augusztus 2011 hónap bejegyzései

Batman: 1989-1997

Batman (1989)
Batman visszatér – Batman Returns (1992)
Mindörökké Batman – Batman Forever (1995)
Batman & Robin (1997)

Nem szabad elfeledni, hogy Christopher Nolan Batman-trilógiája előtt is megfilmesítették már a Denevérember kalandjait, méghozzá négyszer is. Ezeket néztem meg az elmúlt napokban, de összességében azt mondhatom, hogy nem baj, hogy Nolan újrakezdte a szériát.

Ugyan már 1989 előtt is születtek Batman-adaptációk, de elsősorban a tévéképernyőre készültek, így talán az első film, amelyet említeni érdemes az a Tim Burton rendezésében készült Batman (magyarul Denevérember). A rendező neve biztatóan csenghet, s talán ő is mentette meg az alkotást. Enyhén szürreális, de erősen groteszk és bizarr világot teremtett, amelyben a bűn az uralkodó. Azonban feltűnik egy hős, Batman, aki megleckézteti a gonosztevőket, és békét teremt Gotham városában. Michael Keaton is passzol a denevérhez, bár egy kicsit lehetett volna karizmatikusabb, noha lehet, hogy csak a főellenség halványítja el (de a maszk sem sok kibontakozási lehetőséget ad neki).

Hiszen a Batman sokkal inkább az ellenfél, Joker filmje. Egyszerre őrült, elmebeteg, de mégis zseniális karakter, akit Jack Nicholson személyesít meg, nem is akárhogyan. A vigyorgó alak és színésze együtt uralja a vásznat, remek szórakoztatást biztosít. A fő szálon kívül korrekten valósították meg a drámaibb pillanatokat, s még Kim Basinger talpraesett riporterként is helyt tudott állni. Összességében ha nem is tökéletes, de kellemes kikapcsolódás az 1989-es film, s Joker miatt legalább emlékezetes is.

Miután már megismerték és elfogadták a köpönyeges és gumiruhás igazságosztót Gothanben, az 1992-es Batman visszatérben új gonosz tűnik fel. Michael Keaton ellenfele ezúttal a Pingvin, akit Danny DeVito játszik. Ketten viszont nem elegek, szükség van még a Macskanőre, aki ugyan más típusú, de hasonlóan karakteres személyiség, mint Joker. A hármas együtt a legtöbbet tudja kihozni az adaptációból, a négy film közül mindenképpen a legérdekesebb lesz. Nem erőltetik a nem odaillő elemeket, akciódús és hangulatos marad mindvégig.

A macskajelmezes Michelle Pfeiffer alakítása remek, az egyszerre romantikus és ellenséges kapcsolatukat Batmannel nagyszerűen sikerült felépíteni. Talán Tim Burton rendezése lendíti előre a filmet, vagy csak a forgatókönyv sikerült jól, de teljesíti a feladatát, és szórakoztat. Ezúttal is jellemző a direktorra a környezet, pont annyira irreális, amennyire szükséges. Később ez eltűnik, hiszen a következő produkciókat már Joel Schumacher jegyzi, aki nem találja el a megfelelő légkört, ugyan próbálja utánozni Burtont, de csak túlzottan őrült és nevetséges lesz.

1995-ben bemutatják a Mindörökké Batmant, amely már elborul annyira, hogy nem lehet komolyan venni. De talán még nincsenek akkora gondok, a forgatókönyv valamennyire egyben van, a dialógusok sem vészesek, csupán a karakterek vesztették el zseniális őrültségüket, s helyette egyszerűen bolondok voltak. Hiába jó Tommy Lee Jones, mint Harvey ‘Két-arc’ Dent vagy Jim Carrey, mint Rébusz, a figurájuk nem elég erős (még ha ketten vannak is), hogy kisegítsék az önmagában túl gyenge Batmant.

