február 2010 hónap bejegyzései

Egy lányról – lányregényes francia hangulat

Egy lányról
(An Education – 2009)

Az 1960-as évek Londonja, francia zene és hangulat, cigarettafüstös légkör és egy szerelmi történet egy kis drámával nyakon öntve. Mi kell még a filmhez? Nehéz megmondani, de úgy hiszem, hogy nem hiányzott semmi. Kellemesen szórakoztató film tárult elénk, mely ugyan nekem túlságosan is “csajos” volt, de ennek ellenére végig élveztem, s csak a végén hagyott maga után egy kevés hiányérzetet, bár nem tudom, hogyan lehetett volna jobb.

Még a női emancipáció előtt nem volt olyan egyszerű a nők helyzete. Mehetett egy nagyobb egyetemre, s talán akkor jobb élete lesz, vagy esetleg találkozhatott egy gazdag férfival, aki elcsábítja, s talán később elveszi feleségül. Jenny az előbbit tervezi, de találkozik David-del, akinek van pénze és boldogan él és szórakozik, s magával rántja Jenny-t is, akinek minden újdonság és élvezet, ami nem unalmas és nehéz tanulás. Megismerkedik a nagybetűs Élettel, de semmi sem olyan tökéletes, mint aminek látszódik.

Az egésznek van egyfajta lányregény hangulata, ami egyrészről pozitív, másrészről negatív. Pozitív, hiszen a finom francia zene, a vidám, bájos hangulat, s a cigarettafüstös jazz bárok könnyen elvarázsolhatnak, azonban negatív, ugyanis a történet annyira nem áll közel a férfiak világához, ezért nem biztos, hogy elég a tökéletes szórakozáshoz. Azonban sikerült belecsempészni némi mélyebb tartalmat és kellemes párbeszédeket, amelyek azért kárpótolnak valamelyest.

Az izgalomban nem túl gazdag világ miatt könnyen sikerülhet a film vontatottra és unalmasra, én azonban nem éreztem semmi ilyesmit. Végig le tudott kötni az egyszerű történet, bár a karaktereket nem dolgozták ki tökéletesen, így meg is maradt az egyszerű lányos légkörben. A könnyen kitalálható fordulatok, vagy egyáltalán a sablonos történet sem a pozitív oldalt erősíti, annak ellenére, hogy a hangulat varázslatos és magával ragadó tud lenni annak, aki élvezi.

A kor világa remekül lett visszaadva, a ruháktól a francia sanzonokig minden stimmelt, bár a zene annyira nem volt megnyerő, hiszen nincs megkomponált dallam hozzá. A színészek tekintetében a két főszereplő, Carey Mulligan és Peter Sarsgaard hozta a kötelező köröket, hiszen az előbbi kellően bájos volt, míg utóbbinak nem volt érzelmekben gazdag figurája, így csak megfelelt a kötelezőnek. Azonban Alfred Molina mindenképpen kiemelendő, ugyanis a karaktere jól lett eltalálva az angol nyárspolgár, szűk látókörű sznobként, és ő is nagyszerűen hozza a szerepet.

Nem feltétlenül a legjobb ilyen típusú film, s a középszerűségből is csak az édesapa sznob karaktere emeli ki, de ennek ellenére még szórakoztató is a maga hangulatos világában. Az alkotás a szerepének eléggé megfelelt, s nincs ötletem hogyan lehetett volna még javítani rajta, szerintem kihozták a maximumot. Ez így nekem 7/10 csak. A magyar cím szörnyen semmitmondó.

Reklámok

Invictus – A legyőzhetetlen

Invictus – A legyőzhetetlen
(Invictus – 2009)

Öregemberek moziját láthatjuk, hiszen a főszereplő, Morgan Freeman már 70-en túl van, míg a rendező, Clint Eastwood már 80-hoz van közelebb. Utóbbinak az elmúlt években kimondottan remek filmjei voltak, az Invictus azonban nem a legjobb közülük. Túlságosan szentimentális és ötlettelen érzetet sugároz magából a film, s ez rányomja a bélyegét, pedig alapvetően szórakoztató és élvezhető is lehetne, vagy legalábbis ennél jobban.

