január 2010 hónap bejegyzései

Spartacus: Blood and Sand – 1×01 – szex, vér és harc

Spartacus: Blood and Sand – 1×01
(Spartacus: Blood and Sand)

Sohasem hitten volna, hogy 50 perc alatt ennyi vért, gladiátor-küzdelmet és meztelen testet fogok látni, de ez a kezdő epizód rácáfolt a véleményemre, s bemutatott egy hihetetlenül látvány-orientált, popcorn történelmi epizódot, aminek ez a legnagyobb előnye és hátránya is: nem kell keresni értelmet, hiszen nincs is semmi ilyesmi.

Spartacusról feltehetően már mindenki hallott, legalábbis a híres gladiátor-felkelés kapcsán, s a filmek többsége is ezt örökíti meg, azonban a sorozat inkább a kezdetekhez nyúl vissza, s megismerhetjük belőle a Capua gladiátor pályafutásának kezdetét. A pilot egy nagy visszaemlékezésben éppen az meséli el, hogyan is lehetséges, hogy a trák harcos egy római fogságába essen és utána a polgárok szórakoztatására gyilkoljon.

A megvalósítás nem sikerült rosszra, de természetesen nem a művészi értékeket kell keresni benne, azonban ennek ellenére teljesen szórakoztató lett. Ez nem a történetnek köszönhető, mert bár az sem sikerült rosszra, leginkább a popcorn-faktor miatt nézhető. Harcok és rengeteg animált vér fordul elő, amelyet a rómaiak hedonizmusával és orgiáival (elsősorban meztelen hölgyekkel) fűszereznek.

A sorozat nem a komoly dráma kategóriába esik, s nem a realizmusával akar hódítani, hanem sokkal inkább a vizuális élménnyel, amiből kijutott rengeteg. Nem csak a harcok, de a környezet kidolgozása is csak utólagos digitális munka eredménye, ami kissé képregényszerűvé teszi az egészet. Nem is az a gond, hogy nem hihető, hanem csak furcsa az egész, hiszen olyan momentumokkal van teli, mint hogy a harc megáll, de a vér tovább spriccel.

A megvalósításra igazi panasz nincs, hiszen nem vártam el olyat, hogy izgalmas párbeszédek, jól kidolgozott történet, vagy szenzációs karakterek, de a szex-vér-küzdelem trió elviszi a hátán a sorozatot. A színészek tekintetében elvégzik a dolgukat, ugyanis a hölgyek nagyszerűen néznek ki, a férfiak meg tudnak küzdeni. Andy Whitfield és Craig Parker a híresebbek, nem is lehet rosszak mondani rájuk, inkább csak, hogy nincs jó figurájuk.

Ez a látványorgia nem tudja teljesen kompenzálni az egészet, és nem mindig volt elég ez a hármas, hiszen nekem hiányzott néha az értelem, hogy ne csak valami agyatlan popcorn sorozatot nézzek. Agykikapcsolódásnak nagyszerű, de nem hiszem, hogy folytatom, hacsak egy évad végi darálásra nem, bár hosszú időn át ennyi agyatlanság nem tudom mennyire áll jól. A kezdőrész nekem 5/10 lett, de könnyen nézhető.

Reklámok

Life Unexpected – 1×01

Life Unexpected – 1×01
(Life Unexpected)

A klasszikus WB-sorozatok visszatérését lehetett ettől várni, tehát az Everwood, a Gilmore Girls, a Felicity és a többi kellemes sorozat nyomában próbál járni, s ha tökéletesen nem is sikerült, mégis a jobb próbálkozások között lehet számon tartani, hiszen a jól összerakott első rész élvezetesre sikerült, kimondottan jól vezették elő a történéseket és még a karakterek is szerethetőek.

A történetben nincs túl sok bonyolultság, de nincs is rá szükség. A 16 éves Lux szülei nevelőszülőkhöz adták, s ők is különváltak az évek során (bár együtt sem voltak igazán), de most a lány függetlenedni szeretne, amihez szüksége van a szüleire. A bírónő úgy dönt, inkább a két eredeti szülő ideiglenes felügyeletére bízza a gyereket, miközben az anyának vőlegénye, az apának meg bárja és két haverja van.

A pilot folyamán nem a történetre helyezték a hangsúlyt, így főleg a végén kicsit közhelyes lett, de végig éreztem rajta egyfajta sablonosságot, de mégsem vitték mindezt túlzásba, nem lett zavaró, s ennek köszönhetően jó volt látni, ahogy beleesnek az alapszituációba. A párbeszédek terén meglepően jól szerepeltek, nem ült le az egész, és kimondottan pörögtek a dialógok, amely meglepő újdonságként hat manapság.

