július 2009 hónap bejegyzései

A tervek vége

Ide úgyis régen írtam. Bár terveim természetesen vannak, a cím abból adódik, hogy próbálom magam kifutni. Minden amit már rég meg kellett volna, mert gépen vagy dvdn már ott volt, itt az ideje, hogy meg is nézzem őket. Így aztán nem is nagyon szerzek be mást, csak próbálom ezeket mind ledarálni.

Sorozatok terén van egy teljes The Sopranos sorozatom. Illetve az ötödik évad még hiányzik, de nem sokáig. A pilotot már láttam, s muszáj volt az egész sorozatot beszereznem. Jó sok rész (13 rész 5 évadon át + 22 a utolsó), így ezzel el leszek egy darabig. De természetesen van még ezen kívül is. A The Amazing Race 13. évada várat magára, csak a végéhez feliratom nincs, s ez a baj. Meg kell emlékeznem az idei évad legjobb újoncáról (már ki merem jelenteni) a Kings-ről, ami ugyan csak 13 részt élt meg, annak nagy részét is csak nyáron, de attól még remek sorozat. Csak felirathiány. Van Rules of Engagement 3. évadom is, de feliratom már kevésbé. A The Philanthropistot követem hétről hétre, még abból is lesz néhány rész a nyáron.

Leszeretném darálni a Lost 5. évadát, szépen összevártam, már csak megnézni kell. Újraszeretném nézni a Jericho-t, ami két évadot megélt kis sorozat, s már tavaly nyáron is megnéztem, de kíváncsi vagyok rá újból. A The IT Crowd 3. évada nézésre vár, az első kettő után remélem nem fogok nagyot csalódni. Emellett még mindig a gépemet nyomja a Psych 1. évad, és a Flight of Concords 1. évad, de már nagyon régóta. Nincs sok kedvem, majd egyszer.

Pilotok, vagyis sorozatok első részei mindig várnak rám. Most éppen: Family Guy, Futurama, The L Word, Carnivale, Rescue Me, Firefly, Rome, illetve Krod Mandoon and the Flaming Sword of Fire.

Filmek terén érzem leginkább lemaradtnak magam, hiszen még a tavalyi Oscar-os filmek vannak a listán. Mostanság sokat szereztem be: Kétely, A hercegnő, A szabadság útjai, Gettó milliomos, Benjamin Button különös élete, Libanoni keringő. Régebbiek közül: Charlie Wilson háborúja, A család kicsi kincse, Az Álmosvölgy legendája. Egyéb filmek: Rockhajó, Volt, Dragonball: Evolúció.

Hayao Miyazaki rendezésű filmeket (s úgy általánosságban a Ghibli stúdió műveit) mindig szeretek nézni, s a műveit szeretném egyszer végig nézni, s most nyárra volt tervezve, de… Amelyek megvannak: Nauszika – A szél harcosai, Laputa – Az égi palota, Totoro – A varázserdő titka, Kiki – A boszorkányfutár, Porco Rosso – A mesterpilóta, A vadon hercegnője, Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, Földtenger varázslója, Szentjánosbogarak sírja, Pom Poko – A tanukik birodalma, Macskák királysága.

Arról már nem is beszélek, hogy egy nap, szerettem volna egymás után ledarálni a teljes A Gyűrűk Ura trilógiát. Egybe még nem láttam.

Könyvek? Van bőven, csak idő nincs még mindig. Paulo Coelho: A Zahír és A győztes egyedül van. Wass Albert: Se szentek, se hősök; Rézkígyó – Te és a világ; Elvásik a veres csillag. Örkény István: Egyperces novellák. Van egy Elbeszélések a világirodalomból c. kötetem is. De Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger c. könyve, és Madách Imre: Az ember tragédiája is a listán van. A nyári strandolvasmányok listán Eoin Colfer: Artemis Fowl – A sarkvidéki incidens; Artemis Fowl és az örökkód, illetve Lois M. Bujold: Maréknyi becsület szerepel. Olvasnivalóban nem szenvedek hiányt.

S most itt közlöm, hogy mire ez poszt megjelenik, valószínűleg éppen utazok. A következő két héten nyaralni vagyok, így aztán megint kicsit üres lesz itt minden. Node, szép nyarat mindenkinek.

Reklámok

A felolvasó

A felolvasó
(The Reader – 2008)

Igen, pontosan ezért nézek Oscar-díjas filmeket. Igényes, minőségi, lassú tempójú, visszafogott, de mégis megható, érdekes és elgondolkodtató dráma. Úgy nyúl történelmi gondolatokhoz, hogy látszik a kidolgozottság, az igényesség, s érződik a történelem nyomasztó súlya. A The Reader a holokauszt témáját feszegeti, de mégis, az esemény mögé láthatunk, s a bűnösök motivációját is megismerhetjük.

