december 2010 hónap bejegyzései

Mozis hölgyek 2010-ben

A tegnapi sorozatlányok mellé megalkottam a mozis színésznőkből álló listámat, hiszen a filmvásznon is rengeteg gyönyörű hölgy látható. Az általam látott filmekből állt össze a lista, s bizony van, amiket még pótolnom kell, ugyanis többek között nem láttam a Black Swant sem, így nem kerülhetett fel Natalie Portman sem, de Olivia Wilde is kimaradt, még ha voltak is filmes szerepei, inkább a sorozatokhoz számítottam.

10. Gwyneth Paltrow

A Vasember 2. részében láthattuk a hölgyet, nem hiába akadt meg Tony Stark szeme is rajta.

Olvasás folytatása

Reklámok

Sorozatos hölgyek 2010-ben

Minden évben feltűnnek gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek a sorozatokban, gondoltam alkotok egy listát (Desmond Wallace bejegyzésein felbuzdulva) az általam legszebbnek ítélt színésznőkből. Csak azokból a sorozatokból válogattam, melyeket az elmúlt évben néztem, így nem kerülhetett be többek között Yvonne Strahovski sem.

10. Kaya Scodelario

A fiatal színésznőt a Skinsben csodálhattuk, tulajdonképpen más értékelhető nem is volt a sorozatban.

Olvasás folytatása


Crazy Heart – melodráma country-val

Őrült szív
(Crazy Heart – 2009)

A tavalyi év egyik alkotására valahogy eddig még nem figyeltem fel, még ha az Oscar-díjért való vetélkedésnél ott volt, nyert is több díjat (legjobb férfi főszereplő, legjobb betétdal), de a megnézéséig nem jutottam el, pedig megérte volna. Borús hangulatú, country-zenével ötvözött melodráma, remek színészi játékkal, és elképesztően jó dalokkal. A pankrátor című film jut eszembe róla, csak jobban előadva, még ha az utóbbi is nagyszerűen sikerült.

Bad Blake, a kiöregedő country-zenész útját követhetjük nyomon. Egyedül él, zenészi karrierje romokban, vidéki klubokban (és bowling-pályákon) lép fel, ráadásul erősen szenvedélybeteg is: nem tud elszakadni a cigarettától és az alkoholtól. Azonban találkozik a fiatal Jean-nel, aki ráébreszti, hogyan is él, és hogy mindezen változtatni kellene.

Nem hiába hoztam fel A pankrátort, hiszen mindkettő egy lecsúszott, öregedő és magányos férfiról szól, azonban a Crazy Heartnak olyan segítsége van, ami a másiknak nincs: a zene. Jeff Bridges előadásában fantasztikus dalok csendülnek fel, melyek tökéletesen asszisztálnak a látottakhoz. Adott a remek forgatókönyv, mely ugyan nem rejt magában meglepetést vagy fordulatot, láttuk már többször a formulát, de mégis, van benne annyi lehetőség, hogy még egyszer elmesélve is jó legyen.

Lassú tempó, alkoholgőz és fülbemászó dalok alkotják a film alapját, mely könnyedén le tud kötni a majd’ két órájára. Olykor megható és érzelmekkel dúsított alkotás, míg máskor szellemes és könnyed. Az erős dráma mellé nagyszerű szereposztás is párosul, a főszereplő Jeff Bridges önmagában is elviszi a hátán a filmet. Megérdemelte az Oscart, zseniálisan játszott. Jean szerepében Maggie Gyllenhaal jól tudja segíteni a korosodó színészt, de feltűnt még mellette Colin Farrell is.

Nehéz bármit is írni a filmről, aki kedveli a melodráma műfaját, annak érdemes megnéznie. Kitűnő dalok, kiváló szereposztás és remek forgatókönyv jellemzi az alkotást, csak sajnálni tudom, hogy nem néztem meg korábban. 9/10, így gondban leszek az év végi toplistámmal.


Tolvajok városa – Ben Affleck tehetséges?