A karakterek szerethetőre sikerültek, s szinte rögtön meg is kedveltem mindenkit, hiszen a szülők kellően gyerekesek és őrültek, a fiatal lány  elég pörgős, humoros és üdítő figurát kapott, míg a barátok és a vőlegény teljesen megfelel az elvárásoknak, és a helyükön kellően elboldogulnak. Az érzelmeket és a drámát nagyszerűen sikerült előadni, csak a végén fordult át az egész kissé giccsbe, de még mindig nem estek át a ló túlsó oldalára.

A hangulat teljesen fiatalos és üdítő, nagyon emlékeztet a Gilmore Girls-re, s az egész légkör vidámsága és humora elviszi a hátán a sorozatot. A zenét a CW mostanság nem talál el, most sem volt éppen tökéletes. A színészek megállják a helyüket, s legalább Brittany Robertson kinéz tinédzsernek, ami szintén furcsa mostanság. Shiri Appleby és Kristoffer Polaha a szülőknek nagyszerűek, reméljük később csak javulnak.

Frissítő jellege van a sorozatnak, és a vidám, humoros légkör mellé kellő kiegészítést nyújtanak a karakterek és a párbeszédek, s mindenképpen egy szerethető sorozat keveredett ki belőle. Folytatni fogom, mert megnyerte a tetszésemet, remélem később sem adják alább a színvonalat. Az első rész nekem 8/10 pont volt.


Human Target – 1×01

Human Target – 1×01
(Human Target)

Részemről várt pilotról van szó, de a megtekintése után mégis azt kell mondanom, hogy annyira nem jött be. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, mert nem az, egészen korrekten lett összerakva, csupán arról, hogy tipikus. Nem nagyon mutat semmi újdonságot, még ha nincs is túl sok akciósorozat a tévében. Hozza a szokásos dolgokat, amelyek egyrészről jók, másrészről kissé unalmas lehet egy idő után, ha nem tud felfrissülni.

Tehát van egy csapat, akik amolyan nyomozós testőrködést vállalnak. Felbérelik őket a gazadagok, akiket valamilyen fenyegetés ért, s ők kiderítik ki áll mögötte, ráadásul az ügy végéig meg is védik a lehetséges áldozatot, nehogy valami gond történjen. A csapat áll a vezető négerből, a testőr főszereplőből, illetve a sötét múlttal rendelkező alkalmi csapattárssal, aki meglehetősen bűnöző hangulatot áraszt magából.

A történet inkább akciófilmes, mint tökéletes, de alapvetően ez nem is gond. Nincs különösebb fordulat, de kellően lehet érdeklődni és izgulni, s kapunk elég akciót is ahhoz, hogy élvezzük. Semmi gond nem volt a bevezető résszel, csak arról van szó, hogy ez így önmagában számomra nem elég érdekes. Kicsit közhelyes, és sablonos, tehát csak a B-filmekben megszokott dolgokat vetítik le, semmi újdonságot.

A karaktereket sem sikerült igazán felfrissíteni. A főszereplő rém klisé, nem nagyon dobták fel az akciófilmek főszereplőjét, még a film végi elköszönése a megvédendő hölgytől is olyan sokszor-látott volt, hogy csak nevetni lehetett. A néger eddig nem sokat karakterizált, ellentétben a kisegítő bűnözővel, aki kimondottan feldobta a jeleneteit. Elég karakteresre írták meg, s a későbbiekben még elég izgalmat (és humort) szolgáltathat.

A látványra lehet panasz, hiszen nem vetette fel az első epizódot a pénz, bár látszódott, hogy azért kaptak. A vonat nagyon kilógott, de annyit nem mutogatták, hogy zavaró legyen. A szereplőket korrekten összeválogatták, legalábbis a sablonoknak megfelel, a legjobb egyértelműen a bűnöző-csaló színésze, Jackie Earle Haley (Watchmen).

Nem lett rossz, mert egynek elmegy, de sokáig nem tudnám nézni. Nem nagyon szolgáltatott újdonsággal, csak a szokásossal, így aztán annyira nem keltette fel a figyelmemet. A csalóból még sok érdekességet ki lehet hozni, de ezért nem folytatom. Részemről ez csak 5/10.