Michael Berg egyszerű tizenöt éves kamasz, aki a megbetegedett. Segít rajta egy harmincas nő, Hanna, akihez a betegsége után visszatér. Kettőjük között kialakul egy olyan kapcsolat, amely teljesen felforgatja mindkettőjüket. A fiú felolvas a nőnek, de ő cserébe bevezeti a szerelem és a szenvedély világába. Azonban a nyár eltelik, s Michael később, egy per megfigyelésénél találkozik vele. De Hanna a vádlottak padján ül, s végigkövethetjük kettőjük érzelmi tusáját.

A bűnösség kérdését fejtegeti a film, olykor közvetve, olykor egészen nyíltan. Hanna példáján át közvetíti számunkra, hogy mi történik, ha egy nő szégyenlősségből nem tesz semmit, ha a háború bűnösei elmenekülnek, miközben egyszerű kirakatperek születnek. S egyáltalán, hol kezdődik a parancsteljesítés, és hol a bűnösség? Ennyire a tetteink határoznának meg?

“What we feel isn’t important. It’s utterly unimportant. The only question is what we do. If people like you don’t learn from what happened to people like me, then what the hell is the point of anything?”

A nyomasztó légkört tetézi Kate Winslet Oscar-díjas szereplése, s tényleg remek volt. Bár nem csinált sokkal többet, mint szokott, de talán pont ettől volt nagyszerű. Mellette remekelt még Ralph Fiennes is, aki az idősebb Michaelt alakítja. A fiatal Michael, David Kross megformálásban pontosan előadja azt, ami valójában: egy kétségbeesett, de végtelenül szerelmes kamasz, aki nem tudja, hogy mit tegyen.

Mellékszerepekben olyan személyek tűnnek fel, mint Lena Olin, vagy az európai forgatású filmek fontos kelléke, Bruno Ganz, mint egy tanár. Kapunk néhány fiatalabb személyt is, mint Michael “valódi” életének szereplőit, tehát néhány társa, vagy éppen családtagja.

A történelmi Németország hatására azonban előbukkan egy kisebb logikai bukfenc: mindenhol angolul beszélnek. Főleg a felirattal furcsa, egy 3. országban, hogy a németeknél mindenki angolul beszél, de ez az amerikai színészek hatása. Azon túl persze, az ifjú Michael amerikaiaknak fontos könyvekből olvas fel, ami olykor már kitűnik. De felesleges ilyennel foglalkozni.

Remek film, hasonlóan nagyszerű szereposztással. Az elgondolkodtatás mellett a szerelemmel teli lelki világokba is beteketintést nyerhetünk, s rájöhetünk, hogy a tetteink mekkora jelentősséggel bírhatnak. Legalább 9/10.


Sarah Jane kalandjai – 1. és 2. évad

Sarah Jane kalandjai – 1. és 2. évad
(The Sarah Jane Adventures)

A neten véleményeket olvasgatva, úgy tűnik, hogy nem nagyon jön be a többségnek. Én már tavaly is a legnagyobb meglepetések között könyveltem el, s nemrégiben ledaráltam, és azt kell mondanom, hogy azért nem olyan rossz ez. Természetesen észre lehet venni, hogy gyerekcsatornára készült kis költségvetéssel, de ha túllépünk a hibáin, akkor még élvezni is lehet. Tekintve, hogy Doctor Who spinoff, én rögtön lecsaptam rá.

Sarah Jane, ennek a sorozatnak a főszereplője, valójában még az 2. és a 3. Doktorral utazott együtt, anno a ’70-es évek körül. Azóta nem sokat hallottunk róla, de 2006-ban feltűnt a Doctor Who Osztálytalálkozó c. részében, s nem sokkal utána Russel “Rusty” T. Davies és csapata hozzáfogott a spinoff készítéséhez. Bár a látvány nincs mindig a helyén, s a karakterek sem éppen felnőttek, azért még lehet szeretni.

A gyerekcsatornából adódóan Sarah Jane társai gyerekek: az örökbefogadott fia, Luke, a szomszéd Maria, illetve Clyde, egy barát. A 2. évadtól feltűnik Rani is, aki szintén a szomszédba költözik. Bár fontos szereplő Mr. Smith is, a számítógép (konkrétan egy idegen). A felnőttek nem sok tért kapnak, bár olykor a gyerekek szülei is belépnek a történetbe. Tulajdonképpen senki sem túl kidolgozott, de nem is vártam ilyesmit.