Nelson Mandela, majdnem 40 évnyi bebörtönzés után lett a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke. Az első években szembe kellett néznie az ellentéttel az eddigi apartheid elnyomás áldozatinak bosszújával és az elnyomók hatalomvágyával is. Az ellentétben valahogy kompromisszumot kell kötni, s Mandela többek között a sportot (a rögbit) is választotta eszközként. Megmutatta a fontosságát a sportnak, mint összehozó erőnek egy nemzet életében, s valójában a film erről a folyamatról, és természetesen a sportolók légköréről szól.

Valójában sportfilmmel van dolgunk, azonban itt most nem egy hányattatott sorsú fiatal van a főszerepben, mint a The Blind Side-ban, sokkal inkább egy nemzet. A film folyamatosan mutatja az ország ellenállását az apartheidet jellemző sporttal kapcsolatban, de Mandela ügyes politikájával meg próbálja megnyerni a bizalmukat. A film remek dialógokkal dolgozik, s kiélezett szituációkkal, de főleg a vége felé megjelenik a szentimentális, kommersz sportfilm jelleg, ahol a hangsúly sokkal inkább a győzelmen van, mintsem az oda vezető úton.

Zavaró kettősség hatja át a filmet, hiszen nem tud teljes egészében szórakoztató lenni, mivel a tényeket inkább csak közli, mintsem elmesélné, ahogy Eastwood eddig szokta. A vérszegény karakterek is erősítenek ezen, főleg a kidolgozatlanság miatt, hiszen csak Mandela és a csapatkapitány, Pienaar karakterét dolgozza ki komolyabban, s nem veszteget időt a többi mellékszereplővel való kapcsolat kidolgozására vagy egyáltalán az árnyalásukra.

Azonban mindehhez hozzájárul Morgan Freeman zseniális (s Oscar-jelölt) játéka, aki szívét-lelkét hozzáadja, és teljesen átérezhetővé teszi a politikus figuráját. Mozdulatai és a szemei kárpótolnak az egyébként nem tökéletes karakterhez. A csapatkapitány szerepében Matt Damon, aki ha nem is brillírozik, de elfogadhatóan játszik, inkább csak alájátszva a színészóriásnak.

A reményről, az inspirációról és természetesen a nemzeti összetartásról szóló film jól sikerült. Olykor kicsit giccses, vagy egyszerű, de a rendező tud nagyszerű szituációkat és érzelemmel dúsított (de nem giccses) jeleneteket szállítani, nem is beszélve Freeman teljesítményéről, így pontszám felfele kerekedett, s inkább 8/10, mint kevesebb, s a tavalyi év kiemelkedő alkotása.


The Blind Side – amerikai foci és szeretet

The Blind Side
(The Blind Side – 2009)

Ez a film is az Oscar-gála esélyeseként indul neki, hiszen a legjobb színésznő és a legjobb film díját is megkaphatja, és minden oka meg van rá. Kis szerethető történetről van szó, némi szívmelengetéssel és nagy adagnyi giccses sziruppal, de az átlag hollywoodi történetekhez képest jobban tudja előadni, s egy-két jelenet kivételével nem lesz zavaró, vagy éppen túl csöpögős, s mindenki számára élvezetes maradhat, köszönhetően a megvalósításnak.

Michael Oher, jelenleg a Baltimore Ravens játékosának a karrierjének a kezdetét beszéli el. Big Mike élete ugyanis nem volt mindig tökéletes, s a sikerhez sok szerencse is kellett. Édesanyja drogozott, rossz környékről indult és nem túl jó barátokkal kezdte, de egy kedves család befogadta, s innentől az élete megváltozott, vele együtt a Tuohy család élete is. A film erről a folyamatról szól, egészen a főiskolai pályafutás kezdetéig.