Elképzelhető, hogy pont emiatt lépett be a képbe Robin, aki ugyan próbálná élettel feltölteni az üres jeleneteket, de csak tovább ront a helyzeten. Mindezek ellenére még mindig megmarad az elviselhető színvonalon a film, pedig nem csak a rendezőt cserélték le, a Denevérember jelmezét is immár Val Kilmer ölti magára (az egyetlen állandó Michael Gough, vagyis Alfred). Sok feladata nincs, a maszk mindent eltakar, a felelősség inkább az új társára hárul, akit Chris O’Donnell testesít meg (a következő filmben is), nem is olyan rosszul. Az összképhez hozzátartozik, hogy Nicole Kidman is sok pozitívumot jelent, hiszen még a karakterét sem fércelték össze annyira szörnyen.

Ezek után következik az 1997-es év, és a teljes tragédia a Batman & Robin keretein belül. A forgatókönyvön tátongó óriási réseket új szupergonoszokkal és -hőssel próbálják betölteni, de egyáltalán nem sikerül. Logikátlanságok, unalmas párbeszédek és következetlen figurák jellemzik. Utóbbiakat nem tudják eléggé felépíteni, csak bedobják a történetbe, “lesz, ami lesz” módon, de így csak eluralkodik a zűrzavar és jóval többet érdemlő alakok sikkadnak el egyszerű mellékszerepben. Ahol mégis boncolgatnák a kapcsolatokat és motivációkat, ott rossz a megvalósítás, mintha forgatás közben kerestek volna valami ócska klisét. Batman szerepében ezúttal George Clooney, nem ő tehet a borzalmakról.

A forgatókönyvírók próbálkoztak izgalmat teremteni, ezért a két óra alatt feltűnt Batgirl (Alicia Silverstone) a jók oldalán, míg a gonoszok között Fagy (Arnold Schwarzenegger) és Bane (Vész / Átok) is Poison Ivy (Méregcsók) mellett, akit nagyobb odafigyeléssel érdekes is lehetett volna, már csak Uma Thurman miatt is. A dráma annyira súlytalan, hogy nevetnem kell tőle, miközben próbálnák komolyra venni a hangulatot, de ettől még nem lesz olyan, mint Burtonnél, egyszerűen csak béna.

Elég vegyes összképet mutat ez a négy alkotás, hiszen míg a kezdeti alkotások (8/10) egészen bizalomgerjesztőek és szórakoztatóak voltak, addig egy közepes (6/10) átvezetésen át az utolsó részre (4/10) teljes lett a káosz. A két Burton-produkció nem rossz kikapcsolódás, lehet élvezni a maga nemében (még ha el is marad a Nolan-féle filmektől), de Schumacher adaptációit inkább el kell temetni. Jobb is, hogy nem folytatták már.

Reklámok

Super 8

Super 8
(Super 8 – 2011)

J. J. Abrams nem csak a sorozatok között járatos, hanem olyan produkciókat is rendezett már, mint a Mission: Impossible III, vagy éppen a Star Trek. Utóbbi talán a 2009-es év egyik legjobb popcorn-mozija volt, s a Super 8 is hasonló vonalon halad: szórakoztató, könnyed és kikapcsol.

A 80-as évek amerikai kisvárosában néhány fiatal fiú és lány zombifilmet készít, amikor a forgatás helyszínéül szolgáló elhagyatott vasútállomáson hatalmas robbanásokkal kísérve kisiklik egy vonat. Az amatőr filmesek nem beszélnek a látottakról, de amikor megjelenik a légierő, s titokzatos eltűnések történnek, a sors úgy hozza, hogy ők is az események középpontjába csöppennek és kénytelenek nyomozni az eset után.

A Spielberg nyomdokain járó rendező egy hangulatos sci-fi mozit rendezett, amely nem több, mint az E. T. kicsit modernebb verzióban. A gyerekek miatt könnyen megszerethető, nincs felesleges öldöklés és gyilkolászás, egyszerűen csak korrekt tempóban és egészen értelmes módon zajlanak az események. Reálisan cselekednek a szereplők, a párbeszédek elég élethűek és pont a megfelelő mértékben adagolja a különböző szórakoztatási elemeket. Ha kell, van családi dráma és gyerekszerelem, ha kicsit izgalmasabb rész szükséges, akkor akad űrlény és lövöldöző hadsereg is.

