Dominik Blasir bejegyzései

Legjobb 2019-ben látott filmek

2019-ben minden korábbinál kevesebb filmet láttam – a filmes naplóm szerint 46-ot, ami újabb erős csökkenés, tartva az előző évek tendenciáját. Persze nem voltam filmfesztiválon, egyébként is valahogy nem voltam megelégedve a kínálattal, de azért 2020-ban szeretném megfordítani ezt a folyamatot és egy kicsit nyitottabban, többféle alkotással próbálkozni. Ami magát a filmeket illeti, egész évben azt éreztem, hogy valahogy kevesebb az olyan mű, amire felkapnám a fejem, ami megtekintés után is sokáig velem maradna, pedig, visszanézve a listámat, nagyon sok olyat láttam, amit kifejezetten szerettem.

Úgyhogy következzenek az általam legjobbnak ítélt 2019-es filmek (némi csalással, de lényegében az alapvetés a 2019-ben külföldön vagy itthon bemutatott filmek), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Assassination Nation / Sorry to Bother You
A 10. helyet mindig egyfajta különdíjnak szoktam felfogni, amit most annak a két filmnek szánom, amelyeket kint valójában 2018-ben mutattak be, itthon pedig sosem – és ha 2018-ban látom őket, akkor biztos, hogy előkelő helyen szerepeltek volna az akkori évösszegző listámon. Mindkét film elképesztően hibbant és elszállt, ugyanakkor annyira zseniális megoldásaik vannak, annyira rétegzetten beszélnek egyes problémákról, annyira szenzációs stílusban adják elő magukat, hogy azonnal megnyertek.

9. Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon A Time… In Hollywood)
Tűnődtem egy darabig, hogy befér-e Tarantino a top 10-be, de aztán újra és újra eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én szerettem ezt a filmet. Mert annyira más volt, mint amit megszoktunk; mert annyira üdítően lelkesedett a saját stílusáért; mert annyira érdekesen beszél arról, ami igazából foglalkoztatja. Szorongással és fájdalommal teli, de mégis őszintén rajongó múltidézés, olyan friss és visszafogott hangulatban, amit még Tarantinótól nem láttunk. Viszont nagyon jól áll neki.

8. Drakulics elvtárs
Soha nem hittem, hogy ez a film feljuthat a toplistámra – ez nem az én humorom, ez nem az én témám, ez nem az én világom, gondoltam előre. Aztán még a mozi utáni napokban is bevillant pár jelenete, és fülig vigyorogva emlékeztem vissza a szenzációs pillanataira. Elborult ötletek, parádés karakterek, csodálatos megoldások. A Drakulics elvtársnak minden másodpercében van valami, amiért tényleg lelkesedni tudok: apróságok, amik annyit hozzátesznek a hangulathoz, amik annyira feldobják a humort, hogy nem tudom nem zseniálisnak hívni.

7. Bolti tolvajok (Shoplifters)
Nem mondanám, hogy kifejezetten jól ismerem az ázsiai filmművészetet, de egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi érzelem sűrűsödött ebbe a filmbe. Küszködő figurák, akik úgy élnek összezárva, egymás nyakában, hogy közben mégis nagyon messze vannak egymástól – és ennek ellenére is mindent átjár a szeretet. Szomorú és fájdalmas film, de valahol lelkesítő is az, ahogy a családról mesél.

6. Élősködők (Parasite)
Ázsia egy másik országa, szintén rettentően szegény szereplők, ám egy teljesen más megközelítésben. Pedig család itt is van (rögtön kettő is), de ezúttal inkább a társadalmi különbségek kerülnek a fókuszba. Bong Joon Ho engem a korábbi filmjeivel nem győzött meg eléggé, de itt tökéletesen eltalálta a különböző zsánerek közti arányt, hogy egy valóban rétegzett, eredeti, szenzációs stílusú és egyedi figurákkal teli művet készítsen. Pár jelenetét elég nehéz kiverni a fejemből.

5. Eksztázis (Climax)
Elképzelésem sincs, hogy mi ez a film. Csak azt tudom, hogy úgy nagyjából a harmadik percében elkapott ez a művészi-drogos őrület, és onnan tátott szájjal, olykor döbbenten, olykor sokkolódva, olykor rettegve, olykor nevetve figyeltem, hogy mi minden történik a vásznon. És hát hihetetlen dolgok történtek ott.

4. A kedvenc (The Favourite)
A 2019-es Oscar-szezon viszonylag kevés olyan filmet tartogatott, amiért különösebben lelkesedni tudtam volna, olyat pedig pláne nem nagyon, amit szívesen felraktam volna az éves toplistámra – A kedvenc kivételével. Lanthimos alkotásaira egy ideje nagyon érdemes figyelni, de hozzám most került a legközelebb; az egyedi figurák, a szélsőséges szituációk, a remek párbeszédek és a kiváló színészek most forrtak össze Lanthimos izgalmas stílusában egy olyan egyveleggé, ami hosszú távon is maradandó élményt eredményezett.

3. Joker
Némileg meglepődve figyeltem, ahogy a kritika főleg a szuperhős-dekonstrukcióra és a társadalmi különbségek tematizálásra próbál figyelni a Joker esetében, miközben számomra a legerősebb pont abban volt, ami a magától értetődő rétege: a karakterdrámában. Egy olyan szélsőséges figura életének, traumáinak, szorongásainak, fájdalmainak bemutatásában, aki az őrültség (valamelyik) határán állva iszonyatosan ellentmondásos. A film pedig bátran rájátszik erre, az egész koncepciót ennek az ellentmondásnak rendeli alá, így egy rendkívül sajátos filmélményben lehet részünk.

2. FOMO – Megosztod, és uralkodsz
Ellentmondásosság a FOMO-ban is akad, bár teljesen más stílusban. Nagyon bíztam abban, hogy kedvemre való film lesz, de végül minden várakozásomat felülmúlta, összetett érzelmeivel, kényelmetlen szituációival, durva felismeréseivel és nehéz válaszaival teljesen lenyűgözött. Bátran rájátszik a film a meglehetősen ellenszenves szereplőire, kendőzetlenül mutat reakciókat és motivációkat, amitől nagyon közel kerül hozzánk. Bizonyos értelemben az Eufória sorozat párdarabja: újabb réteget érthetünk meg a 21. századból.