Közellenségek – unalmas gengszteres film a '30-as évekből

Közellenségek
(Public Enemies – 2009)

Bumm és bumm, így pufogtattak el egy újabb remek lehetőséget. Vagy csak én vártam egy gengszterekről szóló filmtől valamilyen gengszterfilmes hangulatot? Talán túl sok elvárással kezdtem neki, de a lényeg, hogy ez így egy nagyon gyenge film lett. Nem lett nagyon rossz, csak egyszerűen túl lassú tempójú, s emellett még unalmas is rossz technikai megoldásokkal. A rendező, Michael Mann a nem a legjobban sikerült Aviátor producere is volt, de itt sem brillírozott.

John Dillinger, az Egyesült Államok híres bankrablójának életének utolsó hónapjait követhetjük végig. Dillinger rengeteg bankot rabolt ki, bolonddá tette minden elfogóját, de emellett még hírnevet is szerzett a lakosság körében. Chicagoban megismerkedik Billie Frechette ruhatároslánnyal, akivel rögtön kapcsolatot is kezd, de már szorosan a nyomában van az éppen megalakuló vezetője, Melvin Purvis is.

A film már a forgatókönyvben is elbukik, hiszen gyenge párbeszédek és kidolgozatlan, vázlatos akció jellemezi a filmet. Nem tud sem izgalmat, sem feszültséget teremteni, ami az ilyen típusú filmeknél alapkövetelmény lenne. Nagyon valósághűre, már-már dokumentumfilmes akarta venni a filmet a rendező, de ezzel együtt nem sikerült izgalmassá tenni a filmet, és már az első jelenet után unalomba fulladt, s nem sikerült kicsit is felkelteni, vagy egyáltalán lekötni a figyelmet.

A karakterek kidolgozása sem tökéletes. A főszereplő gengszter valóban stílusos, elegáns és vakmerő, kemény, de barátaival előzékeny, s az ő karakterét valamennyire sikerült megalkotni. Emellett még Frechette visz egy kevés színt az unalmas légkörbe, Purvis ügynök viszont egysíkú, és teljesen háttérbe lett szorítva. A többieknek a nevét sem sikerült megjegyezni, annyira közhelyesek, azonban ebben nem kis szerepe volt a funkciótlan fényképezésnek.

Ugyanis az idétlen kameramozgásokkal, melyek inkább kézi kamerás (s ezzel együtt dokumentumfilmes) jelleget kölcsönöznek a filmnek, teljes egészében elvágja annak lehetőségét, hogy valamennyire élvezzük az egyébként sem lekötő történetet. A zene még a legjobb a felsoroltakból, melynek sikerült még némi hangulatot keltenie, hasonlóképpen a díszletekkel és a ruhákkal, melyek megteremtik a 30-as évek légkörét.

A színészek nem tudnak remekelni, mert nincs hozzá megfelelő karakter. Johnny Depp a legkiemelkedőbb közülük, közepesen kidolgozott karakterét még könnyedén eljátssza. Marion Cotillard nem sokat mutat, hasonlóképpen Christian Bale-hez, aki egy faarccal dolgozik végig, mely a karakterének tökéletesen illik, de nem sok tehetséget bont ki. A mellékszereplők között még Stephen Lang volt kellemes meglepetés, aki néhány sorjával is erőt tudott adni a széteső produkciónak.

Csalódás, mert a nagy részét untam, s nem tudott lekötni. Lassú, vontatott jeleneteket sem a gyenge forgatókönyv, sem a sablonos karakterkidolgozás nem tudja feldobni, s ehhez még rossz vágás és fényképezés társul. A kellemes zene és a kedvelt kor hangulata nem tud elég energiát kölcsönözni a filmnek, s ez így nekem csak 5/10, sajnálom kicsit.


Sherlock Holmes – verekedés a viktoriánus Londonban

Sherlock Holmes
(Sherlock Holmes – 2009)

A világ egyik legismertebb mesterdetektívjét Guy Ritchie modernizálta, és a kissé lassú, unottan pipázgató nyomozóból a modern elvárásoknak megfelelő akciófigurát alakított, aki, ha nem is felel meg a róla alkotott klasszikus képnek, a fiatal, bajkeverő, energikus karakterével lendületet tud adni a filmnek, mely ha tökéletesre nem is, de mindenképpen jóra sikerült, s az év első mozis élményeként nagyszerű szórakozást bír nyújtani.

Sherlock Holmes, és nem feltétlenül hű társa, Dr. Watson egy fekete mágiával kísérletező bűnöző, Lord Blackwood nyomába vetik magukat a Holmes múltjából visszatérő Irene Adler segítségével, s ha nem leplezik le időben, az egész Brit Birodalom sorsa múlhat rajta. A nyomozás során latba vetik minden tehetségüket és tudásukat, de a nagy rejtély mögött kibontakozik egy másik is (mely kiindulópontot jelenthet a folytatáshoz).