Kétepizodikus történetek szerepelnek, tehát két 25 perces epizód tesz ki egy epizódtörténetet. Feltűnnek a Doctor ellenségei is, mint a Slitheen család, vagy a Sontaran faj. Nem mondom, hogy az írók túlzottan megerőltették volna magukat, hiszen többször is feltűnik egy-egy ellenség (az el nem pusztítás következménye), de többségében érdekesek az epizódok.

A színészek nem túl erősek, elsősorban a gyerekszínészek nem remekelnek. Maga Sarah Jane rendben van, és érdekes momentum volt látni Sir Alistair Lethbridge-Stewart ezredest, mint vendégszereplő. Ő is szerepelt a régi Doctor Who sorozatban. Van magyar verzió is, bár inkább óva intenék tőle mindenkit. A szinkronnal sikerült még gyerekesebbé tenni az egészet, s ez nem várt javára.

A látványon sajnos meglátszik a kis költségvetés. Elsősorban az idegen fajok a gyengék, és tényleg bábok, ellentétben például a Doctor Who-val. Viszont kapunk sok DW utalást. Ilyennek számít Sarah Jane szonikus rúzsa (a Doktornak szonikus csavarhúzója van), vagy a 2. évadban a kék fülke megjelenése.

Nem mondom, hogy nagyon jó, és nem is fog mindenkinek tetszeni, de egy próbát megér, főleg a DW-Torchwood rajongóknak. Ha minden igaz szeptemberben jön a 3. évad is, bár én majd darálok inkább. Így az első két évad 5/10. Sontar, ha!


L'ecsó – kis patkány nagy séfsapkában

L’ecsó
(Ratatouille – 2007)

A Pixar Oscar-díjas filmjét (egy a sok közül) ugyan már láttam valamikor a bemutatás körül, még kissé fiatalabban, de gondoltam, most újból megvizsgálom. Csalódtam? Csak kissé. A Pixar remek animációjával ugyan le tudott venni a lábamról, de ezen kívül sajnos nem sikerült feltölteni szegény filmet. Bár kellemes esti, családi film lehet belőle, de ezen túl nem tud menni. Persze nem is kell.

A kamaszkorú, remek szagló- és ízlelőérzékkel megáldott patkány, névszerint Remy, megelégeli a szemetet, amit a patkánytársadalom eszik, és inkább alkotni akar valamit. Eközben Párizs legmenőbb éttermében meghal a főséf, Gusteau, így az étterem csillaga leszállóban van, tekintve, hogy még a gyorsétterem üzletbe is be akar szállni.  Felveszik Linguinit mosogatófiúnak, akinek a legnagyobb szüksége némi tehetségre lenne. Azonban társul Remy-vel, és együtt meghódítják a franciák ízlelőbimbóit.

Nem szabad semmi komolyra számítani, hiszen elsősorban gyerekeknek készítették. Nekik ott van Remy alakja, a patkánytársadalom, mint emberrablók, vagy éppen a hajjal való irányítás. A felnőttek olyan rendkívül fontos témákkal nézhetnek szembe, mint, hogy mi történik, ha egy étterem elveszt 5 csillagából 2-őt. De azért észrevehetjük a gyors ételek összetűzését a komoly gasztronómiával, s a DNS-vizsgálat alapján kiderült örökösödési rendet.

Nem mondom, hogy sokat törődtek a karakterekkel. Megtalálható a nő, aki tipikus szerelmes kalandot ígér, a gonosz főséf, az étteremkritikus, aki imád enni, a halott szakács (aki azért ember) szelleme vagy éppen a kisebbségi érzésben szenvedő patkány. Remy tényleg kisebbség, hiszen patkány.

Néhány poént is kapunk, persze ki mire vevő, de még azért én is felnevettem egyszer. Olykor feelgood részek, és unalmas csöpögések váltják egymást, s bár a főtanulságot még mindig erőltetik, mint a gyerekfilmekben szokták, azért jobban el tudjuk hinni.

A látványra abszolút nem lehet panasz. A patkányok kidolgozottak, az apró szőrszálaik remekül vannak megrajzolva, s bár az emberek néhol kissé elnagyoltak, de az apró társadalom a főszereplő. A víz csillanásai, rezdülései előtérbe kerültek, hasonlóképpen a rothadó zöldségekhez. Pixar minsőggel van dolgunk, s évről-évre meg is kapjuk.