A karaktereket megfelelő mértékben felépíti, s még ha nem is éppen a legeredetibbek, de legalább megismerjük őket annyira, hogy szurkoljunk nekik. Pedig a gyerekek miatt féltem kicsit tőle, de egyáltalán nem zavaróak, sőt, talán pont az ő szerethetőségük menti meg a filmet. A kivitelezés profi és annyira nem nézi hülyének a nézőt Abrams, hogy még az előforduló hatásvadászatot is kellemes körítéssel mutatja be. A rejtélyből mindig annyit adagol, hogy legyen elég feszültség és izgalom, de közben nem fél nyugodtan mesélni és kidolgozni a figurákat.

Jól működik ugyanúgy a részletekben, mint a fő szálon, bár utóbbi sem túl sablonmentes, de legalább szórakoztató. Látványorgiát nem nézhetünk a vásznon, de ahol szükség van rá, ott minőségi munkát láthatunk. A gyerekszínészekkel sincs gond, valójában meglepően jól alakítanak. Egyértelműen rajtuk van a hangsúly, hiába akad még néhány felnőttebb szereplő is. Mégis rajtuk múlik minden, és nem is rontják el a filmet.

Összességében nagyon kellemes alkotás, nem tör túl nagy babérokra, de a maga módján remekül szórakoztat. Nyugodtan mesél, jut idő a karakterépítésre is, miközben a szörnyes történet is izgalmas. Nincs két óra, de a játékidejének szinte minden perce jó kikapcsolódás, talán jobb is, mint az utóbbi idők popcorn-filmjei. Részemről 8,5/10, még jöhetne idén hasonló.


A 2010/2011-es évad

Így augusztus vége felé már állíthatom, hogy véget ért a 2010/11-es televíziós évad, s most már az sem valószínű, hogy sok minden jöhetne. A jövő év engem érdeklő újoncairól már korábban írtam, most az eddig nézett sorozatokat veszem számba, attól függetlenül, hogy hétről-hétre követtem vagy később/nyáron pótoltam.

Először nézzük a jobbakat, majd lapozás után a maradékot, mindenki szóba jöhet, akinek legalább 3 epizódja volt 2010. szeptemberétől 2011. augusztusáig. Azokat is beveszem, amelyek 2011 nyarán indultak, de nem mindnél teljes a kép.

A legjobbak

Treme – 2. évad: nem szeretnék igazán győztest hirdetni, hiszen 3-4 sorozat is megérdemelné az első helyet, de ha nagyon muszáj lenne választani, akkor a Treme lenne. Az előző 10 részhez hasonlóan idén is zseniális volt, New Orleans zenei és emberi világába csodálatos volt elmerülni. Nem is lehet kérdés, hogy maradok-e az új évadra.

Game of Thrones – 1. évad: alig néhány epizód, de mégis igazi minőségi munkát láthattunk. Izgalmas, fordulatos és érdekes, hiába kicsit lassú, mégis odaszögez minden perce a fotelhez. Remélem jövőre sem lesz rosszabb, ott leszek a folytatásnál is.

Shameless – 1. évad: hatalmas felfedezés volt, azonban az első résztől azonnal beszippantott. Hihetetlen hangulat, nagyszerű karakterek és még jobb történet. Talán itt várom a legjobban a következőket.

Sons of Anarchy – 3. évad: anno még a pilot után abbahagytam, de kiderült, hogy nagy hiba volt. Most nyáron végignéztem az eddigi 3 évadot, és folyamatosan zseniális részek követték egymást. Nem is értem, hogy hagyhattam abba, azonnal jöhetne a folytatás.

Spartacus: Gods of the Arena: egy előzmény, mely magában foglal mindent, ami jó volt az 1. évadban. A különböző szórakoztatási elemeket kiválóan ötvözi, a meztelenség-vér-politika hármasa tökéletesen működik együtt. Elvileg hamarosan jön az új évad is a Spartacuson belül, lehet csak nyárra halasztva, de biztosan nézem.

Justified – 2. évad: nem voltam tökéletesen megelégedve a folytatással, már voltak gyengébb részek is, de ettől még mindig minőségi szórakozás maradt. Itt-ott ráférne némi pofozás, talán jövőre kijavítják a problémákat. Folytatás lesz, én is ott leszek.