Igaz történeten alapul, s bár bele kellett tölteni némi mesés elemet és nagy adagnyi cukormázt, végig feelgood, boldog és szerethető tud maradni. Nem pakolták tele drámával, sokkal inkább a varázslatos és mesés világot erőltetik, s itt vannak pillanatok, amikor átfordul az egész giccses maszlaggá, Disney-filmbe illő képkockákkal. De nem rontják el teljesen, ugyanis nem raknak bele felesleges pillanatokat, hanem végig fenn tudják tartani a boldog érzést, amivel megnyerik a nézőket.

Michael karakterét nagyon szépen bontották ki, a kezdetben visszahúzódó és védekező fiúból a szemünk előtt nyílik ki és illeszkedik be a való világba. A tanulással eddig nem sokat foglalkozó nagydarab ifjú csak a labdasportokhoz ért, de ahhoz sem elég bátor és harcias, s leginkább vajból van a szíve.  Ehhez kapcsolódva a család többi karakterét is jól megírták, a gondoskodó anyával, a gyerekkel és az édesapával.

Vizuálisan jól sikerült megmutatni a gettó és az aranyélet közötti kontrasztot, és szinte üdítően hatottak a pályán játszódó jelenetek. Ehhez élvezhető és hangulatkeltő zenét adtak, amely különösen a végén jól szólalt meg. A főszerepben Quinton Aaron áll, aki a nagydarab játékost mutatja be, de az igazi sztár Sandra Bullock, aki hitelesen adja vissza a gondoskodó mama figuráját.

Szívmelengető film egy amerikai focisztár fiatalkoráról és az őt körülvevő világról. Nagyszerűen alkalmazza a giccs és a tanulság eszközeit és szépen bemutatja Mike gondjait. Érzékletes és együtt érző marad végig, még ha néha túlcsordul az egész. Részemről 8/10 mindenképp.


Julie & Julia – Két nő, egy recept

Julie & Julia – Két nő, egy recept
(Julie & Julia – 2009)

Nem szoktam főzős filmeket nézni, de valahogy mégis megtekintettem, s nem bántam meg. A legjobb szó, amit rá tudnék mondani az, hogy bájos. Könnyed kis film a főzésről, a blogolásról és két nő életéről. Nem akar sokat mondani a film, talán pont ezért működik, hiszen a drámát tudja komolytalanul kezelni, de az egészet átjárja egy vidám, feelgood hangulat, amiért megéri megnézni a férfiaknak is. Ráadásul Oscar-jelölt alkotásról van szó.

Az alkotás két nő életét beszéli el, akik ugyan nem egyszerre éltek, mégis, az életükben fontos szerepet játszott a főzés. Az egyik oldalon Julia Child, aki franciaországi tartózkodása alatt szeret bele a főzésbe, majd könyvet ír a francia konyháról. Másik oldalon pedig Julie Powell, aki nem sokat ért el eddigi életében, de úgy dönt, hogy egy év alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének minden receptjét, s erről egy blogot is fog írni. Kettejük élete összekapcsolódik a főzés által.

A forgatókönyv egy könyvön (s ráadásul két igaz történeten) alapszik, így nem volt nehéz dolga az írónak, s ennek megfelelően szépen összerakta a két nő életét. A jól megírt karakterek ehhez hozzásegítenek, hiszen Julia, a diplomatafeleség magas termetével, vidám és harsány természetével, s később legendává váló figurájával elviszi a hátán a történéseket. Mellette Julie, a segélyvonalnál dolgozó, bájos, kedves és üdítő szerepével, bár kicsit haloványabb karakterével szépen asszisztál hozzá.

A film legnagyobb erénye, hogy nem akar nagyot alkotni. Nem tűzdeli tele morális mondanivalóval, és aránytalan drámákkal, bőven megelégszik a kacsa kicsontozása és a marha odaégetése feletti problémákkal. Ehhez finoman társul a francia környezet vidám és elegáns világa, valamint a blogírás légköre és állandó narrációja.