1. Házassági történet (Marriage Story)
Látszólag rém egyszerű az egész: egy házaspár válni készül. Mégis ritkán látni annyi feszültséget, szorongást, fájdalmat, magányt és szeretetet a vásznon, mint ebben a bő két órában. Egyszerre megrázó és csodálatos nézni ezt a két embert, ahogy kibomlik előttünk az életük – ahogy sorsukon keresztül egy hangányit közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is valójában az élet.

Egyéb kategóriák

Szívesem emelem még ki a szintén 2018-ról átcsúszó Utoya, július 22. (Utøya 22. juli) és Az első ember (First Man) filmeket – mindkettőben óriási a feszültség, ám míg előbbi sokkol és megdöbbent, utóbbiban rád telepszik, fojtogat. A zavarba ejtő című Szívek királynője (Dronningen) egy nagyon erős drámát és egy nagyon kellemetlen témát rejt, míg A két pápa (The Two Popes) nagyon barátságosan és szerethetően mesél.

Az év vicces filmje: Éretlenségi (Booksmart) – óvatosan bánok a vígjáték megnevezéssel, de imádtam ennek a filmnek a humorát

Az év sci-fije: Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra) – eléggé elkapott a hangulata, még ha sok ponton nem is szerettem

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame) – sok különbséget nem érzek a Marvel kapitányhoz vagy a Pókemberhez képest, de a Bosszúállók esetében már az is csoda, hogy nem roskadt össze önmaga alatt

Az év lírai élménye: At Eternity’s Gate – az Oscar-szezonban túl sok reflektorfény nem jutott ennek a filmnek, pedig töredezett, szokatlan hangulatával nagyon izgalmas művészet-élmény

Az év csalódása: Star Wars: Skywalker kora (Star Wars – The Rise of Skywalker) – nem vártam túl sokat tőle, de azt sikerült alulmúlnia


Legjobb idén látott filmek – 2018

Azt mondja a filmes naplóm, hogy idén 75 filmet láttam, ami, tartva az előző évek tendenciáját, újabb csökkenés, már ami a mennyiséget illeti. A minőséget illetően most sem érzem, hogy sok panaszra lenne okom: idén is nagyon sok remek filmet volt szerencsém látni, erős volt az Oscar-szezon, az egzotikum-mennyiséget szállította a Titanic Filmfesztivál, ráadásul a Netflix is minden korábbinál több érdekes alkotást mutatott be. Még mindig főleg blokkosítva nézek, vagyis különösebb probléma nélkül eltelhet úgy egy hónap, hogy csak egy-két filmet látok, míg vannak bőven 10 feletti hónapok is, de kezdek lemondani arról, hogy ezen tudok változtatni.

Következzenek inkább az általam legjobbnak ítélt 2018-as filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön, némi csalás megengedett), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. LOMO – Egy blogger élete (LOMO: The Language of Many Others) / Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 / Keresés (Searching)
A 10. hely egy ideje nálam egyfajta különdíj, amit idén az internettel és a modern technológiával foglalkozó filmek nyertek. A LOMO és a RLSM egymáshoz nagyon hasonló történetek, egyfajta modern coming-of-age alkotások, ahol a fiatalok felnövése az internet korában zajlik – nagyon szerettem mindkét filmben, hogy nem akarnak ítélkezni, hanem megmutatják a veszélyeket, a pozitív és negatív oldalakat, és közben nagyon komoly, fájdalmas emberi drámát ábrázolnak. A Keresés talán kicsit kilóg a sorból, de a modern technológiával árnyalt emberi tragédia itt is adott, csak ezúttal egy feszült-izgalmas thriller kereteiben.

9. Kszi, Simon (Love, Simon)
Nagyon amerikai, nagyon tini, nagyon idealizált, ám mégis nagyon megszerettem. Egy meleg srác története a gimnáziumban, amiből még ennél is giccsesebb dolgot lehetett volna kihozni, de szerencsére a készítők megmaradtak a valóság talaján: finom drámával, remek párbeszédekkel, ügyesen végigvezetett szituációkkal ragadtak meg. Elképesztően imádnivaló film, lehetetlen rá haragudni (ellentétben a magyar címmel).

8. Bosszú (Revenge)
Amikor láttam, nem hittem volna, hogy majd az év végi top 10-ben akarom látni, de év közben annyiszor jutott eszembe, hogy úgy érzem, muszáj idetennem. Pedig ez színtiszta zsánerszórakoztatás, eltúlzott, a végletekig elvitt szituációkkal, gyakorlatilag parodisztikus-szatirikus jelenetekkel, sokszor hangosan kacagtató momentumokkal, de nem elbagatellizálva, nem kínosan-kellemetlenül. Véres bosszúfilm, de olyan ügyesen, ahogy eddig még nem láttuk.

7. Így csajozz egy földönkívülivel (How to Talk to Girls at Parties)
Valószínűleg nem jutottunk volna el erre a filmre, és szerintem utána nem is valószínű, hogy pótoltuk volna, ha a Titanic Filmfesztiválon nem marad el egy vetítés, és nem lesz egy felesleges jegyünk. De mindez megtörtént, és egy elképesztően fura filmet sikerült megnézni: amiben benne van a hetvenes évek punk-korszaka, egy nagy adagnyi idegenség, teljesen elmebeteg sci-fis dolgok, Nicole Kidman, sok komolytalanság és egy kis komolyság, kicsit talán még Neil Gaiman vagy David Bowie szelleme is. Hangulatos buggyantság, bár azért nem egyszerű körülírni, mi is ez a film.

6. A hely (The Place)
Tavaly a kilencedik helyre raktam Paolo Genovese előző filmjét, a Teljesen idegeneket, pedig mintha az valamivel jobban tetszett volna (ezek szerint lehet, hogy idén mégis gyengébb évünk van?). A hely folytatja annak a hagyományait, és újfent egy kamaradrámának beillő alaphelyzettel bont ki szomorú és vicces emberi sorsokat, tragédiákat, lelki fájdalmakat és sérüléseket. Én mégis talán a világnézetét szerettem a legjobban, a sorsról, az emberi életről szőtt gondolatait. Genovesére a jövőben is érdemes lesz figyelni.