Californication – 4. évad: pont a megfelelő mennyiségű humor társult a dráma mellé, a kivitelezés remek, mint szinte minden évben. Én várom a folytatást, bizakodok a nem csökkenő színvonalban.

The Walking Dead – 1. évad: nagyon kevés rész jutott idénre, de azok annál jobbak voltak. A 2. évad hosszabb lesz, remélem nem fog gyengülni, én mindenesetre várom.

Weeds – 6. évad: ugyan a 4-5. szezon nem volt épp a legjobb, de a hatodik évben visszatért az igazán humoros és élvezetes epizódokhoz. Nancy még több zűrbe keveredik, melyek hihetetlenül jól mutatnak a képernyőkön. Folytatás már el is kezdődött, kicsit lentebb írok róla. Olvasás folytatása


Spartacus: Gods of the Arena

Spartacus: Az aréna istenei
(Spartacus: Gods of the Arena)

A tavalyi évben mutatták be a Spartacus sorozatot, és bizony nem voltam teljes mértékben megelégedve vele. Nyári darálásnak remek, hiszen pont a megfelelő mennyiségben van harc, szex és intrika, de valami mégis hiányzott, hogy tökéletes legyen a szórakozás. Itt még az is megvolt.

Amíg a Blood and Sand alcímmel rendelkező első évad Spartacus gladiátorrá és ünnepelt hőssé vezető útját járja be, addig a Gods of the Arena az őt befogadó Batiatus-ház felemelkedését mutatja be. A későbbi lázadás vezetője nem is szerepel benne, ebben az évadban (tulajdonképpen minisorozatban) a környezetének és a harcostársainak történetét láthatjuk. Crixus, Gannicus, Barca és Oenomaus, a legjobb gladiátorok, akik mindent megtesznek a győzelemért, miközben a gazdájuk, Batiatus a saját előre jutásáért tevékenykedik, még ha nem is vezet egyenes út a hírnév és a siker felé.

Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy csak 6 részes lett ez az évad, hiszen így jóval koncentráltabban kapjuk azokat a szórakoztatási elemeket, amelyek már a Blood and Sandben is jól működtek, azonban most mindenféle időhúzás vagy felesleges jelenet nélkül. Igaz, hogy még mindig töménytelen mennyiségű művér és meztelen test látható a képernyőn, de mégsem érződik öncélúnak, minden remekül ki van dolgozva. A forgatókönyv ezúttal is hibátlan, idén talán még jobban is eltalálták a harc-szex-intrika közti arányt.

Mégis, kicsit hiányérzetem volt olykor, ugyanis tudjuk, hogy hová fog eljutni a cselekmény, ezáltal kevesebb lesz a meglepetés és fordulat. Noha még így is voltak csavarok és továbbra is érdekes volt a célhoz elvezető út, de az izgalom mértéke csökkent. Ettől még maradt elég, hiszen akadt néhány új karakter is, akiknek a sorsa igencsak kétséges volt. Őket is kiválóan építették bele az események sodrásába, főleg a finálé kivitelezése volt különösen élvezetes.

A látvány még most is elég furcsa, de már sokkal jobban megbarátkoztam a roppant mennyiségű vérrel, vagy talán nem is használták olyan gyakran, hogy zavaróvá váljon. A színészek közül John Hannah most is nagyobb szerephez jutott, s Dustin Clare-hez vagy Jeffrey Thomas-hoz hasonlóan jól játszott. A hölgyek még mindig inkább eyecandy-ként, mint színészként funkcionálnak, talán csak Lucy Lawless a kivétel, aki domborulatai mellett a tehetségét is megmutatta.

Nem mondom, hogy hibátlan volt ez a 6 rész, de mindenképpen remek szórakozást biztosított, jobbat is, mint a Spartacus 1. évada. Sokkal jobban egyben volt, nem keresgélték a saját stílusukat az írók, hanem tökéletesen tudták, hogy merre tartanak és azt kiválóan meg is valósították. Ettől még aki nem vevő a hasonló hangulatra, az ne próbálkozzon vele, viszont részemről 9/10-es élmény volt.