A modern kori elvárásokhoz hozzátartozik, hogy a lassú tempójú nyomozás helyett több akciót és verekedést kapjunk, amihez a rendező tökéletes választásnak bizonyult. Azonban a krimi szál nem sikerült elég ütősre, s az embernek olyan érzése támad tőle, mintha csak átvezetésként szolgálna két akciójelenet között. Ellenben a fordulatok és információk adagolása kellően jónak bizonyult, s a néha lecsendesülő történet mellé kellő izgalmat és rejtélyt sikerült társítani.

A karakterek kidolgozása nagyszerű lett. Elsősorban a Holmes és Watson közötti kapcsolatot tették humorossá és közvetlenné, s ehhez hozzásegít az is, hogy a doktor úr az eddig látott másodhegedűs szerep helyett fontos helyzetbe került a nyomozó mellett. A humor-részt erősíti az ő játékuk egymás között, de ez elfért a filmben, s a kevésbé izgalmas jeleneteket is jobbá tudták varázsolni. Ellenben a nemezis, Lord Blackwood nekem egy kissé sablonosnak tűnt, s nem ártott volna neki némileg több odafigyelés a kidolgozásánál.

A vizuális megvalósítás kitűnő lett, hiszen a viktoriánus Anglia olyan lett, amit elvárnánk tőle: taszító és mocskos, bűnözőkkel teli, de mégis csábító a maga nemében. Az operatőri munka hozzásegít ennek az élvezetéhez, nagyszerű képeket láthatunk folyamatosan. Hans Zimmer dinamikus zenéje mindehhez alájátszik, s ha nem is éppen kiemelkedő, de illeszkedik a képekhez és segít átérezni a korabeli hangulatot.

A színészek remekül eljátsszák a feladatot, elsősorban Robert Downey Jr. és Jude Law párosa, akik önmagukban is elviszik a filmet. Mark Strong, mint ellenség kellően kimért és gonosz, ha a figura annyira nem is sikerült. A két hölgy szerepében Rachel McAdams és Kelly Reilly inkább szépek (de még mennyire!), mint tehetségesek, de színt visznek a férfiak világába, bár a karakterük még szorult volna némi kidolgozásra.

A Sherlock Holmes modern film. A kosztümös akciófilm elvárásának megfelel, s ha a krimi vonal nem is a film fő erőssége, de a látvány a zenével karöltve, valamint a karakterek kárpótolnak a legtöbb hiányért. Jól szórakoztam rajta, s várom a folytatást, melynek előbb-utóbb következnie kell. Részemről 8,5/10, bár fél pont plusz járt a következő film elővezetéséért.


Paradox – 1. évad – az év újonca 5 részen át

Paradox – 1. évad
(Paradox)

A részemről a Paradox az év újonca, ugyanis hihetetlen, hogy milyen jól lett összerakva ez az 5 rész. Talán a jó nem is helyes kifejezés, de nekem nagyszerű szórakozást tudott nyújtani mind az 5 rész alatt. Már a pilotnál is lelkesedtem a sorozatért, hiszen az amerikai FlashForwardnál lényegesen jobbra sikerült, pedig mind a kettő a jövővel foglalkozó sci-fi, mégis, Anglia jobban tudja tálalni.

A sztori nem változott jelentősen, hiszen mind az öt rész arról szólt, hogy kaptak a jövőből néhány képet, és a mozaikok végül valami kellemetlen bűntényt jósoltak meg, amelyek egy bizonyos időben megtörténnek. Ezen darabkák összeillesztésével foglalkozik a sorozat, de tudja úgy a nézők elé rakni, hogy végig fenntartja az izgalmat és az érdeklődést, és így a fotelhoz szögez az 50 perce alatt.

Nehéz megmondani, hogy miért jó a Paradox, ugyanis nem csinál mást, csak mozaikdarabokat rak össze. A nyomok keresése és a krimi rész folyamatosan le tudja kötni a figyelmet, s az idő vége felé közeledve az izgalmat megfelelően adagolja ahhoz, hogy végig izguljunk az utolsó 10 percben. A feszültség megteremtése tökéletesen sikerült, de ehhez jelentősen hozzájárul az is, hogy nem lehetünk biztosak a történet kimenetelében.

Ez alatt az 5 rész alatt sikerült az alapvető “meg fog-e történni vagy meg tudjuk akadályozni? vagy mi okozzuk?” kérdéskört annyit csavarni, hogy nem lehetünk biztosak a végkifejletben, s ehhez még kapunk némi tudományos magyarázatot is, amelynek a jövőben még jelentős szerepe lesz, mivel a cliffhanger ugyan nem annyira meglepő, mint inkább figyelemfelkeltő hatású volt.