Tolvajok városa
(The Town – 2010)

Ben Affleck, mint rendező, forgatókönyvíró és ráadásul színész is egyszerre? Valahogy az úriemberről sosem volt az az elképzelésem, hogy kiemelkedő teljesítmény tud nyújtani akár a felsorolt három szakma egyikében sem, nemhogy mindegyikben. Azonban a legújabb rendezésének megtekintése után felül kell bírálnom a véleményemet, hiszen a The Town egy igen jó szkripttel rendelkező akció-dráma.

Charlestownban járunk, Boston egyik negyedében, mely nem éppen az előkelőségéről híres. Errefelé mindennaposak a rablások, az erőszak és a gyilkosság. Egy négytagú rablócsapatot követhetünk végig a filmen, a két vezető Doug és James, akik már nem egy bank és páncélkocsi kirámolásán vannak túl, azonban az utolsó banknál nem minden sül el úgy, ahogy tervezték. Túszt ejtenek, akit később mégis elengednek, s közben az FBI is nyomozni kezd utánuk, de mindez nem állíthatja meg őket és folytatják a rablásokat.

Ahogy már említettem, a forgatókönyv és a rendezés is Ben Affleck nevéhez kötődik, és őszinte meglepetésemre remekül megállja a helyét és egy remek filmet hoz össze. A legtöbb dicséret a sztorit illeti, vagyis talán nem is, sokkal inkább a megvalósítását. Nagyszerűen komponálja a lassúbb, drámaibb elemeket a feszes, pörgős akciójelenetekkel, az arány mindig megfelelő marad. Felbukkan egy-egy romantikus jelenet is, de nem zavarja a komor hangulatot, főleg, hogy a párbeszédek mindvégig minőségiek maradnak, nem lesz semmitmondó, még ha alapvetően sablonokból is építkezik.

Annak ellenére, hogy majd’ két óráig tart, nem ül le, nincsenek unalmas pillanatok, pedig nem mindig halad gyorsan a cselekmény. Az üresjáratok helyett viszont akad izgalmas és erős drámaisággal rendelkező jelenet is, melyeket profi módon old meg, egyik sem megy a másik rovására, pont a megfelelő mennyiséget kapjuk belőlük. A fontosabb karakterek kidolgozottak, főleg a két főszereplőt sikerült remekül megírniuk, bár a nyomozókra lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, annak ellenére, hogy a The Town elsősorban a bűnözők filmje.

A látványvilág tökéletesen idomul a hangulathoz, kellően komor és barátságtalan. Majd’ minden színész nagyszerűen teljesít. A főszereplő Ben Affleck kiváló, de Jeremy Rennerről is tudjuk a The Hurt Locker óta, hogy jó pályát választott. A női főalak, Rebecca Hall, fel tud tehetséget is mutatni a szépsége mellett, mely Blake Lively-ről már nem mondható el, talán ő volt a leggyengébb pontja az alkotásnak. Jon Hamm, Chris Cooper és Pete Postlethwaite neve még kiemelendő.

Számomra nagy meglepetés volt, hiszen tulajdonképpen a semmiből bukkant elő. Drámai alapokra építkező akciófilm, nagyszerű forgatókönyvvel, erős karakterekkel és profi színészekkel. Remélem tudok még egy helyet szorítani az év végi listámon, hiszen megérdemelné, még ha nem is érzek 8/10 pontnál többet jogosnak.


The Expendables – az akciómozi reneszánsza

A feláldozhatók
(The Expendables – 2010)

Mi történne, ha az akciófilmek nagy nevei közösen úgy döntenének, hogy nyugdíjazásuk előtt még bemutatják a tudásukat? Megszületne a The Expendables, amely a maga 100 percnyi játékideje alatt annyi gyilkosságot, akciót, bunyót, lövöldözést, egyszóval a tesztoszteron tiszta megnyilvánulási formáját vonultatja fel, amennyit már régen láttunk. Egy emlékmű a halott műfajért.

A történetre nem fektettek nagy hangsúlyt: Barney Ross-t és csapatát felbérelik, hogy egy karib-tengeri kis sziget diktátorát vonják ki a forgalomból, azonban mikor terepszemlére odaérnek, ráébrednek, hogy sokkal összetettebb a helyzet, mint az gondolták volna. A megbízás mögött a Cég áll, s a sziget zsarnokát egy kokaintermesztésben érdekelt amerikai tőkés segíti, de belekeveredik az ügybe a tábornok hazafi lánya is.