Luther – 1-2. évad

Luther – 1-2. évad
(Luther)

A brit sorozatok mindig is elütöttek az amerikai társaiktól, nincs ez másként a Luther esetében sem, hiszen bár a klasszikus nyomozós szériák szolgálnak az alapjául, mégis jóval sötétebb és komorabb a bűnüldözéshez háttérül szolgáló környezet, s a főszereplő sem mindennapi.

John Luther az angol rendőrség egy nyomozója, de egy gyerekgyilkossági ügy alatt olyan önbíráskodó tettet visz véghez, mely erősen megkérdőjelezi, hogy a törvény melyik oldalán is áll. A kényszerszabadsága után visszatér régi munkájához, azonban a történtek után is elsősorban sorozatgyilkosságokkal foglalkozik, miközben továbbra sem fél bemocskolni a kezét, ha úgy hozza a szükség.

Sosem volt nagy kedvencem a krimi, ezt már többször leírtam, de ettől függetlenül érdeklődve vágtam bele a Luther nézésébe. Azonban az első részek után csalódtam, hiszen hiába remek a sötét és komor hangulat vagy érdekes és eredeti a főszereplő karaktere, de valahogy mégsem áll össze egy egésszé. Talán a túl hosszú, 50 perces játékidő tehet róla, hogy az epizódok gyakran unalomba fulladtak, leült a feszültség, vagy sokszor megteremteni sem sikerült.

Luther figurája valóban nagyszerű, az intelligens nyomozó, aki nem tud uralkodni az ösztönei felett, bár nagyon ismeri az embereket: ő az, akinek a tettei még valamennyire fenntartják a figyelmet, s ehhez Idris Elba is kiválóan passzol. Azonban a heti egy gyilkos nem elég az izgalomhoz, s habár az első évad végén történtek érdekes momentumok (a finálé kitűnő volt), a többi nem elég jó ahhoz, hogy megragadjon. A két évad csak 6+4 epizód, de a második évadra a légkör is enyhül, és egyfajta sötét cinizmus veszi át a helyét, így viszont még kevésbé tudott lekötni.

Sajnos nem volt elég izgalmas, s a feleslegesen hosszú epizódok még tovább rontották a helyzetet. Talán egy feszesebb vágás jót tett volna a nagyobb feszültséghez, mindenesetre a 10 rész alatt túl sokat unatkoztam ahhoz, hogy tovább folytassam. A sötét, thrillerbe hajló krimik kedvelőinek érdemes lehet, nekem ez a két évad csak 5,5/10.


Your Highness

Király!
(Your Highness – 2011)

Kevés paródia készül manapság, és még kevesebb az olyan, ami tényleg nevetséges és remek szórakozást tud biztosítani. A Your Highness ha nem is tökéletes a műfajában, de legalább megpróbál néhány kellemes percet szerezni, s többé-kevésbé sikerül is neki, talán nem is annyira a forgatókönyv, mint inkább a színészek miatt.

Thadeous herceg nem különösebben a nép kegyeltje, a tömeg sokkal inkább a bátyját ünnepli, hiszen Fabious herceg küldetésekre jár, hősies és bátor tetteivel kivívja magának a nép tetszését, s hamarosan házasodni is készül. Azonban amikor esküvője napján elrabolják tőle fiatal menyasszonyát, azonnal utánaered, s a veszélyes feladatra magával viszi öccsét is. A lovagok Elitjével együtt indulnak útnak, s közben segítségükre lesz a harcias Isabel is, aki szintén bosszút akar állni a gonosz varázslón.

A mostanság hasonlóképpen hanyagolt fantasy műfaját gúnyolja ki a Your Highness, habár olykor az önmagát komolynak gondoló alkotások (mint a Season of the Witch) is már parodisztikus jelleggel bírnak. Van is mivel viccelni, ez bebizonyosodott a film megnézése közben, végig kellemes hangulatban telt az egyébként kissé talán soknak is tűnő 100 perc. Elsősorban az egyszerűbb, fizikai poénokkal dolgozik, gyakran kínos és kellemetlen szituációkat teremtve, de sokszor kimondottan szórakoztató módon mutat be az ezernyi klisének és sablonnak, ami elő szokott fordulni a hasonló produkciókban.