5. Egy nap
Hétköznapi helyzetek, hétköznapi drámák: az Egy nap úgy visz le a pokol legmélyére, hogy valójában a lehető legkevésbé szakít ki a valóságból. Egy anyuka egy napja: látszólag banális alaphelyzet, amiből olyan keményen és hatásosan bomlanak ki a szituációk, hogy a végére teljesen lesújtva lépünk ki a teremből. Végtelenül egyszerű itt minden, nincs semmi rendkívüli vagy meglepő, de mégis iszonyúan tud sokkolni.

4. Lady Bird
Az idei Oscar-szezon meglepően sok kiemelkedő filmmel szolgált. A Lady Birdöt talán a természetességéért szerettem a legjobban: nincs benne semmi újszerű vagy extrém dráma, csupa-csupa mindennapi helyzet, amit mégis képes úgy előadni, hogy abban pillanatok alatt el tudunk merülni. Ismerős szituációk, szinte átlagos coming-of-age: mégis annyi őszinte érzelem rejtőzik benne, amit nagyon-nagyon meg lehet szeretni.

3. Szólíts a neveden (Call Me by Your Name)
Valószínűleg a Szólíts a neveden sem a rendkívülisége miatt lett olyan népszerű: egy teljesen átlagos olasz nyarat mutat, ahol a kamasz Elio megéli az első szerelmét – történetesen egy nála némileg idősebb férfival. Imádtam az apró rezdüléseket, ahogy finom pillanatokból bomlik ki a kapcsolatuk: egyre jobban belemerülünk ennek a nyárnak a hangulatába, Chalamet egyre közelebb kerül hozzánk, hogy aztán a végére teljesen magunk alá kerüljünk – és onnan fel is tudjunk állni. Gyönyörű film, megbabonázó hangulattal.

2. Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Az Oscar-szezont nálam (majdnem) egyértelműen a Három óriásplakát nyerte, főként azért, ahogy a sajátos nyerseségében is olyan megnyerően kombinálta a tragédiát és a humort. McDonagh filmje nagyon ügyesen játszott rajtam: egyszer hangosan kacagtam volna, a következő pillanatban már sírni volt kedvem, de közben egyre közelebb kerültem ezekhez a fura figurákhoz, akik éppen próbálják a saját érzelmeiket feldolgozni több-kevesebb sikerrel. Velük együtt szenvedünk mi is, velük együtt értetlenkedünk, velük együtt tartunk ki, amíg még kell. Tovább is, mint a film két órája.

1. A négyzet (The Square)
Valahol sejtettem, hogy az év elsőként megnézett filmjét később már semmi sem fogja tudni felülmúlni. A négyzet elképesztő élmény: brutálisan polgárpukkasztó, zseniálisan szórakoztató, miközben rogyadozik a belé pakolt kérdések súlya alatt. Tele van csodálatos ötlettel, folyamatosan kacagunk, miközben valójában önmagunkat nevetjük ki. Östlund olyan képet tart elénk, amin nagyon jól esik nevetni, de mégis kezd fájni is. Cinikus film, kényelmetlen-kellemetlen, hogy Östlund ennyi problémát lát a társadalmunkban. Viszont amilyen összetettséggel és stílussal elmeséli, az gyakorlatilag tökéletes.

Egyéb kategóriák

A Titanic Filmfesztivál terméséből mindenképpen fontosnak tartom még kiemelni A rodeós (The Rider) és A rabbi meg a lánya (Disobedience) filmeket – szótlan, megkapó drámák. Meglepően szép filmnek tartom még a Mária Magdolnát (Mary Magdalene) is, pedig mintha nem sokan fedezték volna fel; szeretném még megemlíteni Jason Reitman új filmjét, a vállalhatatlan magyar című Pszichoanyut (Tully) is; valamint a Lányt (Girl), ami hatásosan mutatja be egy nagyon nem hétköznapi helyzetben lévő fiatal hétköznapjait.

Az év animációs filmje: Ruben Brandt, a gyűjtő – egy pontig azt hittem, ott lesz a top 10-ben is, de sajnos mégsem, bár nem sok hiányzott hozzá

Az év legőrültebb filmje: Quality Time – abszurd filmnyelvi formákban elmesélt kényelmetlen-kegyetlen szituációk

Az év sci-fije: Upgrade – stílusos, nem túlbonyolított, de nagyon szórakoztató

Az év szuperhős-filmje: Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War) – úgy érzem, megérte rá várni

Az év nosztalgiamozija: Ready Player One – Spielberg nagyon szerethető, régi stílusú kalandot hozott össze

Az év adaptációja: Expedíció (Annihilation) – nyugtalanító, váratlanul ügyes feldolgozás

Az év spinoffja: Mute – teljesen más, mint a Hold, nagyon nem sci-fi, ugyanakkor nagyon izgalmas, ambivalens élmény, aminek nagyon eltalált a stílusa

Az év csalódása: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald) – félek, hogy mi lesz itt még a következő részekben…


Legjobb idén látott filmek – 2017

Ha hihetek a naplómnak, idén 92 filmet láttam, ami elég jelentős mértékben kevesebb, mint a tavalyi közel 120 (érdekes, de közben meg minden korábbinál többet olvastam), viszont mintha sokkal koncentráltabban néztem volna filmeket. Vagy másként: mintha ezúttal jobban sikerült volna azokat kiválogatni, amik hosszú távon is maradandó élményt tudnak nyújtani.

Persze lehet, hogy ez csak a számok következménye (minél több film, annál több nem kiemelkedő), mindenesetre tavalyhoz hasonlóan idén sem panaszkodok a filmes évre. (A sorozatosra inkább, bár ez meg lehet annak hatása, hogy az idei év második felében nem néztem túl sok sorozatot.) A két filmes fesztivál, amin részt veszek (Magyar Filmhét, Titanic), idén is szállította a néznivalók sorát, de közben mintha az Oscar-szezon is erősebb lett volna a korábbi éveknél, sőt, mintha egész évben lett volna olyat nézni, ami valószínűleg jó lesz.