A forgatókönyvet nem a fordulatosságáért vagy az újszerű ötleteiért szeretjük, hanem mert nem bonyolítja túl a filmet. Nem volt rá szükség, működött másfél órás gyilkolászásként is, sokkal jobban, mint a gyenge paródiának szánt Machete. A humor kellemesen feldobta az egészet, a kemény macsók egymás közötti beszólásai hasonlóan jól szerepeltek, mint az öldöklésből adódó humoros szituációk. Fegyverek minden mennyiségben, hozzá pont elég mennyiségű vér és levágott végtagok, megmarad a maga túlzásokkal teli komoly szintjén, és nem válik komolyan vehetetlenné.

Mókásnak tűnik, és tényleg az, hiszen középkorúnak mondható színészóriások találkozójáról van szó. Kikacsintások és irónia nagyobb mennyiségben, végső soron az előző évszázad végi B-kategóriás akciómozik feltámasztása és újbóli felemelésének lehetünk tanúi. Bűnös szórakozás, lehet mondani, hiszen kénytelen vagyok tisztázni, hogy A feláldozhatókban nincs sem művészi érték, sem zsenialitás – már ha a brutális gyilkosságsorozat nem tekinthető annak.

Aki a filmmel már valamilyen formában találkozott, bizonyosan ismeri a színészgárda nem mindennapi neveit. Sylvester Stallone, Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Steve Austin, Terry Crews, Randy Couture és Eric Roberts, de beugrik Mickey Rourke, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger is. Van olyan alak, akit ne ismernének az akciómozikban jártas emberek? Az A és B-kategóriás alkotások bunyóhősei ugranak be egy közös mókázásra, mely már igen jól jöhet a sok drámán és gyenge vígjátékon élő nézőknek.

A legnagyobb gond, hogy nem mindennapi film. Régebben csak egy lett volna a tömegszámra előözönlő akciómozik (és VHS-re szánt produkciók) közül, most azonban már csak tisztelgésnek tekinthető. Talán megér még egy-két folytatást, de mégis halott műfajról beszélhetünk, ezért is olyan jó megnézni a The Expendables-t. 8/10, mert nem látunk sok ilyet.


Tron: Örökség – nem lesz újabb kultfilm

Tron: Örökség
(TRON: Legacy – 2010)

Bevallom, hogy nem játszottam az eredeti játékkal, de még csak a régebbi filmet sem láttam. Ezért fogalmam sincs, hogy mennyire illeszkedik a történetbe, vagy mennyire követ bármiféle irányvonalat. Azonban a Tron: Örökség nem lesz az filmje, hiszen bődületesen rossz forgatókönyvét nem tudta eléggé ellensúlyozni a meglepően jó látványvilág és a Daft Punk elektronikus zenéje, pedig a lehetőség megint megvolt egy élvezhető film elkészítésére.

A főszereplő meglehetősen makacs és önfejű Sam Flynn, akit nem hagy nyugodni édesapja évekkel ezelőtti eltűnése. Az apa, Kevin, a világ egyik legjobb játékfejlesztője volt, és éppen egy új világ, a Rács megteremtésén fáradozott, amikor nyoma veszett. A fiút egy rejtélyes hívás vezeti a régi játékterembe, ahol olyan dolgokra bukkan, mely létezését soha nem hitte volna el, s végül ő maga is a Rácson találja magát.

Nem tudom pontosan, hogy hol bukott el a forgatókönyv, de bizonyosan valahol ott, hogy nem vetették azonnal tűzre. Túlságosan nagyot akartak alkotni az írók, így próbáltak komolyságot és értelmet belecsempészni a történetbe, de ez nem sikerült. A sztori rettenetesen kiszámítható, tele van üresjáratokkal és gyakori unalmas pillanatokkal, ráadásul a logikai bakiktól sem mentes. Öntik ránk az információkat, melyek tálalása igen sok kívánnivalót  hagy maga után. Sablonokban dúskálunk, melyek próbálják elkendőzni a rettentő középszerűséget, pedig a Tron nem törhet a nagyobb filmek babérjára, egyszerűen nincs benne annyi.

