném, hogy a film nem rossz. A legnagyobb hibája, hogy semmitől sem különbözik a korábban említett három szuperhősös produkciótól: ugyanazt a szórakoztató, izgalmas, de különösebb pluszt nem hordozó szintet hozza. Hiába a majd’ 120 perces játékidő, kellemesen pörög, végig történik valami, nincsenek komolyabb üresjáratok, ellenben jól bemutatja mind a háttértörténetet, mind a főszereplő igazi hőssé válását (bár utóbbi szál azért elég buta néhol). A kisebb logikátlanságok ellenére is  élvezetes, érdekes világot és szerethető karaktereket ad.

Persze közel sem tökéletes, többek között a forgatókönyv sem sikerült éppen kiválóra. Túlságosan erőlteti a kötelező sablonokat, amelyektől nem mer eltérni, nehogy véletlenül ne feleljen meg minden elvárásnak. A céltalan szerelmi szál mellett a törvényszerű “mély” mondanivaló sem maradhat el a főhős jellemfejlődésével, bár legalább a családi szálat nem erőszakolták bele annyira a sztoriba (a kisgyerek feltűnésénél erősen megrettentem). A humor kellően oldja a (romantikus) feszültséget, a gonoszt már-már sajnáljuk, vagyis minden úgy van, ahogy a tankönyvben meg van írva, mégis hiányzik az a plusz, ami miatt emlékezetes élmény marad.

A látványra nem tudok panaszkodni, szépen mutattak a földi és a földönkívüli jelenetek is, a CGI nem tűnt ki annyira. A zenét viszont elég jellegtelennek éreztem, mint ahogy a színészek sem tettek az alkotásba többet, mint amennyit muszáj volt. Ryan Reynolds ugyan jól eljátssza mindkét szerepét, de ennél nem több, mint ahogy Blake Lively is inkább csak szép. Az idegen maszkok mögött a színészeket nem egyszerű észrevenni, ám az emberi alakok között még feltűnt Peter Sarsgaard is.

A Zöld lámpás egy kellemes iparosmunka, amely egy pillanatig sem lesz több, mint egy átlagosan szórakoztató képregényfilmtől várnák. Az ezerszer látott sablonokhoz nem tesz hozzá semmit, ami igazán maradandóvá tenné, bár az is igaz, hogy rossz sem lesz tőlük. Pontszámilag talán 7,5/10-et érzem jogosnak, a folytatás is a kötelező módon már tervbe van véve.


Hell on Wheels – 1×01

Hell on Wheels – 1×01
(Hell on Wheels)

A western azok közé a műfajok közé tartozik, amelyet kevés kivétellel mindig szeretek nézni – persze, hogy ha jó. Ezért is örültem, hogy a Deadwood után újra láthatunk a tévéképernyőkön egy ilyen sorozatot, s az első rész után mindenképpen bizakodhatunk is, hogy hasonlóan kiváló lesz.

Az amerikai polgárháború után járunk nem sokkal, amikor még elég erős a feszültség Észak és Dél között, de már viszonylagos béke honol a földeken. A vasút terjeszkedik, a terv egy vasútvonal létrehozása az ország keleti és nyugati része között, melyhez a munkálatokat még mindig leginkább négerekkel végzik. Betekintést nyerünk a Hell on Wheels, az építők mozgó táborának mindennapjaiba, de emellett a vasúttársaság vezetőjének játszmáiba is.

A történetben még szerepet kap egy bosszú is, de úgy tippelem, hogy előbb-utóbb inkább a Hell on Wheels kerül a középpontba, s egyre jobban megismerjük a “lakóit”. Egyelőre nem tűnik soknak a sztori, de a későbbiekben ez még változhat, hiszen az alapok felépítése remek volt, s az egyébként kitűnően sikerült utolsó percben előrevetítettek mindenképpen ezt sugallják. Lesz itt árulás, fordulat, hatalmi játszma és klasszikus erőfitogtatás is, mindez a poros-véres építési munkálatok és az indiánok jelentette fenyegetés légkörében.

A hangulat szerintem eléggé a helyén volt, mint ahogyan a látványra sem hiszem, hogy lehetne panaszkodni – már csak a szépen bemutatott környezet miatt sem. A zenét, vagy legalábbis az olykor felcsendülő dalokat mindenképpen érdemes kiemelni, sokat segítettek a négerek körül uralkodó atmoszféra kialakításában. A színészek is jól végezték a dolgukat, Anson Mount a kalapos-keményfiú főhősnek kimondottan remek volt, mint ahogyan Dominique McElligott is az egyik felderítőmunkás feleségének szerepében (ennél konkrétabbat már spoileres lenne mondani).