Egyszerű, családi mozi (vagy DVD, ahogy tetszik), elsősorban gyerekeknek, remek látvánnyal és nagy célokkal. Azt hiszem nem bántam meg, hogy újranéztem. Talán 6/10, mert főzni bárki tud. (Egyébként gratulálok a címfordítónak, jól megoldotta, hiszen az eredeti Ratatouille nálunk nem igazán ismert, de azért elmegy lecsónak, s a rat=patkány szójátékot legalább egy aposztróffal pótolta.)


A meztelen dobos – Jack Black után szabadon

A meztelen dobos
(The Rocker – 2008)

Egy teljesen laza, önfeledt vígjáték, amolyan one-person show, miközben többségében remek dalok szólnak, és lehet pihentetni az agyat. Kell ennél több? Szerintem nem. Ugyanis a The Rocker pont ezt adja nekünk, s még véletlenül sem kell gondolkodnunk, ami a komolyabb művek között még jól is jön. Az Office-ból kilépett Rainn Wilson elviszi a hátán a filmet, s a többi sorozatszínész csak feldobja az egészet. S közben szól a zene.

Történet? Háát… Adott Fish karaktere, aki már 20 éve aktatologatóként tevékenykedik, miután kirugták a Vesuviusból, a rockbandából, ami azóta befutott.  Azonban a munkája is befuccsol, s unalmában szárnyai alá veszi az unokaöccse bandáját az iskolai bálra. S úgy mellesleg befutnak.

Tényleg egyszerű, és sablonos valami, mindenféle világmegváltás és fáradalmak nélkül. Lehet élvezni. A Jack Black-féle Rocksuli lehetett az alap, hiszen nagyon hajaz rá (maximum a zenék nem olyan jók), és maga a főkarakter, összehülyéskedik 90 percet, néhány fizikai poénnal, egy kis paródiával és utalásokkal. A tinikre sem lehet különösebb panasz, hozzák a karakterüket, attól eltekintve, hogy kissé idősek a szerepre. Feltűnik még Christina Applegate, aki kellemes felüdülést nyújt.

Tényleg nem tudok mit írni, mert a hangulatot a poénok, Rainn Wilson és a dalok szolgáltatják, olykor kicsit csöpögős, olykor feelgood légkörrel, és az egészet lehet élvezni. Semmi világmegváltás, csak egy kis pihenés. 6/10.


Legend of The Seeker – 1. évad

Legend of The Seeker – 1. évad
(Legend of The Seeker)

Az évadzáró után úgy álltam fel, hogy “ház ez meg mi a franc volt?”, ugyanis erre pont nem számítottam. De ezt majd a tovább mögött spoileresen, most csak úgy általában. Az évad nagy része simán veri a gyengécske pilotot, és teljesen meghozta a kedvem a sorozatra.  A pilot hibáit többé-kevésbé kijavította, s most már nem is figyeltem olyasmire, mint az odavetített háttér, vagy az idióta klisék.

Úgy kellene működnie a sorozatnak, hogy ne keressek hibákat, hanem tudjam élvezni, ami mostanság nem nagyon jött össze. A Seeker sem mindig kivétel, de összességében egy egész kellemes évadot láttunk. Az évad legnagyobb része egyszerűbb epizodikus jelleg volt, olykor meglebegtetett főszállal, de az epizodikus jelleg túlságosan maga után vonja a fillerséget. Persze ez nem mindig gond, de néha már éreztem, hogy elég volt ezekből az epizódokból, most már látni is akarok valamit.

A látványra írt minden panaszomat visszavonom, már stimmelt minden. Természetesen szép helyszíneket játszódott, tudtak értelmes effekteket behozni (ld. inkvizítori érintés), és úgy a varázslatokkal, mágiával semmi gond nem volt. Vagy csak nem figyeltem. Tudták hozni a díszlet és a jelmez terén várt elvárásokat, a fantasy műfajnak megfelelt.

A történetet a pilotban vázoltam, és még nem nagyon kavarták meg. Van ez a Richard, aki a hős, s küldetése, hogy megszabadítsa Középfölde Középföld lakóit a gonosz Darken Rahl uralmától, s ebben segítségére van a bájos (értsd: szépséges) Inkvizítor, s a legjobb karakter, az öreg varázsló, Zeddicus Zul’ Zorander. Meg úgy mindenki, aki utálja Rahl Nagyurat. Szépen megszabadít mindenkit a gonosztól, s közben szépen halad előre a céljával.

A szerelem közhely? Persze, de itt mégis elő tudják adni normálisan, amiért szintén gratula. Sosem fullad az egész csöpögésbe, vagy egyszerű klisébe. A szerelem mellett kaptunk valamennyi humort is, elsősorban Zeddicus jóvoltából, s még egészen jól állt is neki. Bár meg kell hagyni, eleinte nagyon zavart, hogy a varázsló nem aszexuális, mint elvárná tőle az ember, de humorforrást kreáltak belőle.