A színészek tavaly a Doubt-ban már megmutatták, hogy tudnak együtt dolgozni, s most is sikerült. Egyértelműen Meryl Streep Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt alakítása uralkodik, s hozza a hatvanas évek különc háziasszonyát, de mellette Amy Adams bájos bloggere is kellő figyelmet kap. A férjek, Stanley Tucci és Chris Messina finoman hozzátesznek néhány szép pillanatot, de Jane Lynch feltűnése is szép volt.

A két órás film ugyan nem volt telítve zavaró momentumokkal, s komoly drámával, de mindenképpen kellemes perceket szerzett. A két színésznő karaktere és a sütés-főzés finomságai kellő alapot fektettek le, hogy élvezhessük a produkciót. Külön érdekesség, hogy Julie blogja még mindig megtekinthető. Részemről 7,5/10, jól szórakoztam.


Egek ura – a család a levegőben is fontos

Egek ura
(Up in the Air – 2009)

A Juno rendezőjének új filmjeként hirdetik, s bár nekem nem cseng olyan jól az előbb említett film neve, de a 6 Oscar-jelölés, és a nagy mennyiségű pozitív visszajelzés annál inkább. Az Egek ura ugyanis jó film, a javából való. Gondolatokat ébreszt és mozgat meg a 100 perce alatt, pedig nem akar nagyot alkotni. A komponensek tökéletesen csusszannak a helyükre, és minden adott, hogy egy kitűnő filmet nézhessünk meg.

Ryan Binghamnek különös foglalkozása van: felbérelik az emberek, hogy rúgja ki az alkalmazottakat. Így aztán Ryan az ország minden részébe utazik, hogy elbocsájtson dolgozókat, s életének nagy részét két város között repülve tölti. A vállalata egy túlbuzgó alkalmazottja azonban kitalálja, hogy a közeljövőben csak videobeszélgetésben küldjék el az embereket, így mindenki egy helyen lehetne. Ryan megmutatja az ötletgazdának a munkájának minden oldalát, de közben rádöbben, hogy mégsem olyan tökéletes az élete.

Az alapvetően drámai alkotás nem esik át a ló túlsó oldalára, s nem telíti a filmet komoly didaktikával, s végig könnyed és szinte vidám marad. A finom komikumot tökéletesen elő tudja hozni a remek forgatókönyv, amelyben ügyes párbeszédek sorakoznak. Mindig sikerül olyan jelenetet teremteni, amit könnyű megszeretni, s nem utolsó sorban érezni lehet a tartalmát, a mondanivalóját.

A film igazi szerethetősége azonban a karakterekben rejlik. Ryan karakterét az erős cinizmusával és beállított, steril életével együtt megkedveljük és jól meg is ismerjük, hiszen kitűnően lett megírva. Hozzá társul még a naiv és fiatal Natalie és ellenpontja, Alex, a harmincas nő, aki már ismeri annyira az életet, hogy tudja, mi az, amit akar. A drámai helyzeteket sikerül finom vonásokkal lazábbá tenni, a feelgood légkörbe beilleszteni minden jelenetet. A végkifejletet nem teszik banálissá és közhelyessé, hanem ennél eredetibben nyúlnak hozzá.

A vizualitása hasonlóképpen lenyűgöző, mellé még a zene is alájátszik, mely ha nem is túl karakteres, vagy monumentális, de aláfesti a pillanatokat és nem zavaró. A film szinte egyszemélyes, ugyanis George Clooney uralkodik és brillírozik a vásznon. Szinte rászabták a szerepet, és a negyvenes években járó örök gyerek megelevenedik játékával. Mellé társul még Vera Farmiga és Anna Kendrick mellékszerepe, akik inkább csak segédpilótaként vannak jelen, bár mindhárman Oscar-jelöltek.

A film egésze remekül sikerült, a forgatókönyv, a karakterek és a színészi összjáték is csillagos ötös. A zenét most is hallgatom, s mondanivalója még cseng a fülemben, s mondanom sem kell, hogy Jason Reitmannak sikerült olyan filmet rendeznie, mely mindenképpen méltó a vörös szőnyegre, és hogy a jobbakhoz számítsák. 9/10 a pontszámom, én szurkolok neki a díjátadón.