Nem tudom biztosra, hogy volt-e elég puskapor az egész filmre, talán olykor jobban meg lehetett volna vágni, hiszen gyengébb és unalmasabb pillanatok is előfordultak, de szerencsére csak kisebb mennyiségben. Természetesen nem a minőségi forgatókönyvön és a nagyszerűen kidolgozott karakterekre próbáltak hangsúlyt fektetni, hanem inkább a humor részére, de mint ahogy már említettem, nem szenved hiányt kacagós és vigyorgós poénokban sem, még ha olykor kínosan is éreztem magam a talán túlontúl egyszerű viccek miatt.

A színészek láthatólag élvezték a forgatást, de talán nem is a főszereplő, Danny McBride volt a legjobb (még ha ő is mindvégig szórakoztató maradt), hanem James Franco, akinek minden megmozdulása megmosolyogtató volt. Remekül hozta a figuráját, és az arcjátéka pedig külön kiemelést érdemel. A hölgyek között Natalie Portman – ha jó dialógusokat nem is írtak neki – legalább mindvégig gyönyörű volt, s túljátszásaival még hozzáadott az élvezethez. A szintén igen szép Zooey Deschanelnek túl jelentős szerep nem jutott, de jelen volt, mint ahogy Justin Theroux, Rasmus Hardiker, Damian Lewis és Toby Jones is.

Ha nem is lesz különösebben emlékezetes, de többnyire kellemes poénjaival és remek színészeivel vidám hangulatú kikapcsolódást nyújthat. A hasonló alkotások kedvelőinek (no meg Natalie Portman és Zooey Deschanel rajongóinak) érdemes megnézni, részemről a 6,5/10 pont biztos.


Az igazság ára

Az igazság ára
(The Lincoln Lawyer – 2011)

Ritka az izgalmas ügyvédes-tárgyalótermes film, hiszen nem biztos, hogy érdekes lesz egy ilyen műfajú alkotás másfél-két órán át. Ezért inkább a sorozatok között kell keresgélni, ha valaki jogi eszmecserére kíváncsi, pedig a The Lincoln Lawyer azt mutatja, hogy érdemes lehet foglalkozni ezzel a stílussal is.

Mick Haller tipikusan az az ügyvéd, aki bárkit megvéd, ha eleget fizet, de a munkáját jól csinálja, ezért rendkívül büszke és arrogáns is. Főleg kisebb ügyeket vállal, de amikor beajánlják egy gazdagabb családhoz, azonnal kap az alkalmon. Egy lány megverésével és megerőszakolásával vádolják a gazdag ifjút, de a szálak messzebb vezetnek, mint azt Mickey eredetileg gondolta, s ráadásul mind a családja, mind a barátai élete veszélyben lehet.

Először egy szórakoztató, könnyed tárgyalótermes mókának tűnik, ami jó hangulatban és sok  jogi csűrés-csavarással szórakoztatja a nézőket, azonban ahogy telik az összességében majd’ két órás játékidő, egyre izgalmasabb és rejtélyesebb lesz. Nagyszerűen ki tudja használni a feszültség és a titok diktálta atmoszférát, így megfelelő mértékben fordulatosan, bár olykor kissé sablonosan, de korrektül működik, szívesen néztem is volna hosszabb ideig bizonyos részeit. A thriller vonulat nem bontakozik ki teljesen, de nem is baj, nem volt szükség még nagyobb feszültségre, így sincs üresjárat vagy unalmas jelenetek a filmben.

Szerencsére inkább Mickey életének a munka általi részére koncentráltak az alkotók, és nem terhelnek feleslegesen a magánéleti szálakkal (azért egy keveset még így is kaptunk belőle). Ezzel a feladattal Matthew McConaughey is megbirkózott, még ha eddig nem gyakran láthattuk komolyabb szerepekben. Az ügyfelekét Ryan Phillippe alakította, nem is rosszul, s kisebb-nagyobb mellékszerepben feltűnt még Marisa Tomei, William H. Macy és Frances Fisher is.

Nem lesz világmegváltás Az igazság ára, de a maga 118 percére kellemes kikapcsolódást jelent. Izgalmas és fordulatos sztori, amely mellé megfelelő mértékben kidolgozott karakterek és korrekt színészek társultak. Nem bántam a megnézését, 7,5/10 pontot szívesen megadok.