Szóval én örülök, következzenek az általam legjobbnak ítélt 2017-es filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az említésre érdemes egyéb kategóriák. A mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) / Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle) / Kereszttűz (Free Fire) / Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)
A 10. helyet évek óta amolyan különdíjnak szánom, amit idén a másodvonalbeli akció-revízióknak adnék. Engem már jó ideje nem tudnak megszólítani a hagyományos akciófilmek, de az idei esztendőre mintha tényleg ez átfogó problémája lenne a zsánernek, viszont cserébe egyre több olyan alkotás készül, ami valamit máshogy akar megfogni. A Baby Driver ennek talán a legkiválóbb példája, mely egészen egyszerűen imádnivaló, de közben ott a Kingsman folytatása, mely talán nem annyira nagyszerű, mint az első, de azért még mindig hatalmas élvezet néni, vagy a Free Fire, mely csodálatosan elborult. A Ritchie-féle Arthur király talán kilóg a sorból (már csak azért is, mert gyengébb az előzőeknél), de én érzem a kapcsolódást, és mindenképpen fontosnak tartom a jelenség szempontjából.

9. Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Bevallom, a bemutató környékén nagyjából semmit sem halottam erről az olasz filmről, de nagyon örülök, hogy végül felfigyeltem rá. Látszólag egyszerű kis kamaradráma egy baráti társaság szokatlan vacsorájáról, de közben nagyon finoman beszél nehéz kérdésekről, és egyszerűen zseniális, ahogy tükröt mutat nekünk.

8. Szólít a szörny (A Monster Calls)
A gyász feldolgozása semmilyen életkorban nem egyszerű, kisgyermekként meg aztán pláne nem az. Siobhan Dowd és Patrick Ness könyve önmagában elképesztően megható és szívszorító, a filmadaptáció pedig remekül érzi az eredeti mű arányait. Nem sokat ad hozzá, de el sem vesz belőle: visszaadja ugyanazt a sűrű bánatot, ami minden jelenetet körülleng, és közben nem felejti el azokat a fontos igazságokat sem, amelyekkel mindenkinek szembe kell néznie élete valamely pontján.

7. A Ghost Story
Nem voltam annyira lenyűgözve az A Ghost Story-tól, miután befejeztem, de valahogy újra és újra azt vettem észre magamon, hogy visszatérek hozzá, a hangulatához, a gondolataihoz. Ugyanúgy a gyász áll a középpontban, mint a Szólít a szörnynél, de David Lowery nem tud vagy nem akar segíteni – vagy legalábbis nem úgy, mint képzelnénk. Brutális, de közben mégis elgondolkodtató, igazi hosszú távú élmény.

6. Némaság (Silence)
Ha az A Ghost Story hosszú távú élmény, akkor a Némaság azonnal hat. Letaglóz, maga alá gyűr, eltemet, majd jól megrugdos még, csak hogy érezd, milyen is lehetett azoknak a keresztény misszionáriusoknak Japánban. Kegyetlenül hosszú és kimért film, a szerzetesekkel együtt mi is formálódunk, és nagyon nem barátságos vagy szép ez a folyamat. Megszenvedünk a befogadással, sőt, még a végső válaszaival is – viszont mindez olyan élményt ad, ami még nagyon sokáig velünk fog maradni.

5. Jackie
Abszolút nem vártam, hogy az Oscar-szezonban valami nagy meglepetés fog érni, de Natalie Portman és Pablo Larraín kettőse egyszerűen lehengerelt. Ellentmondásos, zavaros érzelmekből kibomló film, furcsa arányokkal és nehézkes pillanatokkal, de rejtőzik a mélyén valami annyira emberi, valami annyira fájdalmas és mégis banális, hogy attól nem tudtam szabadulni. Persze nem is nagyon akartam.

4. 20. századi nők (20th Century Women)
Sajnálom, hogy csak a Titanicon jött ez a csoda, pedig örülnék, ha sokan felfedeznék maguknak Mike Mills örömmel és bánattal elég rendesen nyakon öntött alkotását. A 20. századi nők minden képkockájában annyi hangulat, annyi mosoly rejtőzik, hogy muszáj végig vigyorognom. Elképesztően élveztem, tényleg igazi kis csoda volt ez a film.

3. Dunkirk
A Dunkirköt viszont teljesen másként élveztem. Nolan tántoríthatatlan és kíméletlen visszafogottsága olyan döbbenetesen szürke és feszült hangulatot eredményez, ami nagyon sokáig nyomaszt. Hiába nem vagyok minden részével megelégedve, mégis az egyik legzsigeribb, leginkább székhez szegező mozi volt idén, amit bár nem tudom, hogy mikor merek újranézni, de az biztos, hogy arra még rá kell készülnöm.

2. A régi város (Manchester by the Sea)
Még egy gyásszal foglalkozó film, szintén az Oscar-szezonból – viszont talán a legerősebb mind közül. Figyeljük ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és mire a végére érünk, úgy érezzük, mintha mindent tudnánk ezekről a szereplőkről, amit csak tudni lehet. A hétköznapi csodák és a tengernyi bánat filmje, melyek mögött rengeteg érzelem lakozik, viszont ezekből mégsem látunk semmit a felszínen.

1. anyám! (mother!)
Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Sokáig tűnődtem az első három sorrendjéről, és nem tagadom, az anyám! végülis a szélsőségessége miatt került előre. Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, és én is elég nehezen jutottam el odáig, hogy bátran tudjam mondani: nagyon élveztem ezt a filmet. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is úgy érzem, hogy megérdemelten hívom az év legjobbjának.

Egyéb kategóriák

Szívem szerint a fentiek közé rejtettem volna valahova az Éjszakai ragadozókat (Nocturnal Animals) is, de 2016-os bemutatása miatt nem akartam nagyon csalni, viszont tényleg az év egyik legintenzívebb élménye volt. No meg a Titanic merítéséből muszáj még megemlítenem a Nehéz szívvel (Hjartasteinn), a Számi vér (Sameblod) és A lélek saját társat választ (A Quiet Passion) filmeket, melyek mind kiválóak.