Beharangozó: A bombák földjén

A film eredeti címe The Hurt Locker, ami ismerős lehet az Oscar-jelöletek figyelmen követőinek. Ugyanis az Avatar mellett ez az az alkotás, mely kilenc jelölést tudhat magáénak. Legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb férfi főszereplő, de akár a legjobb operatőr is innen kerülhet ki. A film rendezője Kathryn Bigelow, személyesen James Cameron (az Avatar rendezőjének) ex-felesége. Ugyan kevés ismert alkotást rendezett, de ezzel berobbanhat a legjobbak közé.

Az Egyesült Államokban már tavaly is látható volt, Magyarországon még csak mától, vagyis február 18-ától nézhető nem túl sok moziban. Amerikához hasonlóan hazánkban sem bántak túl szépen vele, de ettől függetlenül lehet jó film (sőt!). A főszerepben Jeremy Renner, de feltűnik még Ralph Fiennes vagy Evangeline Lilly is.

A film egy csapat iraki tűzszerész világát beszéli el. Állandó veszélyben élnek, s sorsukat csak szakértelmük (és sokszor a véletlen) határozza meg. Nincs egyszerű küldetés, folyamatosan élet és halál között vannak. A bombaszakértőket, a specialistákat követjük küldetéseikre és folyamatosan megismerjük életüket és személyiségüket.

[media id=12 width=420 height=315] Olvasás folytatása


A Serious Man – a Coen testvérek alkotnak

A Serious Man
(A Serious Man – 2009)

A Coen testvérek Oscar-díjra is jelölt filmje sok mondanivalót hordoz magában. Ez a mondat fogalmazódott meg bennem először a film megtekintése után, amelyet rögtön az követte, hogy “de nem sikerült rendesen megfogalmazni”. Művészi (vagy művészieskedő) módon mutatja be az életet, sok értelmezést és lehetőséget tartalmaz magában, de nem állítom, hogy kommersz lenne, mert semmiképpen sem egyszerű alkotás.

1967-ben, Minneapolis kertvárosában, Larry Gopnik egy matematika-fizika szakos tanár egy zsidó iskolában. Tisztességesen él, becsületes és istenfélő, és abban a hitben van, hogy mivel jó életet él, ezért nem történhet vele igazán rossz dolog.  Azonban folyamatosan érik a nagyobbnál nagyobb gondok, míg végre rádöbben, hogy valami még sincsen rendben. Próbálja folytatni a rendes életét, de a körülmények között ez nem olyan egyszerű.

Nehéz elmondani, hogy miről szól a film, ugyanis nincs sem egységes története, sem egységes mondanivalója. Larry és családja életén keresztül megismerhetjük egy ember világát, és az ő összes kételyét. A szimbolikával teli filmben gondolatokat tesz fel az isteni gondviseléssel és igazsággal kapcsolatban, és művészi jelképekkel és ellentétekkel egyensúlyoz, de kissé tömör módon, és nem igazán van, ami könnyebben fogyaszthatóvá teszi mindezt.

A vizuális megvalósítás nem hagy kívánnivalót maga után, remekül bemutatja a kertvárosi, sztereotip, monoton életet. A színészek nagyszerűen asszisztálnak ez alá, elsősorban Michael Stuhlbarg és Fred Melamed. Utóbbi karaktere, Sy Ableman különösen eltalált, de a többi figurát is erősre sikerült megalkotni. Aaron Wolff, mint gyerekszínész meglepően jól teljesített, még ha sok dolga nem is volt.

Nehéz bármit is írni róla, hiszen sokszor kellene újranézni a tökéletes megértéshez, hiszen annyiféle értelmezést tartalmaz magában. A remek forgatókönyvre tudnak építeni, s sikerül is nekik egy jobb filmet rárakni. Nehezen emészthető művészfilmnek tudnám elsőre titulálni, még újra kell néznem, de egyelőre 6/10 pontnál nem tudok többet adni.