Túl gyakran veszít lendületet ahhoz, hogy izgulhassunk és maradéktalanul szórakozhassunk, melyen az sem sokat segít, hogy a karakterek rémesen egysíkúak és érdektelenek. Az irreálisan hosszú játékidőt nem tudták eléggé kitölteni, még ha látványfilmként működhetett is volna. Ugyanis a Rács világa hihetetlenül jól néz ki, kellően minimalista, de mégis remekül mutat a vásznon. A 3D-s látványt nem éreztem eléggé kihasználtnak, főleg, hogy a film harmada alapból 2D-sre lett leforgatva.

Pedig az akciójeleneteket élvezet volt látni, annyira jól sikerültek, a látványvilág egyszerűen lenyűgöző. Ehhez remek aláfestés lett a Daft Punk zenéje, még ha a műfaj nem is a kedvencem, de ide nagyon illett. A színészek közül Jeff Bridges szállította a profizmust, de Olivia Wilde is kellően jó volt. A főszereplő, Garrett Hedlund, az elment kategóriába tartozhat maximum, viszont kiemelendő még Michael Sheen is.

Talán ha nem vették volna annyira komolyan magukat az írók és nem akartak volna valami eredetibbet létrehozni, akkor nem estek volna olyan nagyot. A forgatókönyv bénaságaira nem lehet vigasz a fergeteges látványvilág, még ha sok mindenért is kárpótol. Lehet, hogy meg kellene nézni az eredeti filmet? Mindenesetre ez nekem 5,5/10 pontnál nem ér többet.


Az őrzök legendája – baglyos mese

Az őrzök legendája
(Legend of the Guardians: The Owls of Ga’Hoole – 2010)

Az idei év animációs filmjei közül ez már a harmadik, amit megtekintettem, s bizony ez is a pozitívabb oldalt erősíti, hiszen Az őrzők legendája egy szórakoztató, bár kissé egyszerű, de legalább élvezetes mese. Az eddig meglehetősen komor alkotásairól (300 vagy Watchmen) ismert rendező animációja azonban meglehetősen kellemes lett, még ha néhol túl komolyan is vette magát.

Sorent, az álmodozó bagolyfiókát és testvérét elrabolják, hogy harcost neveljenek belőlük, és csatlakozzanak a tiszta baglyokhoz. Azonban Soren el tud szökni, hogy figyelmeztesse a gonoszok létezéséről az Őrzőket, a hős bagolynemzedék tagjait. Útja során többen segítségére vannak, s ha sikerrel jár, le tudja győzni ellenségeit és még talán a testvérét is kiszabadíthatja, azonban ha nem sikerül, a világ baglyainak sorsa megpecsételődött.

Ahhoz kétség sem fér, hogy nem kell komoly történetre, hatalmas fordulatokra vagy izgalmakban és meglepetésekben gazdag pillanatokra számítani. Sokkal inkább egy egyszerű, kiszámítható, de legalább kalandos, akcióban és humorban gazdag sztorira és még sablonosságukban is aranyos karakterekre. Sajnos a forgatókönyv túl sok sebből vérzik, a közhelyeket és az erőltetett tanulságokat nem tudták mindig jól tálalni, még ha erősen (és jól láthatóan) próbálkoztak.

Mégis, túl komolyan vette magát, nem volt meg a gyermeki bája, komorabb művet akartak létrehozni a mese mezsgyéjén, azonban ez szinte lehetetlen. Komolyabb világ létrehozása nem sikerült, és a mese jellege is elveszett. Az akciójelenetek olykor furán, de mindenképpen látványosan hatottak, ehhez hozzátartozott, hogy a Snyderre jellemző lassítós-gyorsítós pillanatok igen gyakran előfordultak. Az animáció gyönyörű volt, a Táncoló talpak animátorai nagyszerűen át tudták hozni a stílusokat, a baglyok minden tollpihéje remekül ki volt dolgozva.

Pedig nem rossz próbálkozás, vannak kimondottan szórakoztató és élvezetes pillanatai is, de a túl egyszerű történet a komolykodó akciókkal együtt nem tökéletes páros. Egyszer érdemes megnézni, de mély nyomokat nem fog hagyni. 7/10 a végleges pontszámom.