Az év thrillere: Széttörve (Split) – borzongatóan feszült és izgalmas

Az év meglepetése: Power Rangers – senki nem akarja nekem elhinni, de nagyon sok szempontból szerethető ez a film

Az év magyar filmje: Kincsem és Brazilok – de mondjuk rajtuk kívül is több “elég jó” magyar filmhez volt idén szerencsénk

Az év sci-fije: Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets) – én abszolút élveztem Luc Besson legújabb agymenését

Az év koncepciója: Kong – Koponya-sziget (Kong: Skull Island) – nem sok hiányzott, hogy a blockbusterek revíziójaként köszönthessük a Kongot, mert nagyon ambiciózusnak tűnt olykor

Az év leghidegebb filmje: Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River) – mintha csak egy Cormac McCarthy regényt látnánk Skandináviában

Az év szuperhősös filmje: Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) – az idei folytatásoktól nem voltam lenyűgözve, de Pókember jó szórakozás volt

Az év legrosszabb filmje: A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda) – ne nézzetek brazil trashfilmeket


Legjobb idén látott filmek – 2016

Az elmúlt években egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a filmekre csak másodlagos mozgóképes alkotásokként tekintek a sorozatok mögött – az okokról talán majd egyszer egy külön bekezdésben elmélkedek, de mindenesetre a tendencia (legalább bennem) egyértelmű. 2016-ban ezen félig tudatosan szerettem volna változtatni: próbáltam minél több filmet megnézni, hátha visszatér a hitem.

Mivel ez nem történt meg, logikus lenne, ha tavaly után idén is azt mondanám, hogy nem volt túl jó évünk. Ugyanakkor, talán pont az alacsonyabb elvárások miatt, 2016-ban mintha nem csalódtam volna akkorát, mintha jobb lenne az összkép. Többet voltam moziban, egyben több filmet is láttam (szám szerint 120-at, ami eléggé rekord-közeli), mint a korábbi években, ezért szerintem több jó filmet is láttam, bár az arányok továbbra sem változtak (mint ahogy több kedvencet sem találtam). Viszont személyes sikernek könyvelem el, hogy sokkal többet néztem a hazai mozikba nem kerülő filmekből – bár volt köztük jobb és rosszabb is, valahogy sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a mainstream művek.

Ha a toplistát nézzük, a nagyobb válogatás miatt nem volt olyan nehéz összeszedni a tíz legnagyobb élményt – de talán beszéljenek inkább maguk az alkotások. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2016-os filmek (amiket idén mutattak be itthon vagy külföldön), majd utánuk az egyéb kategóriák; a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. Fivérek (Brødre / Brothers)
Amikor beírtam a filmes naplómba, elsőre simán mellébiggyesztettem, hogy 10/10, de aztán mégis leszedtem, és maradt pontszám nélkül. Képtelen vagyok értelmesen beszélni a Fivérekről – ezt a 10. helyet amolyan különdíjként szánom neki. Aslaug Holm gyönyörű és mégis iszonyatosan fájdalmas dokumentumfilmje valószínűleg a lehető legjobbkor talált meg, és ahogyan beszél az élet értelméről (illetve annak hiányáról) a mai napig visszhangzik bennem. Két felnövés és egy kudarc tökéletes szerzői filmje.

9. Félvilág
Kicsit csalás, mert valójában még 2015-ös film, de a televízió után idén még a mozikba is került. Ami egyébként igen örvendetes, legalábbis remélem, hogy így még többen felfigyeltek erre a hármas karakterdrámára. Nagyon ügyesen összerakott (hiába, mindig öröm nézni ilyen jól megírt forgatókönyvet – de tényleg, magyar műveknél néha már az felér egy csodával, ha nemcsak elviselhetőek, de kifejezetten jók a párbeszédek), egészen zsánerfilmes alkotás, hibátlan színészi alakításokkal és persze mindenek előtt fojtogató hangulattal. Ha ez a minőség lenne az alap a magyar filmgyártásban, nem kellene szégyenkeznünk… bár szerintem mostanság egyébként sem kell.

8. Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)
Őszintén szólva, egyelőre nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy itt a helye Kubónak. Az év utolsó napjaiban néztem ugyanis meg, és ilyenkor mindig kérdéses, hogy csak a friss élménynek vagy valóban a filmnek szól a lelkesedésem. Akárhogy legyen is, abban biztos vagyok, hogy ritkán látni ennyire mély, szép és a lelket is simogató animációs filmet. Kreatív és okos, de nem veszíti el a szívét közben, mer mély emberi drámáról és érzésekről beszélni, ám mégis megmarad a gyerekeknek szóló stílusnál és hangulatnál. Egyszerűen csodálatos.

7. Bone Tomahawk
Az itthon nem igazán bemutatott zsánerfilmek közül ez maradt meg bennem a legmaradandóbban – a meghatározás egyébként azért is ilyen körülményes, mert úgy volt, hogy eredetileg nem kap bemutatót, aztán mégis megnézhettük a Titanicon (én is ott láttam), aztán végül csak bejutott a legtöbb moziba… No mindegy, a lényeg, hogy ritkán látni vásznon ennyire ütős horror-westernt. Bár egy 10-20 percet lehet, hogy a feszültség érdekében én kivágtam volna belőle, azért engem nagyon megragadt a hangulata: zsigeri, kemény és menő.

6. Steve Jobs
Kevés olyan filmes van, akiket nagyon szeretek, és gondolkodás nélkül látni akarom az összes filmjüket, de Aaron Sorkin és Danny Boyle köztük van. Nomármost, ha ők ketten összeállnak egy filmre, akkor talán mondanom sem kell, hogy milyen magasra ugrik a várakozásom… A Steve Jobs pedig pontosan olyan, amilyennek lennie kell: intelligens, váratlan és elegáns, mint nagyjából minden, amit Sorkin csinált; továbbá hangulatos, magával ragad és egyenesen lüktet, mint Boyle legjobbjai. Tökéletes kombináció, emlékezetes élmény.

5. Egy tökéletes nap (A Perfect Day)
Nem hiszem, hogy sokaknak lesz ismerős az Egy tökéletes nap, pedig kapott itthon mozis bemutatót is. A délszláv háborúk utáni Boszniában egy egészen elképesztő dramedy-t mutat be Benicio Del Toro és Tim Robbins csapata: folyamatosan mosolygunk, néha hangosan nevetünk, pedig valójában igen komoly dolgokról van szó. Nagyszerűen játszik az érzelmeinkkel, és furcsa módon nem a váratlan húzásai, hanem a szerethető, egészen mindennapi jelenetei miatt lesz olyan maradandó. Egyszerű, de annál szebb alkotás.

4. Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)
Rég volt olyan, hogy egyet értettem az amerikai filmes akadémiával az Oscar-díj kapcsán, és talán most sem a Spotlightnak adtam volna, de azért nem tudok sajnálkozni, hogy Tom McCarthy filmje nyert. Nagyon fontos témáról beszél, igen okosan: tetszett, hogy nem annyira tipikus a megközelítése, és hogy ennyi teret hagy a színészeknek, akik aztán élnek is a lehetőséggel. Klasszikusan az a film, amit mindenkinek látnia kellene.

3. A nagy dobás (The Big Short)
Gyengém a gazdasági téma, nem tagadom, de én A nagy dobásnak adtam volna az Oscart. Adam McKay egy kicsit szárazabban és másként fontos témáról beszél, mint mondjuk a Spotlight, de ettől még egy pillanatig sem válik gyengébbé. Újfent csak azt tudom mondani, hogy okos film: nem nézi hülyének a nézőjét, ügyes megoldásokkal dolgozik, jól eltalált szereplőkkel és fókuszokkal. Kivételesen fontosnak tartom, hogy a forgatókönyvet is díjazták: ott szerintem már nagyon sok minden eldőlt.

2. Érkezés (Arrival)
Így belegondolva, ha másodjára is megnézném az Érkezést, nem biztos, hogy megkapná a második helyet. De aktuálisan ez nem annyira érdekel, hiszen elsőre nekem nagyon ütött: persze a minimalista, finom megközelítése miatt már rögtön nagy előnnyel indult Villeneuve, és ezen aztán csak javítani tudott. Rajongok azért, hogy mindig csak épp nem azt adta, amit vártunk; hogy képes volt működő érzelmeket belevinni egy ennyire sajátos történetbe is; hogy (jó, talán egy-két apróságot leszámítva) sem vált hiteltelenné és végig tudta vinni a koncepcióját. De örülnék, ha minden sci-fi legalább ilyen jó lenne…

1. Ernelláék Farkaséknál
Gyűlölöd, szereted, kínlódsz rajta, nevetsz, feszeng, forgolódsz, de mégis imádod: az Ernelláék Farkaséknál annyi érzelmet pendített meg bennem a moziban, mint nagyon régen bármi. Hihetetlenül őszinte, minden rezdülésén érezni a lelket benne, ráadásul annyira jól beszél bizonyos témákról, hogy már csak ezért is mindenképpen helye lenne a top 10-ben. Komplex élmény, kétszer kellett megnéznem, hogy minden a helyére kerüljön, de talán nem meglepetés, ha azt mondom: a kedvenceim között fogom számon tartani. Magával ragadó érzelmi gazdagság, igazán szerethető film: az idei évben az Ernelláék Farkaséknál tetszett a legjobban.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akadt még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A váratlanul jó Oscar-mezőnyből még muszáj megemlítenem a Mustangot és a 45 évet (45 Years). A Titanicról nem mehetek el szó nélkül A nevem Emily (My Name Is Emily), A meghívás (The Invitation) vagy A bérgyilkosság (Assassination) mellett.

Az év legkellemesebb meglepetése: Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet (Rogue One: A Star Wars Story) – a 7. rész után nem vártam igazán, de nagyon örültem, hogy megszületett az eddigi legjobb SW film

Az év legabszurdabb drámája: A homár (The Lobster) – imádnivalóan beteg (azért a Swiss Army Man csak hajszálnyival maradt le…)

Az év szuperhősös filmje: Deadpool – nem tökéletes, de pont olyan, mint vártam: elszállt, humoros és stílusos

Az év látványa: Amerika kapitány – Polgárháború (Captain America: Civil War) – vessetek meg, de én szerettem a Polgárháborút a sajátos megközelítése miatt

Az év színészi jutalomjátéka: A Bigger Splash – klasszikus értelemben vett filmként értékelhetetlen, de mégis folyton eszembe jut

Az év vígjátéka: Rendes fickók (The Nice Guys) – örülnék több hasonlóan jól összerakott mókázásnak

Az év sci-fi akciója: Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond) – abszolút korrekten összerakott mozi, igazán szórakoztató élmény

Az év legszebb animációs filmje: Anomalisa – valamiért picit elment mellettem, de megközelítésével és hangulatában simán űberelt sokakat

Az év legbetegebb animációs filmje: Virsliparti (Sausage Party) – hatalmas WTF ez a film, még mindig nem tudom, mit láttam

Az év legkreatívabb filmje: Zootropolis – Állati nagy balhé (Zootopia) – idén kiemelkedően jó animációkat láttam, muszáj megemlítenem a Zootropolist is

Az év legrosszabb filmje: Egyiptom istenei (Gods of Egypt) – nem vártam én semmit, de ez annyira rossz volt, hogy az már fájt


Országos újoncok: 2016/17

Upfronts után járunk, és bár én évről évre egyre csökkenő kedvvel böngészem a listákat (köszönhetően annak, hogy az elmúlt években teljesen elszakadtam az országos csatornáktól a kábel javára), azért mindig találok pár érdekesnek tűnő újoncot. Ezek közül válogattam: mik érdekelnek, melyek lesznek azok, amiket feltehetően ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok – legalább pár rész erejéig.

NBC

Timeless: időutazás, plusz akció és kaland. Ha szerencsénk van, még lehet belőle amolyan guilty pleasure-szerű könnyed szórakoztatás. A készítők között ott a Revolution és a Supernatural feje is… ennek nem tudom, örüljek-e. 2016 ősz.

Midnight, Texas: ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy jó legyen, de hát láttunk már csodákat – jó, azért természetfeletti ide vagy oda, csak akkor próbálom be, ha jókat hallani róla. Vámpírok, boszorkányok, médiumok, angyalok? Fájni fog, érzem. 2016 midseason.

Powerless: tudom, engem mindenféle szuperhős-kötődéssel meg lehet etetni, de azért komédia nem tudom, hány éve keltette fel utoljára az érdeklődésem. Ráadásul DC-kötődés és átlagemberek! 2017 midseason.

Plusz az Emerald City, ami nem is tudom, hogy hány éve vár már.

FOX

Making History: újabb időutazás, ezúttal komédia, ami inkább növeli a várakozási faktoromat (legalábbis nehéz a koncepciót másként elképzelni). Remélem, kellően elszállt lesz (plusz sokat fognak mászkálni az időben), mert különben nem leszünk jóban. 2017 midseason.