Nem mondom, hogy tökéletesre sikerült az első epizód, de megalapozták a későbbi eseményeket akár a korrupciók, akár a bosszú, akár a társadalmi rétegetek közötti feszültség terén. Van még mit javítani, de én egy percig sem unatkoztam a pilot alatt, végig a hatalmában tartott a western stílus és a kialakított légkör. Remélem, hogy ennél csak jobb lesz, s akkor gond sem lehet. A kezdés talán 6,5/10.


Drive

Drive – Gázt!
(Drive)

A Drive első ránézésre nem tűnt valami nagy durranásnak, a trailer alapján egy közepes, jó sok autósüldözéssel telített akciófilmet vártam, még ha az első nagyon pozitív visszhangok valami komolyabbat sejtettek is. A film megnézése után már tudom hogyan is lehet ez, viszont egyben azt is kell mondanom, hogy nem tetszett igazán.

Név nélküli főhősünk látszólag egy egyszerű sofőr, aki a nappalt a hollywoodi szuperprodukciók autóskaszkadőreként tölti, ha éppen nem egy autószerelő műhelyben dolgozik. Éjjel azonban rablásoknál tevékenykedik, kiváló vezetési képességeivel segít a tolvajoknak elmenekülni. Új lakásba költözik, s megismerkedik a szomszéd fiatal hölggyel, akivel közelebbi kapcsolatba is kerül. Hamarosan a békés élete megváltozik, ugyanis belekeveredik egy rablási ügybe, mely után nem csak az ő, de a szerettei élete is veszélybe kerül.

A film nem a történet miatt lesz egyedi, hiszen hasonló cselekményt láthattunk már elég sokszor. Ami miatt mégis újszerűnek hat, az a megvalósítás. Egészen különös stílusban próbálta előadni az eseményeket a dán rendező, s sikerült is – bár arról kétségeim vannak, hogy ez mindenkit le fog nyűgözni. A boldogabb, karakterek bemutatását célzó pillanatokat már-már művészi hangulatban láthatjuk, de közben az egyébként remekül előadott, emberközeli akciókat sem hanyagolja el.

Hiányoznak a hatásvadász, harsány és látványos jelenetek, helyettük inkább a minimalizmus és a lassú képkockák kerülnek előtérbe. Csak a legalapvetőbb mondatok hangzanak el, meglepően kevés a dialógus, bár a ’80-as éveket idéző légkörben a művészinek ható, esztétikus képek mellett a dráma is előkerül, noha érdekes párost alkot a sok durva momentum mellett. Ez a furcsa elegy az én tetszésemet nem nyerte el, a művészinek szánt képsorok inkább unalmasnak, feleslegesnek vagy lassúnak hatottak, túl erőltetetten próbálkoztak a készítők valami egyedit létrehozni, egy korrekt középút talán jobb lett volna (mint mondjuk a Hanna esetében).

Pedig a technikai résznél odatették magukat az alkotók, a fényképezés remekül sikerült, mint ahogy a hangok is kiválóak voltak. A retro elektronikus, szintetizátoros dallamok megteremtették az atmoszférát, s a korábban emlegetett minimumra lecsupaszított akciókkal együtt jól mutattak. Az alig tucatnyi színészt sem érheti panasz, közülük is leginkább a főszereplő, Ryan Gosling alakítását érdemes kiemelni. Mellékszereplőként Carey Mulligan vagy Ron Perlman is megállta a helyét, bár nem sok szóhoz jutottak a Gosling mellett.

Egy egyszerű akciófilmből a rendező a lehető legtöbbet hozta ki, vagy legalábbis mindenképpen újat próbált létrehozni. Hogy ez sikerült-e, mindenki maga döntse el, hiszen könnyen lehet, hogy ez a stílus azonnal megragad. Engem elkerült, inkább éreztem öncélúnak és unalmasnak a művészieskedést, mint valóban élvezetesnek és hangulatosnak. Részemről biztosan nem lesz az év filmje, talán 6/10 pontot érzek jogosnak.


Grimm – 1×01

Grimm – 1×01
(Grimm)

A képzelet világával foglalkozó idei másik  újonc is bemutatkozott, az első rész alapján nem is olyan rosszul. Hogy megvan-e benne az a plusz, ami miatt a nyomozós szál is sokáig érdekes marad, egyelőre nem tudom, viszont a hangulat remek volt, ha a későbbiekben is ilyen lesz, annyira nem fogok panaszkodni.

Egy viszonylag szokványos nyomozás közepébe csöppenünk bele, hiszen a bűneset egy gyanútlanul kocogó fiatal hölgy brutális meggyilkolása. Ebben még nincs semmi természetfeletti, azonban a főszereplő detektív különös és félelmetes alakokat lát az emberi arcok mögött. Rég nem látott és éppen haldokló nagynénje felkeresi, s elárulja neki, hogy a család valójában a Grimmek leszármazottja, ezért látja a mesék gonosztevőit az emberekben. Természetesen nem csak ő szeretné elkapni mindet, hanem ők sem rajonganak az újonc szörnyvadászért.