A karakter az angoloknál megszokott fontosságot követik, ugyanis most is jól sikerültek. A jellemek kifejtése és a motivációk megismerése remekül lett kivitelezve, ez különösen igaz a Callum-szálra, aminek a jelentősége még nem teljesen világos, de mindenképpen ötletesen és kitűnően lett megírva. Az emberi felépítést sikerült emberivé, már-már realisztikussá tenni különböző momentumokkal.

A zene olykor hatásvadász mivolta nem rejthető el, mégis jól aláfestette a történéseket és kellő hangulatot és színt kölcsönzött a jeleneteknek. A jó szereposztás bizonyított folyamatosan a rövidke évad alatt, jól tudták hozni a feladatukat, és megfelelően átérezhetővé tették a thriller hangulatot. Az érzelmi válságok és viták közöttük szinte emberien jelentek meg, amely mindenképpen előny az amerikai példákkal szemben.

Kitűnően kivitelezett, pörgős és izgalmas mozaikdarabos krimiről, vagy még inkább thrillerről van szó, ahol én egyedüli hibaként én az évad rövidségét tudnám felhozni, nagyon szívesen folytattam volna még néhány epizódon át, ha azok is ilyen minőségien lettek volna megírva. Részemről mindenképpen 8,5/10 pont, bár könnyebb volt egyenletesen jó színvonalat hozni az 5 részen át.


Hold – egyszemélyes dráma a magányban

Hold
(Moon – 2009)

A film a kis költségvetésű sci-fi filmek nyomában járva teremti meg a tavalyi év egyik leginkább kedvelt filmjét. Talán kicsit sokat vártam, mert nem sikerült minden várakozásomat teljesítenie a Holdnak, annak ellenére, hogy egy remekbe szabott, érdekes és elgondolkodtató jövőben játszódó alkotásról van szó. Az egyszemélyes színészi játék, de a filmzene is sokat ad az élvezethez, még ha nem is sikerült tökéletesre a mű.

Sam Bell a Holdon teljesít szolgálatot. A teljesen lakatlan helyen egyetlen társa a Gerty névre hallgató robot. Az unalmas és monoton munkával foglalkozik, s az egyetlen izgalmat az jelenti, mikor holdjárójával elmegy a bányagépekhez, ami a Föld energiaszükségletének nagy részét termelik ki. Azonban ez az egyedüllét csak három évig szól, s már csak két hét lenne hátra, mikor történik valami.

Az egyedüllét vízióival, őrültségével próbál megbirkózni a főszereplő, s elsősorban az érzelmektől mentes világában, ahol az egyetlen kapcsolata egy robot, és a videóüzenetek váltása a családjával. Könnyen bele lehet őrülni három éven át ebbe a helyzetbe, mégis úgy tűnik, hogy Sam kibírja. Az állandó, szinte klausztrofóbiás érzést erősíti, hogy logikailag nem áll össze az alap, s tudjuk, hogy valami nem stimmel az űrállomáson.

A film fő mondanivalóját, a személyes drámát próbálgatja kibontani, de nem éreztem tökéletesnek mindezt. Nem sikerült eléggé, vagy legalábbis megfelelően kifejteni, de még így is voltak  kisebb-nagyobb üresjáratok a film során. Olykor kicsit lentebb hagyott a lendület, amely a végén nagyon megbomlott köszönhetően az erőltetett befejezésnek. Nem éreztem igazán illőnek ezt a véget, de a film hangulatához sem teljesen illett.

Az olykor hatásvadász hangok hozzáadtak az élményhez, hasonlóan a díszletek nagyszerűségéhez. A rideg és idegen környezet, a bázis kidolgozása tökéletesen illik a filmhez. A film egy színészre építkezik, s ezt jól is teszi, hiszen Sam Rockwell (Oscart neki!) elvégzi a feladatát úgy, ahogyan azt a legjobbak teszik, s elbírja a hátán az egészet.

Az alapanyag nem biztos, hogy elég volt arra a másfél órára, s kicsit sajnálom, mert ennél többet is ki lehetett volna belőle hozni. A drámaiságát nem sikerült tökéletesen átérezni, pedig a színészet és a környezet alájátszott, s adta volna a lehetőség. 8 és 7 pont között gondolkodtam, végül 7,5/10 lett belőle, hiszen a tavalyi év fontos alkotása, de bennem hiányérzetet keltett utána.