ABC

Designated Survivor: véletlenül elnökké váló Kiefer Sutherland és összeesküvések? Ha valóban a thrillerre koncentrálnak, és nem a családi drámára, akkor bírni fogom. 2016 ősz.

Time After Time: ó, még egy időutazós sztori, nahát! A “Wells és Hasfelmetsző Jack a jelenben” koncepció még érdekes is lehetne, ha jól eltalálják a hangulatot (és nem a kultúrsokk lesz az állandó poénforrás). Kevin Williamson neve még jót is sejtethet. 2017 midseason.

CBS

Két ügyvédes, egy bűnügyi, egy orvosos – és MacGyver. Plusz CBS-komédiák. Nekem itt nem terem semmi, köszönöm.

CW

Frequency: a változatosság jegyében egy időkavarós bűnügyi sorozat. Igazából egyedül az időmachinálós aspektusa érdekel, egyébként félek, hogy halál unalmas heti krimi lesz, ismert színészgárda ide vagy oda. 2016 ősz.

Riverdale: kivételesen nem a képregényes kötődés keltette fel az érdeklődésem (egyébként is, Archie Comics?), hanem a rejtélyes kisváros. Persze, két rész után úgyis kaszálok, mert annyira vállalhatatlanná válik a szappan-faktor. 2017 midseason.


Legjobb idén látott filmek – 2015

Bár az utóbbi pár évben inkább lelkesedtem az adott évi filmtermés kapcsán, idén valahogy nem vagyok maradéktalanul boldog. Pedig mintha több filmet sikerült volna megnéznem, mint arra számítottam (szám szerint 72-t, amiből azért 18-at a Titanic hozott magával, no meg az újranézésekről ne is beszéljünk), de valahogy nagyon kevés kiugróan jó művet láttam. Pedig az Oscar-szezon egészen korrekt volt, év közben is be-beestek érdekesebb produkciók, s bár a blockbusterek többségét inkább felejthetőként könyveltem el, azért ott is volt néhány kiemelkedő alkotás.

Úgyhogy nem egészen tudom, miért vagyok negatív – talán az új kedvencek hiányoztak, talán csak a csalódások nyomták rá a bélyegüket a többiekre, talán egyszerűen az zavar, hogy egy jobb évben a toplistából elég sokan kiesnének, mindenesetre azért annyira nem esett nehezemre kiválasztani a tíz legnagyobb élményt 2015-ből. Következzenek tehát az általam legjobbnak ítélt 2015-ös filmek (amiket idén mutattak be itthon) – a mérvadó szokás szerint a filmes naplóm volt.

10. holtversenyben A csend képe (The Look of Silence) és Citizenfour
Dokumentumfilmeket ritkán nézek, de az idei év határozottan megerősített abban, hogy ezt rosszul teszem. A csend képe egy hihetetlenül sokkoló, megrázó, és úgy az egész emberiséget átértékelő film (mint a legtöbb, ami tömegmészárlással foglalkozik), ráadásul Indonéziát nem ismerjük, úgyhogy már csak ezért is előnye volt Oppenheimernek – fájdalmas élmény. A Citizenfour pedig talán napjaink egyik legjelentősebb és legaktuálisabb témáját, a lehallgatások-adattárolások-elemzések körüli botrányt taglalja, legalább annyira megrendítően, mintha tömegmészárlásról beszélne. Kevés fontosabb filmet láttam idén, mint ez a kettő.

9. Mad Max – A harag útja (Max Max: Fury Road)
Nem értettem, hogy mire ez a felhajtás. Nem érdekelt (emberek kocsikon száguldanak, közben ölik egymást – és?), nem akartam megnézni. Aztán valahogy mégis bekeveredtem a moziba, és egy egészen elképesztő élményt kaptam. Nem érzem tökéletesnek, lehetett volna még inkább a kedvemre való, de nem tudok szó nélkül elmenni a film elképesztő kreatív töltete, sebessége és hangulata mellett. Évtizedek múltán is mérföldkőként tartjuk majd számon a legújabb Mad Maxet.

8. Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)
A Titanic Filmfesztivál minden évben képes meglepni, de idén ennek örültem a legjobban – egyébként valószínűleg simán kihagytam volna az év egyik legszórakoztatóbb és leghumorosabb komédiáját. Persze már az alapkoncepció (miszerint egy áldokumentumfilm keretében vámpírokat követünk) is tetszik, és szerencsére sikerült a végletekig elvinni. Garantált nevetés, ügyes ötletek – ennél nem is kell több.

7. Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Januárban mutatták be, de nekem egészen decemberig tartott, mire elértem az év egyik legjobb akciókomédiájáig. Ilyenből egyébként nem volt hiány 2015-ben (lásd még később), de amúgy teljes rejtély, hogy miért nem csaptam már le rá korábban – legalább Matthew Vaughn nevének meg kellett volna ragadnia bennem. Valójában itt sem történik más, mint a Kick/Ass esetében: kétórányi esztelen, őrült paródia, szélsőséges szatíra, egy olyan műfajé, amire egyébként is ráfér már a ráncfelvarrás. Iszonyúan élveztem.

6. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Tűnődöm, hogy a Sicario csak azért ragadt meg bennem, mert nem túl régen pótoltam, a hype és az általános elragadtatás után, vagy egyébként is ilyen remek élmény lett volna. Ez már soha nem derül ki, az ellenben biztos, hogy ha feszültséget, izgalmat, igazi lélegzet visszafojtva várt eseményeket keresünk, akkor itt kell nézelődni – hogy a Sicario nem áll meg itt, hanem az erkölcsi és lélektani kérdések felé tereli a mondanivalót, az különösen szimpatikus.

5. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Én bírom Guy Ritchie-t. Tudom, hogy mások annyira nem, különösen nem az UNCLE miatt, de én szeretem ezt a baromi stílusos, elegáns, magával ragadó akciókomédiát. Hiszen ez sem több, mint a Kingsman, csak más – itt is a paródián van a hangsúly, de ezt képes túlzás nélkül, a közel-hihető események talaján tálalni, képes önállóan is működő filmet bemutatni. No meg remek akciójelenetekkel, zenével, kamerával… várom legközelebb is Ritchie-t.