A Grimm készítői rendelkeztek egy jó alapötlettel (a képzelet teremtményei és a bűnüldözés társítása), s ennek megfelelően létrehoztak egy kimondottan hangulatos mitológiát, melyben elsősorban a sötét és enyhén borzongatós elemeket fokozták. Emellett viszont másra nem nagyon fordítottak energiát, hiszen a bemutatkozó rész karakterépítése és történetszövése is erős kétséget ébreszt afelől, hogy ugyanaz követte el, mint aki a légkör megteremtését. Amilyen sablont elő tudtak szedni, azt bevetették, habár ettől függetlenül is korrektül működött az epizód.

Hiába próbálták a nyomozást előtérbe helyezni, a hangsúly mégis a főhős szörnyekkel való ismerkedésén volt, ami nem biztos, hogy baj. Az utóbbi sokkal érdekesebben mutatott, viszont önmagában nem elég a 40 percre, muszáj, hogy mellette a heti egy eset is élvezetes és szórakoztató legyen. A pilotban a hangulat miatt ez meg is valósult, de nem vagyok abban olyan biztos, hogy hosszú távon is érdekelni fog. A karakterek tekintetében viszont még kevésbé tudtak megnyerni, ha nem is ellenszenvesek, de teljesen semlegesek maradtak, nem adtak sok pluszt a kikapcsolódáshoz.

A Grimm pilotja inkább közepes volt, mint igazán remek, de ez a későbbiekben még javulhat (s remélem fog is). A horrorba hajló atmoszféra egy ideig leköt, de ha a szereplők vagy a heti ügy terén nem történik minőségi előrelépés, akkor nem tudom, hogy meddig maradok. Lehetőség ezúttal is akad bőven – kérdés, hogy mennyire használják ki. A kezdés részemről 6/10.


Homeland – 1×01

Homeland – 1×01
(Homeland)

Egészen az első rész megjelenéséig nem sokat tudtam a sorozatról, utána viszont egymást érték a pozitív vélemények. Ezeknek nagy részével egyet is kell értenem, hiszen valóban nem sikerült rosszul a pilot, bár annyira nem is győzött meg – sajnos több üresjáratot tartalmazott, mint kellett volna, s a forgatókönyvet sem éreztem olyan erősnek.

Az amerikai hadsereg egy 8 évvel korábban eltűnt katonáját találja meg az afganisztáni ellenség bázisán, akit eddig mindenki rég halottnak hitt. Hazatérése után mindenki hősként ünnepli, hiszen éveken át kibírta a kínzást, s mégsem mondott semmit – egyedül egy CIA-ügynöknő nem hisz neki, ő ugyanis hónapokkal korábban azt az információt kapta Afganisztánban, hogy egy elfogott katona átállt a helyi terroristaszervezetbe. Senki sem akar hinni neki, de mégis meggyőződése, hogy a visszatérő katona lesz az áruló.

Az első rész megvalósításában nem volt különösebb hiba, hiszen mindvégig jelen volt a feszültség, a történet a megfelelő mértékben lehet fordulatos és izgalmas, s még a karaktereket sem hanyagolták el. Utóbbi viszont tartalmazott unalmas vagy legalábbis nem túl érdekes pillanatokat is, hiába értékeltem azt a figyelmet, amit a figurák felépítésére fordított, valahogy az árnyalással eltöltött jelenetek nem tudták fenntartani a figyelmemet. Talán egy feszesebb vágás hiányzott, ugyanis ezek miatt túl lassúnak éreztem a tempóját.

A színészeket nem érheti különösebb panasz, egyedül a főszereplő, Damian Lewis játékát nem éreztem eléggé érzelemdúsnak és valóságosnak. Mellette viszont Morena Baccarin annál jobb volt, mint ahogyan Claire Danes is az ügynöknő szerepében. Nem tudom, hogy a későbbiekben mit tudnak kihozni ebből a felütésből, nem érzek benne elég alapanyagot egy több évadon átívelő sorozathoz, vagy legalábbis nagyon fokozniuk kell a terrorista sejt jelenlétét – ez pedig kétlem, hogy annyira remek ötlet lenne (vagy mégis?).

Mindezek ellenére a készítők a lehető legtöbbet hozták ki az alapötletből, próbáltak minőségi végeredményt összehozni, s tulajdonképpen ez működött is. Más kérdés, hogy ez számomra nem elég erős, túl gyakran unatkoztam ahhoz, hogy a feszültség eléggé a hatalmába keríthessen. Talán még egy-két epizódot adok neki, de kétlem, hogy olyan sokáig kitartanék. Mindenesetre az első rész 6/10 pontot biztosan ér.