A pilotban még nem sokat kaptunk, de az évad folyamán szépen kibontották a háttérvilágot, a mitológiát, s így egy rakás új karakter került előtérbe. Az Inkvizítorok, a mágusok és varázslók, de még a Mord-Sithek is remeken mutattak a vásznon. Utóbbi egy meglehetősen szadista hajlamú (szado-mazo fétis előnyben!) nőcsoport, csak éppen a gonosz szolgálatában. Ráadásul szédületes jellemfejlődéseket láthattunk. Az író kitett magáért, szinte felüdülés olyan fantasy-t látni, amiben van 3-nál több nő.  (A fantasy hímsoviniszta, na.) Természetesen ez az eyecandy-k szempontjából fontos, és azért volt is belőlük bőven (már maga Kahlan is).

A fantasy-kben a háttérvilág áll legközelebb hozzám, s örömmel fogadtam a megjelenését, olyan részletekben, mint a Chadrin, a Calthrop, a gárok tömege, a nevetségesen sok mágikus cucc vagy az egyéb királyságok története. A színészek rendben voltak, még mindig. Szerintem Darken Rahl még mindig vagy 30 évvel fiatalabb a kelleténél, de a többiek jól szerepeltek, s ha tehetség nem is szorult beléjük, akkor eyecandy-ként mutattak. Olvasás folytatása


Néhány film #23 – csak röviden

Nagy Hal – 9/10
(Big Fish – 2003)

Fura egyvelege a valóságnak és a fantáziadús, mesés kitalációnak. Ugyanis maga film lenyűgöző képi és történeti világgal rendelkezik, s bár kissé furcsa, a rendező, Tim Burton személye szinte garancia a remek filmre, amit meg is kapunk, bár kevésbé horrorisztikusan, mint Burtonnél megszoktuk.

A történet szerint Edward Bloom egy fiatal ashtoni ifjú, aki egyszer egy boszorkány szemében meglátja a halálát, s útra kel, minden kalandba belekeveredik, mert tudja, hogy hogyan fog meghalni. Nem fogja megenni egy oroszlán, nem fogja az óriás megölni, nem fogja halálát lelni Észak-Koreában, s így tovább. Élete végén azonban Edward megbetegszik, s a rég nem látott fia, William felkeresi, aki azonban szeretné tudni, hogy mi igaz apja meséiből, kalandjaiból, amiket mindig is mesélt neki.

A meséken át ismerjük meg Edward életét, és kalandjait, s ezáltal megelevenedik a csodálatos és mesés világa. William azonban tudni akarja mi a valóságos, ezért elkezd kutatni, de időközben rájön, hogy talán nem is számít mindez…

A film maga mesés, néha hátborzongató, bizarr és furcsa, de csodálatos is egyben. Nehéz leírni a varázsát és a kissé szomorú végét, mely azért elég megható tudott lenni.

Színészek szintén remekek, olyan nevek játszanak benne, mint Ewan McGregor, Albert Finney, Helena Bonham Carter vagy éppen Danny DeVito. Jó film, nagy varázzsal és kis megható véggel. Megéri megnézni.

Sasszem – 6,5/10
(Eagle Eye – 2008)

Igazság szerint ez lehetett volna egy kicsit komolyabb is, mert bár így is sikerült összehozni egy pörgős, nyomozós-menekülős-összeesküvős filmet, csak valahogy az egész elég egyszerűvé vált.

Az alapszituációt nem akarom nagyon lelőni, úgy hogy csak annyit, hogy egy mindent megfigyelős, mindent irányító személynek akad egy ötlete, amiből kisebb összeesküvést sikerül kreálni, és belerángatja az egészbe a két majdnem-átlagos személyt, Jerryt és Rachelt. Lesz itt menekülés FBI és mások elől, robbantgatás, meg teljesen lehetetlen dolgok, főleg a vége felé. Kicsit Transformers utóérzetem is maradt.

Az egészet próbálták komolyra alakítani, mégis sikerült az egészet lebutítani. Főszereplőnek berakták Shia LaBeouf személyét, nem mintha sokat sikerült volna alakítania. Viszont mellétették Michelle Monaghant, aki a végéig teljesen felesleges volt, bár ott még jutott neki szerep, de addig maximum eyecandy-ként bizonyított.

A végére kicsit furán hatott, hogy azt nyírták ki, akinek végülis igaza volt, csak kicsit Amerika-párti az egész. Áh, fura film, baromságokkal és összeesküvéssel. Középkategória.