4. Agymanók (Inside Out)
A Pixar az elmúlt pár évben egyre furcsább irányokat vesz, amit nem tudok teljes mellszélességgel támogatni, de az Agymanókkal (áh, már a címet is szeretem) megmutatták, hogy bizony még mindig ők az első számú amerikai animációs filmstúdió. A “mi lenne, ha az érzelmeknek lennének érzelmei” nemcsak reklámszöveg, tényleg elképesztő finomságról, empátiáról és érzelmi hullámvasútról tesz tanúbizonyságot ez a film – mondjuk ki: ilyet nem várnánk animációtól. Az ilyenek miatt hajlamos vagyok megbocsátani a Pixarnak.

3. Liza, a rókatündér
Tavaly egyenesen az év meglepetésének jelöltem a “magyar filmet”, Utóéletestől, VAN-ostól, Szabadesésestől, és szerencsére ez a tendencia idén is folytatódni látszik. Mondjuk én a Saul fiától nem vagyok elragadtatva, de kétségtelenül örülök a nemzetközi sikerének – engem a Liza sokkal inkább meg tudott ragadni. Szerethetősége, szimpatikus-könnyed hangulata, finom árnyalatai, zenéje: minden együtt van ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes szülessen. Még ilyet!

2. Whiplash
A 2015-ös Oscar-szezontól ugyan nem voltam elájulva (leginkább amiatt, mert a két legjobbat még 2014-ben láttam), voltak jobb és rosszabb művek is, de a Whiplash toronymagasan kiemelkedik köztük. Értem én, hogy elcsépelt sportfilm dramaturgia, meg hatásvadász feszültségkeltés, de a Whiplash annyira belém vág, annyira mélyen eltalál, hogy az valami elképesztő. Simmons és Teller kettőse zseniális, nagyon emlékezetes élmény.

1. Ifjúság (Youth)
A 2013-as toplistámra csak a második helyen került fel A nagy szépség – ezt azóta is sajnálom, pedig csupán arról volt szó, hogy még nem tudtam annyira helyre rakni magamban. Azóta az kedvenc filmmé vált, én meg tűkön űlve vártam a legújabb Sorrentino-képeskönyvet. Audiovizuális orgia, olyan tartalommal, hogy még jópárszor újra kell néznem, hogy igazán összeálljon bennem. Első megtekintés után színtiszta elképedés, katarzis és ámulat – másodjára sem kevesebb. Egyértelműen az év filmje nálam.

Egyéb kategóriák

A fentieken felül is akad még néhány film, amely mindenképpen érdemes kiemelésre.

A Titanicról az X+Y (A Brilliant Young Mind) még sokáig a “szerethető dráma” etalonja lesz, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl) pedig az egyik legjobb indie film, amit idén láttam.

Az év leginkább zavarba ejtő folytatása: Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens) – kommentár nélkül; azt hiszem, egyértelmű

Az év legaranyosabb animációja: Hős6os (Big Hero 6) – egyértelműen a gyerek célközönségre kiszámított, magával ragadóan aranyos alkotás

Az év akciófilmje: Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation) – a fene hitte, hogy MI rész valaha ide kerül, de ez tényleg remek volt (lásd még: az év legjobb Bond-filmje)

Az év sci-fije: Mentőexpedíció (The Martian) – hurráoptimista Mars-járás, szinte tökéletes adaptáció

Az év szuperhősfilmje: Hangya (Ant-Man) – sokszor bevált recept, de még működik

Az év blockbustere, egyben az év látványa: Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron) – sokat lehet szidni ezt a filmet, de engem még mindig megtalál a Marvel

Az év legfurcsábban jó filmje: Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) – iráni vámpírfilm. Ezzel mindent elmondtam.

Az év legzseniálisabb borzalma: Kung Fury – elmondhatatlan, értékelhetetlen, iszonyatos

Az év legnagyobb csalódása/kihagyott lehetősége: holtversenyben Chappie, Holnapolisz (Tomorrowland), 007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre) – hát én már nem is tudom, hogy mit jelöljek

Az év legrosszabb filmje: Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) – nem is értem, ez miért készült el


Újoncok: 2015/16

Már jó ideje véget ért az upfronts (olyannyira, hogy mindjárt kezdődik a szezon…), ahol megtudtuk, hogy mely sorozatokat nézhetjük a jövő évad során is, s melyektől kell búcsúznunk; ráadásul az is kiderült, hogy mik lesznek az újoncok. Azok közül válogattam, amelyek jobban érdekelnek, vagyis ideális esetben mik lesznek azok, amiket ősztől vagy tavasztól kezdve követni fogok. (Egyébként az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorulnak az országos sorozatok a kábelesekhez képest – úgy tűnik, a tendencia csak tovább erősödik nálam.)

NBC

Rendőr-akciók, orvosok, ügyvédek és szitkomok. Rémisztően nem hoz lázba – hiába, a heti esetek nekem nagyon kevesek újabban. De a Heroes: Reborn még mindig várakozik tavalyról.

FOX

Lucifer: hívószavak: képregény, Sandman, és nem mellesleg némi pokoli hangulat. De azért remélem, a heti ügyeket valahogy érdekes tudják adagolni. A Californication készítője miatt plusz pontról indul. 2016 tavasz.

ABC

Of Kings and Prophets: jó, ez nyilván legjobb esetben is csak guilty pleasure lesz, de engem az ilyesmivel mindig meg lehet fogni. Ha jól van előadva, a bibiliai hangulat is lehet remek (lásd még: Kings). 2015 ősz.

CBS

Limitless: de csak mert a filmet alapvetően szerettem, és kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki a koncepcióhoz. Kétlem, hogy hosszú távon érdekes lehet, de ki tudja. 2015 ősz.

Supergirl: képregényes és szuperhősös, ez persze instant várakozást jelent. CBS, szóval fogalmam sincs, hogy merre akarják elvinni – félek egy gyengébb Smallville-felé, de meglepetések mindig érhetik az embert. De legalább nem tinisorozat lesz. 2015 ősz.

CW

DC’s Legends of Tomorrow: akkor a The CW-n most már minden évben érkezik valami szuperhősös spinoff? Az Arrow az egyre gyengébb minőség ellenére nézős, a The Flash viszont szórakoztató – úgyhogy persze, mindenképp megéri bepróbálni. De mondjuk nem bántam volna, hogy mellékszereplők helyett inkább újra a nulláról kezdenek mindent. 2016 midseason.